Tárca





Kiss Ottó
A másik ország
(prózarészlet)




– Meghalt az apu – mondtam anyámnak, és előhúztam a hátam mögül a táviratot.
A nyitott gangajtóban álltunk, anyám nézte a zöld borítékot, aztán, amikor érte nyúlt, észrevette, hogy nincs is felbontva. Elmosolyodtam, és már éppen kimondtam volna, hogy nem is igaz, de akkor úgy pofon vert, hogy elcsúsztam a frissen felmosott folyosón.
Nem sírtam el magam azonnal, csak miután kimentem a hátsó udvarba a kutyához, hogy megvigasztaljon. Fáraónak hívták, nagy, fehér bernáthegyi volt, és ha evett vagy távoli macskát, galambot figyelt, át lehetett bújni a hasa alatt oda-vissza, akár többször is.
Addig a napig úgy tudtam, apámat nem szeretjük. Ő a rossz ember a családban, ha családtag egyáltalán. Megkeserítette anyám életét, és az enyémet is, mert nem nevel, csak küldi a pénzt – már amikor küldi. De az a pofon rádöbbentett, hogy anyám mégis érez iránta valamit, és nem is csak hogy valamit, hanem sokkal jobban szereti, mint engem. Még megpofozni és képes volt miatta, pedig azelőtt sose tett ilyet.
Igaz, anyámon soha nem látszott a keserűség. Szinte állandóan derűs volt a hangja, akkor is, amikor az apámról beszélt. A végén meg mindig azt mondta, hogy tulajdonképpen nincs is mit az apám szemére vetnie, mert tudja, hogy milyen a férfiszív: kőkeménynek látszik, de csak primitív. Amikor megnövök, meglátom, én is ugyanezt fogom csinálni, elhagyom őt a lányok miatt, akiket szeretek, aztán pedig a lányokat is elhagyom, mert ilyen a férfiszív.
– Primitív – mondtam, mire felnevetett, és az ölébe vett, vagy én fúrtam magam a hasához. Anyám gyönyörű asszony volt, a bőre fehér és puha, amikor csak tehettem, hozzábújtam. A haja mindig jó illatú, a vállgödrökbe lehulló vége göndör, fent pedig annyira fekete, hogy ha megcsillant rajta a napfény, inkább sötétkéknek látszott. Egyáltalán nem hasonlított a falusi asszonyokra, sokkal vékonyabb volt, szebb és fiatalabb. Ha belefeledkezett velem a játékba, sokszor úgy éreztem, mintha csak a nővérem lenne. Hat évvel a vánkosdi érettségi vizsga után került fel Pestre, és ha az apám nem hagy el minket, sohasem kellett volna velem visszaköltöznie. A születésemet követő három évre, amelyet együtt töltöttünk fent, én egyáltalán nem emlékszem, benne viszont annyira elevenen élt a főváros, hogy már nem tudott, vagy talán nem is akart visszaszokni Citkóhoz.
Így, utólag már értem az anyámat. Azt hiszem, magában sohasem mondott le az apámról, sokáig abban bízhatott, hogy egyszer majd mindketten visszamegyünk hozzá Pestre. Azt nem tudom, apám rászolgált-e erre a bizalomra, én őt nem ismertem, legalábbis nem emlékszem, hogy gyerekkoromban találkoztam volna vele. Mégis voltak róla emlékeim, mert anyám sokszor mesélt a régi időkről, a konyhaasztal fiókjában pedig fényképeket őrzött. Az egyik fekete-fehér felvételen apám Szlávik bácsival ül egy mállott vakolatú pesti bérház körfolyosójának lépcsőjén, a másikon anyámmal és velem ugyanott, de azon a képen apám arca nem látszik, keresztülfut rajta az udvari ecetfa árnyéka. Volt egy színes fotó is, azt szerettem a legjobban: apám és anyám az egyik Duna-holtág sekély vizében állnak, fehér ing van mindkettőjükön, mögöttük a kék ég, alul pedig a csillogó víztükör. Fogják egymás kezét, és a tekintetükön lehet érezni, hogy nagyon szerelmesek. Sokat nézegettem azt a fotót, ahogy apám katonakori portréját is, mert az volt az egyetlen, ahol a szemembe nézett. Legalábbis nekem mindig úgy tűnt.
Abban az időben már Szlávik bácsiról is legalább annyit tudtam, mint az apámról. Nyaranta, amikor a kert végéből együtt hordtuk fel a Csonka-ér vizét az udvari kádba, anyám mindkettőjükről mesélt. Az apád csavargó, mondta, viszi a szíve mindenfelé, nem tud megállapodni. Szlávik bácsi viszont rendes ember, ha egyszer családja lesz, mellettük marad, amíg él.
– És ahhoz mit szólnál, ha ő volna az apád? – kérdezte egyszer, egy esős délutánon.
– Ha Szlávik bácsi lenne az apám – feleltem rövid gondolkodás után –, akkor nem én lennék, akit megkérdeznél, mert akkor én a Szlávik Karcsi lennék.
Anyám elmosolyodott. Nem szólt, de éreztem, hogy valami kibeszéletlen maradt a levegőben. Aztán lefekvéskor, amikor az ágyam szélére ült, még megkérdezte:
– És ha te a Mozik Karcsi maradnál, de az apád mégis Szlávik bácsi lenne?
– Hogy ő nevelne fel az apu helyett?
– Igen, itt élne velünk, és ő nevelne.
– Szerintem nagyon jól megvagyunk mi hárman: te, én meg a Fáraó, nem?
– De – mondta anyám, és megcsókolta a homlokomat.
Aznap, amikor azt a nagy pofont kaptam tőle, egészen estig kint maradtam Fáraóval az udvaron, csak a vacsora illata vitt be a konyhába.
– Képzeld – mondta –, Szlávik bácsi táviratozott. Megszületett a fia, és ugyanúgy nevezte el, mint én téged.
– Mozik Karcsinak? – kérdeztem.
– Szlávik Karcsinak – nevetett. Aztán a karjára vett, eligazította a hajam, és a székembe tett. Csendben ettünk, nem tudtam eldönteni, hogy az öröm vagy a szomorúság nagyobb benne. Szlávik bácsi táviratának láthatóan örült, de hogy éppen a fia megszületéséről tudósított, annak már kevésbé. Az apámról, Mozik Jánosról akkor már harmadik hónapja nem tudtunk semmit. Csak néhány hét múlva jött a halálhír, anyám hozta, azután, hogy elutazott a vánkosdi hivatalba kideríteni, mi van vele, miért nem küldi a gyerektartási pénzt. Addig még soha nem volt tőlem ennyi ideig távol az anyám, ma is emlékszem, mennyire vártam, hogy végre hazaérjen. Rám addig a nagyszüleim vigyáztak, hároméves koromban költöztünk melléjük, nem sokkal azután, hogy hazajöttünk Pestről. A harmadik napon már nem bírtam náluk maradni, reggeltől estig a nagyszobánk ablakában könyököltem, csak ebédelni mentem vissza hozzájuk. Aztán másnap délelőtt, amikor anyám végre hazaért, olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppant. Sokáig úgy maradtunk, talán egy percig is, csak utána simított végig a hajamon, és állt fel, hogy átmenjen a szomszéd házba.
Azokban a hetekben sokat voltunk kettesben. Anyám a szüleihez alig szólt, velem viszont nagyon kedvesen beszélt, ráadásul sokkal több helyre elvitt, mint korábban. Az az időszak nagyon elevenen él bennem, ha visszagondolok az elmúlt évtizedekre, életem legszebb szakaszának tűnik. Anyám akkor vette meg nekem azt a piros Ferrari matchboxot, amelyre sokáig vágytam, de egyébként is majdnem mindennap kaptam tőle valami apró ajándékot: műanyagkatonát, gombfestéket, színes ceruzát, léggömböt. És vasárnaponként még a templomba is elmentünk kettesben, szépen, kiöltözve – láthatta az egész citkói főutca, hogy nagyon jól megvagyunk mi ketten, apa nélkül is.
Jó másfél évvel később, amikor Szlávik bácsi elvált, és hozzánk költözött, az anyám már beteg volt. Nekem nem mondták meg, mi a baja, de amikor hazajött a vánkosdi kórházból, öreganyám elmesélte, hogy amikor megszületett, nem sírt fel azonnal, már azt hitték, nem is él, de akkor a bábaasszony, aki levezette a szülést, kiszólt a konyhába, hogy azonnal hozzanak hideg vizet.
Nagyapám kiment a gangra, ott mindig volt egy vödör hideg kútvíz, azt adta be az ajtón, és amikor a bábaasszony belemerítette anyámat, ő felordított.
– Akkor már tudtam, hogy életrevaló lesz – mondta öreganyám. – Meglátod, ezt is túl fogja élni, mert nagyon erős nő.
Azt hiszem, ekkor kezdődött bennem a félelem. Addig eszembe se jutott, hogy az anyám meghalhat, de amikor először hallottam ezt a történetet, már tudtam, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.
Éjszakánként azt álmodtam, hogy anyám egy folyóban fuldoklik, a víztükör csillogásába próbál belekapaszkodni, de nem sikerül neki. Én a parton állok, onnan nézem, de csak nézem, nem tudok rajta segíteni. Nappal meg a bábaasszonyt hibáztattam, mert ellentétben öreganyámmal, én azt gondoltam, hogy anyám betegsége éppen a hideg víz miatt van.
Azokban a hetekben sokat ültem Szlávik bácsival nagyapámék tisztaszobájában. Nyár volt, érett a barack a kiskertben, anyám pedig egyre betegebb lett. Akkor már nem engedtek át hozzá, és Szlávik bácsi is csak ritkán mehetett. A nagyszüleim ápolták, de nem mondtak róla semmit. Esténként, amikor visszajöttek a szomszéd házból, még egymást közt se igen beszéltek.
Az első napokban Szlávik bácsi kártyázott velem, és érdekes történeteket olvasott fel nagyanyámék Kincses Kalendáriumából. Tőle hallottam először a hős kubai emberekről, meg a szovjetekről, akik úgy táncolnak, hogy a lábuk nem is érinti a földet, ráadásul közben szépen harmonikáznak. Később Szlávik bácsi is inkább hallgatott, és simogatta a fejem.
– Anyád a mennybe ment – mondta egy hűvös szombati hajnalon öregapám.
Aznap éjjel nem aludtam, nagy volt a sürgés-forgás a lakásban, sejtettem, hogy valami rossz dolog történik. Öregapám az ágyam szélén ült, hatalmas tenyere a combomon pihent.
– Anyádat felkapta a szél, és egyenest az Úr színe elé vitte, ahol soron kívül megítéltetett, és azonnal befogadtatott – mondta.
Anyám hazudott, ez volt az első gondolatom. Nem is én hagytam el őt, hanem ő hagyott el engem.








Kapcsolódó:

Grcsó Krisztián: Családi csomagolás
Szabó Tibor: Alibi
Kiss László: Megtudja a halálhírt
Elek Tibor: Szavak, a magasban
Gyarmati Gabriella: Képzőművészeti kiállítások (...)
Erdész Ádám: Egy szelet közelmúlt
Grecsó Krisztián: Hungarusz-tudat
Szabó Tibor: Valami a télről
Kiss László: Rókázás
Elek Tibor: Siket irodalom?
Gyarmati Gabriella: Kohán és a "szoc. reál"
Erdész Ádám: Gercsó Krisztián: Nagymama ajándékba
Kiss Ottó: Ati és a holdvilág - Esti mese
Szabó Tibor: Testvérek, barátok
Kiss László: Őfelsége pincére
Gyarmati Gabriella: Csernus Tibor festményei először Békés megyében
Erdész Ádám: Bányászlámpa a templomkertben
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

2008. február 19.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Versíró pályázatot hirdet a StarbucksÁllami díjak a nemzeti ünnepen – 2020Kárpát Körút 1.0Az Aegon Irodalmi Díj esélyesei
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Beck Tamás verseiSzilágyi András verseiPál Dániel Levente: Isten esteNádasdy Ádám versei
Prózák
Márton László: RudiMolnár Lajos: Hülye egy történetKiss Benedek: (Az Élettöredékekből)Tallér Edina: Időzítő
Kritikák
A lélekvándorlás plakátmagányaHazudni magunknak történelmetKis magyar rendszergazdák – Bödőcs Tibor könyvéről Végeláthatatlanul - Nevezd csak szeretetnek
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA