Táncdalfesztivál

Csinálunk valami olyat, amivel elfeledtethetjük, hogy lejárt a szavatosságunk. Elmegyünk Ausztriába, milyen jó kis panziót sikerült kibérelnünk, nemcsak olcsó, de kapunk olyan kártyát, amivel mindenhová ingyen vagy majdnem ingyen mehetünk be. Mennyi pénzt megspórolunk. Ez is pénzkereset, nem csak az, amit gyerekkorunkban csináltunk. És a megmaradt pénzből vehetünk valamit, az épp aktuálisan korszerű televíziót. Már nincs is teste, csak legörgetünk egy terítőszerű műanyagot, és az a tévé. Nem foglal helyet, és ha befejeztük a filmnézést, visszatekerjük, és megint ott a csodálatos festmények előttünk, amiket a falra aggattunk. Ezeket mi vásároltuk, mert fontosnak tartottuk, hogy a környezetünk olyan legyen, amilyen. Amely környezettel persze senki nem tud mit kezdeni a halálunk után, pedig tele van értékes tárgyakkal, híres festők rézkarcaival, ha gazdagabbak vagyunk, akkor olajképeivel.

Ez volt a gyerekkorunk helyszíne, mondják azok a gyerekek, akik már régen más gyerekek gyerekkorához alakítanak ki helyszíneket. Azért legalább ezt elviszem magammal, mert mégiscsak. A másik gyerek meg, ha szerencséje van, épp egy másikat akar elvinni, ami neki a mégiscsak. Ha szerencsétlenül járnak, akkor csak az egyik tudja azt a bizonyos képet vagy egyéb tárgyat elvinni, ami a gyerekkor szobrának is tekinthető, amiről csak ők ketten tudják, hogy ez a gyerekkoruk szobra, amiben benne van az anyukájuk, meg az apukájuk és az a sok-sok esemény, ami ahhoz a korszakhoz köthető.

A másik gyerek csak akkor láthatja ezt a szobrot, amikor át lesz hívva vendégségbe, hogy közösen ünnepeljék valaki születésnapját. Ha meg összevesznek ezen a tárgyon, akkor soha nem láthatja, mert az összeveszés nem akadályozza meg a testvérét abban, hogy elvigye, de ellehetetleníti a későbbi kapcsolattartást, ami a gyerekkor nem tárgyszerű emlékeinek fenntartását is szolgálta volna.

A halálunk után, ami persze már elérkezett, hiszen ahogy már korábban is írtam, lejárt a szavatosságunk, s persze olyanok vagyunk, mint az élelmiszerek, hogy még egy kis tartalékidő belénk van kódolva a végső romlásig. Ezt a tartalékidőt törekszünk gazdaggá tenni, holott már semminek nincs értelme.

Szerinted fontos az, hogy látsz egy operát, megnézel egy kiállítást, elmész színházba, elolvasol egy könyvet?

Az egész csak arról szól, hogy nem mersz véget vetni annak, ami már amúgy véget ért, és valamivel a természetes halálig tartó időt ki kell bekkelni. És persze a társadalom épít és számít rád. Te vagy a jómódú kultúrafogyasztó. Ráérsz, és vannak megtakarításaid. Semmi mást nem tudnak már neked eladni, csak szabadidős programokat, mert neked már csakis és kizárólagosan szabadidőd van. Semmi funkciód nincs, a munkaerődre (ha egyáltalán van még) nem tart senki igényt, és a tudásodra sem, mert annak a tudásnak is lejárt a szavatossága.

Erre a hétre úgy fogunk gondolni, folytatom a visszaemlékezést, hogy nagyon jó hét volt Stájerországban, az egyes napokra pedig úgy, mint jó napokra, perfect days. Még mindkét ember, aki odament, élt, különben nem is tudtak volna ketten menni.

Persze van olyan, aki egyedül megy. Vajon mért?

Visszatér arra a helyszínre, ahol még boldog volt a néhai, megboldogult, de hülye szó a halottra, hogy megboldogult, de eszembe jutott, ezért használom. Arra emlékezni, hogy milyen volt, amikor együtt nem volt értelme semminek, de ők, mint a többi turista, akár a zergék kaptattak fel hegyoromról hegyoromra. Na, jó, ebben azért néha az ingyenfelvonók is a segítségükre voltak, szóval csak az utolsó harminc métert kellett saját erőből megtenni, de ők emiatt ezt a harminc métert még vidámabban tették meg. Mosolyogtak, mint azok az állatok, akik bent rekedtek az édenkertben, a tudás előtti időben, akik nem szerették az almát, és a kígyó, ez az undorító ravasz állat, hiába kínálta fel, nem ették meg, mert inkább valamelyik társukat fogyasztották el vagy az éden egyéb gyümölcseit.

Köztudottan a medvék a málnát.

Látod, milyen vidámak vagyunk és boldogok, de jó, hogy itt lehetünk. Egyáltalán nem látszik rajtunk, hogy hamarosan meghalunk, hogy már egy gyilkos kór ott dorbézol a testünkben. Ő is kapott egy ingyenkártyát, hogy beléphessen mindenhová, és nagyon szorgalmas turista, ahová engedve van, éjt nappallá téve bekukucskál, és ott hagyja a nyomát. Ezeket hívjuk később áttéteknek, amikor detektálva lesz a nyáron még nemlátott betegség.

Hazautazunk, és elmeséljük, hogy milyen szerencsések voltunk, és ajánljuk más társainknak is, hogy legyenek ilyen szerencsések, de mi voltunk az úttörők ebben a szerencsésségben. Ülünk aztán otthon, és azon törjük a fejünket, hogy miképpen lehet újra ilyen végfeledtető tevékenységet kiötleni, és mi lehet az, mert fő a változatosság.

De jó, hogy a színházban Lear király halt meg, és nem mi.

Mert színházban voltunk.

Ideje volna véget vetni az életünknek, olyan szép az idő, alkalmas volna erre a jogos és észszerű tevékenységre, ezt egy Csehov-hős mondja, Ványa bácsi, a Ványa bácsi című darabban. Amikor ezt olvassa valaki, amit írok, már senki nem ismeri a Csehov-hősöket, valamint magát Csehovot sem. Jellegzetes drótkeretes szemüvege, ami megismétlődik más, későbbi, szintén elfeledett hősök arcán (pl. John Lennonén), senkinek nem jelent semmit. Ő énekli. Csehov? Nem, a másik. Mit? Hogy So this is christmas, and what have you done, another year over and the new one just begun. Ezt hallgatjuk az osztályban. Nemsokára szünet lesz, haza kell menni, elhagyni mindent, ami évközben van.

Vissza oda, ahová vissza nem.

Apa mégis megvette a tévét, és ott látom azt a drótkeretes szemüveges embert, aki beleüvölti a mikrofonba, hogy fáj, hogy fáj, hogy fáj, hogy nagyon fáj. Vadul szól a gitár, még nem hallottam ilyen gitárhangot, mert ami a rádióból szólt, az nem ilyen volt. Ott olyan dalok voltak, ahol a gitár is olyan volt, mint a zongora vagy a hegedű.

Reménytelenül régi.

És az énekesek hangja is régi volt.

A régi rossz és elviselhetetlenül bárgyú, nem is értem, hogy lehet ilyen hangon énekelni, hogy hiheti el a mama, amikor hallgatja ezeket a dalokat, hogy ezekben tényleg van valami érzés. Szabad Európa Rádió, küldöm ezt a dalt a tengeren túlról az otthon maradt szeretteimnek, ezután mondják a címét, és elkezdődik az anyukám számára az érzelem, pedig ezekben a dalokban nincs igazi érzés, csak a szétszakított családok szomorúsága, csak az elhagyott feleségek, gyerekek és anyukák szomorúsága.

Érzés abban a számban van, hogy fáj, fáj, fáj.

De nem úgy mondva ezt a kis szót, hogy olyan puhán, mint az ázott sár, hanem beleüvöltve a levegőbe, hogy a levegő is összeszarja magát, mit akar ez a szó itt, miért tör rám ez az ijesztő szó. És akkor valaki mondja a családból, Táncdalfesztivál van, és nézzük a tévét, hogy legyen már ennek vége, micsoda lompos hajú bűnözők, és mi lesz a világgal, ha ezek lesznek döntéshelyzetben.

Mi lesz?

Gondolkodtam, hogy akkor végre jóvilág lesz, mert ezek az emberek szeretni fognak engem is, és végre otthon leszek úgy, ahogyan otthon voltam az apukám szagában és ölelésében. Amely otthonosságot épp ezekben a napokban vonta meg tőlem az idő. Amely idő belevetett egy másik időbe, az otthonosság keresésének idejébe. Ahol egy táskával a kezemben loholok egy lány után, akit nem szeretnek a szülei. Akiről azt hiszem, majd engem fog szeretni, de nem fog, mert senkit nem szeret. Azt mondta neki a pszichológusnéni, hogy a szülei miatt nem tud kötődni senkihez. Ezen kéne dolgoznia, de nem tud ezen dolgozni, mert neki kell vásárolni, mosogatni és takarítani, a szülők nem érnek rá, mindig dolgoznak, helyesebben munkának álcázzák a munkatársukkal együtt töltött pásztorórákat, ami miatt gyűlölik azt, akivel összekötötték hivatalosan az életüket.

Ez mindenütt így van, kérdeztem vagy nem mertem megkérdezni, nem tőle féltem, hanem a szüleimre és a szomszédaimra gondoltam, s hogy rájuk úgy nézek, hogy ők már túl vannak azon az életkoron, amikor még ez a probléma egyáltalán felvethető volna. Nem szeretik egymást vagy szeretik egymást. Mindegy. Együtt dolgoznak azért, mert. És olyankor a gyerekeiket nevezik meg, hogy miattuk. Hogy majd azok a gyerekek bebizonyítsák, hogy nem véletlenül voltak a világon, hogy haláluk után majd azt lehessen mondani a sírjuknál, hogy megérte az a sok kapálás és gyümölcsszedés.

Megérte, hogy éltek.

És azok a gyerekek is hasznot húznak ebből az életből, akik már réges-régen hátat fordítottak az eredetüknek. Olyan helyen élnek, ahol ezt az eredetet csak letagadni lehet. És le is tagadják, mert egyszerűbb nem beszélni róla, mint elmagyarázni. Elmagyarázni azt a skanzent, ahol az ő gyerekkorukat gyűjtötték össze fázással, munkával, kinti vécével együtt.

Volt a faluban két gimnazista, aki úgy nézett ki, mint a tévében a zenészek. Ők már nem voltak falusiak, és a falusiak meg is vetették őket, mert csak azokat szerették, akik olyanok voltak, mint a falusiak. Akik másképp néznek ki, azok elárulták a közösséget, beilleszkedtek az ellenség körébe, és ezt a hajukkal még nagydobra is verik. Így mondták, mert ismerték ezt a nagydobos hasonlatot. Én mindig néztem a buszmegállóban, hogy nincsenek-e ott.

A legjobb az volt, ha egy buszon érkeztünk, mert szerettem ezt a két fiút. Amikor mellettük voltam, én is úgy éreztem, hogy rám is átragad egy kis árnyék, helyesebben fény, az ő nagy hajuknak az árnyéka, helyesebben fénye. Lánynak könnyebb lenni, a lányok olyan hajat viselnek, amilyet akarnak, mert az nem azt jelenti, hogy elkurvultak, gazemberek lettek, vagy bűnözők, mint a hosszú hajú fiúk. A hosszú hajú fiúk úgy jöttek-mentek a falu utcáin, mintha ők lennének ennek a településnek a hírességei, ők jelentik a falu határának az elbontását, ők jelentik a világot egy világtalan településnek.

Közeledik a karácsony.

Mész haza, kérdezi az egyik társam, akinek nem kellett hazamennie, mert épp ott lakott, ahol Budapest volt.

Igen, mondom.

És mit csinálsz a hajaddal.

A fülem mögé tűröm, mondom.

Nem fogják mondani, hogy menj, és vágasd le.

Nem, mert nem látják hosszúnak.

Mit fogok mondani, gondoltam, amikor majd visszajövök szünet után, ha rövid lesz. Az első napon kéne elmenni a Szántóbácsihoz, hátha kicsit nő, mire visszatérek.

Szobig vonattal, aztán busszal.

Várunk, mert a busz nem azonnal jön. Ott látom azt az embert, már nem józan, hogy sír.

Öreg.

Biztos már több, mint negyven. Azt mondja, ma meghalt az anyukája, és mától teljesen árva. Elképzelem, hogy meghalnak a szüleim. Biztos mindenki sajnálna, én pedig elszakadhatnék attól a kötéstől, ami ahhoz a településhez, ahhoz a házhoz, ahhoz az időhöz köt, amikor még odavalósi voltam.