Győrei Zsolt

 

Magyar humoristák, 1919

 

Hatvanöt hónap

1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának, megkezdődik a több mint négy évig elhúzódó világháború. 1918. október 17-én Tisza István a képviselőházban elismeri, hogy a központi hatalmak elvesztették ezt a háborút. Október 29-én az olasz hadsereg áttöri az osztrák–magyar vonalakat Piavénál. Október 31-én Budapesten győz az őszirózsás forradalom. Ismeretlen katonák agyonlövik Tisza Istvánt. November 3-án a Monarchia Padovában fegyverszünetet köt az antanthatalmakkal. November 16-án a Nemzeti Tanács határozatban jelenti be, hogy Magyarország „független és önálló népköztársaság”. November 24-én megalakul a Kommunisták Magyarországi Pártja. December elsején az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlése Erdély Romániához csatolásáról fogad el határozatot. 1919. január 18-án, miközben a csehszlovák csapatok elfoglalták Kassát, Pozsonyt és Ungvárt, a balkáni francia csapatok pedig bevonultak Szegedre, Párizsban megkezdi tárgyalását a békekonferencia. Január 24-én a bukaresti román országgyűlés becikkelyezi Erdély egyesülését Romániával. 27-én meghal Ady Endre. Március 20-án Vix alezredes átadja Károlyi Mihálynak a békekonferencia döntését az új magyar–román demarkációs vonalról. A magyar kormány március 21-én elutasítja a jegyzéket. A Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kikiáltják a Tanácsköztársaságot, megalakul a Forradalmi Kormányzótanács. Március 26-án rendelet jelenik meg a bányák, ipari üzemek, pénzintézetek és lakóházak, április 3-án a közép- és nagybirtokok szocializálásáról. Április 16-án a román hadsereg támadást indít a Tanácsköztársaság ellen, két hét alatt a Tisza vonaláig nyomulnak előre. Május 5-én gróf Károlyi Gyula ellenkormányt alakít Aradon. Május 30-án elindul a (magyar) Vörös Hadsereg északi hadjárata. Május 31-én Károlyi Gyula hadügyminisztere, Horthy Miklós Szegeden megkezdi a Nemzeti Hadsereg szervezését. Július 20-án a Vörös Hadsereg átkel a Tiszán, megkísérli a Tiszántúl felszabadítását. Július 30-án az offenzíva összeomlik, a román csapatok vissza-átkelnek a Tiszán. Augusztus elsején lemond a Forradalmi Kormányzótanács, szociáldemokrata kormány alakul, amely megkezdi a forradalmi intézkedések érvénytelenítését. Augusztus 4-én a román csapatok bevonulnak Budapestre, és a Dunántúl középső és déli fele kivételével az egész országot megszállják. Október 25-én különböző keresztény pártok egyesülésével megalakul a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. November 13-14-én a békekonferencia felszólítására a román csapatok elhagyják Budapestet, és a Tisza vonala mögé húzódnak vissza. November 16-án Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonul Budapestre, heteken belül halálra ítélik és kivégzik a Tanácsköztársaság több vezetőjét. Karácsonyra az Athenaeum kiadónál Heltai Jenő szerkesztésében napvilágot lát a Magyar humoristák című antológia, benne kilenc író tizennyolc humoreszkjével.

A száznyolcvan oldalas, keménytáblás könyvecske megjelenése persze nem mérhető az előtte sorjázó nagyszabású események[1] jelentőségéhez, még ha a kor viszonyaihoz képest jó minőségű papírra szedték is, és Pólya Tibor tréfás karikatúrát sikerített is a külső borítóra. Elmondható viszont róla valami, ami amazokról nemigen: nevezetesen az, hogy általa mindenki „egy derűs délutánt, igazi gondtalan jókedvben eltöltött estét szerezhet magának”.[2]

 

Kilenc író

A kötet szerkezete könnyen áttekinthető. Ismét Az Est névtelen hírlapíróját idézve: „Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Murai Károly, Rákosi Viktor, Szép Ernő és Szomaházy István műveiből van összeválogatva ez a kötet, mindegyik író legjellemzőbb, legsikerültebb és legvidámabb két-két vidám munkája van benne, mindegyik írónak életrajzától kisérve.”[3] Arra, hogy egyszerre szerepel szerkesztőként és szerzőként, Heltai röviden ki is tér a kötet Nem előszó című előszavában:

A szerkesztő barátai közül többen is megbotránkoztak azon, hogy a szerkesztő magamagát is beiktatta a humoristák közé és saját munkái közül is válogatott az anthológiába. A szerkesztő azzal a szerénységgel, melyről méltán híres, Alponse Allais örökbecsű bölcs mondását juttatja eszünkbe: – Legyünk már életünkben halhatatlanok. Nem tudhatjuk, mi történik velünk halálunk után.[4]

A seregszemle csakugyan látványosra sikerült, a Nyugat folyóirat Figyelő-rovatába recenzáló Tóth Árpád ugyancsak megdicséri – ámbár hiányérzetéről is szót ejt:

A kis kötet összeválogatása kitűnő, a régibb és újabb generáció legjobb nevei szerepelnek, pompás darabokkal. Az amerikai burleszkségű Sipulusz s az előkelő könnyedséggel filozofálgató Herczeg mellett felragyog a Molnár színes szikrázású tűzijátéka, Karinthy lihegő lobogású ötlet-gyújtogatása s Szép Ernő anda holdfényű hangulat-lampionjai. […] Kifogást emelhetnénk a gyűjtemény teljessége ellen: nélkülözzük az antológiában Móricz népmesésen jóízű humorát, Szini finoman fölényes szatíráját, Nagy Lajos fanyar jókedvét s Gábor Andor boszorkányos ötlet-zsonglőrködését.[5]

Ami a kimaradt szerzőket illeti, néhányukról van információnk. Az Est egyik név nélkül megjelent cikkéből tudjuk, hogy Heltai csakugyan felkérte Móriczot, illetve Krúdyt és Gárdonyit is. Utóbbi azonban nem válaszolt a felkérésre, míg Móricz és Krúdy megkésve küldtek anyagot.[6] Az Est arról viszont nem tud – márpedig Az Est ugyanúgy Miklós Andor napilapja, ahogyan az Athenaeum Miklós Andor kiadóvállalata – hogy Szini Gyula, Gábor Andor vagy Nagy Lajos neve egyáltalán felmerült volna a felkértekéi között.

A tény, hogy a megszólított szerzők egynegyedétől nem érkezett meg (időre) a remélt írás, egy bonyolultabb szerkesztői elképzelés esetében gondot jelenthetett volna. A Magyar humoristák kompozíciója azonban szerencsére nem túlgondolt: Heltai Jenő Nem előszó című, ismét Az Est kommünikéjét idézve: „elragadó bájú”[7] előszava után a kilenc szerző ábécérendben követi egymást, előbb életrajzuk, utána két-két novellájuk következik. Egy kötetbe kerülésük szempontjáról Heltai nem beszél előszavában, mindössze annyit jegyez meg:

Hogy az irodalomtörténetnek is jusson valami, a szerkesztő fontosnak látta, hogy a humoristák rövid életrajzát és munkáik lajstromát is kinyomattassa. Az életrajzok elolvasása azonban nem kötelező, azokat különben is könnyű a humoreszkektől megkülönböztetni: ami nem mulatságos, az alkalmasint életrajz.[8]

És vajon a szerzők összeválogatásában érdemes-e valamilyen határozott elképzelést keresnünk? Heltai, akit Miklós Andor 1918-ban nevezett ki irodalmi igazgatóvá, egy efféle gyűjteményt akár azzal a jól-rosszul leplezett céllal is összerakhatott volna, hogy propagálja a kiadó régibb és újabb szerzőit. Több esetben csakugyan felsejlik effajta összefüggés. Ambrusnak, Karinthynak, Molnárnak, Rákosinak, Szép Ernőnek és Szomaházynak a közelmúltban vagy a közeljövőben jelent vagy jelenik meg könyve az Athenaeumnál,[9] Heltai maga is újra kiadja – más elbeszélésekkel bővítve – a Hét sovány esztendő és Az utolsó bohém című regényeit, nem beszélve a frissen született A 111-esről. A kiadói reklámkötet koncepciója egészében mégsem állja meg a helyét: egyrészt Murai Károly és az összes művét a Singer és Wolfnernél megjelentető Herczeg Ferenc egyértelműen kilóg a sorból, másrészt az Athenaeumnál (is) felbukkanó szerzők is többnyire a korábban már más kiadóknál megjelent írásaikkal képviseltetik magukat. Ez váratlanul egy heves szerzőjogi vitát is generál.

Az Athenaeum nagyon udvarias levélben fordult az összes kiadókhoz is, bejelentve nekik a „Magyar Humoristák” tervét és engedélyüket kérte a kiadásukban megjelent novellák kinyomtatásához, amihez az engedélyt maguktól az íróktól már megkapta. Egy pár kiadó természetesen a legnagyobb előzékenységgel teljesítette az Athenaeum kérését, de a kiadók többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyar író munkájával nem az író, hanem a kiadó rendelkezik, ha az író egyszer eladta, örök időkre lemondott minden jogáról, csak úgy, mintha egy nadrágot vagy egy pár cipőt adott volna el, nincs többé joga azzal törődni, mit csinál a kiadó a megvett írói munkával, többé azért honoráriumot nem kaphat. Ezen az alapon kimondották, hogy a „Magyar Humoristák” című kötet nem jelenhet meg. A magyar kiadók elhatározták, hogy a magyar irodalmat, a magyar könyvpiacot megfosztják egy új könyvtől, tiltakoznak az ellen, hogy a világ minden nyelvén megjelent humoros anthológiák száma egy magyarral is gyarapodhasson és pörrel fenyegetőztek. Az Athenaeum nem ijedt meg a pörrel való fenyegetőzéstől, és amikor a kiadók választott bíróság döntésére akarták bízni a dolgot, készségesen alávetette magát annak. Közben természetesen folytatta a könyv megjelenésének előkészítését, és egy pár nap előtt kiadta a kötetet, azzal a nyugodt tudattal, hogy amit tíz vagy tizenkét kitűnő író, aki azonkívül becsületes ember is, jogosnak lát, azt a kiadók nem tarthatják jogtalannak. Amikor a könyv megjelent, a kiadók följajdultak, és a két legnagyobb cég, a Révai és a Franklin […] körlevelet intéztek a könyvkereskedőkhöz és kötelezték őket arra, hogy a „Magyar Humoristák”-at a könyvkirakatokból beveszik és nem adnak elbelőle egyetlenegy példányt sem. A megfélemlített könyvkereskedők egy része engedelmeskedett a hatalmas könyv-kényuraknak, a másik rész azonban vígan árulja tovább a „Magyar Humoristák”-at, akiknek az ügyében most már a törvényszék 1920. január 5-én fog ítélkezni. Annyi szomorú pör után végre egy humoros![10]

A „humoros pör” fenyegetőnek ígérkezik: a tizennyolc írásból ugyanis hat első kötetközlése a Franklinhoz, egy pedig a Révai Testvérekhez köthető (az Athenaeum korrekt módon minden írás első kötetközlésének adatait közölte a tartalomjegyzékben). Az ítélet végül, ha általánosságban el is marasztalja az Athenaeumot, az antológia konkrét ügyében megengedőnek bizonyul:

Az Athenaeum a maga felfogásával nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy az író egyes műveivel egész életére potom áron adhassa el magát a kiadónak és arra az elvi álláspontra helyezkedett, hogy nemcsak a kiadó, de az író jövedelmének is arányban kell állani az irodalmi cikk értékével. Ha valaki egy művet ír, amely évekig, évtizedekig kereslet tárgya, az részesüljön szellemi terméke megfelelő hasznából és ne legyen egy esetleg rossz szerződés áldozata. A választott bíróság formailag és anyagilag az Athenaeumot marasztalta el, a szerzői jogról szóló törvények írott betűjéhez ragaszkodott, ami jogilag teljesen helyes. De az indokolásban az Athenaeum dicséretes szándékának adott elégtételt. […] Az Athenaeum eljárása az 1884. évi XIII. törvénycikkbe ütköző szerzői jogbitorlás, melyért a Franklin-Társulatnak s a Révai Testvérek intézetének kártérítéssel tartozik; a kártérítés nagyságát a felek megegyezésére bízza. Az indoklás kimondja, hogy a kérdéses írók már lekötötték műveiket a felperes kiadóknak, s így művük fölött többé szabadon nem rendelkezhettek; de a választott bíróság nem talált az Athenaeum eljárásában oly szándékosságot, vagy gondatlanságot, mely a felpereseknek teljes kártérítésre adna jogot. Igaz ugyan, hogy a felperesek még a mű kiadása előtt figyelmeztették az alperest eljárásának törvénybe ütköző voltára, de tekintettel arra, hogy az Athenaeum elvi alapra helyezkedett, továbbá tekintettel arra, hogy súlyosan lekötöttnek hitt írókat vélt jogaik vagy igényeik érvényesítése iránt való érdekből támogatni, az Athenaeum eljárásában a jóhiszeműség intencióit kellett megállapítani. Ebből következik, hogy az alperes a felpereseknek okozott kárért csak saját gazdagodása erejéig felelős, az összeg meghatározását a felek megegyezésére bízza.[11]

