Zalán Tibor

 

Idegenek és ismerősök

 

SZEREPLŐK

JÓKAI MÓR, 75 éves

MUNKÁCSY MIHÁLY, kortalan

LÁNY, AKI MODELL vagy SZOBALÁNY vagy MINDKETTŐ, legfeljebb 30 éves

 

Játszódik: Párizsban, 1900. május 30-án, koraeste; Munkácsy párizsi műterme

Szín: gyakorlatilag üres – mindössze két fotel, egymással szemben, az asztal két oldalán. A híres festő varázslatosan berendezett műteremlakását a két szereplő megnyilvánulásaiból, gesztusaiból, illetve elejtett mondataiból ismeri meg a néző – magyarán: szódíszlet alkalmazása szükségeltetik

Jelmez: két választás lehetséges - egyik, hogy viseletük emlékeztet a két történelmi alak képekről ismert ruházatára, a másik a szolid utcai öltözék, lehet akár teljesen mai

Az előadás indítása: Jókai belép a műteremlakásba. Álmélkodva forgolódik, meglepi, egyben lenyűgözi a pompa és a ragyogás. A szín távolabbi fotelje a hátsó fal felé van fordítva, a nézők csak a háttámla kárpitját látják. Jókai ácsorog, hunyorog, bámul, majd egy idő után járkálni kezd a falak mentén, kikerüli a fotelt, pontosabban ügyet sem vet rá. Magában beszél, ahogy a magukról megfeledkezett emberek szoktak egy idő után ismeretlen helyeken.

 

JÓKAI  Nahát! Ez lenne a híres műterem, amelyről annyit lehetett olvasni? Azonban… csöppet sem emlékeztet műteremre. Valójában… itt semmi sem emlékeztet műteremre. Egyáltalán… ez inkább egy palota túldíszített fogadóterme. Nem is tudom hirtelen, hogy hívják az ilyen rettenetesen tág… megmondani se tudom, hogy miket. Ékszerhodályokat! Istenem, mekkora! Ekkora műterem nincs még egy a világon. Terem sincs. Ekkora borzadályt otthon még a Műcsarnokban se találsz, Móric. A kitömött ló is ott szemközt – jóságos ég! Hogy kerül egy műterembe egy kitömött ló, ráadásul eltörpül benne - akkorka, mint gyerekszobában a szekrény tetejére fölpakolt hintaló. Csodálkozol, mi? A svábhegyi és a füredi villád is feltűnés nélkül veszne el ebben a palotában. Hogy lehet itt laknia egy művésznek? Lakni tán lehet. Hogy lehet itt élni? Élni is lehet talán. De hogy lehet itt alkotni? Persze, a három nagy krisztusképnek magas falak kellenek, embertelenül nagy belsőterek, nyilván a mester segédekkel dolgoztatott, mint nagy reneszánsz előképei, azoknak is el kellett valahol elférniük.  Nyilván. Mi is a címük sorrendje? Nem jut eszembe. Pedig nyilvánvaló. Teljesen zavart vagyok… Bizonyára ettől pompától.  Miből van ez? Hogy lehet ennyit keresni?

MUNKÁCSY             (megfordul a fotel, mert eddig is benne ült, és hallgatta a magában mormogó írót.) Úgy lehet, hogy az ember sokat dolgozik. Mondjuk, éjjel-nappal, ünneplés előtt és ünneplés után, fogadás előtt és fogadás után, alvás közben vagy alvás helyett. (Jókai, aki épp háttal áll a fotelnak, a megdöbbenéstől megnyikkanni sem tud. Azonban látni az arcán, hogy megismeri a hangot.) Amúgy, mi szél hozta, ha úgy hozza a kedve, árulja már el, hogy került ide? Megtisztelő a jelenléte, de hozzám a királyoknak sem szokásuk bejelentés nélkül vizitálásomra idefáradni. Főleg nem meghívás nélkül. De ki is maga? Úgy, nagyon háttal áll nekem.

JÓKAI                        Jókai Mór, író, Magyarországról.

MUNKÁCSY             Aha. Emlékszem.  Naná, hogy emlékeznem kell. Néha még kártyáztunk is együtt. De erről majd később. Hol is tartottam? A meghívás! Liszt Ferencet például meghívtam. Na, őt meg. Nem kérdezem, tudja-e, ki volt ez a Liszt, mert úgy tudom, a zeneszerző önöknek is gyakori vendége volt. Egy időben. Már, amíg élt.

JÓKAI                Így igaz. Mondhatni, barátok voltunk. Rózával, a feleségemmel nem egyszer közösen lépett fel. Ő zongorázott, Róza énekelt, de valami egy fura társulás volt ez, mert Liszt folyton eltért a kottától, a feleségem meg fújta a maga szólamát. A közönség meg azt hitte, ez már a modern zenei stílus. Tudja, ami érthetetlen, az a közönség számára mindig modernség.

MUNKÁCSY             Modernség. Érdekes. Erre még visszatérünk. Már akkor se voltak fogai? Mindegy is. Persze, nem mindegy. Mit adott neki enni? A magyar konyha nem nagy barátja a pempőknek.

JÓKAI                   Babot.

MUNKÁCSY            Babot?

JÓKAI                        (kezd ideges lenni.) Képzelje, hogy babot.

MUNKÁCSY            Miért pont babot? Nem inkább tejbegrízt kellett volna?

JÓKAI                  Nem inkább! A babot olyan puhára lehet főzni, hogy az ember fogak nélkül, az ínyével is el tudja nyammogni. De fontos ez egy akkora művész esetén?

MUNKÁCSY            Nyilván nem. Bár, ki tudja. Maga hívta meg?

JÓKAI                   Nem egészen. A feleségem.

MUNKÁCSY             A felesége! Érdekes. Ide is a feleségem hozta őt. Úgy értem, Párizsba. Egy héten keresztül játszották minden nap a műveit. Az összes művét, egy héten keresztül. Meg kell valljam, elég unalmas egyhét volt. Nekem is mindig mennem kellett vele mindenhova. A Cecile rendelkezésére. Cecile, talán emlékszik, a feleségem. Volt. Aztán nálam jártakor le is festettem ezt a Lisztet. Már elég rosszul festett. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy kicsit jobbra kellett festenem, mint amilyen volt. Tudja, egy festőnek nehéz a modellt szándékosan elrontania a képen. Akárhogy is igyekeztem, a hulla kinézetet nem tudtam egészen följavítani. Vagy levakarni róla. Az idő engem igazolt. Pár napra rá meg is halt szegény ember.

JÓKAI                    Ez ellentmondás. Nehéz volt jobbra festenie… Nem azért festő, hogy úgy fessen, ahogy akar?

MUNKÁCSY             Nálam ez nem így megy, kérem. Amit látok, azt festem meg. Azért dolgozom mindig modellel. Meg rengeteg vázlattal. Hogy ne rontsam el, amit látok. Az más kérdés, hogy csak azért törekszem a teljes realitásra esetükben, hogy a képeimen felhasználjam őket. Nem a portrékról beszélek. Apropó, úgy tudom, önnek is vannak festői ambíciói.

JÓKAI                 Voltak. Legfeljebb voltak. Festegettem… Tudja, amikor rég látott emberrel találkozom, és azt kérdezi tőlem, hát írogatsz-e még, Móric, elönt a méreg, és alig tudom visszafogni magamat, hogy ne rontsak neki. Csak a dilettánsok írogatnak. Én magamat dilettáns festőnek tartom. Tehát, természetesen, festegetem.

MUNKÁCSY             Feltehetően az is, dilettáns. Nyilván ezért nem lett magából festő, mert csak festegetni akart. Így aztán, ha sikerült valamit megfestenie, akkor megállt a munkában, és elégedetten azt képzelte, megérkezett. valahova. Hát nem! Még el sem indult. A munka csak ez után az első megérkezés után kezdődik.

JÓKAI                        Maga, Munkácsy, nem akart esteleg író lenni? Olyan meggyőző a retorikája. Soha?

MUNKÁCSY            Nem. Soha. Nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni. A levelezésem így is épp elég időt lopott el a munkáimtól. De miért nem ül le?

JÓKAI                     Mert nem kínált még hellyel.

MUNKÁCSY             Bocsánat, elragadott a hév. Mindig elragad a hév munka közben is. A magam forma embernek a beszéd is munka.

JÓKAI                        (némi gonoszsággal.) Ragadta. Egész idő alatt csak maga beszélt.

MUNKÁCSY             Hagyjuk az idővel törődést! Bár igaza van. Életem utolsó négy évében eltiltottak az orvosaim a munkától. Ezt már mondhattam magának, amikor találkoztunk Budapesten… Nem, akkor még nem talán… Budapesten…

JÓKAI                        Amikor magát…

MUNKÁCSY             Majd elmondja később, hogy mit. Így is megkeveredtünk. Induljunk neki újra.

JÓKAI                        Minek induljunk neki újra?

MUNKÁCSY            A beszédnek. A találkozásunknak.

JÓKAI                        Ezt hogy képzeli? Egyébként pedig, miért is ne!

MUNKÁCSY             Üdvözlöm, Jókai úr, megbocsátok a hívatlan látogatásért, sőt, örülök magának a régi barátság. Ez jó újrakezdés, nem?

JÓKAI                        Jónak tűnik. Kissé modoros, de van benne tempó is, élénkség is.

MUNKÁCSY            Felhasználná egy regényében?

JÓKAI                 Nem feltétlenül. Bár pontosítom magamat. Talán fel. Én ugyanis mindent felhasználok, amit látok, hallok, amit elmondanak vagy amiről olvasok, a munkáimban. Nekem kérem a valóság a modellem. Én történettolvaj, mondattolvaj vagyok, fordulattolvaj, szó- és kifejezéstolvaj vagyok. Én a hétköznapok megírója vagyok. Számomra a valóság…

MUNKÁCSY             Ezzel talán ne szaladjunk ennyire előre!  Jobb a békesség. Ki tudja, hova jutnánk, ha el akarnánk dönteni, mi a valóság a művészetben. Vagy hogy ki a valóságosabb inkább a művészetében. Nem ülne le végre?

JÓKAI                    Azt akartam még mondani…

MUNKÁCSY            Üljön már le!

JÓKAI                        (mintha álomban járna, olyan tanácstalan, a szabad fotelhez tántorog, és leroskad. A lendületes leüléstől a fotel félig a közönség felé fordul. Hebeg.) Nem, ezt nem értem. Ez lehetetlen.

MUNKÁCSY             Nincs értelme mindenben értelmet keresni, szeretett mesterem. Ahogy a maga ittlétének, úgy az enyémnek sincs a világon semmi értelme. Vagy van?

JÓKAI                    Nem értem, és nem érthetem.

MUNKÁCSY             Hagyja már ezt az oktalan értetlenkedést! Nem kell mindig mindent érteni! Csodálkozom magán, hiszen maga ma a leghíresebb magyar, azzal a megszorítással persze, hogy csak odahaza legnagyobb. De ebből kiindulva, feltehetőleg okosnak kell lennie. Az előbb már egész értelmesen elbeszélgettünk. Iszik valamit?

JÓKAI                   Azt hiszem, igen. Teli vagyok zavarodottsággal.

MUNKÁCSY            Ha megkérem, csöngetne a szobalánynak?

JÓKAI                   Természetesen. (Zavartan.) De hol a csengő?

MUNKÁCSY             A jobb keze mellett, az asztalon. Látja, az a kis aranyecset? Na kérem, nálam az a csengő.

Jókai fölemeli az asztalról a valóban aranyecsetet formázó csengőt, és megrázza. Szépen csilingel.

JÓKAI                   Arany?

MUNKÁCSY            Mármint, mi arany?

JÓKAI                   Az ecset.

MUNKÁCSY            Természetesen. De sincs jelentősége.

Bejön egy fiatal lány, kérdőn néz Jókaira.

JÓKAI                   Hozna nekem egy teát?

MUNKÁCSY            Kérjen nekem is!

JÓKAI                   Hozna nekem… két teát?

A lány értetlenkedve bólint.

MUNKÁCSY            Kérjen nekem ráadásként egy konyakot!

JÓKAI                   És hozna egy konyakot is?

MUNKÁCSY            Kérjen magának is egyet!

JÓKAI                   Nem élek vele.

A lány fölkapja a fejét, nem érti, kihez beszél Jókai.

MUNKÁCSY          Nem él? Akkor a konyakokat sem ismeri. Ezt a konyakot kérje a lánytól: Henri IV, Cognac Grande Champagne. Feltehetőleg a világ legdrágább konyakja. Nem biztos persze, hogy egyúttal a legjobb is, de éppenséggel iható. Nekünk most megfelel.

JÓKAI                   Tudja. mit? Hozzon két konyakot!

MUNKÁCSY            Mondom, Henri IV, Cognac Grande Champagne-t kérjen!

JÓKAI                   Henri IV, Cognac Grande Champagne-t kérek. Kettőt, ahogy mondtam.

A lány elkerekült szemmel kihátrál.

JÓKAI                   Mi volt ez a cirkusz? Miért nem maga kért? Maga van itthon, nem? 

MUNKÁCSY            Én nem kérhettem.

JÓKAI                  Mert maga nyilván egy… álMunkácsy.

MUNKÁCSY            Nem egészen.

JÓKAI                   Legjobb tudomásom szerint ön 1900. május 1-jén meghalt.

MUNKÁCSY            Pontosak az információi.

JÓKAI                   Május 9-én délután három óra magasságában el is temettük otthon.

MUNKÁCSY            Így történt.

JÓKAI                   Benne voltam a kegyeleti bizottmányban.

MUNKÁCSY            Hála magának is, a szép temetésért.

JÓKAI              Inkább a temetés előtti napok voltak a megindítóak. Strobl és Fadrusz hatalmas ravatalt emelt a Műcsarnok külső lépcsőzetére. Magas, fekete posztóval bevont katafalk gúlaszerű építményén nyugodott Nero császár római szarkofágjának hű másolata… Két nap és három éjszaka alatt mintázták ki Strobl és segítő társai; több mint hatvan órán keresztül egyfolytában dolgoztak, szinte szemüket sem lehunyva, csakhogy a kellő időre elkészülhessenek.

MUNKÁCSY         Miközben én halálra untam magamat – bocs, a szóviccért, rossz szokásom, hogy a legkomolyabb dolgokat elviccelem, ez még inaskoromban ragadt rám, szóval, halálra utam magamat friss halottként, bent a túl magasra felhelyezett koporsómban.

JÓKAI                Beszélgessünk még a felravatalozásról? A virágtengerről a koporsó körül? Netán szívesen hallja, hogy tízezrek zarándokoltak el a hullájához… bocs, ez közönséges volt, szóval magához, a Műcsarnokba? Idézzük fel a temetési szertartás túlzott pompáját is?

MUNKÁCSY        Igaza van. Ez ízléstelen volt. De van rá magyarázatom, miért élveztem – avagy untam – a koporsóban fekvést. Nem fogja elhinni…

A lány bejön. Leteszi a tálcát az asztalra, átát és a két konyakot Jókai elé rakja, aki szórakozottan áttol egyet-egyet Munkácsy elé. A lány előbb megdermed a mozdulatoktól, azután riadtan távozik. Koccintanak. Isznak. Beleszürcsölnek a teába.

MUNKÁCSY             Szóval, van rá magyarázatom. Nyilván tudja, hogy koraifjúságomtól beteg voltam.

JÓKAI                  Honnan tudhatnám. Magáról csak azt lehet tudni, amit az újságokban írnak, és az újságok csak az utazásairól és a kiállításairól zengedeznek. Na, meg a díjairól. Egyenesen nagydíjairól. És mindben olyan egészséges, mint a makk!

MUNKÁCSY         Igaz is, azokból honnan tudhatná. Valamikor, valahol, talán aradi csellengéseim idején, amikor veszett sokat koplaltam és egy Albrecht Ferdinánd nevű szarházi alak segédje voltam, a neve felejthető, de lássa, én emlékszem rá, meglátogatott az a baj, ami egész életemben szorongatott. Szép szál legény voltam, amit szúk marékkal mért nekem a sors, az örömöt, megkaptam az ottani, adakozó lányoktól. És megkaptam valamelyiktől ajándékba a szifiliszt is. Tudja mi az?

JÓKAI                   Hallottam róla. Valami ronda dolog, annyit tudok. És ronda mód lehet megkapni.

MUNKÁCSY            Magának nincs szifilisze?

JÓKAI                   Nem, soha. Nincs. Hova gondol!

MUNKÁCSY           Érdekes. Mármint, soha nem botlott bele nőkbe, illetve, botlottak bele magába a nők, teperték le, omlottak a karjába, nyögve és felhevülten…

JÓKAI               Nem tudok beszámolni ilyesmiről. Félénk fiatalember voltam. Csupán egy nő botlott belém, ahogy maga mondja, vagy botlottam belé, ahogy fogalmazott, Laborfalvi Rózának hívták, és azonnal feleségül is vettem.

MUNKÁCSY            Hány éves volt akkor?

JÓKAI                   Huszonöt.

MUNKÁCSY         És előtte? Egy nő se? Ne mondja nekem, szeretve tisztelt mesterem, hogy… de a feleségét azért csak megcsalta később, nem?

JÓKAI                     Meg kellett volna? Csak úgy, a nagyvilági szokások felől megközelítve a dolgot… ezt kellett volna tennem?

MUNKÁCSY             Minden férfi megcsalja a feleségét. Ez amolyan kötelező penzum. Ahogy a feleségek is a férjeket. Ez talán nem annyira kötelező. Inkább lehetségesség. Nyilván megcsalta. És ő is magát. Nyilván. 

JÓKAI                  Ha már ennyire kíváncsi, megcsaltam. De ő engem, nyilván, nem. Illetve… Illetve, még a házasságunk előtt… a megismerkedésünk előtt… volt egy nevelőintézetben tartott lánya, a Lendvai nevű színésztől. Azt hozta a házasságba.

MUNKÁCSY             Érdekes gondolat! Ilyet csak írók éreznek, vagy találnak ki. Akkor csalt meg, amikor még nem is ismertem. Ezen majd el kell gondolkodom később.

JÓKAI             Kérem, ne gondolkodjék el az én szerelmi életemen, később se főleg, nekem amúgy nagyon kínos erről beszélnem. Különösen, ha azt érzem, hogy ironizál.

MUNKÁCSY             Rendben. De nekem folytatnom kell a történetemet, ha nem haragszik, hogy magyarázatot adjak az idióta helyzetre vagy érzetre ott, a koporsóban.  A fertőzésemet évekig titkoltam gyámapám előtt, szégyelltem, próbáltam orvosolni magamtól magamat, nyilván sikertelenül. Amikor vallottam neki, és ő orvosi kéz alá vezényelt, valamit javult a helyzet, de később sokáig kétséges volt, nem vakulok-e meg.

JÓKAI                     Nagy veszteség lett volna… vesztesége a világnak.

MUNKÁCSY             Ugyan, hagyja, ezzel elkedvetlenít. Világ, veszteség… Mindketten tudjuk, akármilyen híresek vagyunk is, az életünk nem más, mint tévedések és veszteségek sorozata. Minél híresebbek vagyunk, annál nagyobb tévedés és annál nagyobb veszteség vagyunk.

JÓKAI                   Ezt még nem gondoltam így át… át így… sehogy. Lehet, hogy most nem is tudom követni.

MUNKÁCSY             Majd átgondolja, ha lesz rá ideje. Haladjunk a koporsó felé! Nem vakultam meg, a világot nem érte pótolhatatlan veszteség, Munkácsy Mihály megfestette a maga kis és nagy és még nagyobb képeit. Már-már megfeledkeztem a dologról, de a dolog nem feledkezett el rólam.

JÓKAI                      Milyen dologról? Ja, dolgon a betegségét érti!

MUNKÁCSY             Mi mást! Érdekes, maga eleve öregebb nálamnál! Közel egy hónapja, mióta nem élek, a távolság csak nő közöttünk, és ha még élne egy ideig, a nagyapám is lehet, de nem ironizálok – oda akarok kilyukadni, hogy maga mennyire egy naiv ember.

JÓKAI                     Kérem, azért tartózkodjék a minősítgetésemtől! Könnyen sértődős vagyok.

MUNKÁCSY             Igaza van, bocsásson meg! Bár, hívatlan vendégként a saját házamban nem kéne legyintgetnie rám! Önnek ezt is elnézem, mert elég nagy művész ahhoz, hogy modortalanságokat engedjen meg magának. Folytatom, ha nem untatja.

JÓKAI                     Inkább zavarba hoz. Olyan dolgokról beszél…

MUNKÁCSY             Én is zavarban vagyok. Ilyenekről az ember nem beszélhet a feleségével, legfeljebb a barátaival, és maga nekem nem a barátom. Bár kártyáztunk már együtt, sőt, a királlyal is közösen fogtunk kezet az Akadémián.

JÓKAI                     Mit akar ilyen erőszakosan elmondani?

MUNKÁCSY             Sok mindent, de ne ijedjen meg, csak egy részét mondom el annak, amit elmondanom kéne. A betegségem egyre erősebbnek mutatta magát bennem. Egyre többet szenvedtem fizikumomban. Fájdalmaim voltak, gyengeségeim, később rosszulléteim.

JÓKAI                  Kezdem sejteni, hova fog kilyukadni. Szenvedett, közben el kellett játszania a nagy Munkácsyt, akinek a lába előtt hever a, Európa, Amerika, sőt, a világ is. És maga, természetesen, eljátszotta a nagy művészt.

MUNKÁCSY             Ha nem gúnyolódik, így van. Ezen nincs semmi csodálkozni való. Ha az embert csodálják, akkor nem kell, hogy változtasson a kialakult képen. Ez pedig csak egyetlen módon lehetséges, úgy, hogy nem változtat magán kifelé. Én már csak tudom, ezért is dolgozom mindig modellel. A modellen nincs mit változtatni. Az van, és úgy van, ahogy léteznie kell.

JÓKAI                 Nem szerepjátszás ez? Mégpedig a legotrombább szerepjátszás, hiszen a tulajdon közönségét vezeti meg. És persze, a végén maga is elhiszi, hogy önazonos azzal, amit másoknak fölmutat magából.

MUNKÁCSY             Úgy van, Jókai, csak egyet ne felejtsen el! Minden művésznek, ha valaki akar lenni, főleg, ha nagy akar lenni, akkor kötelezően el kell játszania valamilyen szerepet. Maga talán nem játszik szerepet?

JÓKAI                   Bizonyos mértékig igen. De a játszás foka mindig kérdéses. Nincsenek ehhez alkalmas fokmérőink.

MUNKÁCSY            A fok mértéke az, hogy mennyire őszinte magához az ember.

JÓKAI                        Leckéztetni kíván?

MUNKÁCSY            Nem. Csak szóra bírni.

JÓKAI                        Igen. Persze. Mit kell felmondanom? Én vagyok a nemzet nagy mesemondója. Nemzetem csalogánya prózára hangszerelve. Rajongva olvassák a történeteimet százan és ezeren. Amelyek gyakran nem is az én történeteim. Maga modellekkel dolgozik Munkácsy, helyesbítek, dolgozott, Munkácsy, én fantáziálok és gyűjtöm úton-útfélen a mások számomra felhasználható történeteit. Meg a magaméit. Amit leírok, az már az enyém, akárkié is volt előtte.

MUNKÁCSY         Nem baj az, ha lop. Legalább élvezi a népszerűségét, és nem gyötrik a fájdalmak és a kétségek. Olykor kétségbeesések.

JÓKAI                 Magát talán gyötrik? Azt mondta az előbb, hogy nincs ideje írással foglalkozni. No lássa! Nekem meg nincs időm a lelkemmel nyavalyogni. Persze, megtörténik elégszer, de nem annyira túl, hogy ez lennek az életem középpontjában. Az én betegségem a gyönge mellkas. Amitől nem lehetek vitézlő katona. De beálltam nemzetőrnek Rózám kérésére.

MUNKÁCSY            Tudok róla. Becsültem is érte. Valami komáromi menlevéllel megúszta.

JÓKAI                   Róza szerezte a hős Klapkáék egyezsége által, maga Haynau írta alá neki.

MUNKÁCSY            Utóbbira azért nem lennék ennyire büszke.

JÓKAI                   Maga persze nem vett részt a harcokban.

MUNKÁCSY            Megőrült? Négy éves voltam.

JÓKAI                   Igaz. Bocsánat.

MUNKÁCSY          Nem kell bocsánatot kérnie. Az én harcaim később kezdődtek. Akkor még a gyermekkorom kevés boldog éveit töltöttem Cserépváralján, Reök Antal nagybátyámnál. Két év múlva félárva, újabb két évre rá teljesen árva lettem. Támasz nélkül mentem neki a világnak, hogy most egy roppant palota roppant műtermében beszélgessek egy roppant nagy magyar íróval a harcról, életküzdeményekről, meg miegymásokról.

JÓKAI                    Az én életemben is voltak hányattatások, de nem feltétlenül ilyenek, szerencsére.

MUNKÁCSY             Jó, majd elmondja, de hadd fejezzem be, amibe belefogtam. Emlékszik, hogy Millenniumkor Magyarországra látogattam a nagy képem miatt? Meg hát, hívtak, meghívtak, talán egyébként is.

JÓKAI                     Persze, hogy emlékszem. Amikor az Akadémián a király…

MUNKÁCSY             Erről is később, nagy mesemondó! És emlékszik, hogy egyszerre csillapíthatatlan őrjöngésbe fogtam, majd hirtelen eltűntem a magyar planétáról?

JÓKAI                    Mindenki emlékezett. És mindenki mentegette, a fáradtságának és a rossz kedélyállapotának tudták be a távozását.

MUNKÁCSY             Fenét! Akkor és ott teljesen szétestem, még jó, hogy senki sem tudta, mitől. Eljött értem a feleségem, a drága kis kövér Cecile a titkárával, és azonnal Baden-Badenbe vittek, gyógykezelésre. A lelket nem lehet Baden-Badenben sem meggyógyítani.

JÓKAI                Ezek szerint nem a fáradtság… az állandósult rossz kedélyállapot… Tehát, történt valami, valami szörnyű, nyilvánvaló.

MUNKÁCSY             Történt. Szörnyű. Nyilvánvaló. Önnek vannak gyermekei, Jókai?

JÓKAI                   Nincsenek. Csak nevelt lányaim… Hogy jön ez most ide?

MUNKÁCSY             Aznap sürgönyt kaptam. A hírtől lettem rosszul, ami abban állt.

JÓKAI                    Milyen hírtől?

MUNKÁCSY             A sürgönyben ugyanis az állt, hogy meghalt a fiam.

JÓKAI                    De hát, én úgy tudtam, hogy nem voltak gyermekei!

MUNKÁCSY          Mindenki úgy tudta, de csak a világ tudta úgy, hogy nem voltak gyerekeim. Cecile kétszer próbálkozott megszülni a tulajdon gyermekünket, de az elsővel öthónaposan elvetélt, a második koraszülött volt és életképtelen, és a szülésbe majdnem belehalt a feleségem is. Nyomorúság a fenenagy ragyogásban. Összerakja?

JÓKAI                  Szörnyű ez, nehezen felfogható, kérem, engedje meg, hogy ne mondjak erre semmit. Legyen a hallgatásom az együttérzésem. De még nem tudom összerakni, mert az előbb egy fiúról beszélt.

MUNKÁCSY           Igen. Egyik szeretőm, Madame Chaplin volt. Ettől a nőtől, a távoli barátom feleségétől volt egy fiam, titkosan született gyermekem, Robert. Tizenkét évesen, lovaglás közben a nyakát szegte. Épp a Millenáris idején. Magyarország ünnepel, az ország magát meg engem ünnepli, Liszt már halott akkor, őt nem tudják ünnepelni, és én már nem csak azt tudom, hogy gyógyíthatatlan betegségem visszatért leszámolni velem, hanem azt is, hogy hamarosan meg fogok őrülni, mert a halál előtt még elkövetkezik ez is, folyton Maupassant jár akkoriban a fejemben, aki ettől a betegségtől megőrülve halt meg, és mégis forgok körbe-körbe, mint egy Munkácsy-cilinderbe bújtatott majom, és akkor jött a hír, és akkor elindult végleg az agyam a semmi felé a hírtől. Baden-Baden, eltiltanak a festéstől, mint izgalomforrástól, újabb dühroham, és a végállomás Endenich, őrültek háza. Még egy utolsó levél Cecile-nek, „Je t’embrasse, Miska”, azután már csak három év, hogy ideérjünk, a mába. Ja, és közben azért meg is kellett halnom egy hónappal ezelőtt.

JÓKAI                        Mit mondjak? Zavarban vagyok. Úgy, hirtelen nagyon rám szakadt az élete… a sorsa… maga…

MUNKÁCSY             Ne legyen zavarban! Vagy nem ezért ez a látogatás, hogy valamit találjon itt belőlem? Sajnálom, hogy nem csak üres műtermet talált. Pihenjünk kicsit! Hány éves is maga, Jókai?

JÓKAI                        Hetvenöt.

MUNKÁCSY             Én nemrég még 56 voltam. De most már mérhetetlenül több. Vegyük úgy tehát, hogy maga a fiatalabb. Tehát, maga rendel. Kérjen még egy-egy teát és még egy-egy konyakot nekünk! Ne feledje, Henri IV, Cognac Grande Champagne.

 

Jókai bólint. Csenget az aranyecsettel. Szinte azonnal belép a lány, és tálcán hoz két konyakot és két teát. Szótlanul lerakja őket a két fotel elé. Egy-egy konyak, egy-egy tea.

 

 JÓKAI                                  Henri IV, Cognac Grande Champagne?

A lány bólint és kihátrál a szobából. A két férfi nézi egymást, egymás felé emelik a konyakot, és isznak. Hallgatnak. Megint isznak, elfogy a konyak.

MUNKÁCSY            Most maga jön, Jókai.

JÓKAI                        Ezen most épp mit ért?

MUNKÁCSY            Eddig én beszéltem, és mondtam el titkokat magamról.

JÓKAI                        Mondta, pedig nem kértem rá. Erre talán nem kell emlékeztetnem

MUNKÁCSY             Igaz. Mondtam, mert jól esett. Amíg éltem, nem mondhattam el senkinek – legfeljebb, úgy általában. De most magának elmondtam, így konkrétan. Mert maga méltó… méltó…

JÓKAI                        Társ?

MUNKÁCSY             Társ? Nem társ. Megvan a jó szó. Ellenfél… de csak a művészetben.

JÓKAI                        Én nem lehetek a maga ellenfele. Maga fest, és világhírű, én írok, és legfeljebb otthon vagyok híres a hazánkban. A kettő nagyon nem ugyanaz.

MUNKÁCSY             Gondolja? Akkor tényleg nem tartanám ellenfelemnek, ha csak ennyiről lenne szó.

JÓKAI                        Mit jelent az ellenfél, magánál?

MUNKÁCSY             Mit jelent a csak otthon vagyok híres, magánál?

JÓKAI                        Meghívtak az itteni írók egy irodalmi beszélgetésre. Odamentem a megadott időre. Odaérve mondom, hogy Jókai Mór vagyok. Tájékoztattak, legyek türelemmel, mert ők is várnak, egy magyar írót, monsieur Zsokét várják. De nem jön. Mondom, itt van, én vagyok monsieur Zsoké. Kinevettek. Még a nevemet se tudják itt kimondani. Érti? Még a nevemet se.

MUNKÁCSY             Ne aggódjék, ugyanabba a börtönbe vagyunk bezárva, amit úgy hívnak, hogy magyar nyelv. Lehet, hogy világhírű vagyok, de az én nevemet se tudják kimondani. Nem akarom elszórakoztatni azzal, hányféleképpen hívnak, ahogy soha nem hívott hajdan az apám. Néha úgy érzem, nem is én vagyok, aki aranyáron adja el a mázolmányait, hanem valaki idegen, aki emlékeztet valamennyiben rám. Most maga jön, Jókai.

JÓKAI                 Hagyjon békén! Én nem akarom a magánéletemmel, a titkaimmal traktálni. Nem szoktam ezekről beszélgetni senkivel. Talán nincsenek is. Ne várjon ilyesmiket tőlem, mert nem akarom.

MUNKÁCSY             Nem akarja, mert gyáva. Petőfi halála, vagy akár előbbről, a barátságuk megromlása óta, nincs olyan közeli barátja, akinek mindent elmondhat, akivel bármi komolyat, onnan belülről, megoszthat. Ne szégyellje! Valójában minden férfi gyáva. Lássa, a nők – a nők azok bármit gátlástalanul elmondanak egymásnak. Az ágytól az árnyékszékig. A férfiak már az előszobában megtorpannak, és a fogason hagyják a bátorságukat a kalapjukkal együtt. Pedig nekem elmondhat mindent, nem kell az előszobában ácsorognia.

JÓKAI                 Egyáltalán nem értem, mi történik itt velünk. Egyébként, azt sem tudom eldönteni, most álmodom-e, vagy ébren vagyok. Az álom inkább valószínűsíthető, hiszen ön halott. Ez faktum. 1900. május 1-je. 9-én nagy pompa mellett eltemettük a Kerepesiben. Most meg itt ül velem szemben, konyakot iszik a teához, mesél a titkairól, és engem is erre ösztökél. Azt hiszem, elmegyek. De el ám! Én ilyen léleksztormingokra nem vagyok képes.

MUNKÁCSY             Dehogy megy el! Hiszen maga jött, maga akart valamit tőlem, nem én kerestem meg. Tudni akarom, miért van itt! Hogy miattam nem, annyi bizonyos. Legalábbis biztos vagyok benne.

JÓKAI                    Túlbecsüli a látogatásomat, annak céljait illetően. 

MUNKÁCSY             Nem hiszem. Az a baj, nem egyformán szeretjük egymást, Jókai,

JÓKAI                    Egyáltalán, hogy jön ide a szeretet? Olyan szertelen a gondolkodása, hogy nem mindig győzöm követni.

MUNKÁCSY             Írt nekem könyvet? Írt rólam könyvet? Ajánlott nekem könyvet? Legalább dedikált nekem egy könyvet? Egy vacak könyvet az ezernyi irományából – nekem!

JÓKAI                        Kelletett volna?

MUNKÁCSY             Talán. Helyesbítek. Igen. És ne kérdezzen vissza, mert csak pórul jár. Én igenis törődtem magával. A Honfoglalásra odafestettem a szép, mosolygós fejét és vakító kék szemét, közvetlenül az Árpádé mellé.

JÓKAI                        Kértem én? Megvallom, a Honfoglalással meglepett, és megvallom, kellően hálás is vagyok érte, csakis szemérmes természetemnek köszönhető, hogy nem hálálkoodom elég hangosan és hevesen.

MUNKÁCSY             Hagyja már ezeket, szeretett mesterem! Elmondom, gondom volt a fejével. Túl szép és túl jámbor a feje. Sehogy sem akart beilleni a marcona honfoglaló vitézek közé. Mert maga, Jókai, nem szeret harcolni. Az igazságot szereti, képviseli is, ahogy tudom, de harcolni nem szeret érte. Ímmel-ámmal volt nemzetőr is, és nem jött rosszul az író megítélésének a bujdosó nemzetőr-figura.

JÓKAI                        Eddig legalább nem gúnyolódott.

MUNKÁCSY             Most sem gúnyolódom. Én lerajzoltam magát gyermekkoromban.

JÓKAI                        Még ez is. Erről a gyerekkori rajzról honnan is tudhattam volna?

MUNKÁCSY             Meséltem magának egyik kártyázásunk közben.

JÓKAI                        Olyan sokat nem kártyáztunk együtt, és olyan sokat nem mesélhetett. (Zavartan.) Igen, rémlik, persze… megvan!

MUNKÁCSY             Még ez sem indítja meg?

JÓKAI                        Még ez sem. Hálás vagyok magának, de semmi több. Nem vállalom, hogy megnyílok ön előtt.

MUNKÁCSY             Ez érdekes. Hogy ki milyen rizikót vállal azzal, hogy megnyílik a másiknak? 

JÓKAI                        Nem egészen értem, miről beszél.

MUNKÁCSY             Pedig egyszerű képlet. Amit én mondok önnek, azt elmondhatja bárkinek, legfeljebb nem hiszik el. Hogyan is találkozhatott volna egy halottal. Amit ön mond nekem, azt én senkinek sem mondhatom el, mert a halottak nem beszélgetnek, még egymással sem. Annak tehát, amit nekem mond, végképp nem marad nyoma. Gyónhat, Jókai, gondolom, van mit meggyónnia magának is. Jobb vagyok ehhez, mint egy gyóntatópap, mert az is kifecsegheti magát részegen.

JÓKAI                        De nem gyóntatópap. És én nem is akarok gyónni.

MUNKÁCSY             induljunk ki a maga kétfrontos forradalmából.

JÓKAI                        Ember, miket beszél? Milyen kétfrontos forradalomról?

MUNKÁCSY             Sok minden eszembe jut. Csinálja a forradalmat, és elkezdi a szerelmet, és csinálja a házasságát. A barátja ellen, az anyja ellen.

MUNKÁCSY             Elvett egy idősebb nőt. Azután, nemrégen elvetett egy magánál ötvennégy évvel fiatalabb másikat.

JÓKAI                        Hogy jön ez ide?

MUNKÁCSY             Engem érdekel.

JÓKAI                        Ez lehetséges, ha nem is értem egészen, hova akar kilyukadni.

MUNKÁCSY             Évekig él egy nővel, aki hamarébb elhervad, mint maga. Ez a férfi-nő kapcsolatok rákfenéje.

JÓKAI                        Magának sikerült ezt elkerülnie?

MUNKÁCSY             A fenét. Az én feleségem, akit szerelemmel szerettem, elhízott, olyan kis kövér lett az én Cecile-em, mint egy csinos kis malacka.

JÓKAI                        Beszélhetne több tisztelettel róla.

MUNKÁCSY             Nem volt ez tiszteletlen, uram. Így történt.

JÓKAI                        Ezért csalta?

MUNKÁCSY             Nem. A szerelemért csaltam. Hogy meg tudjak maradni mellette. Nem tudja elképzelni, hogy egy férfi két nőt szeressen egyidőben?

JÓKAI                        Nem. Dehogynem. El tudom képzelni. Maga tényleg kihúzza az asszonyból a gyereket.

MUNKÁCSY             Azt hiszem, ez amolyan szólás volt. Igyekszem elérteni.

JÓKAI                        Legyen! Volt egy nevelt lányom. A másodikról beszélek. Nem a Rózáéról. Beleszerettünk egymásba. Hallgat? Mesét akar hallani? Elég szórakoztató?

MUNKÁCSY             Hallgatom.

JÓKAI                        Van most már harminc éve is. Ha az ember sokáig öregszik, távolra kerülnek tőle az élete történései. Észrevétlenül sodródtunk bele

JÓKAI                        Én nem vettem észre. És azt hiszem, a leányka sem vette észre. És Róza sem vette észre.

MUNKÁCSY             És amikor észrevette?

JÓKAI                        Amikor én észrevettem? Először megrendültem. Azután megijedtem. De az örvény forgatott, húzott magába. Előbb sokat beszélgettem vele, mert igényelte a társaságomat, azután már én nem tudtam meglenni az övé nélkül. Ez természetesen feltűnéshez vezetett volna egy idő után. Beteges teremtés volt, Füredre küldtem gyógyítani a szívét. Vagy, hogy zavartalanul találkozhassam vele.

MUNKÁCSY             Füred fölkapott fürdőváros, tudomásom szerint.

JÓKAI                        Ezt én is tudtam, sokan járnak oda Pestről. Így Arácson vettem neki egy kis házat, éppen azzal az indokkal, hogy ne zavarja a fürdőzni és esti életre vágyók zajongása a gyógyulót.

MUNKÁCSY             Nem is rossz! Ezt akár egy regényben is meg lehetne írni.

JÓKAI                        Megírtam.

MUNKÁCSY             Hogy a nagy ember titokban eljár a kicsi lányhoz Arácsra. Miért is?

JÓKAI                        Mert békére vágyik. Nyugalomra. Szeretetre. Gyöngédségre. Simogatásra. Érintésre.

MUNKÁCSY             Ez utóbbiról beszéljen részletesebben!

JÓKAI                        Az emberi kapcsolatok leglényege az érintés.

MUNKÁCSY             Egyetértek.

JÓKAI                        Hálás lennék, ha nem szakítana félbe, még az igenlésével sem! Az érintés legszebb formája a simogatás. Arról a simogatásról beszélek, amelyiknek nincs célja, ami csak úgy, ösztönösen megkeletkezik. Hogy feléd nyúlnak, anélkül, hogy kérnéd, anélkül, hogy lenne oka vagy indoka az érintésnek. Az érintésért magáért. Ez a legintimebb pillanata két ember kapcsolatának. Az érintés. A simogatás, csak úgy. Úgy, ahogy a feleségek egy idő után már nem tudnak simogatni. Ők azok, akik tiszteletben tartják a magányunkat, a feleségeink. Merthogy, egy idő után ők is magányosak mellettünk. Nem csaltam a feleségemet, mielőtt ítélkeznék fölöttem, bár erre sem joga, sem felhatalmazása nincsen. Sokszor arra gondoltam, hogy a feleségem, vagy a házasságom megőrzése, megvédése miatt engedek egy másik szerelemnek.

MUNKÁCSY             Az érintésért, amit már nem kapott meg a feleségétől? Nincs, válasz… Az érintésért!

JÓKAI                        Mit bámul ilyen gunyorogva rám? A szerelem ilyen, érthetetlen, többet állítok, értelmetlen rosszulléte az ép észnek. Nem sokáig fenntartható állapot. Magasrendű égés. Nincs olyan anyag, amelyik sokáig bírja a folyamatos lángolást. Minden elég menthetetlenül.

JÓKAI                        Nekem Arács volt a béke szigete. Akkortájt. Talán azóta is.

MUNKÁCSY             Azt mondta, megírta.

JÓKAI                        Megírtam.

MUNKÁCSY             Olvastam a műveit, de nem emlékszem ilyesmire. Hogy Arács, találkahely, meg ilyesmik.

JÓKAI                  Mert maga az összes romantikájával is egy sültrealista asztalosinas maradt, Munkácsy, ha életről van szó. A szerelem pedig maga az idealizmus. A legfoghatatlanabb transzcendencia. Maga az értelmetlen létezés, ami magasan a létezés fölött van, a fölött a létezés fölött, amelyet nagyon racionálisan, de használjuk inkább a magára vonatkoztatható szót, realista módon és eszközökkel rendezünk el magunknak. Az élhetőség miatt. A szerelem nem élhetőség. Állapot, amely azért emel fel, hogy végül majd tönkre tegyen bennünket.

MUNKÁCSY             Írói hablaty, ezt szíveskedjek a közönségével megzabáltatni. Vígan élte az állítólagos élhetetlenséget, és közben szerette Laborfalvi Rózát is, a tisztelt feleségét, a szép és szigorú színésznőt. Aki azonban az idők során könyörtelenül megöregedett.

JÓKAI                        Szerettem. Én is vele öregedtem, könyörtelenül.

MUNKÁCSY             Azért, ne játsszuk el egymás előtt a szenvedő férjet! A végén még komolyan meghatódom! Ha jól veszem ki a szavaiból, nyilván nem volt lelkifurdalása sem.

JÓKAI                        A szerelem közben nem. Csak később, amikor már véget ért.

MUNKÁCSY             Még ne érjen véget. Miért védte a házasságát annyira? Miért nem tudott megszabadulni a feleségétől?

JÓKAI                        Mert szerettem.

MUNKÁCSY             Elgondolkodtat! Azért szeretett mást, mert szerette a felségét…

JÓKAI                        Pontosan így van. Hogy meg tudjam tartani iránta is a szerelmemet.

MUNKÁCSY             De akkor már nem szerette.

JÓKAI                        De valamikor szerettem.

MUNKÁCSY             Na, most beszéljünk komolyan. Maga híres művész. Én is híres művész vagyok. És kik csináltak nagy művészeket belőlünk? Alighanem a feleségeink.

JÓKAI                        Ez talán túlzás. Vagy túlzott leegyszerűsítés. Vagy mind a kettő egyszerre.

MUNKÁCSY             Konkretizáljunk! Úgy hírlik, magának penzuma volt az írásban, amit a Róza határozott meg. Ha azt teljesítette, akkor kapott enni, akkor kapott szerelmet. Akkor kapott bármit is, amikor, és ha, kiérdemelte a teljesítményével. Csakis így lehet, hogy könyvespolcok roskadnak a könyvtárakban a különböző könyvei alatt.

JÓKAI                        Az emberek sok mindent beszélnek. Többnyire, rosszindulatból, és hülyeségeket.

MUNKÁCSY             Én nem fogok kertelni magának. Ha Cecile nincs, az én kis kövér feleségem, lehet, hogy nem lesz belőlem soha az a Munkácsy Mihály, aki most vagyok… azaz, eddig itt voltam. A művész mellé kell egy erős nő, aki nem csak kordában tartja, de hajszolja is, mint az igáslovat.

JÓKAI                        Ha így volt, se vettem észre. Velem együtt hordta szüreti puttonyban föl a Svábhegyre a követ, hogy megépíthessük a villánkat. A két kezünk munkájával, az arcunk verejtékével. Ahogy a biblia mondja. Dolgoztunk, mintha önmagunk cselédjei lettünk volna. Gondoskodott arról, hogy csöndem és nyugalmam legyen az alkotáshoz, ne zavarjanak, és ügyelt arra, hogy ő se zavarjon a közös gondokkal, amikor írok, az otthoni dolgokra gondolok. Szent asszony volt ő, akármit is híresztelnek róla. Egyébként is, állandóan teli voltam adósságokkal, amelyekről ő nem tudhatott. Ezek voltak az én igazi, lelketlen hajcsáraim! A munka és a pénz!

MUNKÁCSY             Az én Cecile-m nem hordott követ a palotánkhoz, ahogy én sem. Egyszerűbb utat választottunk: fogtuk és megvettük. Nem cipekedett, de értett a pénzcsináláshoz, és ez legalább akkora munka, mintha követ hordott volna a puttonyában. Végső soron, ha nem ragadunk le a kőhordásnál vagy a pénzcsinálásnál, és általában nézzük a dolgokat, egy a mi sorsunk, Jókai. Betegre dolgoztuk magunkat, mert ott állt mindkettőnk mögött ostorával és szerelmével a nő. Cherchez la femme!

JÓKAI                        Lehet. Az is lehet igaz, hogy én éppenséggel másképpen voltam, mint maga… volt. Dolgoztam biztatás vagy kényszerítés nélkül is. Nem csak szeretek írni, én nem tudok nem írni. Kényszeres vagyok, néha hajlok erre a gondolatra.

MUNKÁCSY             Mindketten azok vagyunk. Megszállottak. Megszállottság nélkül nem lehet művésszé válni, és főleg azután, megtartani magunkat művésznek. És ez a keményebb dió! Hogy aztán ehhez még kapunk egy ostort is, a végén egy nővel, mint csattanóval, az már a sors keze. Mi nyögünk, miközben a világ csodál bennünket. A pénz meg ömlik, egy idő után már nem is számolja, és nem is tartja annyira érdekesnek, mint akkor, amikor még nem ömlött.

JÓKAI                        Na, azért ebben például nagyon különbözik a mi sorsunk. Maga palota, nekem egy szerény villa a Svábhegyen. Magának colpachi és párizsi műhelyrezidencia, nekem egyszerű villanyaraló Füreden. Pompa, nagyvilági élet – szemben ezzel egy … egy provinciálisan kicsi lét, ahonnan nincs kilépés a világ felé. Ez vagyok én.

MUNKÁCSY             Na, most ne folytassa azzal, hogy nekem világhír, magának meg otthoni babérkoszorúk és némi európai ismertség! Erre külön megkérem!

JÓKAI                        Miért is ne! Maga szerint igazságos ez?

MUNKÁCSY             Nem érdekel ez az igazság. Vagy az a nemigazság. Az érdekel, hogy megírta-e?

JÓKAI                    Mit írtam meg? Már mondtam, hogy nem szoktam morális kérdésekről konkrétan fogalmazni az írásaimban.

MUNKÁCSY             A leánykát a kis házikóban, a világ elől elzárva. Vagy inkább elzártan, ami nem ugyanaz. Azt megírta-e?

JÓKAI                        Őt. Megírtam, persze. Olvasta maga a műveimet?

MUNKÁCSY             Nem volt túl sok időm olvasgatni életemben.

JÓKAI                        Persze. Munka a hírnévért. Munka a pénzért.

MUNKÁCSY             Ja, pénz. Hírnév és pénz. Pénz, avagy hírnév. A kettő, ha nem is szereti hallani, súlyosan összefügg.

JÓKAI                        Nem szeretem. Számomra ez a két dolog élesen elkülönbözik egymástól.

MUNKÁCSY             A mi szakmánkban viszont elválaszthatatlanok egymástól. Tudja, mi kell az elismertséghez?

JÓKAI                        Még nem gondolkodtam el ezen. De most maga, hála istennek, elmondja.

MUNKÁCSY             De el ám! Négy dolog kell az elismeréshez, akár egyenesen a világhírhez. Csupán négy. Vagy legalább négy. Ezek együttes jelenléte adja ki a nagy művészt. Érdekli egyáltalán?

JÓKAI                        Persze, hogy érdekel. Legalább, így hetven és a halál között, tudjam meg, hol rontottam el, miért tértem rá a nemzeti író szerény kényszerpályájára. Halljuk a négy mágikus sikerkurblit.

MUNKÁCSY             Az első az elismertség. Olyan műveket kell alkotni, amelyeket szeret a közönség. Ha nem szereti, meg kell szerettetni vele. Az olyan alkotások, amelyek iránt a közönség nem érdeklődik, értelemszerűen nem tudnak művészi hatást kifejteni. Eddig stimmel a maga írói világában is.

JÓKAI                        Közönség nélkül nincs irodalom. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy az olvasók kedvét kellene keresnem, az ízlését kell kiszolgálnom, amikor írok.

MUNKÁCSY             Pedig azt jelenti, drága mesterem. Bevalljuk, nem valljuk be, azt jelenti. Közönség nélkül nincs művészet, csak művek vannak. A művek pedig önmagukban nem képviselnek értéket. Egy mű önmagában semmi.

JÓKAI                        Jól értem, hogy azt állítja, hogy a művek önmagukban nem léteznek? Hogy nem képviselnek semmit?

MUNKÁCSY             Ezt állítom. Rajongjanak a műveimért, és szeressenek engem! Ezzel sincsenek magának gondjai.

JÓKAI                        Valóban. Minden könyvemnek, cikkemnek, írásomnak megszámlálhatatlan olvasója van. Azt hiszem, ez a legtöbb, amire egy művészember vágyik, amit elérhet.

MUNKÁCSY             Elégedettnek látszik, pedig még csak az első, úgymond közös, lépcsőnél tartunk.

JÓKAI                        Kíváncsi vagyok, mi a másik három.

MUNKÁCSY             A második ezeknek az embereknek, úgymond, látogatóknak, az értékítélete. Ez nem kell feltétlenül egybeessék a rajongással vagy szeretettel. Ha egybeesik, haladhat tovább a hírnév felé. A befogadóknak csak kisebbik része az, aki elfogulatlanul vagy szándéktalanul rajong és szeret. A közönség, mint olyan, szétszálazva, már bonyolultabb dolog. Ennek a lényege a kifürkészhetetlenségben ragadható meg.

JÓKAI                        Azt hiszem, tudom követni. Egyszerűbben megfogalmazva, az olvasó olvas.

MUNKÁCSY             A rajongó rajong. Azt kell elérni, hogy a nem rajongók is megbecsüljék, és visszaigazolják a létezését és a létezéshez való jogát – a művészetben.

JÓKAI                        Ez megint egybeesik a két szakmában. Vigyázzon, Munkácsy, már csak két érve maradt, hogy ráébresszen, miért maga maga, és én miért csak én vagyok.

MUNKÁCSY             Nos, a harmadik lépcsőnél válik el az utunk. Maga megírja a könyveit, odaadja egy kiadónak, onnantól kezdve nem történik más, mint hogy kinyomtatják, az olvasók a kezükbe veszik, maga kap valami pénzecskét a könyve után.

JÓKAI                        Mi lehet, amiről nem tudok? Persze, a szakma! A szakmai respekt. Egy idő után a szakma is megtörik, és elismeri, hogy az ember jobbat ír a másiknál. És aki jobbat ír, az lesz természetesen a híres.

MUNKÁCSY             A legfontosabb kérdés, maga jobbat ír-e, mint a kortársai.

JÓKAI                        Természetesen jobbat.

MUNKÁCSY             Honnan tudja?

JÓKAI                        Ezt bizonyíthatják visszhangként a díjak, elismerések, a legmagasabb művészeti és társadalmi gréniumokba beválasztás és részvétel, nem részletezem, az ilyen tagság, az olyan tagság, a köszöntők és megemlékező ülések…

MUNKÁCSY             Valóban. A pazar ingyenes állami temetést kifelejtette. De az még várat magára önnél. Bár olyan sokat már nem kell várnia.

JÓKAI                        Tud valamit?

Munkácsy                    Tudni tudok. Majd elmondom később. Erre a maga által megindokolt dicsfényre vet csúnya árnyat a csúnya pénz, mint elengedhetetlen fokmérője a művészetnek.

JÓKAI                        Ebbe a zsákutcába nem csalogat be, Munkácsy! Soha nem érdekelt a pénz! Legfeljebb annyira, hogy megéljek, és jó körülményeket teremtsek magamnak az íráshoz. A pénz nem értékmérő az esetemben, hanem a szükséges rossz, és az, amihez szűkség esetén hozzá lehet jutni.

MUNKÁCSY             Mondtam, hogy itt szétválik a két szakma. A maga értékét az előző három paraméter képezi meg. Ismertség, elismertség, szakmai konszenzus. Slussz. Ha megengedi elmondom, hogy ezért nem igazán gazdag ember maga, csak jómódú, a százszámra írt regényei és egyéb írásai ellenére. Jómódú. Az írók csak jómódúak szoktak lenni, már amikor megy velük a szekér. Legfeljebb akkor, ha.

JÓKAI                        Ez lenne a maga híres negyedik paramétere?

MUNKÁCSY             Nem mondtam, hogy híres, de így van. Ez az, ami valójában emel, vagy letaszít a mélybe. A negyedik a pénzben kifejezett érték, ami, noha műkereskedelmi szempontnak tűnik, azoknak is egyfajta zsinórmérték, akik maguk soha nem kereskednek.

JÓKAI                        Ez ostobaság. Ami drága, az egyben érték is? Ez hihetetlenül bornírt megállapítás. A művészet, a mű értékét nem lehet pénzben mérni.

MUNKÁCSY             Dehogynem lehet. Nem figyelt jól rám. Ha az első három megvan, még csak jelentős művész, aki értéket hoz létre. De a kereskedelmi szempont jelentősen meghatározza, ha nem egyedül az határozza meg, mit ér maga pénzben mérve. Ha a képére azt mondják, milliókat ér, és ebben egyetértenek a műkereskedők, és érdekük, hogy egyetértsenek, hiszen a képeivel kereskednek, akkor maga pillanatok alatt a magasba szökken.

JÓKAI                        Ezt még így sem fogadhatom el. Az írást szent dolognak tartom. Azért írok, mert ez a hivatásom, és akkor is írnom kell, ha árva pengőt nem kapok az írásomért. Az írónak felelőssége van azok iránt, akik várják és követik az írásait, felelőssége egy közösség felé, egy nép felé, egy nemzet felé.

MUNKÁCSY             Nagy szavak. A könyveinek szabott ára van az olvasó és maga felé, és a rangja csakis az első három felsorolt feltételtől függ. Nézze, feltehetőleg én vagyok jelenleg a világ legdrágább festője. Gondolja, nem festenek legalább ennyire jól több százan, akár több ezren is?

JÓKAI                        Így gondolom.

MUNKÁCSY             Ha így, rosszul gondolja! Az én értékemet ebben a pillanatban is az áram szabja meg. Mert mindenkinek jó, hogy én világhírű vagyok. Csillagászati árakat csak úgy kérhetnek a műveimért, hogy csillagászati árakban szabják meg az értékemet.

JÓKAI              Nem gondolja, hogy van ebben valami undorító és közönséges? Én akár éveket is eltökölhetek egy regény fölött. Előre kiszámíthatóan kapok valamennyi pénzt kiadáskor. Valamivel többet, mint mások, mert én híres vagyok. De attól még messze vannak a csillagok…

MUNKÁCSY             Híres, mert megcsinálta magát.Hangsúlyozom, saját magát. A kiadóknak fontos, hogy sok könyvet adjanak el magától, csakis akkor keresnek bőséggel rajta. Magán. Megcsinálta magamagát. De maga nincs megcsinálva. Magát nem csinálta meg senki. Engem pedig megcsináltak. Gazdag, és gyakran rossz ízlésű emberek tolonganak a munkáim megvásárlásáért. Most már divat, társadalmi rang, hogy ott legyek a falon, a befolyásos és gazdag emberek falán. És ezért bármennyit képesek áldozni. Mennél többet, annál magasabbak lesznek az áraim. Annál magasabb lesz az én ázsióm. Annál híresebb leszek tehát magam is. Mert minél drágábban kel el egy művem, annál inkább gazdagszik a műkereskedő.

JÓKAI                 Velem valóban nem kereskednek. Fölmerül itt egy kérdés, Munkácsy. Azt gondolom, elég súlyos erkölcsi kérdés. Én megalkotom a regényemet, dédelgetem, babusgatom, felnevelem magamban, mint a tulajdon gyermekemet, és neki az a sorsa, hogy megjelenjék, tehát elváljék tőlem. Életet kap azzal, hogy kiadják. És – akár számomra is láthatóan – ott van az emberek otthonában, a polcain, kinyitva az éjjeli szekrényein, benne van az életükben. De mit tud,mi történik a maga alkotásaival? Legtöbbjükről nyilván semmit. Maga örökre elválik tőlük.

MUNKÁCSY             Semmit. Ez egyszerű képletként működik nálam. Meg lehet szokni.

JÓKAI                   Milyen szülő maga? És ha a gazdag ember, aki megveszi, széttépi, vagy céltáblának használja a vásznát? Ami még rosszabb, nem kárt tesz benne, hanem belefest például. Kijavítja a maga vélt vagy valós hibáit. Az is eszembe juthat, fölé fest – vagy festet – egy dilettáns mázolmányt, hordozóanyagnak tekintvén a maga alkotásának a vásznát, amelyen attól kezdve nem inas ásít vagy Krisztus feszeng a kereszten, rőzsét hord az asszony vagy kesereg a betyár a siralomházban, hanem gombolyaggal játszadozó cicák lesznek láthatóak a képen.

MUNKÁCSY             Megeshet ilyesmi is. Túlságosan nem érdekel! A műhöz addig van közünk, amíg létrehozzuk. Mindegyiket külön hozzuk létre, de az elengedés, a róluk megfeledkezés közös érzés és érzéketlenség kell legyen.

JÓKAI                        Megbolondulnék, ha egyszerre eltűnnék a szemem elől valamelyik regényem. Ha nem követhetném végig a sorsát az első betű leírásától a könyv kikerüléséig a boltokba, a boltokból.

MUNKÁCSY             Ne legyen érzelgős! Mondom, meg lehet szokni.

JÓKAI                        Nem lehet megszokni. Nekem nem. Ahogy azzal sem tudok mit kezdeni, hogy mindent meg lehet venni pénzért. Lehet, hogy a világban igen, de a művészetben nem.

MUNKÁCSY             Pedig mindent meg lehet venni pénzért, uram. Ahogy a művet, úgy a művészt is. De ha már ilyen vehemenciával védi a művészet szűziességét, hadd mondjam meg, hogy egyetlen pontja van a művészetnek, egy problémája, amelyet nem lehet pénzzel megoldani.

JÓKAI                        Mi lenne az?  

MUNKÁCSY             A nép lelke. A nemzet szíve.

JÓKAI                        (elkacagja magát.) A nép lelke! A nemzet szíve! Ez a maga szájából, ha meg nem sértem vele, elég különösen, mondhatni, hamisan hangzik. Ugyan, mi köze lehet magának a nép lelkéhez vagy a nemzet szívéhez? Az emlegetett Lisztéből is furán hangzott volna az ilyesmi, de ő, szerencsére, nem mondott ilyeneket.

MUNKÁCSY             Mert neki a végén nem voltak már fogai.

JÓKAI                        Kérem, ne ízetlenkedjék ilyen fontos témában, és ilyen fontos ember fogazatával kapcsolatban!

MUNKÁCSY             Hagyja! Ezek külsőségek. Ahogy én is csak külsősége vagyok annak a konglomerátumnak, amit magyar nemzetnek hívnak. Látogatója vagyok annak a virtuális közösségnek, amelyet hazámnak nevezek. Valójában ezek régóta már csak fogalmak számomra, ha nem is üresedtek ki teljesen. Itt van örökös előnyben szemben velem, Jókai. Azt mondtam az előbb, hogy ellenségem. Kijavítom ellenfélre.  Itt ül, egymással szemben, két nagy nemzeti idol, jelkép. Kit választasz, édes hazám, a két nagy férfiú közül?

JÓKAI                        Maga ironizál szent dolgok fölött. Maga mindent versenynek tekint. Mire föl ez az örökös vágtázás, Munkácsy? Mit akarhat még? Mi az, ami miatt nem tud megállni, ami arra ösztökéli, hogy mindent akarjon?

MUNKÁCSY             Talán a gyermekkorom. Idétlenül hangzik, pedig nem az. Ne felejtse el, annyi idős koromban, amikor magát már nyelvekre tanították, az én nyelvem még belelógott a fűrészporba Békéscsabán. Jó, mindketten korán elárvultunk, de én korábban.

JÓKAI                        Még az elárvulásban is versenyez velem, szegény ember? Mi elég magának, kérdezem újra?

MUNKÁCSY             Semmi sem elég. Egyúttal elegem van mindenből. De, hogy lezárjuk az előző témánkat, maga az, aki a nép lelkében lakik. Egyenesen a szívében, benne a szívében. Én legfeljebb a tudatába kerülök bele olykor-olykor, egy-egy újsághír kapcsán, vagy egy-egy hazalátogatásom okán.

JÓKAI                        Maga a világ lelkében lakik, miért nem elégszik meg ennyivel?

MUNKÁCSY             Mert a világnak nincs lelke, uram. Szíve meg talán nem is volt soha. Csak pénze van. Ha volt is valaha szíve-lelke, mostanra eltömte a pénz.

JÓKAI                        Most mondjam azt, hogy a nemzetnek meg csak lelke van, és pénze nincs?

MUNKÁCSY             Ne mondja, mert ezt tudom. Amondó vagyok, tartsunk pihenőt. Igyunk valamit. Apropó! Nem éhes?

JÓKAI                        Köszönöm, vacsoravendég leszek ma.

MUNKÁCSY             Az jó. Vendégnek lenni jó. De vendégséget adni – rohadék egy dolog!

JÓKAI                        Olvastam róla, hogy nagy házat tartottak fenn a feleségével. Olykor ötszázra rúgott a meghívottak száma. Mert ki ne jött volna el, ha a világhír hívja meg magához. Királyok, hercegek, grófok.

MUNKÁCSY             Bravó, Jókai. Látja, nem akarunk, és mégis küzdünk egymással. Maga a világhíremmel nem tud mit kezdeni, én a nemzet nagy írójába botlom bele szüntelen. Maga a gazdagságommal nem tud mit kezdeni, én azzal, hogy ott él, ahol nekem is a hazám van, és normális körülmények között nekem is ott kellene élnem. Franciaországban éltem, Németországban haltam, hullaként tértem haza végleg. Megígérem, hogy elolvasom a regényeit, uram.

JÓKAI                        Elolvassa? Ne röhögtessen, Munkácsy! Mikor olvassa el?

MUNKÁCSY             Nekünk, halottaknak, azért valamivel több időnk van az olvasásra, mint maguknak, élőknek. Na, mi lesz a konyakommal?

JÓKAI                        Bocsássa meg, én nem szoktam napközben ennyi konyakot beszopni…

MUNKÁCSY             Most szok’! Rázza meg azt az aranyecsetet!

Jókai megadóan bólint. Megrázza az aranyecsetet. A lány bejön, tálcáján a teákkal és konyakokkal, szótlanul kétfelé pakolja őket. Az elhasznált poharakat nem viszi ki. Visszahátrál, tekintetét le nem veszi Jókairól. Szürcsölgetnek.)

JÓKAI                        Bocsánat… elfelejtettem a konyak nevét, azért nem kérdeztem meg, hogy jót hozott-e.

MUNKÁCSY             (szaglászni kezdi a konyakot, azután csalódottan legyint.) Elfelejtettem, hogy már nincs szaglásom. De nyilván nem hozott mást, ha eddig azt kértük.

JÓKAI                        Kértem. Mondjuk, én kértem, és harmadszorra is én kértem. Feltételezem, hogy a lány magát nem látja. Ahogy nem látja, úgy nem is hallhatja, amit mond.

MUNKÁCSY             Ráhibázott. Ha lát, vagy meghall, azonnal a nyakamba ugrik, és csak azután kezd el gondolkodni, hogy tulajdonképpen én már nem is élek.

JÓKAI                        Mi után? A szeretője volt talán a lány?

MUNKÁCSY             Az után. És meglehet, hogy az volt, nincs jelentősége. Nem tartom az ilyesmiket számon. Érdekes, hirtelen milyen kíváncsi lett! Csak érdekli a téma! Na, ha már ilyen bizalmasan rákérdezett a nemi életemre, válaszoljon, az ég szerelmére kérem, megírta-e!

JÓKAI                        Mit?

MUNKÁCSY             Nem mit. Kit! A nevelt lányát!

JÓKAI                        Egy kicsit bizonytalan vagyok abban, kell-e nekünk egymás előtt kiteregetnünk a szennyesünket. Az előbb már magasabb rendű témákról beszélgettünk, s bár nem volt minden pontján kedvemre a beszélgetés, legalább fellélegeztem, hogy a szintünkön vagyunk. Művészet, befogadás, ilyesmi… Olyan ízléstelennek tűnik ez a kutakodás a múltamban most.

MUNKÁCSY             Hogy gondolja, hogy két művész, ekkora nagy művész, mint mi, nem beszélhet egymással nyíltan a magánéletéről? Gondolja, hogy magunk teremtjük meg egyedül a művészetünket, nem a körülöttünk lévők támogatásával vagy ellenállásával?

JÓKAI                        A titkaink és a bűneink is a műveinkben kell lecsapódjanak. Persze, nagy áttételekkel. Ebben lehet igaza. De a művész élete soha nem tartozik a befogadóra.

MUNKÁCSY             Mondja, mi lett volna magával, magából, a Rózája nélkül?

JÓKAI                        Alighanem hős vagy halott.

MUNKÁCSY             Nem a menlevélre gondoltam, hanem a művészetére.

JÓKAI                        Értettem elsőre is, csak időt akartam nyerni, hogy átgondoljam a választ. Semmi. Senki. A lánglelkű fiatal poéta vagy a szabadságharc közben esett volna el, vagy a teremtett békében veszítette volna el magát. Ilyen szempontból könnyebb volt Petőfinek meghalnia, mint nekem tovább élnem. Róza idősebb volt nálam, talán ennek köszönhetően érettebb is. A szerelem lángolása után figyelme máshogyan fordult felém, és írásra kényszerített, mindenféle női fortélyt bevetett, csakhogy írjak. És példásan ügyelt rá, hogy senki se zavarjon írás közben.  A hívatlan látogatókat be nem eresztette… olykor a meghívottjaimat is elhajtotta valamilyen ürüggyel……

MUNKÁCSY             Lássa, lássa…!

JÓKAI                    Olykor a meghívottjaimat is elhajtotta valamilyen ürüggyel…… 

MUNKÁCSY           Maga. Maga meg írt egésznap, és este felolvasta neki a lábánál kuporogva az eredményt, ő meg, ha úgy látta jónak, más irányba állította a történeteit.

JÓKAI               Annyira azért nem, de lévén jó ízlése és olvasottsága, sőt, dramaturgiai érzéke, sok mindenben a segítségemre tudott lenni. Most mit néz? A maga Cecile-je nem avatkozott bele abba, két eladás közben, a befolyt összegeket inkasszálva, hogy maga mit fest?

MUNKÁCSY             Nem, soha.

JÓKAI                        Éppenséggel láttam én azt a képét, amelyen a feleségével ácsorog, ücsörög, mit tudom én már, hogy mit csinál a festőállványa előtt, és a kövérke asszonyka…

MUNKÁCSY             Bocs, disztingváljunk. Nekem lehet kövér Cecile, magának legfeljebb diszkréten molett.

JÓKAI                        Excusez moi ! Elragadott az idilli pillanat felidézése, amelyet a mester a vásznán megragadott.

MUNKÁCSY             Semmilyen idilli pillanatot nem akartam megragadni. Az ember néha tartozik annyival a felségének is, hogy beemeli az alakját a művészetébe. És mi lehet ihletettebb pillanat annál, amikor a kész – vagy készülő – alkotást együtt szemlélik. Ha jól sejtem, Cecile valójában fütyült a képeimre. Sokkal fontosabb volt számára a dolgaim eladhatósága. Hogy mi haszon teremtődik meg bennük.

JÓKAI                        Ezért csinált magából szalonfestőt, ezért gyártotta le a rengeteg gazdag ember-portréját…

MUNKÁCSY             Nem várom meg, züllött és gátlástalan ember, hogy kimondja, kimondom maga helyett én – ezért festettem meg a Krisztus-trilógiát is, mi.! Nem ezt akarata mondani?

JÓKAI                        Mondhattam volna ezt is, de ha már maga a számba adta, miért ne kérdezhetném meg én is, Cecille sugallatára, netán akaratának engedelmeskedve festette meg a világhírnevét betetőző Krisztus-trilógiát? Mert a vallásos tárgyú képeknek éppen mostanában reneszánszuk van? Kelendőek és zabálja őket a nagyvilág.

MUNKÁCSY             Úgy hírlik, nem kapott vacsorát, ha nem szállította le a napi penzumot Róza asszonyságnak.

JÓKAI                        Hogy jön ez ide? Már rég nem itt tartunk. Ebből csak annyi igaz vagy lényeges, hogy színésznőként tisztában volt a jelenlét fontosságával.

MUNKÁCSY             Emlékszik, mit mondtam az előbb a jelenlétemről Magyarországon?

JÓKAI                        Bár vonhatók párhuzamok, nem ugyanaz a kettő. Úgy vélte, ahhoz, hogy ne csak jelentős, de fontos író is váljék belőlem, folyamatosan dolgoznom kell, ontani, árasztani az írásokat, elsősorban a regényeket. Meghát, a pénz is kellett. Volt idő, a szabadságharc után, amikor egyedül az ő keresetéből éltünk. Kár, hogy Petőfi ezt már nem érhette meg. Nem utálta volna annyira. Belátta volna, hogy derék asszony… hiába, hogy színésznő, és van balról a Lendvai színésztől egy leánygyermeke, nevelőintézetben.

MUNKÁCSY             És mi van akkor, ha Petőfi utálta? Ebből a szempontból ki az a Petőfi? A barátok kivétel nélkül féltékenyek a másik feleségére.

JÓKAI                        Igaz. Talán a forradalmi idők magyarázzák.

MUNKÁCSY             Nem, ne mentse a barátját. A nagy emberek, Petőfi nagy ember volt, közvetlen közelről többnyire rútak és elviselhetetlenek. Nem attól nagy emberek, hanem azért elviselhetetlenek, mert nagy emberek. Belezavarodom. Hallottam, hogy a maga Petőfije izgága, elviselhetetlen, pökhendi és öntelt alak volt.

JÓKAI                        Kérem, nem hagyom Petőfit a jelenlétemben ócsárolni!

MUNKÁCSY             És ha ócsárolom? Kihív párbajra?

JÓKAI                        Természetesen.

MUNKÁCSY             Párbajozott már életében egyáltalán?

JÓKAI                        Naná! Kétszer is.

MUNKÁCSY             Végkimenetel?

JÓKAI                        Túléltem mindkettőt, természetesen, ha itt vagyok.Ha már ennyit turkált a magánéletemben, én is hadd kérdezzek rá arra, hogy került ennek a Cecile-nek a közelébe? Mit szeretett magán? Egy legfeljebb csinos középszer. Akkor még nem volt festőfejedelem se. Csak szerencséjét próbálgató fiatal festegető.

MUNKÁCSY             Ahogy maga nem írogatott, úgy én se festegettem. Nagyon megengedő a nyelvbe a szájában, ha nem magáról van szó. Hát úgy kerültem a közelébe, hogy alám fordult.

JÓKAI                        Maga alá fordult? Ezt hogy érti?

MUNKÁCSY             Igen-igen, úgy, ahogy gondolja. Azután még sokszor.

JÓKAI                        Hogy érti azt, hogy sokszor?

MUNKÁCSY             Ahogy mondom. Sokszor, mert a feleségem lett az után, hogy szeretett férje, az én barátom, elhalálozott. Az talán még a maga puritán fantáziájába is belefér, hogy a feleség aláfordul a férjének. Vagy nem?

JÓKAI                Az nem fér a fantáziámba, hogy hogyan engedi meg valaki a barátja feleségének, kimondani is nehezemre esik, alá foruljon?

MUNKÁCSY             A kétségbeesések és kilátástalanságok időszakában voltam. Egyszer még öngyilkos is akartam lenni. Mindez Colpachban történt, a luxemburgi arisztokrata, párizsi mecénásom, Edouard de Marches báró birtokán. Halálos szándékkal kiugrottam a vendégszoba ablakán, de, mint egy rossz tréfában, ahelyett, hogy a nyakamat szegtem volna, egy szalmaboglya tetején kötöttem ki. Inkább komikus voltam, mint egy drámai hős, a megtalálóim számára. Annyit mégis jövedelmezett a rosszul esett, ez szóvicc volt, ha értené, röhögne is, de látom , nem érti, szóval, a ház asszony gondos ápolása közben egyszer csak, mintegy véletlenül, alám fordult.

JÓKAI                        Ha jól sejtem, az illető a mentora, egyben a barátja is volt. Meglep, hogy ilyen derűsen mondja el nekem ezt a történetet. Nem érzett valami olyasmit, hogy hálátlan gazember, féreg, senki, szarházi?

MUNKÁCSY             Kellett volna? Ugyan, Munkácsy, maga most moralizál, ha nem értem félre. Maga szerint nagyobb bűn ez, mint a fogadott lányával üzekedni egy aracsi tündéri kéjlakban?

JÓKAI                  Visszaél a korábbi bizalmammal! Igazi szerelem volt a miénk – és már megbántam, hogy a titkaimba beavattam.

MUNKÁCSY             Ne bánja! Ön sem bántott meg az előbb engem. Mindösszesen csak annyit akartam, lássa be, nem a műveink a megtartóink, nem a megszállottságunk, a hitünk vagy az elszántságunk, hanem egy vacak colpachi szénaboglya, egy hónapos aracsi vityiló, vagy egy alánk forduló rajongó szépasszony; akár egy magát halálba köhögő sápadt kamaszlány.

JÓKAI                        Úgy látszik, a véletleneket is kellő adagolásban tolta maga elé az élet. Szalmaboglyák és bárónék formájában. Munkácsy, maga a szerencse kegyeltje! Mégis folyton dohog, panaszkodik, nyavalyog, sajnáltatja magát, mégis a meghasonlottságáról beszél, mégis a felső tízezer között pöffeszkedés unalmáról. Nem tudom, hányadszor már, nyilván fölöslegesen, de ismét megkérdezem, mi hiányzik magának, Munkácsy?

MUNKÁCSY             Akarja tudni? Valóban akarja? Az, hogy elmesélje!

JÓKAI                        Mi a faszt?

MUNKÁCSY             Csak annyira legyen értetlen és közönséges, amennyire valóban az!

JÓKAI                        Hogy megírtam-e? Hiszen ezt már megbeszéltük.

MUNKÁCSY             A fenét. Csak annyit, hogy mindent, ami titok formájában fojtogat bennünket, belepakoljuk a műveinkbe. És abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy meg is ússzuk.

JÓKAI                        Tudja mit? Hirtelen támadt végtelen idejében majd olvassa el Az aranyembert. Az egy regényem. Ott találja a kulcsot az ajtóhoz, amin egyfolytában dörömböl.

MUNKÁCSY             Nem hallottam róla. Feltétlenül el fogom olvasni. Abban?

JÓKAI                        Abban. Majd fel fog tűnni magának, hogy szerepel benne egy Tímár Mihály nevezetű ember.

MUNKÁCSY             Aki, természetesen, maga!

JÓKAI                        Ez nem fontos. Lehet, hogy én, lehet, hogy más.

MUNKÁCSY             Akkor miért mondta most a nevét? Minden regényalakjának a nevét ismeri?

JÓKAI                        Nem fog kizökkenteni. Ez az ember gazdag lesz, azért is hívják aranyembernek. És egy hideg, márványnőt birtokol feleségként, akibe szerelmes, de aki csak hálából ment hozzá.

MUNKÁCSY             Ez tényleg nem maga. A márványnőt nem a Rózájáról mintázta. A színésznők nyilván mind szenvedélyesek és kimeríthetetlenül forróak, mint a babám csókja.

JÓKAI                        Nem kell mindent lefordítania a maga szánalmasan sovány fantáziájára. A műbe valóban belepakoljuk magunkat, de csakis nagy áttételek formájában. Ki-ki lehet Tímár Mihály, ki-ki lehet Timea.

MUNKÁCSY             Nem félbeszakítva magát, de ki az a Timea? Eddig szó sem volt róla!

JÓKAI                        Mindegy. Ő a márványnő.

MUNKÁCSY             Na,ja. Ez most épp nem érdekel. Térjen a lányra, mert bár az időm végtelen, a türelmem véges. Megjegyzem, azokban a könyvekben, amelyeket olvastam magától, többnyire körülményes és túlságosan részletező.

JÓKAI                        A maga portréi és paraszti életképei, nem beszélve a modoros szalonbeállításokról, nekem egyenesen giccsesek! Ez az aranyember megcsömörlik az aranyvilágtól, és keres magának egy lakatlan kis szigetet, amit Senki szigetének nevez el később, ahol egy Noémi nevű lány él az anyjával, egyesegyedül.

MUNKÁCSY             Az anyjával, vagy egyesegyedül?

JÓKAI                        Ketten, egyesegyedül, ami azt jelenti, hogy egyedül ők ketten.

MUNKÁCSY             Fából vaskarika, továbbra se értem, de mindegy is. Amúgy a képlet meglehetősen gyermeteg. A rossz világ és a jó világ találkozása. Kiindulásként, erős közhely.

JÓKAI                        Nem, uram, ez éppenséggel a romantika és a realizmus találkozása. A kor nagy áramlatában van benne a regény, egyenesen az áramlás közepében, gondoljon csak bele,  elvágyódás az emberek közül, el oda, ahol még nem rontotta el a civilizáció a természetet. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy az ember még harmóniában van a természettel. El a reáliáktól, el a mindennapi élet szürkeségétől, kegyetlenségétől.

MUNKÁCSY             Nocsak! Szép eszmék ezek, csak működnek-e még a mára vontatkoztathatóan?

JÓKAI                        Ez jó kérdés, Munkácsy, végre egy jó kérdés, és vissza a művészethez! Észrevette, hogy zárványok vagyunk a magunk hatalmas nagy művészetével a saját pitiáner jelenünkben? Hogy a világ régen nem ott tart, ahol mi elképzeljük, és elképzeljük magunkat benne? Például, egyik jellemző hullafoltunk, hogy képes volt belefogni legnagyobb büszkesége, a Krisztus-trilógia megalkotásába. Keresztény mitológiába menekül a magát körülvevő világ elől, így még távolabb kerül attól a tévelyedéstől, ahová a szalonképei vagy a portréi eljuttaták.

MUNKÁCSY             Mi is a bajunk ezekkel?

JÓKAI                        Az utóbbiak idealizáltak, az előbbiek egyszerűen hamisak.

MUNKÁCSY             Közvetlen, de nem túl kedves. Valóban így lenne?

JÓKAI                        Folytatom, nem fog kizökkenteni. Sokat beszélt eddig…

MUNKÁCSY             Nem ezért jött ide, hogy én beszéljek?

JÓKAI                        Eszembe se jutott ilyesmi! Csak bolond ember tervezhet előre találkozást halottal. Mindössze látni akartam, hol élt, hol alkotott, hol trónolt a kor bálványa, nem tagadom, az én bálványom is, akire persze féltékeny voltam, féltékeny egész életében, mert tündökölt és leuralta az egész világművészetet, amire én sohasem lettem volna képes.

MUNKÁCSY             Csalódtam magában! Csak egy műterem miatt jött ide? Mint a turisták! Egy írófejedelem beszagol a budoárba. Mondhatom! Tényleg csak ennyi lett volna a szándéka?

JÓKAI                        Legfeljebb. Vagy még ennyi sem, konkrétan. De most már azt is tudom, hogy miért maradt meg olyannak a művészete, amilyen maradt. Miért nem fejlődött valamerre.

MUNKÁCSY             Egyre jobban érdekel. Fejlődnöm kellet volna? Hová? Miért?

JÓKAI                        Mert innen, ahová eljutott, nem lehet látni semmit abból, ami az ablakokon túl történik. Párizs a művészvilág szíve. És ez a szív már régen nem azt dobolja, amit maga képvisel a képeivel.

MUNKÁCSY             Ha már így, az az irodalom se, amit maga művel.

JÓKAI                        Na jó, finomítok. Azért, olykor, csak-csak rásandít a korára. És okosan teszi, hogy nem akar mindenestül modernnek lenni, modernnek mindenestől, mert fél is kipróbálni magát benne, meg félti is a hírnevét tőle. A nagy tablók termérdek pénzt és elismerést hoztak magának, utóbbiak fényénél nem láthatta a mind több kétely, ami megfogalmazódott azzal szemben, amit a század végéhez érve csinált. A magasba emelő anyagi paraméterek pedig még inkább eltakarták azt a művészi megtorpanást, amit a három nagy tablóval jelentett be. A vakításhoz, így természetes, hozzátartoztak azok az irreálisan vastag összegek is, amelyek Cecile pénztárkönyvében realizálódtak a keresztény mitológaia jeles pillanatainak megfestése után.

MUNKÁCSY             A kedvest kegyetlenre változtatom az korábbi megjegyzésemben. Maga szörnyű dolgokat vág a fejemhez a vélt igazsága fedezékéből. Ismétlem: közvetlen és kegyetlen.

JÓKAI                        Közvetlen vagyok, igen, és kegyetlen. Vegye észre, az új festők magasról szarnak a Szalonra, a romantikára és a hagyományokra, a formák és színek szabályaira, más náluk a fény és más az árnyék, más a vonalak valósága mint a valósában látható megjelenések, felbontják az arányokat, vadak, szegények és tépázottak, de új és új utakat, megoldásokat, lehetőségeket keresnek a festészetben.

MUNKÁCSY             Mit lelkesedik ennyire! A végén még felrepül az égbe, az új kor új magasságaihoz!

JÓKAI                        Elárulná, mit keresett a festészetben az utóbbi fél évszádban? Keresett egyáltalán valamit, vagy ment konokul előre, fölfelé, följebb és még följebb!

MUNKÁCSY             Először is, nem festek fél évszázada, mert akkor olyan vén lettem volna közeli halálomkor, mint maga. Másodszor pedig, magamat kerestem, az érvényes, a helyiértékes Munkácsy Mihályt, és meg is találtam. A tehetséget magamban, a tökéletességet a műveimben, az ábrázolás hitelességét – soroljak még? Ilyeneket!

JÓKAI                        Fölösleges. Kis túlzással, az egyetlen, amit tényleg megtalált a keresései során, az Munkácsy Mihály, és bátran mondom ki, Munkácsy, a zseni. De ebbe a hihetetlen nagy adományba bele is veszett, rendesen és azonnal.

MUNKÁCSY             Maga szerint elpazaroltam a tehetségemet, ahogy mondja, a zsenialitásomat?

JÓKAI                        Ilyet nem mondtam, sőt, az ellenkezőjét gondolom. Attól nagy és ekkora, mert meglátta, talán belátta, hogy magának kiszabott útja van a művészetben. A zsenik, tehát a magányosak és árvák útja, csak azt csinálhatja, amit ez a belső, vélem feltételezni, mindenben a magától független, őserő diktál. Önnek nem lehetett megújulnia, vagy nem is kellett. Önnek beteljesíteni kellett, amire a zsenije megteremtette.

MUNKÁCSY             Jó, vegyen levegőt! Beszéljünk inkább ismét magáról! Legyen, nem fejlődtem művészileg, ahogy maga mondta, csak mentem a zsenim utám, már ha van, mint a kutya, aki előtt egy nagy darab húst húznak el madzagon. Meglehet. De mi van magával? Maga mellett nem ment el a kor? Nem jelentek meg új, modern törekvések, formák, amelyek idézőjelbe tették az időszerűségét? Márpedig, ha idézőjelbe tették az időszerűségét, úgy idézőjelbe került az érvényességét is.

JÓKAI                        Talán meglepődik, nekem könnyebb ezzel szembenéznem. A magyarországi művészet, beleérte az irodalmat is, félévszázados lemaradással kullog a világművészet mögött. Ha van magyar hagyomány, nos, ez a maga naturáliájában az. Vannak, persze, vannak megújító törekvések, de nem sürgetőek a számomra. Amit várnak tőlem, az nem az újság, vagy a megújítás, hanem a biztonság és kiszámítható minősége. Érthetőbben, a minőség kiszámíthatósága és biztosítása. Százkötetes díszkiadást jelentették meg az évfordulómra addigi összes művemet, kell ennél több? Vették is a népek, mint a cukrot.  Lássa, én még inkább a helyemen vagyok, mint maga! A magyar társadalom nem akar gyors fejlődést, vagy még képtelen rá, és ennek én vagyok az egyik legmegnyugtatóbb bizonyítéka.

MUNKÁCSY             Vagy csak fékezője. Patetikus akarok lenni: mozdíthatatlan szikla az áradásban. De hát, az áradás nem fontosabb, mint a konok akadály?

JÓKAI                        Akár igaza is lehet.

MUNKÁCSY             Félek, nem elképzelhetetlen, hogy az előzőben felejtett bennünket, a műveinkkel együtt, vagy éppenséggel miattuk, az új időszámításába fordult század. Megmaradtunk mindketten tizenkilencedik század közepi művészeknek.

JÓKAI                        Néha engem is foglalkoztatnak ezek a gondolatok. De nem tesznek depresszióssá, és nem ingatnak meg abban a hitemben, hogy a művészi érvényesség nem a modernitás keresésével vagy jelenlétével van összefüggésben, hanem az alkotásban föllelhető minőségi állandóban. Félek, mindketten érvényesek leszünk, kollégám és mesterem, talán minden időben.

MUNKÁCSY             Látom, amikor maga is önként besorolódik az elavult művészi törekvések képviselőnek a nem feltétlenül hízelgő körébe. Észlelem, hogy váltott, és megengedőbb a nem kereső-kutató alkotói attitüddel rendelkezőkkel szemben.

JÓKAI                        Lehetséges! De ezzel el is jutottunk a beszélgetésünk végpontjához. Csengetek az aranyecsettel és megiszunk egy búcsúkonyakot búcsútea nélkül; jóllehet, már említettem talán, napközben nem gyakran iszom erős italokat, nem is bírom őket, lám, máris a fejembe szállt az előző három. Talán ezért is fogalmaztam nyersebben, mint szoktam, vagy illenék. Bocsásson meg érte!

MUNKÁCSY             Szánjon rám még egy kis időt! Még valami érdekel engem. Nem más, mint ez a második házassága, amelyet már érintettünk korábban.

JÓKAI                        Megint a régi nóta! Pletykálkodjunk, két nagy művész, ahogy fogalmazott, megengedheti magának az ilyesmit. Mert az alkotás szempontjából nagyon fontos, hogy mik történnek, fű alatt, velünk. Bár ez nem tartozik az olvasóra.

MUNKÁCSY             Most éppenséggel nem erről van szó. Lehet, hogy nagy hibát követett el. Elvett egy magánál fél évszázaddal fiatalabb nőt, észnél volt, amikor ezt tette? Belebolondult, azért adta a fejét erre az öngyilkosságnak is tűnő lépésre?

JÓKAI                        Eddig csak kíváncsiskodó kofának tűnt fel számomra, de most már vádlóként lép fel. Tisztelt ügyész úr, az igazságot, csakis az igazságot mondom, amikor kijelentem, hogy Nagy Bellát, született Weisz Bella színésznőt félig szerelemből, félig becsületből vettem feleségül.

MUNKÁCSY             Kérem, beszéljen ez utóbbi, meglepő fejleményről.

JÓKAI                        Bella kisasszony füredi tartózkodásom idején látogatott meg, a pártfogásomat kérve a karrierjéhez. A megnyerő leánnyal óvatlan sétákat tettem a móló közelében lévő promenádon, és ezzel, akaratlanul kompromittáltam őt. A sajtó szellőztetni kezdte a különös séták ügyét, sőt, házasságot is emlegetett, és nekem meg kellett védenem a kisasszony jó hírnevét.

MUNKÁCSY             Megejtő lovagiasság. De ezt nem így látták az olvasói, és nem így a családja.

JÓKAI                        Valóban. A családom gyámság alá akart helyeztetni, hogy elment a józan eszem. Szerelem az én koromban! Hiszen, nekem már a halálommal lehetne csak törődnöm. A fölött tanácskoztak, hogy lehehetne engem erőhatalommal elszakítani a menyasszonyomtól s mint őrültet, a bolondok házába csukatni! Engemet! Jókai

MUNKÁCS                Csillapodjék, ember! Az örökség elvesztésének kockázata miatt támadtak maga ellen?

JÓKAI                        Bizonyára. Sőt, bizonyosan. Megszakítottak velem minden kapcsolatot. De nem ez volt az egyetlen baj. Tudható volt rólam, hogy világ életemben filoszemita voltam. Ezt az olvasóim, derék magyari véreim, elnézték nekem. De hogy egy málamnál ötvennégy évvel fiatalabb, zsidó nőt vettem feleségül, már nem nézték az olvasóim se jó szemmel.

MUNKÁCSY             A hölgy eredeti nevéből sejthető volt…

JÓKAI                        Tudja mi a legérdekesebb, Munkácsy? Hogy gyermekkoromban legjobban az utcán barangoló, nagyszakállú, pajeszos zsidóktól rettegtem. Talán attól, hogy elvisznek, ha rossz vagyok.

MUNKÁCSY             Engem a vasorrú bábával riogattak. Különös és ugyanaz!

JÓKAI                        Rengeteg atrocitás érte e miatt  a házasság miatt a szegény nőt magát is. Sósavval akarták leönteni az arcát, kifütyülték, amikor színpadra lépett. Le is tiltottam minden nyilvános szerepléstől. Szegény nő! Most már csak velem és nekem él, és bár neki nem, révbe ért ismét az életem, megtaláltam a békémet. Nem aggódom, az olvasóim vissza fognak térni hozzám, belátható, hogy egyelőre nincs komoly konkurenciám, talán az egy Mikszáthon kívül – de ő még fiatal, és más irányokban indult el, mint ami én. Van időm, azt érzem, sok is van még hátra talán, és azt sem tartom kizártnak, hogy közelíteni fogok az új törekvések felé. Még nem késő.

MUNKÁCSY             Késő, Jókai, ezt rosszul ítéli meg. Késő.

JÓKAI                        Ezt hogy érti?

MUNKÁCSY             Elmondom, de előbb igyunk egy búcsúpohárkát, ha tea valóban nem is fér már bele az idejébe.

JÓKAI                        Legyen!

Megrázza az aranyecsetet. A lány bejön, de nincs nála a tálca, amelyen eddig az italokat hozta. Ez meglepi mindkettejüket.

JÓKAI                        Hozzon nekünk két konyakot!

LÁNY                         Nincs

MUNKÁCSY             Mi az, hogy nincs?

JÓKAI                        Mi az, hogy nics?

LÁNY                         A nics az, hogy nincs

MUNKÁCSY             Nem hiszek a fülemnek. Kérdezze meg, hova lett a konyakom!

JÓKAI                        Hova lett a konyakom?

LÁNY                        Kinek a konyakja?

JÓKAI                        Az ő konyakja

MUNKÁCSY                        Vigyázzon, Jókai, kiesett a szerepéből

LÁNY                        Ki az az ő?

JÓKAI                        Úgy értem, hogy az uráé.

LÁNY                        Munkácsy úr halott.

JÓKAI                        A konyakja csak nem halt meg vele együtt? Az előbb még élt.

LÁNY                        Élt, de elfogyott.

MUNKÁCSY             Ezt már-már élvezem! Itt az új idők új művészete dalol, Jókai, figyeljen jól! Tanuljon az új nemzedéktől!

JÓKAI                        Elfogyott?

LÁNY                         Mondtam, elfogyott.

MUNKÁCSY             Hazudik a kis cafka. Még fél üveg volt, amikor elpatkoltam.

JÓKAI                        Ki itta meg?

LÁNY                         Én. Köze? Én akár meg is ihattam. Sőt, én ittam meg az egészet.

 

Végigméri az írót, és kissé túlriszálva a fenekét, köszönés nélkül kimegy. Jókai elhűl, Mukácsy kacagásba tör ki.

MUNKÁCSY                        Esküszöm, még színházban sem szórakoztam ilyen jót!

JÓKAI                        Hallatlan! Én inkább felháborodom ezen. Mi szórakoztatja ilyen nagyon?

MUNKÁCSY             Nem tudom. Maga beszélt az új korról, új emberekről. Amelyet és amiket nem értünk. Na látja, ebből sem értettünk most semmit, egyértelmű tehát, hogy modern jelenés volt, az új kor hajnalának lehettünk tanúi.

JÓKAI                        Csöppet sem mulattat a cinizmusa.

MUNKÁCSY             Pedig, most mulassa ki magát, Jókai, mert amit mondani fogok, csöppet sem lesz mulatságos.

JÓKAI                        Mi jöhet még?

MUNKÁCSY             Elég erős hozzá?

JÓKAI                        Mihez?

MUNKÁCSY             Hogy meglássa a jövőjét, amit most még nagyon rosszul ítél meg.

JÓKAI                        Mi az, maga már nem csak a múltban vájkál, de elvégzett valami jóstanfolyamot is a jövőbe látáshoz?

MUNKÁCSY             Buták maguk, élők. Állandóan az idővel vannak elfoglalva, ezért olyan tartományokat jelölnek ki maguknak, mint múlt, jelen és jövő. Ez a materialista őrül, ez a Marx, összekötötte az időt és az anyagot, ráadásként hozzácsapta a lelket is a kettőhöz. De azt már képtelen volt végiggondolni a marhája, hogy anyagon kívül is létezhet lélek, és egyáltalán, létezik anyagon túli, mi több, anyag nélküli létezés. Mi, akik már a test terhét nem hordozzuk, tudjuk, hogy ezek merő kitalációk. Szabadon lépkedünk – persze, nem a lábunkkal – bármely szakában a létezésnek, számunkra nincs előre és nincs hátra sem, ahogy egyhelyben maradás sincs. Mozgás sem létezik. Remélem, érti! Maga megírta a Jövő század regényét…

JÓKAI                        Ne mondja, hogy olvasta!

MUNKÁCSY             Mindegy is, hogy mit olvastam, vagy mit gondol. Megírta, nem? De az egész mindösszesen egy pengeagyú író spekulációja. És bár ellát benne kétezerig, képtelen, hogy arra a pár évre rálásson, ami még hátra van az életéből.

JÓKAI                        Csak pár év? Sorsa szerint annyi. Szinte napra pontosan az én halálom után, négy év múlva fog elmenni.

JÓKAI                        Maga nem csak halott, de őrült is.

MUNKÁCSY             Még az utolsó mondatát is meg tudom mondani magának – hogy el ne tévessze. Nagyon egyszerű mondat lesz, de illik egy írói abganghoz. Aludni akarok. Ezt fogja mondani.

JÓKAI                        Nem is rossz – ágyban, párnák közt.

MUNKÁCSY             Ha vigasztalja, nagyobb temetése lesz, mint nekem, és többen kísérik majd az utolsó útjára, mint engemet. Ezért viszont irigylem kicsit. Ágyban, párnák közt. Harctéren is meghalhatna, ha vár még egy évtizedet, mert akkor éppenséggel egy nagy háború kezdődik, de elkapkodja. Kérdezném, gyakran szokott sírni, írófejedelem?

JÓKAI                        Miért kérdezi?

MUNKÁCSY             Ezt tudnom kell a második korrekcióhoz. Fel kell vázoljam a maga Életképeit a huszadik század elején.

JÓKAI                        Nem jellemző.

MUNKÁCSY             Hát akkor, készüljön föl rá, élete hátralévő idejében megtanul sírni.

JÓKAI                        Egyre rosszabb, amit fecseg.

MUNKÁCSY             Minden rosszban van valami jó. Nem hosszú időt kell átsírnia.

JÓKAI                        Ez megnyugtató. Azt is látja, miért fogok sírni?

MUNKÁCSY             Persze. Azt mondta, mert úgy is gondolja, békességbe jutott a második házasságával. Téved. Keserves évek várnak magára, évek még, de csöppet sem békések. Új családja, akik látszólag oly szeretettel fogadta házassága idején, cudarul fog bánni magával. Megvetik, éheztetik, megalázzák, rongy kis öregemberként, megtűrt teherként fogja tengetni az életét közöttük. Miközben, a nagynyilvánosság számára még mindig a nagy írófejedelem. Sokat fog sírni, Jókai, többet, mint amennyit eddig sírt összesen az életében. Bánni fogja, hogy nem sírta ki magát gyermekkorában!

JÓKAI                        Elborzasztana, amit mond, ha elhinném. Azt is meg tudja magyarázni, miért nem menekülök el tőlük, ha majd valóban elkövetkezik velem szemben ez a méltánytalanság, miért csak sírok közöttük, mint egy szaros kisgyerek?

MUNKÁCSY             Mert nem lesz hova mennie! A családjához nem vezet vissza út. Lezárt ügy. A lányát nem fogja többé viszontlátni. Ő magát titkon meg fogja bámulni az operában, de se szánalom, se szeretet nem képződik meg a szívében a látványára, mindössze annyi jut majd az eszébe, hogy mennyire megöregedett, és öregségében mennyire összement.

JÓKAI                        És a világ? A század? Az sem fog ismerni felém kegyelmet?

MUNKÁCSY             A század? Nem lesz sem ideje, sem türelme törődnie magával. Rá még magánál is rosszabb sors vár. A huszadik század a saját maga ácsolta keresztre feszíti fel magát. Ahogy egykor én, le is fényképeztek, magam feszítettem föl magamat a műtermi keresztre Krisztusként, amikor nem volt modellem az alakhoz. Csakhogy, én lejöttem onnan.

JÓKAI                        Nem érdekel a nárcizmusa!  Hihetően beszél, mi lesz a műveinkkel? A művészetünkkel? Az is el fog rothadni, ahogy a testünk?

MUNKÁCSY             A művek azért, így vagy úgy, de megmaradnak. A festmények is, a könyvek is. Nehezen eldönthető, mi lesz az időben a romlásuk oka. Lehet a bitumen, de lehet a tematika elpenészesedése.Időről időre változik majd a megítélésünk. Maga nem lesz már írófejedelem, úgy semmiképpen, ahogy most van, és én sem leszek festőfejedelem, ahogy most elgondolom. Megpróbálnak szétrágni bennünket az új kor lisztkukacai. Amit nem tudnak előrölni belőlünk, az marad meg. De az – megmarad. Meg a hírünk. Magáról színházakat neveznek el, meg utcákat, utcákat rólam is, meg múzeumot Békéscsabán. Nagy dolog, mondhatom. Ha van még türelme rám, elmondom, pitiánerségnek tűnhet, de komoly sérelmem, hogy Szegeden unokaöcsém, Reök Iván által építtetett nagy ház előtti teret, amely 2000-ben majd kultúrpalotává lesz, nem rólam nevezte el valami balfasz herceg, hanem az építész Magyar Edéről, aki egy szerelmi bánat miatt öngyilkossá lesz.  

JÓKAI                        Miféle herceg?

MUNKÁCSY             Még csak nem is igazi herceg. Csak a nevében Herczeg. De hát, nem mindegy? Nem lesz már… majd… mindegy! Azonban, hogy egy építésszel magyarkodni... olcsóság, kérem!

JÓKAI                        Sic transit gloria mundi!  

MUNKÁCSY             Ahogy mondja! Így múlik el a világ dicsősége! Azért föl a fejjel, Jókai! Vigasztalja, maga nem olyan nyomorultul fog megdögleni, mint én. Maga nem őrül meg. Tudja, ágyban, párnák közt. Bár minegy is, talán. A fény és hírnév és gazdagság és a rajongások ellenére, végső soron mindketten azok vagyunk, amire a sorsunk predesztinált bennünket: nyomorultak.

JÓKAI (kifelé indul, visszanéz.) Jól értettem? Nyomorultakat mondott? Ne erőlködjék tovább, Munkácsy! Azt Victor Hugo már megírta…

 

Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában. 

---

Főoldal