Szabó Tibor
Testvérek, barátok

Nádor Julcsi. Ugyanabban az utcában nőttünk fel Dombegyen. Az öccsével osztálytársak voltunk, és országos cimborák. Egész nyarakon át riogattuk a halakat a kertjük végében csordogáló Csigér partján, vagy építettünk hatalmas várakat a felszámolt kisvasút bitumenszagú, olajos talpfáiból a udvarukon, miközben Julcsi fahéjas almát sütött nekünk, meg tartotta a kötelet a nagy diófa tövénél, hogy könnyebben tudjunk rajta felmászni az ágak közé épített kalózhajó-fedélzetre. Körülöttünk, a közelünkben tett-vett Julcsi minden nap, és sohasem tolakodón, nem parancsolgatva az idősebb jogán, sőt egyáltalán nem avatkozva a játékainkba. Csak percekre jelent meg, hogy hasznossá tegye magát, hogy segítséggel, praktikummal lendítse tovább azt, amit éppen csináltunk. És azért, hogy megölelgesse-megcirógassa Ádámot — a nyalós-falós tapizást soha nem tudták kihagyni, ha egymás közelébe kerültek. Hasonlóan ment ez az iskolaszezonban is, bár olyankor inkább a hétvégékre korlátozódott a közösködés. Nádor Jancsi bácsi, az édesapjuk volt a falu főagronómusa, úgyhogy a téesz színes tévéje mindig ott üdült náluk. Nagy kincsnek számított az a nyolcvanas évek elején, szombatonként színesben tudtuk nézni a rajzfilmet a románon, a nappali szőnyegén hasalva órákig, miközben Julcsi ült mögöttünk a dohányzóasztalnál, és írta helyettünk az orosz házi feladatokat, lassúdan, felpillantva néha, ahogyan a nagymamák kötögetnek a tévével szemközt a nappaliban. Gondozott bennünket a maga módján, türelmesen és jókedvűen, így adva oda magát: az idejét, a tehetségét, vagy a boldogságát máskor — mindig amire épp szükség volt. Hozzájuk hasonló testvérpárt azóta se láttam. A Nádor gyerekek sohase veszekedtek, nem nyúzták egymást, pedig a korkülönbség kicsi közöttük, és mégsem. Aligha normális dolog ez, nem tiszta ügy. Mindenesetre, amikor Julcsi leült közénk kicsi időre, és végigsimította Ádám arcát a finom ujjaival, az szép volt. Te… bikfic!, mondta Julcsi mindig, miközben megérintette az öccse bőrét, emlékszem a zavarba ejtő gyöngédségségre, amivel a testvéréhez közeledett, a lágy szeretetre a tekintetében. Néha szinte kínossá vált velük lenni, annyira bizalmasan kommunikáltak, nagyon sok érintéssel, a testmeleg közelségében mozogva folyton, mintha egymás leheletéből élnének. Évekig meg voltam győződve róla, hogy Ádám szerelmes a nővérébe, mert tényleg intim pillantásokkal simultak össze, ha tehették, még a vérfertőzéssel is meggyanúsítottam magamban Julcsiékat, és nem undorodva vagy haraggal, egyáltalán nem, inkább megengedőn, hogy hát igen, van ilyen, meg különben is oly csodaszépek ők ketten együtt. Gyönyörűek, akár egy kedves álom. Ráadásul Ádám egészen lehetetlen nőügyekbe keveredett már nagyon fiatalon, és ezek csak erősítették az említett meggyőződésemet. Kiscsikó elsősök voltunk a közeli, pöttöm város leharcolt gimnáziumában (és osztálytársak ott is), esetlen fiúcskák még, nem férfiak, amikor elkapták Ádámot a fáskamra mögött a takarítónővel, egy ronda és már messziről hypószagú alkoholistával, legalább negyvenöt éves volt az asszony, miközben ötvennek látszott és visszataszítónak, hát, nagyon nagy botrány lett belőle, igazi, városra szóló botrány. Ádámot azonnal ki akarták csapni, bár furcsamód nem a gimiből, hanem a kollégiumból, ki tudja, mért pont onnan, mindenesetre ő akkor hosszú elnézéskérő levelet írt Lehoczkinének, a gimnázium besavanyodott igazgatónőjének, meg is mutatta nekem, mielőtt postára adta, és sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem lehetett lebeszélni róla, hogy elküldje, pedig iszonyatos volt az a levél, tiszta hányinger, valami barokkos szerelmi vallomás a bocsánatkérés helyett, gőzős-lelkesedő ömlengés a kirúgására készülő igazgatónak szépségről és romantikus vágyakozásról, a Lieb ohne Gegenlieb fájdalma meg efféle dermesztő kitárulkozások álltak a papíron, sodró lendülettel, jó tollúan kibontva a vérlázító gusztustalanság, nem bírtam értelemmel befogni, miért csinál ilyeneket, és sajnos konkrétan tudom, hogy később Lehoczkinét is megdugta ugyanúgy, mint azt a büdös asszonyt. Fogalmam sincs, mennyi idős lehetett akkor az igazgatónő, de hogy közelebb állt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, az biztos. Ádám egyik ilyen afférból szédült a másikba a gimnazista éveinkben végig, hisztérikusan, fuldokolva kereste a taszító öleket, és én egyre inkább azt gondoltam, ennek is ahhoz van köze valamiképp, hogy igazából Julcsiba szerelmes, a nővére friss testére éhezik folyton, s hogy nem is mindig hiába — úgy hittem, fogadja őt Julcsi időnként, és Ádám ettől a rettenettől akar szabadulni a kivénhedt nők altestébe merülve. Visszagondolva, ez a vérfertőzéses gyanú azért aligha volt indokolt, a testvéri szerelemről pedig ténylegesen is kiderült számomra, hogy igaz ugyan, méghozzá valóban tűzvészes lángolással, de éppen fordítva — és teljesen reménytelenül. Akkor kezdtem ebbe jobban belelátni, amikor összekerültünk Julcsival. Egy jóindulatú, de kudarcos kapcsolatban éltünk hat évig, a gimnázium vége felé, meg aztán az egyetemista időszak nagyobbik részében, egymás körül téblábolva mindig, de a szexet nem számítva csak nagyon ritkán igazán együtt, vagy sohase, nehéz ezt pontosan megmondani. Neki mutattam meg először a levendulaerdőt locsolás után - hogy az milyen. Szépnek találta, aztán ő mutatta meg nekem azt, amit nem nekem először — hogy az milyen. Fel tudom idézni az akkori melleit, az első meztelenül látott lánycicit, amit még meglesni sem kellett fürdőszoba párás ablakához kapaszkodva, mert Julcsi kigombolta az ingét, és úgy adta a szájamba, igazi jóindulatú hajlandósággal, hogy attól tényleg csodálatos lett az egész, és csak később, majdnem hat év múlva értettem meg, hogy ez a kedves hajlandóság nem vágyból fakad, nem odaadó egyáltalán, hanem önmagát megadó csupán, áldozatos együttműködés vagy jótestvéri szeretet, nem is lehetett más, mert az egyetlen szerelem az öccse iránt lobogott a szívében. Akkor szakítottunk, amikor biztossá vált számomra, hogy múlhatatlan benne ez a szenvedély. Kilencvenben, kora tavasszal, Julcsi már a diplomamunkája védéséhez bogarászta a cédulákat naphosszat, ügyvédnek készült, és nagyon büszke volt rá a falu, mert egy pesti munkaközösség hívta jurátusnak, az nagyon nagy dolognak számított akkor Dombegyen, nem a jurátusság, persze, hanem hogy Pesten fog dolgozni, Julcsi előmenetele mindenki sikere lett valahogy, igazi közügy, majdnem olyan elismerést kapott az augusztusi búcsúban a jogi doktorrá fogadása után, mint a Mikoly ikrek, amikor a mezőhegyesi méneshez kerültek traktorosnak. A szakítás megtörtént, ám a következő évben azért még elég sokat találkoztunk hétvégenként, mivel Ádámmal továbbra is együtt csináltunk szinte mindent, és akkoriban Julcsi is sűrűn haza látogatott. Pestre került dolgozni valóban, bár az ügyvédi iroda meghívását végül nem fogadta el, egészen más irányt vett a pályája. Julcsi rendelkezett egy különleges képességgel, amiről mindannyian tudtunk kicsi gyerekkora óta, de senki nem sejtette, hogy mire lesz jó. Tényleg elképesztő volt, évekre visszamenően emlékezett arra, hogy kinek mit mondott, meg arra is, hogy neki mit mondtak, akikkel találkozott, és nem csak úgy körülbelül, hanem teljes pontossággal, le egészen a szavakig tisztában volt minden egyes beszélgetésével, minden egyes beszélgetőpartnerével. Gondolom, a tanulásban hasznát vette ennek a