Erdész Ádám
Bányászlámpa a templomkertben

Az elmúlt másfél évtizedben jó néhány különös emlékhely létesült országunkban. Például Mezőberényben az egyik evangélikus templom kertjében, a főbejárathoz közel, magas feketemárvány talapzaton egy bányászlámpa áll. Zubbony zsebébe vagy gomblyukába akasztható, három részből álló csillogó bányászlámpa. Egy szép, artisztikus tárgy. A bronzból készült lámpa a valóságosnál kicsit nagyobb, a mintául szolgáló eredetit a templomban őrzik. Mezőberény Békés megyében fekvő alföldi kisváros, határában ércet soha sem bányásztak, szenet is csak a Tüzép telepen lapátolhattak a helyiek, de ahhoz nem kellett lámpa. A talány feloldása egyszerű: 1945 januárjában a 18. század eleje óta Mezőberényben élő németek közül 562 személyt kényszermunkára hurcoltak a Szovjetunióba. Egy részük Krivoj Rog vasércbányáiba, többségük Sahti és Novo Sahti szénbányáiba került. A hazatért szerencsések egyike magával hozta a bányában használt lámpáját, ezt őrzik ma a templomban, s erről készült a bronzmásolat. Ma már jól ismerjük a történetet: 1945 januárjában a szovjet csapatok, a magyar kormány érdemleges ellenállása nélkül, összegyűjtötték a 18 és 45 év közötti németnek minősített férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket, és hosszú szerelvényeken háborús kártérítési munkára vitték őket a Szovjetunióba. Békésben a 18. századi telepítések következtében több, részben német lakosságú település volt; Mezőberényben mintegy 3000 főre becsülték a németek létszámát. Elemi iskoláikban a 19. század vége óta magyarul folyt a tanítás, a közösség az elmagyarosodás útját járta, sokan csatlakoztak közülük a Hitler-ellenes magyarországi németeket tömörítő Hűséggel a Hazához mozgalomhoz. Ez persze a deportálások idején nem sokat számított, azok, akik joggal tarthattak a megtorlástól, nagyobbrészt elmenekültek, a deportálandó transzportokba éppúgy bekerültek a „hűségesek”, mint az egykori volksbundisták. A deportálás történetét a rendszerváltozást követően a korszakot kutató történészek részletesen feltárták, ismerjük az események menetét, viszonylag pontosan tudjuk, hány embert vittek el, s közülük mennyien tértek haza. De ez már a „rekonstruált múlt”, hivatásos történészek produktuma. A hosszú kényszerű hallgatás miatt ezeket a tragikus eseményeket az élő emlékezet nem dolgozhatta fel. Az érintettek nem oszthatták meg szenvedéseik, megrendítő élményeik emlékét tágabb közösségükkel, a deportálás elszenvedői és a végrehajtás – többnyire kényszerű – részesei nem oldhatták fel a traumatikus események nyomán lerakódott félelmet és indulatot. Maradtak a szakemberek által forgatott forráskiadványok, és maradt egy statisztikai adat: 562 embert elvittek, 509-en hazatértek, 53-an rabságuk helyszínén alusszák örök álmuk.
A berényi bányászlámpa annak a szimbóluma, hogy egy kisebb közösség megpróbálja az elveszett emlékezetet feléleszteni. 2005-ben megjelent a deportáltak egyikének páratlanul érdekes visszaemlékezése A hűség ára – Ártatlanok pokoljárása a II. világháború végén címmel. A szerző Monostori (Maász) Márton, egykori mezőberényi tanító, aki a Hűség-mozgalom szervezője és vezetője volt. Őt – noha a korhatárnál, vagyis 45 évnél idősebb volt – éppen azért tették be a transzportba, mert, mint a mozgalom vezetője, megpróbált embereket menteni. Az élményszerű, ugyanakkor távolságtartó könyv olvasója átélheti a deportálás minden mozzanatát, a zárt vagonokban megtett háromhetes utazástól a lágerbeli szenvedéseken keresztül a hazatérésig. Ez év nyarán pedig napvilágot látott egy újabb könyv: Album – Azokról, Akik /így/ 1945–1949-ig jóvátételi munkán szenvedtek Mezőberényből. Az Album egy képes és szöveges lexikon, amelyből megismerhetjük minden deportált életrajzát s fiatalkori arcképét. A szöveges részt Köhler Júlia írta, a képeket Csávás István gondozta. (A kétkötetesre tervezett könyv első részét vehettük most kézbe.)
Szokatlan stílusban megírt életrajzokat olvashatunk ebben a könyvben. Mintha hosszú évek után találkozó közeli ismerősök mesélnének egymásnak régen látott közös barátaikról. Röviden, személyesen, mély átéléssel, úgy, hogy egy lényeges mozzanat se maradjon ki. Majdnem mindig szó esik arról, a deportált milyen családból származott, sokszor arról is, a família a település melyik részén élt, az elhurcolt kiket hagyott itthon a bizonytalanságban, mi történt vele a kényszermunkán, ha hazajött, hogy tudott visszailleszkedni. Arról is olvashatunk, miként folyt tovább élete, a gyerekek, unokák sorsa hogyan alakult. Mikorra sikerült a tragédia nyomasztó következményeitől megszabadulni, melyik generációnak sikerült megszabadulnia a stigmától. Minden második-harmadik történetből olyan drámai fordulatok bomlanak ki, amelyeket fikcióként nem lehetne leírni, mert soknak minősülnének. Például, hogy a szörnyűségeket túlélt hazatérő nem találja itthon maradt családtagjait, mert közben azokat Németországba telepítették. Néha hosszú évek, illegális határátlépések árán sikerült két megszállási övezetbe vetett családokat egyesíteni. Megrendítőek azok a történetek, amelyek arról szólnak, a hazatérés után – nem tudván a tragédia következményeit feldolgozni – miként bomlott fel egy-egy család. Van történet a jómódú iparos lányról, aki az éhezést, megaláztatást nem tudta elviselni, a küzdelmet hamar feladta, s gyorsan meghalt. Az ő életrajza mellett közölt kép akár valamelyik korabeli színházi magazinban is szerepelhetne. Ahol lehetett, a szerzők fiatalkori képeket válogattak, hogy azt mutassák meg, milyenek voltak a deportáltak akkor, amikor elhurcolták őket. Akadt, aki rendőrként, családjának mentesítést remélve részt vett az emberek összeszedésében, s később tudta meg, hogy a saját leánya is a begyűjtöttek között van. Gyakori, hogy egy családból az apát, a már nős idősebb fiút is elvitték, ilyenkor az itthon maradt nőkre várt a feladat, hogy működtessenek egy gazdaságot, s eltartsák a kisebb gyerekeket. Sok példát találunk az önfeláldozásra, a szolidaritásra: volt cipész – a műhelyekbe beosztott mesterembereknek egy fokkal jobb sora volt –, aki látván, bányában dolgozó sorstársa nem bírja tovább, munkahelyet cserélt vele, hogy azután maga is megrokkanva, gyógyíthatatlan betegséggel térjen haza.
A kötet szerzője, a 70. életévén túl járó Köhler Júlia a sok-sok személyes adat összegyűjtésével páratlan munkát végzett. Aki ismeri őt, tudja, amolyan személyes „iwiw hálóként” az egykori mezőberényi német közösség minden családját számon tartja, éljenek itthon, Németországban vagy bárhol a világban. Tudja kik voltak a nagyszülők, s ahol lehet, számon tart mindenkit a dédunokákig, akkor is, ha azok már elég messze estek a „berényi német egyháztól”. Szóban sokszor elmesélt történeteinek egy fontos része most már olvasható; a két könyv, a bányászlámpás emlékhely – ahol minden évben emlékeznek – megőriz és sok utódhoz átélhetően eljuttat valamennyit abból a múltból, amit egyszer és mindenkorra el akartak törölni. Kevesen képesek ekkora ajándékot adni a maguk közösségének…




Kapcsolódó:

Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Szabó Tibor: Szolip
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

Főlap

2007. október 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Slam-pályázat a rendszerváltásrólMa van a népmese napjaNemzet Művésze DíjakOrbán János Dénes BékéscsabánKulturális programok a megújult Centrál Kávéházban
Útról való
Halász Margit útról valójaSirokai Mátyás útról valójaBajtai András útról valójaEgressy Zoltán Útról valójaIancu Laura útról valója
Versek
Boris Anita haikuiBoda Magdolna verseiBirtalan Ferenc verseiBenő Attila verseiOláh András versei
Prózák
Az érckakas szélrózsája BirodalomGrendel Lajos elbeszéléseGéczi János: A hangFalvai Mátyás: Placebo
Kritikák, esszék
Ilia Mihály 80 évesZalán Tibor három könyvérőlEgy pislogás sötétjeEgyedül a szívnek van igaza? Szabó Gábor Petri-széljegyzeteiről
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Bejelentkezés
A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA