Major László
„A legtöbb ember reménytelen eset”
Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor
Rakovszky Zsuzsának pályája első szakaszában csak verseskönyvei jelentek meg, prózakötettel először az új évezred küszöbén jelentkezett: A kígyó árnyéka (2002) című fiktív önéletírás abba az irodalmi áramlatba illeszkedett, amely a történelmi regény műfajának megújításával kísérletezett. Habár a szerző írásművészetének fókuszában maradt a költészet, azóta sorra jelennek meg regényei is. Emellett az író, költő, műfordító 2009-ben A Hold a hetedik házban című könyvével újabb műfaj, a novella felé nyitott. A kötetet eddig további két novelláskönyv, a 2020-as Boldog vég és a 2024-es Vattacukor követte.
A recenzió, Rakovszky Zsuzsa regényeit és novelláit elemezve, elismerően szól a szerző mesterségbeli tudásáról, ugyanakkor a prózai szövegeit általában nem helyezi ugyanarra a magaslatra, mint költészetét. Mindemellett a prózaíró Rakovszky munkásságának is nagy a kritikai visszhangja, miként a legutóbbi novelláskötetéről megjelent számos értelmezés is bizonyítja ezt.
Ahogyan a könyv fülszövege is előrevetíti, a tizenegy elbeszélés többségét az a tartalmi elem fűzi össze, hogy az eltérő életfelfogások, szemléletmódok konfliktusáról tudósítanak, illetve a családi kapcsolatokat állítják a középpontba (bemutatják többek között a családon belüli elmagányosodás jelenségét, valamint a szülő-gyermek viszony nehézségeit, különösképpen a gyermek felnőtté válása után). Összecseng ez a könyvajánló azzal, ahogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a kötet bemutatóján, Rakovszky Zsuzsa Szegő Jánossal beszélgetve azt a gondolatot hozta mozgásba, hogy a novellák szereplői és a környezetük közötti szembenállás megjelenítésére törekedett, arra tett kísérletet, hogy bemutassa a környezet által elvárt viselkedésmód és a saját belső késztetés összeütközését.
E konfliktushelyzet köré szerveződik a címadó novella is: Klára elhunyt nővérének a lánya, Karola ellenzi Klára és az új barátja, Sándor kapcsolatát, azzal érvel, „[én] megértem, hogy nehéz neked egyedül a gyerekkel, de azért nem kellene ennyire leadnod az igényeidből!” Eközben Margit, Klára nagynénje arra ösztönzi a harmincas éveiben járó asszonyt, hogy fűzze szorosabbra kapcsolatát az udvarias, családcentrikus férfival. A hozzá költöző unokahúga hatására idővel Klára életmódja megváltozik, Sándorral szemben egyre inkább Karola környezetének fiatalabb tagjait részesíti előnyben, amit Margit rossz szemmel néz. Végül Klára sem Sándorral, sem egy másik fiatal udvarlójával sem alakít ki kapcsolatot, és amikor a novella végén a nagynénjével beszélgetve a címadó édességre tereli a szót, amely a régi filmek, könyvek és a törökméz mellett „számára kedves emlék abból az eltűnt, régi világból”, eltűnődik: „Képzeld … megint lehet vattacukrot kapni! … De tudod, mi a legfurcsább? – teszi hozzá töprengve. – Amíg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte… na jó, nem mindent, de azért sok mindent… ha legalább egyszer újra megkóstolhatnám. És most, hogy van… valahogy nem ízlett. Hát nem furcsa?” Az eltűnt múltat jelképező vattacukor tehát a nosztalgikus múltidézés jelképe, de egyben a megszépített múlttal való szembenézésként is értelmezhető.
Az áldozat címet viselő szöveg a feszült anya-lánya kapcsolatot állítja a középpontba, amelynek hátterében az húzódik meg, hogy a lány soha nem tudta elfogadni, hogy anyja másodszorra is férjhez ment. Éva, az anya bizonytalan, azon töpreng, vajon nem elfogult-e a férjével, Lajossal szemben, mert belefáradt a magányos életbe. Máskor arra gyanakszik, hogy a lánya vádolja alaptalanul a mostohaapát. Lajos végül otthagyja Évát, amiért az kételkedik benne, ez a lépés azonban nem hozza el a várt pozitív fordulatot az anya és a lánya viszonyában.
A novella történéseiről az Évához járó takarítónő szemszögéből értesülünk, aki részben saját tapasztalatai, másrészt az egyik ismerősétől hallottak alapján, illetve férje megjegyzéseit is figyelembe véve próbálja eldönteni, kinek lehet igaza. Ami bizonyos, hogy legalább egyvalaki elkendőzi az igazságot, mindenesetre az az érzetünk támadhat, hogy a család különböző perspektívájú szereplői az őket ért sérelmek hatására torzítva érzékelik az eseményeket.
A takarítónő férje, aki az olvasókhoz hasonlóan közvetetten értesül az eseményekről, érdekes szemszögből foglalja össze a tanulságokat, amikor Éva lányáról beszél: „Ne dőlj be neki! Az ember mindig azokra haragszik a legjobban, akiknek ő maga ártott, és nem azokra, akik neki ártottak. Már régen elfelejthette volna ezeket a régi sérelmeket, ha nem akarná meggyőzni róla saját magát, hogy igazából ő volt az áldozat!” A történet végén arról is beszél, hogy hiába próbálta volna felesége egy rossz döntésről lebeszélni Évát: „… te is tudod, hogy nem mentél volna semmire … a legtöbb ember reménytelen eset”. (Ez a szókapcsolat nem csak ebben a novellában hangzik el, hanem a Ballada című történetben is helyet kap, amelynek főszereplője magabiztosan így fogalmaz: „Hát akkor már igazán reménytelen eset lennék, ha még most sem lennék boldog!” Mindezt nem sokkal azelőtt mondja, hogy a barátjával, Ivánnal való kapcsolata másodjára is zátonyra fut.)
Az idősödő Katalin elmagányosodásáról szóló Csoda című novellában, akárcsak a Vattacukorban, feltűnik a régmúlt világa: a történet főszereplője még „abban a régi, szürke, egyhangú, érthető és kiszámítható világban” érezte otthonosan magát, és nem a 21. század első harmadában, amelyben már „tébolyult gyorsasággal” zajlanak a változások, amelyekhez kevés sikerrel tud csak alkalmazkodni. A korábban említett tematikát szövi tovább az írónő akkor is, amikor elénk tárja, hogy Katalin – mindennapi kisebb-nagyobb problémáival – nem szeretne a családja terhére lenni, de eközben felnőtt fiával sem találja meg azt a hangot, amelyen évekkel ezelőtt még otthonosan érintkeztek.
A kötet legrövidebb prózája, A régi város, amely a szerző nagymamájáról szól, szintén egy idős asszony történetét eleveníti fel, akit fiúgyermekei igyekeznek meggyőzni arról, hogy Pozsonyból költözzön át Sopronba (ahol egyébként a költőnő jelenleg is él). Az idősödő édesanya sokáig ellenáll, de elgondolkodik azon, hogy vajon „[i]llik ennyire ragaszkodni az ismerős utcákhoz és terekhez, a szemközti ház homlokzatához meg a kis akácfához, amit az ablakából lát”. Erre a kérdésre egyértelmű választ ad a befejezés: bár a főhős végül hallgat a rábeszélésre, este összecsomagol, mégsem hagyja el sohasem a régi várost, másnap reggel már nem ébred fel. A megható történet végül azzal a képpel zárul, ahogyan az unokája az egyik pozsonyi temetőben, a sírok között kutatva, feltehetőleg nagyanyja sírjára talál rá.
A Győzelem címet viselő írás több szempontból különbözik a kötet többi darabjától, egyrészt messze ez a novelláskönyv legterjedelmesebb elbeszélése, és ezáltal számos szereplőt mozgat, valamint több konfliktushelyzetet tár elénk; másrészt régebbi történeti kort és távolabbi régiókat idéz meg. Egy idősödő férfi a hatvanas évek végén egy fekete-tengeri üdülőhelyen meséli el egy fiatalabb férfinak, hogy milyen volt a gyermek- és ifjúkora a régi cári Oroszországban, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben élt a durva, sivár vidéki közegben, mennyit szenvedett nagyapja és környezete erőszakossága miatt, akiktől még anyja sem védelmezte meg őt. Ebből a szempontból tehát (a családi viszonyok bemutatását tekintve) kapcsolódik ez a novella is a kötet általánosabb tematikai rendezőelvéhez, bár a konfliktushelyzetek több esetben túl is mutatnak a családon.
Amikor a férfi a frontszolgálat után, amelyet nem részletez a narrátor, visszatér a faluba, az a cél vezérli csak, hogy bosszút álljon, amire ő igazságszolgáltatásként tekint. Az új rendszerben az „igazságszolgáltatás” során azonban ugyanolyan kegyetlenséggel lép fel (még korábbi jótevőjével szemben is), mint a régi rezsim haszonélvezői tették ezt annak idején vele és a családjával szemben. Erre a tettére a fanatikus elbeszélő megelégedéssel tekint vissza, sőt elfogadja azt is, hogy nagyapja pribékje az egyik elnyomó rendszer kiszolgálójából az újabb elnyomó államhatalom vezető funkcionáriusa lett. Nem is akarja rajta megtorolni sérelmeit, mert úgy érzi, hogy nagyapja volt beosztottja már hozzájuk tartozik.
Ezt az elbeszélést olvasva is felsejlik bennünk, hogy „a legtöbb ember reménytelen eset”, és bizony belelépünk ugyanabba a folyóba, emellett a tágabb összefüggésrendszer miatt gondolhatunk arra is, nem igaz, hogy levonnánk a történelem tanulságait.
Összekapcsolja a Vattacukor novelláit az említett tartalmi elemeken túl az is, hogy – amint Az áldozat című írásról megemlítettük – legtöbbször közvetítőkön keresztül értesülünk a történésekről, nem tudhatjuk, mennyire elfogulatlanok az elbeszélők, akarva-akaratlanul mennyire torzított szemüvegen keresztül szemlélik az eseményeket. A legtöbb novella mellett igaz ez A kávéfőző gép címűre is, amelyben csak az sejthető biztosan, hogy a férj és a feleség kapcsolatára az évek során sok teher rétegződhetett rá. Az már nem teljesen bizonyos, vajon ez hozzájárult-e a feleség halálához, mert a többszörösen közvetett beszámolók, az esetleges részrehajlások nem teszik világossá, mi történhetett pontosan. Más novellák mellett a Ballada címűben is sok tekintetben homály fedi a főhős életében nagy változást hozó eseményeket, csak feltételezéseink lehetnek a szereplők cselekvéseinek mozgatórugóiról.
Arról, hogy egy történetet mivé bont ki a szerző, vers, novella, vagy regény lesz-e belőle, az említett beszélgetés alkalmával azt válaszolta Rakovszky Zsuzsa, hogy ez az adott témától függ, attól, milyen terjedelem kell a kifejtéséhez. 2002-ben az írónő a Magyar Narancsnak úgy nyilatkozott, hogy „[p]rózát írni egészen más, kicsit olyan, mint a pszichoterápia. Az ember leül írni azt, amit előre kigondolt, aztán írás közben mindenfélék előjönnek, amikről fogalma nem volt, hogy ezek valahol ott vannak benne.”
A pszichológiai érdeklődés, amely korábban sem állt távol az írónőtől, azáltal is kidomborodik a lebilincselő történetekben, hogy a szerző nagyon sokféle élethelyzetben tárja elénk az emberi viselkedést, az emberi gondolkodást, és ezek összetettségét, az emberi kapcsolatok félreértésekkel teli bonyolult hálózatát. A Vattacukor történeteinek főhősei általában nem céltudatos emberek, akad olyan is közöttük, aki még nem találta meg önmagát (mint a Határeset főhőse), vagy aki egy örömtelen, egyhangú élet után felteszi a kérdést, hogy végül is mivégre volt az egész (Kétely). A szereplők legtöbbje meglehetősen makacs, egyesek már-már teljesen elvakultak. Közös bennük, hogy gyakran sodródnak, de legtöbbször nem a nagy történelmi változások áramában, hanem a mikrokörnyezetük befolyására, saját tehetetlenségük és olykor naivitásuk miatt, vagy éppen valamely megszokott, téves beidegződésükhöz a végletekig ragaszkodva válnak egyre sérülékenyebbekké. Élethelyzeteik tanulságát általában nem vonják le, ez a feladat az olvasóra vár.
Magvető, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
