Szerkesztőként és kritikusként is gyakorta akad dolgom pályakezdőkkel, bár pontosan meg sem tudnám határozni, hogy kik is tartoznak a pályakezdői körbe. Az első szövegeiket farigcsálók bizonyára, de hogy a kötettel, kötetekkel rendelkezők meddig, arra nincs egyértelmű válaszom. A Tokaji Írótábor ez évi tanácskozásán mások mellett én is tartottam egy előadást a pályakezdés, érvényesülés, értékrendek témakörben, ott is elmondtam, hogy a pályakezdéssel kapcsolatosan két egymással szögesen ellentétes álláspontot egyaránt jogosultnak és érvényesnek vélek. Egyrészt sok igazság lehet abban, hogy nem könnyű ma íróként pályát kezdeni, főként a magyar irodalom eltömegesedésének jelensége miatt. Bár én rögtön visszakérdeznék, hogy miért, mikor volt könnyű? Ugyanakkor sok igazság lehet abban is, hogy az irodalmi pályakezdés számára még soha nem voltak ilyen kedvező lehetőségek, mint manapság, elsősorban az alkotótevékenység korlátlan szabadsága miatt.
       A költők, írók száma, s még inkább a magukat költőknek, íróknak tartók száma valóban soha nem látott mértékben megnőtt az elmúlt két évtizedben. Lehet, tévedek, félrevezetnek a személyes szerkesztői élményeim, idősebb íróknak, szerkesztőknek kellene visszaigazolni (vagy cáfolni), de úgy látom, hogy soha ennyien nem koptatták még a tollat (billentyűzetet) a magyar irodalomban, illetve annak környékén, mint napjainkban. Más művészeti ágakban is megfigyelhető ez, például a festéssel foglalkozó emberek száma, vagy a színészeké szintén mértéktelenül megnőtt. Érdekes ellentmondása ez korunknak, mert a művészetek eltömegesedése párhuzamos a leértékelődésükkel, a társadalmi presztízsük, rangjuk látványos csökkenésével. Vagy nincs is itt ellentmondás, ez így természetes, és az elitkultúra és a tömegkultúra közötti távolságok csökkenésével is összefügg mindez? Ebben is lehet igazság, de ugyanakkor egy másik nézőpontból az elitkultúra és a tömegkultúra egymástól való rohamos távolodásáról is joggal beszélhetnénk. Miközben ezzel összefüggésben is akár, újra kérdés lehet az, hogy egyáltalán mi a művészet, mi az irodalom, mi az, ami még nem irodalom, s mi az, ami már igen, mi a magyar irodalom, kik tartoznak, tartozhatnak e fogalom körébe, honnantól, kit s miért nevezhetünk költőnek, írónak? Nem valamiféle álnaivitás soroltatja velem ezeket a kérdéseket, hanem éppen az a tény, hogy olyan sok irodalmi (jellegű) alkotótevékenységet folytató ember él manapság, hogy ma már különböző íróiskolák is ontják a tanítványaikat, hogy az Internet, de akár a könyvkiadás korlátozatlansága révén is korlátlan lehetőségek nyíltak az irodalmi (jellegű) szövegek publikálása számára. (Több olyan alkotót is ismerek például, aki az elmúlt két évtizedben féltucatnyinál több vers- és/vagy prózakötetet megjelentetett, a költő, író volta, a magyar irodalomhoz tartozása mégsem egyértelmű, legalábbis számomra, miközben lehet, hogy mások számára már igen.) Hosszan lehetne még folytatni az eltömegesedés jeleit, s ha elfogadjuk a tényét, akkor érthető, ha egy pályakezdő ebben az irodalmi tengerben vagy dzsungelben –  mert ráadásul számtalan irányzata és csoportosulása, az esztétikai, ideológiai, területi, intézményi tagoltsága, megosztottsága, a legkülönbözőbb érdekellentétek által keresztül-kasul szabdaltsága miatt a kívülálló, kívülről közelítő számára irodalmunk átláthatatlan dzsungelnek is tűnhet – reménytelennek, kilátástalannak látja a helyzetét.
       Miközben láthatná úgy is egy pályakezdő, és hiszem, sokan úgy is látják, hogy az irodalmi pályakezdés számára még soha nem voltak ilyen kedvező lehetőségek, mint manapság, mert nincsenek sem előírások, sem elvárások, és a szerkesztői szűrőkön kívül semmilyen természetű akadályai nincsenek az alkotások nyilvánosság elé juttatásának. Ráadásul számtalan folyóiratnál lehet próbálkozni, ha az egyiknél nem is, a negyediknél-ötödiknél bizonyára befogadásra talál az arra érdemes alkotás. Miközben az irodalmi intézményrendszer hagyományos fórumai, a folyóirat-szerkesztőségek, kiadók akár meg is kerülhetők ma már, ott az Internet és a magánkiadás lehetősége. Számtalan fórumtól, intézménytől lehet segítséget kérni a pályakezdéshez (a folyóiratok mellett lásd a fiatal írók szervezeteinek tevékenységét), iskolákban lehet tanulni a mesterség alapfogásait, közvetlenül lehet igazi mesterekhez fordulni tanácsért, a legkülönbözőbb irányzatokhoz, csoportokhoz lehet csatlakozni, vagy azoktól függetlenül újakat lehet indítani stb. Mindezek miatt, s mert az irodalmi intézményrendszer minden eleme a tehetségek felkarolásában, pályára állásának segítésében érdekelt, kevés az esély az igazán tehetséges pályakezdő elkallódására. A pályakezdés nehézségeivel kapcsolatos igazságok létjogosultságát meg nem kérdőjelezve, magam is a pályakezdés kedvező lehetőségeinek igazsága felé hajlok inkább.
       Eközben látom azonban, hogy az első folyóirat-publikációktól milyen rögös út vezethet mégis az igazi, rangos kiadónál megjelent első kötetig. Nem először próbálok kötethez segíteni valakit, s újabban is azt tapasztalom, hogy nem könnyű. Az utcáról, úgymond, kapcsolatok nélkül, még a JAK vagy a FISZ könyvsorozatába sem könnyű bekerülni, részben a kiadható kötetek számának korlátozottsága miatt. Nevesebb kiadók pedig még ritkábban vállalkoznak névtelen pályakezdő kötetének kiadására, nagyon tudatosan és perspektivikusan építkező kiadó, és nagyon jó kézirat kell ahhoz. Pedig lehet, hogy egy a tehetségről még csak árulkodó, de nem annyira fenomenális első kötet fogja igazi szárnyalásra ösztönözni azt a tehetséget. Elvileg születhet akár előzetes publikációk megjelenése nélkül is olyan olyan elementáris erejű szöveganyag (akár próza, akár vers), amely a legnevesebb kiadók szerkesztői szerint is kötet után kiált. A hagyományosabb vagy inkább szokványosabb (s talán járhatóbb) út mégis inkább az, hogy folyóirat-publikációkkal próbálnak a pályakezdők megágyazni az első kötetüknek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sem feltétlenül jelent garanciát a majdani kötetkiadásra. Talán azért is kezdik a pályakezdők a folyóiratoknál, mert ahogy fentebb is utaltam rá, az első folyóirat-publikációig (részben a folyóiratok nagyobb száma és a szerkesztők kisebb felelőssége miatt) viszonylag könnyebb eljutni, mint egy kiadóhoz. A folyóiratok egyik alapvető funkciója éppen a pályakezdés elősegítése, a tehetségek felkarolása és gondozása. A folyóirat-szerkesztők elvileg örömmel adnak teret a tehetséges pályakezdők indulásának, de gyakorlatilag az ő lehetőségeik is korlátozottak. A Bárka legújabb, 5. számát nyitó Osikovitz Edit Ágnes ugyan már húszévesen eljutott az első publikációjáig, de (csak nálunk) egy négyéves előtörténet után, s a következő számunkban sem az első jelentkezése eredményeként fog bemutatkozni a huszonegy éves Bondár Zsolt. Nem vagyok biztos azonban abban, bármilyen tehetségeseknek is látom őket, hogy ez volt a nehezebb, idáig eljutni, s majdan az első kötetet kiadni már könnyű lesz. Egy pályakezdő számára ez azonban csak az azután következő kihívás, amikor már megalkotta a kötetnyi remekművét…