(Egy nagy költő egyszer úgy fogalmazott: normális ember tévében régóta már csak meccset néz.)

       A rettenetes népszerűségnek örvendő belhoni tévécsatorna valamelyik fázósabb áprilisi szombat estén úgy találta jónak, hogy a Rambo első részével kedveskedik híveinek. A gesztus nem igényel különösebb kommentárt. A messze legigényesebbnek csupán cinikus jóindulattal nevezhető kereskedelmi egység célja, úgy véljük, egyértelmű: kitartásból példát adni a nehéz gazdasági helyzetben lévő ország lakóinak.

       Rambo különös személyiség. Vietnámi veterán, aki hazatérve börtönbe kerül, ahol társai sértegetik, ezért megszökik, és a hegyekbe tart. A rendőrség a nyomába ered, de hiába: Rambo mindenkinél erősebb. Felfittyedt ajka kíméletlen – ám őszinte! – brutalitásról árulkodik. Filmtörténeti a pillanat, amikor a nála lévő túlélőcuccal maga varrja össze a sebet a karján. A szerelmi értelemben véve csalódott, ám kétségbeejtően jóképű Dr. Udo Brinkmann ugyanezt megcsinálja majd szemöldökével a Klinikában, miután egy beindult motoros képen törli – a jelenet üzenete ez volt: nem nyúljuk le más nőjét.

       A Rambo-film után hetekig nem mertünk bemenni a házunk előtti kiserdőbe. Mi van, ha ott bujkál. A kiserdőt azóta leölte a tehetős – de jóindulatú! – építkezési vágy, Rambótól tehát megmenekültünk. A csatorna azonban még mindig van.

       Hetek óta ment a morfondír a tavalyi nyár elején, milyen az a bőr, amelyet még nem húztak le a foci Eb-ről. Hogy legszívesebben egy szót se róla, hallgatni inkább fegyelmezetten, mondjuk, Vivaldit, úgyis az (ő) dübörgött akkortájt a kocsiban.

       De hogyan mehettünk volna el szó nélkül a hajmeresztő olasz-spanyol mellett – tényleg hiheti valaki, hogy büntetőkkel elaraszol a fináléig? Vagy Ibrahimovics, a szerb viking – akkor is köpött, amikor mutatta a tévé. Aztán kiderült, hogy Deco nem felejtett el focizni, s hogy a cseheknél még mindig Hrabal a legnagyobb. A görögök kiesése bizonyított ezt-azt arról, amit jobb helyeken igazságnak neveznek. A törökök teljesítménye a legszebb tizenhatodik századi pillanatokat idézte, százötven év minden borzalma kétszáz percbe sűrítve: martalócok és várostrom és dzsizje, nyomunkban ötszáz halál.

       Amikor egyszer csak beütött a ruszkik himnusza.

       Az ismerős dallam láttán, akár a Vörös Hadsereg, rohamoztak az emlékek: bújócskázó hatodikosok a lilasuli zsibongójában, gigáig fölcsomozótt nyakkendő, csapat, vigyázz!

       Bozse moj, lehet, hogy Arshavinnal leveleztem? Vagy faterom az övével? Meghívta Leningrádba?

       Vigyázó szemünk keletre vetjük.

       Szóval a morfondír, hogy inkább egy szót se az egészről. Ám legyen.

       (A németek győzelmére fogadtunk, cseréptörést nem vállaltunk. A többi nem érdekes.)

       Amikor Udo, a Bundesliga-sármmal megvert doki szájából elhangzottak az apjának célzott súlyos szavak, csönd telepedett az albérletünkre. Az aggódó kérlelés álruhájába bújtatott imperatívusz üzenete – Nem kéne annyit szívnod! – nehezen volt összeegyeztethető a bölcs doktor szerepét megformáló Klausjürgen Wussow-ról bennünk kialakított képpel. Összenéztünk. Létezik, hogy az öreg Brinkmann szív? Esténként, dolgozószobájának magányában, reszketeg kézzel tekeri a spanglit? A kórház alagsorában mentősnek álcázott dílerekkel spannol? A kardigán pajzsát magára öltve, továbbképzés ürügyén, ópiumpipa után kajtat a müncheni ócskapiacon? Mátyás a nép között? Hol itt az igazság!

       A fölhorgadt kétely – Mühlmann úr határozottságán túl, Michaelis asszony kérlelhetetlenségén innen – egyikünket sem hagyta nyugodni. Udo a győztesek fölényével lobogtatta a tüdőszűrő-leletet. Apja félrenézett. A feszültség tapintható volt. Arra számítottunk, összeverekszenek. De semmi nem történt.

       Mert ez volt a Klinika igazsága, az über-hegeli üzenet: nincsenek történetek és nincsenek csattanók sem. Csordogálás van. Ereinkben a vér. Ami viszont előbb-utóbb meghűl.