Dávid Péter

Napi negyven kávé, árnyék és fájdalom

Balzac: Goriot apó

Balzac nyolckor fekszik, éjfélkor ébred. Több mint tíz órát dolgozik naponta. Dolgozik: ír. Napi negyven kávéval tartja ébren az ihletet. Dőlnek belőle a regények, évi öt-hatot vet papírra, több mint száznegyven kötetes regényciklust tervez. Rodin botrányt kavaró szobrot készít róla árnyékból és fájdalomból. Amit ír: ilyen, árnyék és fájdalom. Az olvasás az ő műveinél komoly foglalatosság.

Jobban ismeri Párizst, mint Párizs saját magát. Mégsem lenne jó idegenvezető. A Val-de-Grâce-templom és a Panthéon közötti szűk utcákba csalna minket, ahol „patakokban folyik a szennyvíz”, ahol „állandóan hullófélben van a vakolat”. Nem a rosszat vagy a jót keresi, azt mutatja, ami van. Hétköznapi drámát akar írni Goriot apó történetével is, kőkemény szöveget, hátha az olvasó hullat „egy-két könnyet” a könyv végére. Az olvasó azonban az utolsó, akire tekintettel van. Játszik vele, vagy még inkább: szórakozik vele. Először elbizonytalanítja őt, fölvetve: „megértik-e vajon Párizson kívül” a regényét, hogy azután harminc oldalon keresztül egy csepp cselekmény nélkül tárgyalja Vauquer-né penziójának állapotát és lakóinak jellemzését. Ezt is csak azért, hogy a szereplőkről első benyomás gyanánt kezdetleges, felszínes képet kaphassunk, s csak később ismerjük meg őket igazán.

A cím is átverés. Goriot apóval egyenrangú szereplő Eugéne de Rastignac, a fiatal, tapasztalatlan fiú – aki a fényes társasági életbe szeretne bekerülni –, mert mégiscsak az ő beavatása a regény, beavatás a pompás nagyvilági életbe, a tündöklő bálok, a gazdag és fontos emberek, a kifinomult nők és udvarias férfiak világába, vagy rövidebben megfogalmazva: a párizsi mocsokba, posványba. Csalók és megcsaltak közösségébe.

Rastignac az olvasó metaforája. Ahogy az ifjú Eugéne lassanként megismeri ezt az ellentmondásos Párizst, úgy nyer bevezetést az olvasó a regény alakjainak életébe. Mert Goriot apó a szöveg elején még „vén kéjenc”, szegényes szobájában ezüstöt hengergető furcsa figura, kellemetlen alak, akinek neve hallatára Restaud gróf megharagszik, a szöveg végére viszont szánni való, megbukott, elszegényedett tésztagyáros lesz, aki utolsó fillérjeit is feláldozza lányaiért, az örök atya. Hasonlóképpen Vautrin is átváltozik, a határozott, jó kiállású, de titokzatos férfiból, akihez különös éjszakai látogatók érkeznek, Balzac szócsöveként a francia társadalom kritikáját visszhangozó Vasfejű nevű szökött fegyenc lesz, akit bilincsben vezetnek el a rendőrök Vauquer-né penziójából.

Rastignac beavatódása két módon történhet meg. Beauséant-né alternatíváját is választhatja: a társaság megbecsült tagja lesz, és az embereket úgy tekinti, mint postalovakat, akiknek a segítségével előrébb juthat. Törtetni kell tehát, mindenen és mindenkin átgázolni. A másik lehetőséget Vautrin ajánlja. Egy vagyonos család kitagadott örökösnőjét kell kiszemelni, udvarolni neki, és az örökös meggyilkolásával arra bírni a családapát, fogadja vissza lányát a vagyonba újdonsült jövendőbelijével. Vagyis titkos bűnöket kell palástolni, véreskezű gyilkosokkal szövetkezni. Rastignac mindkét úton elindul, Goriot lányának, Delphine-nek lesz a szeretője, de udvarol a kitagadott kisasszonynak, Victorine-nak is.

Az olvasó is, mint Eugéne, akárhova fordul, akármilyen szépségeket keres ebben a világban: semmit sem talál. Nincs helye itt szerelemnek, tisztességnek, erkölcsösségnek és a régi világ többi hangzatos, de felesleges értékének. Sírni sem szabad haldokló apánk miatt, mert csúnyák leszünk a bálon. Megdöbbenve ébredünk rá, milyen súlyosak Goriot apó szavai: „Úristen, milyen rosszul rendezted be a világodat!”, hiszen az egyetlen igazán pozitív szereplő, aki az apaságban Istenre hasonlít, megbolondulva, magára hagyva hal meg; még a pap is azt mondja a gyászkocsin: „gyorsan hajthatunk, hogy el ne késsünk, már fél hat van”.

Rastignac záró mondata zavarba ejti az olvasót. „Most mirajtunk a sor!” Így, többes számban. Ezt úgy is lehet érteni, hogy a következő, aki hasonlóan fogja végezni, mint a szerencsétlen Goriot, mi leszünk, Rastignac és az olvasó, hiszen „a mi szép Párizsunk egyik legnagyobb előnye, hogy itt születhet, élhet, meghalhat az ember, anélkül, hogy bárki törődne vele.” Mivel Eugéne ezután a mondat után mégis elmegy vacsorázni Delphine-hez, úgy is lehet értelmezni ezeket a szavakat, mintha az ifjú titán valóban kihívná a „Társadalmat” (így, nagy betűvel) egy halálos küzdelemre.

A Goriot apó napi negyven kávé ihlette próza. Sötétség és keserűség és rengeteg zacc az alján. Árnyék és fájdalom. Kiváló regény.

Főoldal