talentumnak, de egyébként nem hozott semmiféle látványos sikert a furcsa emlékezőtehetsége, nem tudott előnyt jelenteni a faluban az ilyesmi, mert ugyan miben is, persze. Viccesnek találtuk — ennyi. Már az őszi szemeszterre készültünk Ádámmal 1990 nyarának végén, a szülők görcsösen pakolászták nagy táskákba a befőtteket meg a paradicsomleveket, és naponta követelték tőlünk, hogy utazzunk el korábban az egyetemi városba, takarítsuk ki a közös albérletet még a félév kezdete előtt, mert nekik kisül a szemük a szégyentől a lakás tulajdonosai előtt, olyan förtelmes ganyéban élünk ott, mint a disznók, és akkor tört ki a vész Nádoréknál. Forró, nyárvégi hangulat volt egyébként is mindkét családban, az évenként ismétlődő műsor indult be újra, mi meg röhögtünk rajta, mert hülyeség volt az egész, a takarítás ugyanúgy, mint a konzervált ételek kényszeres felhalmozása az albérletben, és egy nap, a szokásos anyai türelmetlenkedés közepette Julcsi bejelentette, hogy mégsem lesz jogász, valami kedves barátja titkári állást ajánlott neki, mondta a párt nevét is, meg azt még, hogy az országos székházban fog dolgozni, az egyik alelnök beosztottjaként. Maca néni akkor majdnem elájult, igazán megijedtünk egy pillanatra, mert hullafehér lett az arca, és furcsán tátogott, a kezeivel pedig bizonytalanul az asztal sarkát kereste, benne volt a helyzetben, hogy végigvágódig a hajópadlón, mint egy liszteszsák, és nem is kel fel onnan többet. Az agyvérzéses halál végül szerencsésen elmaradt, de iszonyatos veszekedés lett a dologból, késő estig tartó, ordibálós kraváj, Ádámot gyorsan el is vittem onnan, erőszakkal szinte és jó messzire, ki a víztorony alá a focipályához, mert tudtam, hogy a nővére szorongatását-számonkérését ő személyes támadásnak veszi, hogy olyankor nem ismer se Istent, se embert, még az anyjáéktól se tűri, hiába tisztelte a szüleit máskülönben, nem rúghattak labdába, ha bajban érezte azt, akinek a leheletét szívta még huszonkét évesen is minden alkalommal, amikor éppen egymás közelébe tudtak jutni. Egyébként Julcsi baltázta el a dolgot, a bejelentéssel. Rossz volt a mondat, amit elővezetett, rossz, mellélövős mondat, amiatt lett az ügyből a Dél utca végéről is hallható cirkusz. Maca néni egy jóravaló, de mégiscsak tanulatlan parasztasszony, nem lehetett tisztában a tisztviselői státuszok jelentésével, neki annyit mondott az egész, hogy a lánya tizenhét évnyi taníttatás után, doktori címmel a zsebében titkárnőnek akar állni. Ádámmal mi azonnal tudtuk, persze, hogy a dolog nem szégyen, hanem szenzáció, éspedig akkora, amekkorát még nem látott a falu. Fél évvel az első szabad választások után itt minden a közéletről szólt, együtt éltünk az alakuló új rendszerrel, mindenki értett kicsit a politikához, miközben még maguk a politikusok is amatőrök voltak, szóval tisztában voltunk vele, hogy Julcsi aligha kávéfőzéssel lesz elfoglalva ősztől, a szóban forgó alelnök ugyanis eredetileg filológus, és nem gépírónő kell neki, akinek a bugyijába is be lehet nyúlni időnként, hanem egy tehetséges jogász tanácsadó — más kérdés, hogy később azért a bugyibanyúlás is megtörtént, attól tartok. Julcsi így került bele az alakuló nagypolitikába, Maca néniék megbékéltek az egyre gyakrabban előforduló televíziós szereplések hatására, és az első év gyakoribb találkozásai alkalmával, a hétvégi beszélgetéseken az is kiderült, hogy az a különleges emlékezőtehetsége a forrongó pártközi diplomáciában aranyat ér. Ő maga mesélt vasárnapi ebédek közben törvény-előkészítéses ügyletekről, amikben négy másik párt felé négyféle álláspontot kellett kommunikálni ugyanarról a kérdésről, és mindegyikkel visszatérni a dologra ötször-hatszor is akár, sokfelé szétfutó belső egyeztetést végzett, és sose tévesztett. Nem csoda, hogy szárnyas kezek emelték Julcsit a közéletben gyorsan és magasra, hamarosan egész a csillagokig. A tévében utána is sokszor láttam mosolyogni, de személyesen már csak nagyon ritkán. Elmaradozott Dombegyről, én pedig a fürdővárosba kerültem a következő nyáron Verával, az ifjú feleségemmel, akit végzősként ismertem meg az egyetemen; ő gyulai származású. A Nádor-házban azóta se jártam, Julcsiról viszont hallottam azért, anyától is, meg másoktól is mindig rosszabbakat, hogy ronda nagy kocsival járkál, ha éppen előkerül, és kartonnal veszi a drága cigarettát a kenyérboltban, és hogy a Tapasztó Jóska felesége miatta akasztotta fel magát terhesen, mégpedig nem is ok nélkül. Utóbbi szíven ütött, amikor meghallottam. Hogy megint. Mert annyira igazságtalan, hogy újra és újra megtörténik a falunkban ez az önakasztásos dráma, néhány évente törvényszerűen ismétlődik, szép arcú, fiatal férfiak és nők rúgják ki maguk alól a széket a kamrában időről időre, és komolyan mondom, mindig a jó emberek keverednek bele, kivétel nélkül a kedves, jóravaló ismerősök körül himbálóznak az akasztott hullák, vagy ők maguk lógnak a száradó kolbászok mellett, szörnyű szokás ez nálunk, nem is értem. Az életben maradtakat sose marják az ilyen tragédia után, de kiszorulnak valahogy mégis, a bélyeg megmarad évtizedekig, sokszor örökre, rossz aurájuk lesz az akasztottal érintkezőknek. Julcsit se mondott attól fogva senki Dombegyen, csak A nagyasszony-ként emlegették, amikor muszáj volt beszélni róla. Mégse szakadt el a falutól egészen. Én akkoriban ki sem látszottam a munkából Gyulán, évente kétszer, ha hazajutottam, úgyhogy anyáéktól tudom azt is, hogy Maris néni, a szomszédjuk következetesen Riherongynak nevezte Julcsit jó ideig, de aztán, vagy négy évvel ezelőtt tévedésből kiszámláztak neki egy akkora villanyszámlát, hogy a nullák leértek a Csigérig. Nonszensz volt a követelés, persze, Maris néni még mosógépet se használt soha, csak egy ócska hűtő vitte az áramot, amennyire tudom. Nyilván félrekapcsoltak valamit. A szolgáltató viszont nem engedett, lobogtatták hadakozva az adminisztrációs naplókat, hogy ezt az iksz amperórát valaki elhasználta, fizetni kell, mese nincs. Még a tévé is kijött a végén, volt nagy felhajtás, Maris néni pityergett a csupaszizzós kiskonyhában, miközben a riporter a nyugdíjáról kérdezte — de a villanyos cég csak azért se hagyta magát. Nem sokkal később megjelent Julcsi Dombegyen, és nem is haza ment először, hanem egyenesen Maris nénit kereste, a tévés akciózás után hallhatott az ügyről. A ház előtti kispadon ültek az asszonyok éppen, anya is ott volt, onnan tudok az egészről. Julcsi higgadtan kérdezősködött, hogy mi is volt pontosan, kinek írtak, mit csináltak, mivel fenyegetik őt, utána meg vonogatta a vállát kicsit, majd távolabb vonult, és mobiltelefonon beszélt valakivel. Negyednapra jött a levél, hogy bocsánat, mert igen nagy tévedés történt, és rettentően sajnálják az ügyet, a számla természetesen aránytalan, és már sztornózták is, anya pedig azt állítja, hallotta, amint Julcsi telefonálás közben flegmán odaveti a vonal túlvégén lévőnek, hogy Nem mondom még egyszer, Karcsikám!, bár ezt azért nem kell készpénznek venni, édesanyám hajlamos kiszínezni a történeteket. Jellemző azért a dolog, meg az is, hogy Maris néni nem mondta többet a riherongyot, de semmit mást se mondott Julcsiról attól fogva, valószínűleg haláláig gyűlölte a befolyásos lányt, amiért az ő segítségére szorult. Magában meg biztosan kurvázott. Aztán elvitte az egyik tél az öregasszonyt, tavalyelőtt, ha jól emlékszem. Elvitte Julcsit is. Nem a tél, nem halálba, de véglegesen. Nincs ezzel mit tenni.

Kapcsolódó: