Mert nem igaz, hogy csak a munka, a törődés, a fáradság, időnként a a kínos pillanatok és a szenvedés, jutnak a szerkesztőnek, aki mások leveleit, kéziratait olvassa, az előbbiekre válaszol, az utóbbiakkal bíbelődik nap mint nap, hanem, közben-közben azért a rátalálás, a felismerés, a megnyugvás öröme is, hogy na, ugye, azért mégis, lám csak, hoppá, heuréka! Mert van 16 éves, ismeretlenül jelentkező versíró leányzó, akinek első szövegeiben fel lehet ismerni a leendő költőt (ha azokat nem is kell még közölni, bármennyire is szeretné a leányzó), és évekig lehet izgulni érte, követni, hogyan is igazolja vissza az egykori felismerést (s várni, hogy most meg mikor akar-e már végre közölni is), s aztán lehet tervezni, előkészíteni a majdani bevezetését abba a valamibe, amit kortárs magyar irodalomnak nevezünk. Mert van olyan kézirat is, amiből, ha többszöri gyaluló, csiszoló munka eredményként bár, de egyszer csak előáll a közölhető mű. Mert az elfogadott kéziratokból ismételten lehet látni, hogy körvonalazódik egy új folyóiratszám, vagy ha mégsem, akkor lehet úgy alakítani, hogy mégis. Mert egy idő után elérkezik a pillanat, amikor a folyóirat megérik az arculatváltásra, a kívül-belül való megújításra, a jól bevált tartalom új köntösbe öltöztetésére, és ennek a tervezése, előkészítése, megvalósítása is öröm, de erről itt többet ne, lásd majd a Bárka új számát!
Inkább arról, hogy van kész költő is, aki akár ott is él a szerkesztő közelében, mondjuk az egyik szomszéd városban, Békésben, úgy hívják, hogy Nagy Mihály Tibor, és régóta tudható róla, hogy remek verseket ír (többnyire szonetteket), de ezt a szűkebb irodalmi környezetén kívül mégsem tudják mások, az a valami, amit kortárs magyar irodalomnak nevezünk, valahogy nem akar tudomást venni róla. És akkor a szerkesztő ismét úgy érzi, hogy hoppá, hát itten teendő van, majd hogy nem kötelesség, s a maga módján igyekszik is segíteni, nem is a költő nehéz sorsa miatt, amivel hellyel-közzel tisztában van, hanem, mert méltánytalannak érzi, hogy miközben ilyen-olyan kutyaütők a Parnasszus közelében sertepertélnek, az igazi értékek ismeretlenül, felfedezetlenül kallódnak. Épp ezért van is jó adag lelkiismeretfurdalás a szerkesztőben évek óta, hogy hát mégsem tesz ő sem eleget, még e konkrét esetben sem a világ (lásd irodalom!) rendjének helyrebillentése érdekében. És akkor eljön a pillanat, amikor a költő új kötet állít össze, és arra kéri a szerkesztőt, hogy írjon a hátsó borítójára néhány ajánló sort. Hát hogyne tenné meg, hiszen ez már nem is munka, hanem ismét a szerkesztő öröme, még ha az Ünnepi Könyvhétre csak egy békéscsabai, kevéssé ismert kiadónál (Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház) jelenik is meg az a kötet (A várható érkezése címmel), sőt, ezért talán még inkább megteszi. És az írt szöveget a közelgő könyvhét alkalmából ide is másolja, csak azért is a maga könyvhéti ajánlásaként:
„A lét gordonka hangja búg Nagy Mihály Tibor költészetében. A szonettekben éppúgy, mint a néhány soros szabad versekben. Mélyről felhangzó, tiszta, érett, a végső kérdésekkel kegyetlenül illúziótlanul számot vető, a lényegig hatoló hang ez. Nagy, súlyos, nehéz (világot építeni és bontani egyaránt képes) szavakat és szókapcsolatokat, „mondhatatlan mondatot” hordoznak a versek, és nagy szó, hogy nem roppannak össze önnön terhük alatt. Sőt, a kortárs lírából alig ismert katartikus erővel közvetítik az egzisztenciális magány, az elveszettség, a szenvedés, az elmúlás, a már-már a mindennel azonos „hiányhiány” élményét. Néhány évvel ezelőtt, egy nyilvános rendezvényen, talán éppen a Bárka-díj átadásakor, békési szonettkirályként mutattam be e versek íróját, mert már az előző, Szomjazó madár című kötetében is bravúrosan alkalmazta a klasszikus versformát. Ezúttal sem csalatkozhat az olvasó, de talán mégis velem együtt örül annak, hogy a költő nem zárta magát a szonett kalodájába, hogy a szétesés rendjét, „a szétesésben összetartozást” a szabadabb formák keretei között is keresi. E kötet különleges meglepetése a középre zárt szó-alakzatokhoz társított számítógépes grafikai alakzatok sorozata.”
S bár jó, hogy nem csak szonetteket ír Nagy Mihály Tibor (lásd például napokon belül a kívül-belül megújult Bárka legújabb számában közölt versét is!), mégis álljon itt egy gyöngyszem a szonettek közül figyelemgyújtásul!

kigyúl az alkonyat

varázsütésre
az elveszett idő hazatalál
és elsimul a percek szövevénye
a vágyakat föloldja a halál

és nem szorul többé a holnapokra
kialszik hirtelen a szép jelen
a dolgok rátalálnak önmagukra
és véget ér a véges végtelen

az aki él és vár vajon kire
hogy közelít elképzeli csupán
nem érkezik soha és senki se

a múlás mozdulatlan vonatán
az aki nincs az mindenütt közel
mindenha pillanat vele jön el