A könyv így folytathatja diadalútját: viszonylag alacsony áron, 12 pengőért árusítják (A 111-es például 18 pengőbe kerül ugyanekkor), és ugyan a kritikusok zöme elsiklik felette, de a Nyugat lapjain mégiscsak Tóth Árpád ír róla meleghangú ajánlót. Mi több, két éven belül a nemzetközi porondra is kilép, mint arról majd a Jövő című folyóirat beszámol:

Különösen meglepők oly művek kastiliai fordításai, amelyek magyarul is csak rövid idővel ezelőtt láttak napvilágot; így a Heltai Jenő szerkesztésében megjelent „Magyar humoristák anthologiája”, amely alig néhány hónappal a magyar eredeti után „Los grandes cuentistas hungaros” címmel Madridban látott napvilágot.[12]

Mindez azonban nem ad választ arra a kérdésre, megnyilatkozik-e bármi koncepció a szerzőgárda összeállításában.

 

Két korszak

A Nem előszó hallgat az összeállítás szempontjairól – igaz ugyan, hogy igen meggyőző módon fejti ki, miért is nem kerül erre sor:

A szerkesztő nem nagyképű ember, de ha már szerkeszt valamit, magyarázatféle is kell hozzá: miért és hogyan csinálódott ez az anthológia; miért gyűjtött össze humoreszkeket és nem inkább lírai költeményeket vagy sakkrejtvényeket, amelyek a maguk nemében éppen olyan értékes kincsei az emberiségnek. A szerkesztő eleinte egyik legkitűnőbb fiatal kritikusunknak szánta [ezt] a szép föladatot. […] Ez a fiatal kritikusunk azonban nagyon szigorú és példátlanul unalmas ember és a szerkesztő jogosan félt attól, hogy ez az előszó meg fogja rontani az olvasó örömét. […] Később arra gondolt, hogy megkéri valamelyik előkelő humoristánkat, írjon egy kis bevezetést az anthológiához. De ezt az ötletét is elvetette; attól félt, hogy az illető túlságosan elmés és mulatságos dolgot talál ki és ezzel lecsökkenti a könyvben összegyűjtött hivatásos humoreszkek értékét. Ekkor vállalkozott ő maga a bevezető sorok megírására. […] Csak arra vigyázott, hogy ez az írás se túlságosan unalmas, se túlságosan mulatságos ne legyen; éppen ezért beérte azzal, hogy egyszerűen elmondja az előszó történetét és egy pár soros előszóban megmagyarázza, miért jelenik meg ez az anthológia előszó nélkül?[13]

Nesze semmi, fogd meg jól, avagy Heltai egy kései verséből idézve: „Te azt hiszed, hogy hallgatok, / Pedig csak nem beszélek.”[14] Egy lehetséges szerkesztői megfontolást mégis elárul, amikor a Nem előszóban a kiszemelt írókat humoristáknak, az elbeszéléseket pedig humoreszknek nevezi. Tekintsünk el most attól a kényes kérdéstől, mennyire tűnik a spanyol viasz feltalálásához foghatóan eredeti gondolatnak, hogy egy humoros antológiát a benne található humoros írások humora kovácsol egységessé, és csak azért is ejtsünk pár szót a humor korabeli szerepéről a magyar irodalomban! Rögtön Tóth Árpád nyomába eredhetünk, aki recenzióját így indítja:

Érdekes irodalomtörténeti adat, hogy az újabb magyar irodalom csaknem minden jelesebb embere a humor műveléséből is kivette a maga – szinte ezt a jelzőt használnám, hogy: szomorú – részét. Ennek a tünetnek elsősorban gazdasági okai lehettek: az újságírói sorban robotoló tehetségeknek meg kellett kísérelniük a humor-írást, mert a közeli múlt primitív színpada s aggodalmaskodó könyvkiadása alig adott alkalmat nehezebb fajsúlyú értékek jelentkezésére, míg a humoros írások szerzőit hamar megkedvelte a közönség. Mikszáth nagy népszerűsége, vagy Tóth Béla szerényebb csillogású elismertetése nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy mintegy öntudatlan programszerűséggel idomították írásaikat az anekdota-kedvelő magyar közízléshez. S legújabb irodalmunk nem egy elsőrangú lírai költője, novellistája vagy regényírója járta ki a keservesen vidám bohém-vergődések karcolat-író iskoláját. Bizonyára már eleve ott rejtőzött tehetségük gazdag tárnáiban a humor kedves érce, de hogy elszánt akarattal éppen ennek az aranynak a kibányászására kellett vetniük magukat, abban nagy része volt a zord és viszontagságos külső körülményeknek.[15]

A humorizálás fanyar megközelítése mintha Heltai már idézett, óvatos-elegáns félmondatát idézné a Nem előszóból: „ami nem mulatságos, az alkalmasint életrajz”. A robotos humorista vissza-visszatérő témája a korabeli irodalomnak. Heltai 1913-as Fűzfasíp című, komikus verseket egybegyűjtő kötete egyik cikluskezdő költeményének, A humoristának minden versszaka a „Jóságos ég, be ronda pálya!” refrénre zár, a versszakok a folyton ismétlődő állítás részletes argumentációját fejtik ki. Szép Ernő A magyar kabaré tízéves antológiához írt előszavában a lírai költő kabarészerzővé alacsonyodásának processzusáról számol be:

Azt se tudtuk, kérem, mi fán terem az a kabaré s kabaréköltők lettünk itt egynéhányan olyan életkorban, mikor az ember éppen elhagyta az éhezést, mert megfogadták az embert egy szerkesztőségben és az embernek a versekért fizetni kezdtek az úgynevezett folyóiratok. [...] Az ember akkor öt forintot kapott a versért. [...] A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Mármost itt lett ez a kabaré és tíz forintnál kezdte a fizetést. [...] Szóval a kabaré megnyílt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt, és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupléért, vagyis szövegért, vagy még szakszerűbben mondva: számért. Számnak hívták a költeményt a kabarénál. ’Írhatna nekem egy jó számot’ – ezen szavakkal bíztatta az ifjúi korban az embert a művésznő, ki a kabarénál kereste a kenyeret, meg a dicsőséget, meg a boldogságot. ’Drága pofám, írjál egy szép, szeriőz számot!’ ’Nézd, fiam, egy víg szám kellene nekem.’ Én, emlékszem, ha engemet tiszteltek meg a művésznők a kabaré folyosóján vagy öltözőjében az óhajukkal, mindig a szájukra néztem a művésznőknek, mikor azt mondták: szám, és ha szép nő volt az a művésznő, csak azt gondoltam, milyen szép egy szép fiatal nőnek a szája. Azt a szót, hogy szám, az irodalmi vonatkozásában fájdalommal utáltam és magamban nagyon szégyelltem magamat azért az árulásért, hogy számokat csinálok versmértékkel és rímekkel, úgy, ahogy a Hymnust írta Kölcsey s ahogy Vajda János írta a ’Húsz év múlva’ című költeményt. [...] De isten látja lelkemet, kellett a kabaré pénze és isten látja testemet is éppen olyan jól, ahogy a lelkemet látja. A szöveget hozó költők mind így voltak a kabaréval.[16]

Molnár Ferenc az Irodalomtörténet című kisprózájában írja le a folyamatot, amelynek során a Budapest című, háromkötetes nagyregény tervéből több stáción átbukdácsolva végül hogyan születik egy jól poentírozott vicc, amelyért az újság szerkesztője aztán meg is dicséri a fiatal írót – Karinthytól pedig akár a Cirkusz, akár a Viccelnek velem hasonlóan tárgyalja a humorcsinálás annyi kéjjel felpanaszolt nyűgét.

Ezen a ponton érdemes egy másik körülményre is felhívni a figyelmet, amelyet Tóth Árpád recenziójának egyik, már idézett mondatában szintén megemlít: „a régibb és újabb generáció legjobb nevei szerepelnek”. Márpedig a humorizálás fonákjának láttatása sokkal inkább köthető az újabb generációnak (az antológiában is szereplő) képviselőihez: Heltaihoz, Karinthyhoz, Molnárhoz, Szép Ernőhöz. Márpedig e generáció színrelépése arra a korszakra esik, amelyet Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században című művében „az irodalom kettéválásának” nevez.[17] A „modernek” a hivatalos, „konzervatív” irodalom támogatása híján tehetségüket napi penzumokban és olyan, kevésbé előkelő műfajokban kénytelenek fecsérelni, mint amilyenek a hírlapokban közölt krokik vagy a végtére 1907-ben elindult pesti kabaré versei, jelenetei. Ez utóbbinak népszerű darabjaiból 1919-ig már több antológia is készült.[18] A kabaréirodalom mint a századfordulóra gyorsan világvárossá nőtt Budapest jellegzetes szórakoztató terméke jellemzően a „konzervatív” irodalomból kiszorított fiatalok megnyilatkozási lehetőségévé lett (az első, professzionálisan működtetett intézményt, a Modern Színpad Cabaret-t egy évig Heltai és Molnár vezették), még Ady és Kosztolányi is írt kuplékat a kabarépódiumra.

Heltai és Molnár generációja kiszórta a magyar irodalomból a német műfajokat, művészi kifejezést, módszert és stílust és végérvényesen az angol–francia nyugathoz csatolta a magyar irodalmat. Ez az az idő, amikor eltűnik Pestről a német brettli, vicc, hálósapkás újságírás, […] amikor megszületik a magyar kabaré, magyar chanson, amikor a sváb–zsidó–magyar Budapest megtanul német otrombaságok helyett franciás érzelmes-gúnyos finomságokon mosolyogni”[19]

– írja majd 1927-ben Laczkó Géza Molnár és Heltai francia becsületrendje kapcsán. És ugyan a pesti kabaré szívesen hivatkozik nagy elődeire (a Hervay-féle válogatás például virágénekekkel és Csokonai-versekkel indul), de stílusában, eszközeiben határozottan újat hoz a korábbi nemzedék humoros írásaihoz képest: a humor többé nem a derült kedély kedvtelése, hanem a feszült intellektus vibrálása. A „konzervatív” irodalomba stílusuk, szemléletük, életkoruk miatt simábban illeszkedő írók, mint Herczeg, a Sipuluszként is kedvelt Rákosi Viktor, a Göre Gábor-könyvekkel nagy sikert elérő Gárdonyi, vagy az inkább prózaíróként feltűnt Szomaházy és az inkább drámaíróként tapsot arató Murai Károly ugyanúgy nem szorult a kabaré jelentette megmutatkozási lehetőségre és honoráriumra, mint ahogy a nyugatosok sokkal inkább preferálta Ambrus Zoltán sem. Amikor Heltai Jenő, a régi irodalmi háborúk egyik legismertebb bajnoka, aki a Pro domo című versében ekképpen üzent hadat a vélt magyartalanságán felháborodó öregeknek: „Tisztelt vidéki kollégáim, / Majd akkor adjanak kezet, / És iktassanak be a céhbe, / Ha én is impotens leszek”[20] – tehát amikor ez a Heltai Jenő rendezi egy antológiába ezeket és azokat a szerzőket, vélhetően tudatosan és szándékosan emelkedik fölül a békeidők irodalmi küzdelmein.

Ennek köszönhetően az antológia sikerülten sokszínű képet ad a magyar humor nagy korszakváltásáról. Vannak olyan fogások, amelyeknek nincs közük a „konzervatívok” és a „modernek” egykori különbségéhez: a szelíd, elégiába hajló érzelmesség hasonló hatást kelt Szomaházy A kanonok kosztosai, Herczeg Rojtos Mátyás különbékét köt (az egyetlen világháborús témájú szöveg) és Szép Ernő Legyecske című írásában, csak persze a kidolgozás különbözik: a Szép Ernő-szöveg impresszionista részletgazdagsága, történettelensége, torzó befejezése egészen más, mint a kerekre csiszolt, finoman didaktikus Herczeg- vagy Szomaházy-szövegé. Vannak azután látványos különbségek is: Karinthynak egy szóvicc köré már-már abszurd víziót kerekítő Titokzatosság című humoreszkje parodisztikus hangulatfestésében mintha a Szomaházy-féle nosztalgikus révedés travesztiája lenne:

Éjjel, az íróasztal fölé kuksolva, némelykor bágyadtan leejtem a tollat s félig lehúnyt szemmel a multakra gondolok… A mindennapi milieu-m egyszerre csak eltünik, az utcán járó tivornyázók hangját nem hallom és a szoba szögleteiből gyerekkori képek, meghalt, elfelejtett pajtások alakjai lépnek ki…”[21]

illetve:

Az egyik ház előtt megálltam; nem tudom, miért álltam meg, mintha valami ismeretlen erő legyintett volna felém… Ezen a házon nem volt szám; valami vonzotta a szememet, hogy benézzek az ásító, fekete kapuba, mely olyan volt, mint valami, mint egy nagy, fekete denevér… szóval mindenféle volt, csak olyan nem, mint egy kapu.[22]

Semmiképpen sem egységet keres ez a könyv, hanem – és ez az antológia műfaját tekintve abszolút elfogadható – sokféleséget. Ha üzleti szempontokat keresnénk, azt mondhatnánk: azért, hogy minél többen vegyék meg, a Herczeg- és Szomaházy-rajongók ugyanúgy, mint Karinthy vagy Szép Ernő kedvelői. De tartsuk magunkat egy elvibb állásponthoz, ahogyan azt a kiadó hangoztatta a szerzőjogi perben, és mondjuk úgy: azért, hogy minél többen gyönyörködjenek benne, a régiesebb és a modernebb írásművészet hívei egyaránt.

 

Egy remény

Az indulásukban, pályafutásukban nagyon is különböző felfogású, alkatú írók közös kötetben szerepeltetése: ez az a diszkrét, de határozott szerkesztői gesztus, ami összefogja az antológiát. A századforduló irodalmi csatározásait egy világégés, majd a forradalmak tébolya söpörte el. A háború kitörésekor az akkor negyvenhárom esztendős Heltai Jenő – ha pacifizmusa csendesebb is, mint Adyé, Karinthyé vagy Szép Ernőé –, egyértelműen elutasítja az öldöklés ünneplését. Fehér ruhák című versének játékosan szomorú zárlatában a majdani veszteségek miatti aggodalom szólal meg („Isten, aki intézted / A magyar nép sorsát, / Add, hogy a sok fehér ruhát / Még sokáig hordják. / Hogy a magyar katonák / Piros, omló vére / Ne fösse a fehér ruhát / Gyászos feketére.”[23]), az Akik otthon maradtak című, a Vígszínháznak írt alkalmi játékában pedig az apjukat, férjüket, fiukat féltő, odahaza szenvedő embereket ábrázolja mély együttérzéssel, míg az 1929-ben megjelenő Álmokháza című regénye a háborúvégi zavaros idők felfordult, kétségbeesett Budapestjének tablóját adja majd. Amit 1919-ben lát maga körül: a teljes széthullás és gyűlölködés. Magukat üdvözítőnek hirdető, ellenségüket hazaárulóként megbélyegző politikai csoportok uszulnak egymásra, a harctéren elszenvedett veszteségeket a teljes belső meghasonlás és káosz tetézi (gondoljunk csak az Édes Anna tragikusan ironikus felütésére). Ebben a káoszban erős gesztust jelenthet bármiféle közös hivatkozási alap felmutatása. Heltai Jenő a humorban és a békeidők foganta irodalmi gazdagságban veszi észre és kínálja fel olvasóinak ezt az arkhimédészi pontot. Fő gondolatában igazi Zeitstück az 1919-es (de 1920-as keltezéssel megjelent) gyűjtemény, a magyar kultúrának, irodalomnak egységbe szőtt válasza a háborúra és forradalmakra, a politika véres ámokfutására. És végső soron persze reményt sugall: a külső és belső harctereken felmorzsolt nemzet magára találásának reményét az irodalmi hagyományban – a közös ügyben, amelynek egyik szelete az elmúlt évtizedek sokféle, gazdag és lám, elpusztíthatatlan humora.

Szép Ernő a már idézett kabaré-bevezetőjét borúsan zárta: „Kabaré csak akkor volt, mikor élet volt, mikor kedély és jó íz volt az emberekben, mint a gyümölcsben, és mosoly volt rajtok, mint ahogy napsütés van a gyümölcsön. Az élet elment, és ami van azóta, az már mind halál. Ne vegyék rossz néven, hogy nincs valami jó kedvem.”[24] Heltai mintha erre a mély, reménytelen borúra felelne meg csattanósan a Magyar humoristák életigenlő, tarka tablójával.