Kiss László
A kötelező olvasmányok hasznáról és káráról
Magyartanárként nem kerülhetem meg a kötelező olvasmányokat érintő, időnként fellángoló disputákat, amelyek bizonyosan izgalmasak és tanulságosak, engem azonban inkább fárasztanak, semmint lelkesítenek vagy vitára ösztönöznek. Láthattuk, olvashattuk az elmúlt évek statáriális olvasói megnyilatkozásait, amelyek a boszorkányüldözések korát idézve szálltak szembe a kötelezők megcsontosodott rendszerének érvényességét megkérdőjelező írókkal. Vagy azokkal, akik leleményesen, ötletesen viszonyultak a hagyományhoz, amelyet – mint tudjuk – nem áhítattal szemlélni, de gondozni, alakítani, művelni kell. Nem győztem csodálkozni, milyen indulatokat képes kiváltani az irodalom, mígnem aztán rájöttem, hogy a vita – vita? okádás – nem az irodalomról, s pláne nem a művekről szól, hanem arról a jelek szerint sokakat keményen traumatizáló intézményrendszerről, amelyen minden választójoggal rendelkező honfitársunk keresztülverekszi magát: az iskoláról. S benne, persze, a magyarórákról. Amelyek olyanok, amilyenek. (Két évtizedes ún. írói pályámon, számos rossz mondatot leírtam, de ilyen pocsékat, mint az előző, még sosem. Hacsak nem egy ismeretlen uráli nyelv mondókájának fogjuk fel.)
Én beszélgetni, még inkább másokat hallgatni szeretek, szerkesztőként ezért gondoltam ki annak idején ide, a Bárkára a kötelezőket több szemszögből megközelítő, írók-költők és író-költő tanárok által jegyzett rovatokat, mint a Nem kötelezőt vagy az Üzenet a palackból címűt. Merthogy amióta tanítok, ha morgok is miattuk, nem állok hadilábon a kötelező olvasmányokkal. Annak a szövegnek a hínáros mélyén is megpróbáljuk megtalálni az elrejtett kincset, amelyikről először azt gondoljuk a diákokkal, hogy nem tartogat semmi érdekeset a számunkra. Ki tudja, mire bukkanunk, milyen utak nyílnak közben.
Más volt a helyzet diákként. Pedig mindig volt a kezem ügyében könyv, szenvedélyesen röpködtem egyik világból a másikba, Verne-től Cooperig. Épp ezért rejtély, hogy miért nem nyűgözött le, mondjuk, a Tüskevár, noha családilag kötődtem hozzá, részint mert szerettem pecázni, és az álmaimban gyakran megjelent az a zsombékos vadvilág, amely Tutajosék vakációjának helyszíne, részint mert nagyszüleim elmondása szerint a regényből készült film apa kedvence volt gyerekkorában. Amikor látogatóba jöttek hozzánk, büszkén és sértetten újságoltam nekik, hogy az imént hajítottam a sarokba Fekete István könyvét. Kijelentésem semmilyen hatást nem keltett, még csak elítélő fejcsóválást sem, amiből megértettem, hogy ostobaságot műveltem.
De amilyen mélységes mély a múltnak kútja, olyan mélységes felháborodást váltott ki belőlem az olvasónapló talán ma is létező műfaja. Aggályosan kötelességtudó svábok vannak a felmenőim közt, ezért minden dacom dacára asztalhoz ültem, és becsülettel birkóztam a feladattal. Írtam, mit olvastam aznap, írtam, kik szerepelnek, és mi történik az adott részben.
Amíg el nem untam.
És hozzáláttam módszeresen lebontani a Bastille-t.
Előbb a napi rendszerességről mondtam le. Aztán az írói sűrítés számomra akkor még ismeretlen eszközével minimálisra faragtam mondandómat az egyes fejezetekről. Végül az az ötletem támadt, hogy a szereplőket külön passzusban, jellemzésük nélkül, pusztán nevük említésével tárom tanárom elé. Ez különösen hatékony módszernek bizonyult. A kőszívű ember fiaival járattam csúcsra. Fölütöttem a könyvet: Rideghváry Bence. Leírtam. Lapozás: Tallérossy Zebulon. Bekerült a füzetbe. Baradlay Richárd: leírtam. És a testvérei. Olvasónaplóba velük! Egyre sebesebben lapoztam. Leonin, Pál úr, Aranka. Aki a szemem elé került, nem úszta meg. Mausmann Hugó, Boksa Gergő, Palvicz Ottó. Sorra végig, mindenkin. A végére maradt egy levélvégi szignó: Adieu.
Csillogó szemű, kacér nőnek képzeltem Adieu-t, pezsgőspohár, boa, karádys hullámok, Marilyn Monroe csábja. Ha a minisztérium és az iskolám elvárásai szerint tisztességesen átrágom magam a regényen, talán megtudom, kit illettek franciás bájai.
Ehelyett évekkel később azt tudtam meg, hogy Adieu nemhogy nem femme fatale, de még csak nőnek sem mondható. Se nő, se férfi. Se neme, se neve. Pontosabban nomen est omen. Az Adieu – helyesen: adieu – ugyanis nem egyéb, mint az elköszönés egy kétségtelenül franciás és kissé frivol módja: ágyő!
Ezt tudtam meg évekkel később.
Azt azonban sohasem, hogy szigorú tanárom mit gondolt rólam olvasónaplóm láttán. Korláttalan a fantáziám? Írónak készülök? Netán depressziós vagyok? Esetleg – a kis gerinctelen féreg! – gúnyt űzök belőle? Vagy ami ennél is rosszabb: elköszönök mindentől, ami kultúra, szépség, emelkedettség?
Ágyő, tanár úr! Isten véled, irodalom, édes mulatság! Császtok, vidám diákévek!
Magyartanár vagyok, szerkesztőként dolgozom, és írok.
Ennyit szerettem volna elmondani a kötelező olvasmányok hasznáról.
Fölmerülhet az olvasóban a kérdés, mi a káruk.
Nos, jelen pillanatban úgy látom, semmi káruk nincsen.
Hogyan csinálom én
Számos olvasói levelet kapok, amelyben arról faggatnak, hogyan módosultak teregetési szokásaim az évek során. Időm és energiám sajnos kevés ahhoz, hogy valamennyi érdeklődőnek egyenként válaszoljak, ezért arra gondoltam, a tapasztalataimat tárcába sűrítve mondom el hát mindenkinek.
Bár teregetési szokásaim csakugyan sokat változtak, amióta az első mosott ruhát kézbe vettem, alapvetően ugyanúgy teregetek, mint ifjúkoromban, amikor még nem költöztem el otthonról. Ki merem jelenteni, hogy egy zöldfülű teregetőt – lényegileg – nem sok különböztet meg egy gyakorlott teregetőtől. Az első törülköző-kirázásban összesűrűsödik minden, ami későbbi trikórázó mozdulatokban is megfigyelhető: a tehetséges teregető az első pillanattól készen van, legföljebb a forma megy keresztül bizonyos módosulásokon később. Csakhogy – ezt mind tudjuk – a forma nem függetleníthető a tartalomtól.
Teregetési szokásaim változása többnyire a ruhaszárítóállványok különbségeivel magyarázható. Másképp teregettem a fürdőszoba mennyezetéről legördülő feudális erejű fregolira, és másképp használtam ki a kilencvenes években divatba jött királynőin karcsú harmonikaállvány rúdjait. Időnként esélyt adtunk egy korszerűnek látszó, ám mint rendre kiderült, használhatatlan sokelemes-kihajtható szerkezetnek is – bele sem merek gondolni, micsoda szélhámos képzeletében fogant az ötlete –, mígnem kikötöttünk a ma talán a legtöbb háztartásban használatos kecskelábas fémszárítónál, amelynek nevét egyedül az olaszok mondják helyesen: stendino. Ismerőseim a kifejezés hallatán legtöbbször nyugtalankodni kezdenek, s csak akkor oldódnak fel némiképp, amikor meggyőződnek róla, hogy ugyanilyen állványra teregetnek maguk is.
Mind ugyanúgy csináljuk, mégis másképp.
Ami a módszert illeti, el kell mondanom, hogy ma már nem tulajdonítok különösebb jelentőséget annak, hogy egyesével, mániásan szelektálva halásszam elő a mosott ruhákat a gépből. Ha csomóban szedem ki őket, hogy szinte magával ránt a nedves kupac, az éppoly érvényes eljárás, mintha kínosan ügyelnék az egyes ruhaneműk kiemelésének sorrendjére. Ez ugyanis csak a kezdet, amikor a kiteregetni vágyott ruhák még alaktalan csomót képeznek a lavórban, ami az avatatlan szemlélő számára akár riasztó is lehet. Az igazi teregető azonban már készen áll a feladatra, látja maga előtt a célt.
A munka java ezután jön. A törülközőkkel kezdem. Ezeket ritkán helyezem egymás mellé, részint a stendino könnyű drótjait kímélendő, részint mert a bumfordi törülközőhalmozás bántja szépérzékemet. Az egyes törülközők mellett szabadon maradt helyekre általában konyharuha, fehérnemű, néha textilzsebkendő kerül – a szerkezet alakulása anyag, szín, forma, és csak elvétve pillanatnyi hangulatom kérdése.
Ezután a nadrágok következnek. Az utóbbi években szokásommá vált, hogy a nadrágokat a stendino kihajtott felületére fektetem, ahová azelőtt számos zsebkendőt, törölgetőruhát, trikót, vászontáskát vagy zoknit tudtam elhelyezni. A nadrág ez irányú térhódításával ez a hagyomány lassan feledésbe menni látszik. Eleinte berzenkedtem az ilyen fokú helypazarlás gondolatától, de beláttam, hogy a hatékonyabb száradás érdekében meg kell hoznom ezt az áldozatot, akár azon az áron is, hogy beszerzünk egy újabb stendinót, melynek drótjain gátlástalan pazarlással szórhatom szét a másik szárítóállvány sáncain kívül rekedt textíliát.
A pólók helyigénye sem közömbös számomra. Noha nemegyszer a nadrágok kivételezett pozíciójában találják magukat, a konzervatívabb teregetői iskola képviselőjeként általában a hagyományos, kiegyensúlyozottan lógatós módszer mellett döntök, ügyelve arra, hogy ha egymás mellé kerülnek – ami a pólók esetében nem csupán lehetséges, de elvárható is (persze csak eltérő színek szerint) –, véletlenül se érintkezzenek, ez ugyanis a száradási felület csökkenését vonná maga után.
Az ing kényes jószág. A Jóisten sem álmodhatott volna alkalmasabb helyet számára, mint a stendino két kihajtható vége, amelyet mostanában – emlékszünk? – a nadrágok bitorolnak, de lássuk be, a gyorsan száradó anyag az ing stendinóról való lecsúszásával fenyeget, ami, értelmetlenné téve fáradozásunkat, kényszerű újramosást vonna maga után, azonfelül az állvány két végén fityegő ing nem mutat elegánsan, ráadásul a munka könnyebbik végének megfogásával egyenlő, amit sváb származású család sarjaként barátaim előtt is szégyellnék. Az ilyen dilemmák feloldására találták fel a vállfát, amelynek mára én is lelkes hívéül szegődtem.
A futottak még kategóriáról csak annyit, hogy takarításhoz használt rongyokon kívül egyebet nem vagyok hajlandó radiátorra vagy konvektorra teríteni, közönséges kutyaütőnek tartom, aki ilyenre vetemedik. Amíg pedig nem csináltatunk napernyőt a teraszra, meg sem fordul a fejemben, hogy kint teregessek. Akit szart már le madár, vagy akinek mászott a gatyájába poloska, tudja, miről beszélek. (Filozófiai természetű problémának tűnik, valójában nagyon is gyakorlati kérdés, amelyet a szakirodalom teraszkudarcnak nevez, hogy napernyőkészíttetés esetén épp az vész el, ami a hatékony szárítás aranyfedezete kellene legyen: a napfény.)
Munkám természetéből adódón számos teregetővel állok kapcsolatban, és több szakmai szervezet és teregetői kör is a sorában tudhat. Összejöveteleink során gyakran késhegyre menő vitákat folytatunk a teregetésről. Egyesek meg vannak győződve róla, hogy aki hobbiteregetőből igazi teregetővé akar válni, annak naponta kell teregetnie, még ha ez csupán annyit tesz is, hogy feldob egy színes alsógatyát a stendinóra. Mások szerint a teregetést nem szabad erőltetni: amikor csillapíthatatlan vágyat érzünk rá, akkor kell megfogni a ruhát. Én valahová a két álláspont közé pozícionálom az enyémet.
Tudom, hogy a módszerek finomodásával a teregetésről alkotott nézetek is folyamatos változásnak vannak kitéve. De állítom, hogy aki eljut addig a felismerésig, hogy nem a teregető teregeti a ruhát, de a ruha teregeti őt, már nagy lépést tett afelé, hogy teregetései során további nagy igazságoknak bukkanjon a nyomára.
Irigykedve gondolok az állatokra
Ha időm engedi, kijárok a gátra. Sétálok, bámészkodom, s bár a környezet szépséges, nem tudok gyönyörködni benne eléggé, mert a fejemben sorjáznak a teendőim. De hát milyen teendők vonhatják el a figyelmem az erdőről, az atavisztikusan kanyargó Körösről, és minden másról, ami nem teendő? Ízlelgetem a szót: teendő. Az ilyesmivel foglalkozó kutatók szerint itt egy úgynevezett beálló melléknévi igenév kapcsolódik az igéhez, a nyelvi formula pedig így válik afféle kell-cuccá, ami az én szempontomból azt jelenti, hogy rendesen beálltak ezek a kötelezően elvégzendő dolgok az életembe, úgy is, mint dolgozatkérdések összeállítása, órára készülés, tanmenetírás, sulifoci szervezése, félbehagyott könyvek folytatása (olvasásilag, írásilag egyaránt), halogatott beteglátogatások, valamint sok egyéb, amelynek felsorolásával sem nem untatnám, sem nem idegesíteném az olvasót, akinek számos kisebb baja lényegesen nagyobb lehet az enyémnél.
De azért legalább egyszer jó volna ott lennem, ahol éppen vagyok! Néha irigykedem az állatokra, akikről mindig is azt gondoltam, hogy problémátlanul élik meg a jelent, hiszen mást megélni nincs is lehetőségük, és azon kívül, ami történik, semmi nem foglalkoztatja őket.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna!
Amikor ugyanis legutóbb a gáton sétáltam, bámészkodtam, és gyönyörködtem a teendőimben, elém toppant egy őz. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy ha megneszel, rendes szokása szerint az őz tovaszökken, és soha többé nem látjuk egymást. Ez a példány azonban föltrappolt hozzám, és a szemembe nézett. Aztán bemutatkozott. Majd hellyel kínált.
Lecsüccsentünk a gát oldalában.
Először is közölte velem, hogy ő egyébként szarvas, de semmi gond, az ember tévedhet, a nevek különben is csak szavak, azokról meg tudható, hogy használatuk esetleges. Persze van néhány név, amelyet illik helyesen és célratörően használni, ilyen például, mondta a szarvas, Tolsztojé, akit különösen kedvel. Csodálkozásomra csodálkozással felelt, hiszen hogyan is volna másképpen, hülye, aki nem szereti az orosz realistákat, a Háború és béke például kifejezetten meghatározó élménye, sőt ha jobban belegondol, nem is tudna megnevezni ennél nagyobb regényt.
Nincs kétségem afelől, hogy olvasva ezt az írást, sokan azt hiszik, zöldeket beszélek, mert egy ember, pláne, ha tanár, nem diskurálhat állatokkal a szeptemberi bódító vadvirágillatban, különösen nem egy őznek hitt szarvassal. Vagy, ami rosszabb, azt gondolják, az apukákénál is gyöngébb a humorom, és mondanivaló híján mások idegrendszerének oroszlánbajszát húzogatom. Sajnos ki kell ábrándítanom a kétkedőket: valóban egy szarvassal, közelebbről egy dámvaddal társalogtam a szerencsésen elhúzódó indián nyárban.
A híres orosz gróf nevét hallva alkalmasnak éreztem a pillanatot, hogy előhozakodjam írói gyakorlatommal, külön hangsúlyt vetve mostanság is jelentkező alkotói kríziseimre, melyek idején néha azt érzem, soha többé egyetlen büdös szót sem leszek képes leírni. Amire a szarvas a sokat látott állatok mosolyával csak a fejét ingatta, és azt javasolta, olvassak bele Benedek Szabolcs A spalatói boszorkány című regényébe, ahol a 30-31. oldalon Tamás főesperes kapcsán pont az írói munka varázslatos eredőiről értekezik az elbeszélő, amikor is „a mondatok és a szavak önálló életre kelnek”, ami valóságos csoda, hiszen „az ember – a szarvas úgy mondta: a szarvas – nem is tudja mindig, merre kanyarodik a mondatok útja: csak azt érzi, hogy láthatatlan kéz vezeti az ujjait – a szarvas úgy mondta: patáit –, ahonnét megállíthatatlanul gördülnek elő a sorok, amelyek értelmét nemegyszer pusztán azt követően ismeri meg, hogy leírta őket.” Már csak, tette hozzá akcentussal, kell valami, ami elindítja a szavak nagy versenyfutását. Valami ötlet, valami jó kép, vagy egy izgalmas szituáció. Nem történt velem az utóbbi időben semmi rendkívüli? Kérdezte a szarvas.
Hümmögtem. Nem emlékszem semmi különösre. A fejét csóválva hümmögött ő is. Akkor sajnos nem tud segíteni.
Időnk végéhez közeledett. Indulni készültem, a szarvas azonban türelemre intett, és a munkahelyem felől tudakozódott.
Nahát, kiáltott föl, tanárként dolgozik! (Végig magázódtunk.)
Még inkább föllelkesült, és elárulta, hogy ő is pedagógus, és alkalmanként, amikor erdei-mezei bóklászásai során kikeveredik a gátra, hogy sétáljon, bámészkodjon, az ő fejében is a teendők sorjáznak, úgy is, mint dolgozatkérdések összeállítása, órára készülés, tanmenetírás, sulifoci szervezése, félbehagyott könyvek folytatása (olvasásilag, írásilag egyaránt), halogatott beteglátogatások, valamint sok egyéb, amelynek felsorolásával sem nem untatna, sem nem idegesítene engem, akinek láthatóan számos kisebb baja lényegesen nagyobb lehet az övénél.
Figyelmessége, tapintata lenyűgözött. Már-már nehezemre esett a búcsú. De meg kellett történnie, a természet közelében hűvösebbek az esték.
El ne felejtsem: mielőtt tovaszökkent, leendő olvasmányairól érdeklődtem, hiszen egy tanárhoz mégiscsak az értelmiségi létforma illik. Mint megtudtam, a szarvas legközelebb Szabó Magda Az őzét fogja kikölcsönözni a könyvtárból.
Évi, EP és a többiek
Nagynéném, Évi idén lesz kilencvenéves. Testi rendellenességgel született Gömbös Gyula idején, gyermekkorában kétszer is elvitték az édesapját – előbb a háborúba, aztán szovjet munkatábor következett, amiért Évi gyűlölt mindent, ami azokhoz kötődött –, élete egyik legnagyobb tragédiájának mégis azt tartja, hogy a születésnapja és a névnapja ugyanarra a napra esik: december huszonnegyedikére.
Azt tartja? Vagy azt tartotta? Már sosem tudom meg, melyik idő érvényes. Azt se, hogy az ő világában van-e bármilyen jelentősége a kilencvenedik életévnek. Lehet, hogy ez év szentestéjén a kilencszázadik vagy kilencezredik évét ünnepli. Egyáltalán van-e ünnep ott, ahol ő él? Az ugyanis egy másik világ, amelyet talán univerzumok választanak el a miénktől. Ez pedig nehezíti a megértést. Mintha bizonyos feltételek hiányoznának, amikor kommunikálunk. Persze az is lehet, hogy csupán másra és másként használjuk a szavakat, ezért nem értjük egymást. Még az is elképzelhető, hogy értjük, csak újra kell fogalmazni, mit értünk értésen, megértésen.
Évi jelenleg – akármit is jelentsen ez – egy idősotthon lakója. Időnként meglátogatom. Csinos kastély és nélkülözhetetlen honi velejárója, egy futballpálya mellett visz a kanyargós út, amelynek végén jobbra fordulok, és meg is érkezem. Az idősotthonon túl: az erdő. És az országhatár.
Takaros szálló, széles, de alacsony mennyezetű előtérrel, ahol vagy tolókocsijukban dodzsemeznek, vagy a képernyő előtt ülve bóbiskolnak a nénik és a bácsik. A tévé természetfilmet ad, egy gazella nyargal a szavannán, de beérik az oroszlánok. A következő snitten a ragadozók a zsákmányt marcangolják, majd madártávlatból látjuk a pusztát. A kép narancsos árnyalatú, amit vagy a filmben lenyugvó nap tüze okoz, vagy egyszerű készülékbeállítási hiba.
Évinek banánt hozok, és banános csokit. Egyszer az étkezőben találom, vacsoraidő van, esznek. Leülök mellé, megörül nekem.
„Jó étvágyat”, mondom.
„Köszi”, mondja, és rág.
Mások is beszélgetnek, folyamatos a duruzsolás.
Egy néni arról mesél, hogy ízlik neki a koszt, de otthon mégiscsak az anyukája főz. A másik faggatja a mellette ülőt, hogy az hol lakik. Valaki költözni készül.
Évi jobbján lassan felismerem a tanárnőt, aki egykor a kollégiumot vezette. Végzős gimnazisták voltunk, a kampánynapra készültünk a koleszban, amikor sápadt arccal megjelent az ajtóban, és jellegzetes sipító hangján közölte velünk, hogy a miniszterelnök meghalt. Ennek több mint negyedszázada.
Idős pár érkezik. Az Anthony Hopkins-arcú öregúr úgy csoszog, mintha minden mozdulatát meg kéne fontolnia, felesége belekarolva kíséri. Mozgékonyabb a férjénél, és láthatóan bírná még a terhet, de nagyobb úr a tisztelet: idomul a párjához. Szótlanul falatoznak.
Fehér pólót viselek, rajta Esterházy Péter képével. EP arcán a közismert derű, a jól-okos ember mindent lebíró mosolya, kezében könyv. Valamikor Évi kezében is könyv volt. Átolvasta a századot, a háború éveit, az orvosi egyetemet, a karcagi kitérőt, majd a hazaköltözés utáni évtizedeket. A magánéletét, amely nem volt. Csak ő volt, és a könyvek menedéke. És a ki tudja, milyen fájdalommal terhes múlt. Egyfolytában olvasni láttam. A könyvtára impozáns és nehéz levegőjű. Egy éve már, hogy háborítatlanul állnak a könyvek a földszinti lakás polcain. Nincs ennél dermesztőbb magány.
Évi választékosan, sokszor leplezetlen gőggel társalgott. Mondataiba latin kifejezéseket, szavakat szőtt. És elfogultan szerette Esterházyt. Családi vacsorákon rendszeresen szóba hozta, a regényeit emlegette, asszociációit – Karinthyéihoz hasonlóan – kórosnak nevezte, és mindig elmondta róla, hogy nem csupán humoros, de szellemes is. „Szellemes”, kiáltott föl, és a kisvilla hegyére tűzött egy darabka krémes süteményt. Azt hiszem, kedvére való volt EP művelt arisztokratizmusa.
Ülünk az otthonban, várom, hogy lejárjon a vacsoraidő. A pólómra bökök, és megkérdem, felismeri-e a rajta látható embert. Nézi, töpreng. A fejét rázza. Segítek, mondom, Esterházy Péter. Felnevet, csillog a szeme. Rám néz: „soha nem hallottam ezt a nevet.”
Legutóbbi látogatásomkor fölvetettem, hogy legközelebb is hoznék banánt meg banános csokit, amire az ágyában összekucorodva lelkesen bólogatott. Búcsúzásképp katonásan intettem neki: „jelszónk lészen!” Az elképzelésem az volt, hogy a jelszónk a banános csoki lészen, de mivel Évi csak mosolygott, és egy szót sem szólt, arra gondoltam, még egy elmebajnokság igazán belefér. „No”, vakkantottam, „jelszónk lészen?” „Ismerős?”, noszogattam. „Persze”, mondta méltatlankodva: „Melinda!”
Varietas delectat. Ez annak a latin közmondás- és szállóigegyűjteménynek a címe, amelyet tőle kaptam. Verseket, latin szavakat tanultam meg a kedvéért, és nem győztem csodálkozni, milyen aprólékos pontosággal vezeti a szamárfüles füzetet, amelybe az elolvasott könyvek szerzőit és címeit jegyezte. Fogalmam sincs, miért, de most is tudom, mit jelent az, hogy Vicia faba.
Kis újra-egymásba-szerelmesedés
mondatok a Guns N’ Roses budapesti koncertjéről
1995-ben szakítottunk, az egykor a világ legveszedelmesebb zenekarának tartott Guns N’ Roses meg én. Ami engem illet, elindultam a metal irányába, ők mentek szépen másfelé, tönkre. Nyalogattam a sebeket, cipeltem a szétválás terhét. Harag, sértettség, futó kalandok. Sok egykori szerelmespárral ellentétben, mi nem maradtunk barátok. Ha gyűlölni kell, gyűlölj rendesen, ez volt a jelszó. De soha nem feledtem el őket. Írtam a viszonyunkról tárcát, novellát, kis színest, nagy színest, jegyzetet, levelet, helyszíni beszámolót, réveteg visszaemlékezést, talán még iskolai dolgozatot is.
Aztán 2023. július 19-én, a Puskás Stadion lelátóján sörözgetve megpillantottam őket újból. Elegáns fekete autókból szálltak ki, és indultak a színpadra. Elképedtem. Azt hittem, órák óta a színfalak mögött hangolnak, nyújtás, jóga, frissen facsart gyümölcslé, ahogy kábé hatvanas urakhoz illik. Erre lazán betaxiznak a munkahelyükre. Megdobbant a szívem. Meg mindenem.
Életemben először láttam Duff McKagant. Ilyen volt szőkesége: hórihorgas alak megy-mendegél a képzeletbeli focipálya alapvonalánál, a színpad felé, ahol hamarosan valaki a nyakába akasztja a gyönyörű fehér basszusgitárt. Gyakorlatilag ezért a pillanatért jöttem. Ha akkor valaki felszólít, hogy húzzak haza, örömmel megteszem.
Axl Rose nem is huszonhat éves, mondta valamikor a messzi kilencvenes években a banda korán kiszállt ritmusgitárosa, Izzy Stradlin, hanem – és elhangzott egy rémisztő szám, nem emlékszem, mennyi, de nagyon sok, és hogy: túl van már mindenen. Axl Rose most hatvanegy éves, és mérget vennék rá, hogy fogjuk még látni koncertezni Magyarországon. Kezdettől fogva lehetett tudni, hogy ő a zenekar origója, és minden a hangulatán múlik. Az egyik nap mennyország, a következő pokol. Ha bepipul, lőttek a show-nak. Klipekben, magazinokban látott mosolya sosem megnyugtató volt, inkább egy örökké izzó, feszült karakterről árulkodott, akit jobb messzire elkerülni. Most éreztem, hogy nem rontja, nem ronthatja el, nem lesz horrorkésés, nem lesz mikrofon-földhözcsapkodás, ha valami nem oké, nem lesz nyűg és hisztéria. Rajtam nem múlott, kezdődő, soványka fejfájásomra betoltam egy Flectort indulás előtt, hogy teljes pompában fogadhassam exeimet. Nem okoztunk csalódást egymásnak. Axl olyan volt, akár egy gyerek, ugrált, táncikált, szórakoztatta magát, számtalanszor kikacsintott, kedvesen, sőt jókedvűen és sokat mosolygott, bejárta a színpad egészét, a hangja pedig, ha a mély- és középtartományokat énekli, egyenesen brutális. Masszírozza az ember lelkét. Más a helyzet a magas hangokkal, a klasszikus Axl-sikoly élőben már nem megy, ez hamar bebizonyosodott. De tudja kezelni a problémát, s bár a választott hangfekvés nekem nem igazán tetszik, elfogadtam a Főnök kényszerű döntését, és imádtam a koncert minden percét.
Duff frontembernek is remek. Korábbi kuvaszkutya-rekedt, karakteres énekhangja a múlté: jól és tisztán énekel. Örök punk. Jó karban van, és látványosan kiegyensúlyozott. Szeretem pörgetni az Instáját. Azt érzem, hogy ezt az embert bárhol, bármikor meg lehetne szólítani. Ifjúkorom hőse. Gyanús, hogy a koncert kétharmadában őt figyeltem.
Slash más lapra tartozik, ő közvetlen istenbizonyíték. A Sweet Child O’ Mine előtti hosszú gitárszólójától könnybe lábadt a szemem. És ahogy a ritmusszekció kísérte! Szeretném, ha ez a dal szólna a temetésemen.
Felismerés: a koncert során felismertem, hogy ettől a zenétől nyílegyenes út vezetett számomra a metal felé. És ettől a pillanattól értelmetlenné vált minden vita arról, hogy a Guns nevezhető-e metalnak (ugyan), vagy van-e köze hozzá (nagyon sok). A Coma vezér-riffje, a pesti bulin nem játszott dühös Perfect Crime vagy a mocskos Right Next Door To Hell: egytől-egyig metal-melegágy.
Az ember számos koncertről azt hiszi, élete bulija volt. A 2023-as pesti Guns N’ Roses-ról tudom.
31 dal, három és fél órán keresztül, egy lendülettel. Mégis kik ezek az emberek?
Mielőtt színpadra léptek, integettek. Hát integet a világ legveszedelmesebb zenekarából bárki? Ez tökéletesen kifejezi, milyen viszony alakult ki a koncerten a zenekar és barátai között. Sokat integettünk.
Áll Axl Rose a ládán, a színpad előterében, és elköszön. Szépen, tagolva ordítja: Good, Fuckin’, Night! Mint régen, a koncertkazettáimon.
Ez bizony good is volt, fucking is volt. De leginkább történelmi volt, és szinte felfoghatatlan, hogy megtörtént.
Az ember végre Kosztolányi
Körúti kávézó, az utcán asztalokkal és székekkel. Odabent zene szól. Két lány bagettet vajaz a pult mögött. Lattét rendelek. Míg elkészül, felmérem a helyet. Keresem, hová ülhetek le dolgozni. Zavar a zene. Tárcát akarok írni, ezért jöttem kávézóba. Az ember végre legyen kicsit Kosztolányi, de legalább Szép Ernő. Föllépcsőzöm a galériára: ott is hangfalak lógnak a mennyezetről. A földszinten, a toalett melletti zugban van ugyan egy alkalmas asztal, de bárszékek veszik körbe, és támla nélküli széken ülve nem szívesen írok tárcát. Marad az ablak melletti négyszemélyes boksz, párnázott ülőhellyel, majdhogynem zajmentes részleg. Tökéletes választás, az első pillanatban kiszúrtam, de el akartam kerülni, hogy a körúton közlekedők bepillantva arra gondoljanak, íme, egy sznob, nézzétek, hogy majmolja a nagy művészeket, akik kávéházba jártak novellát, tárcát, krokit írni.
Sistereg a gép, elkészült a lattém. Hogy teljessé tegyem az élményt, rendelek hozzá egy islert is. Bevetem magam az ablak melletti helyre, és míg a lattét kavargatom, visszahívom egy barátomat. Hosszan beszélünk, közben félig elfogy a latte, és darabokban számba ügyeskedem az első villaszúrásra szanaszét tört islert is.
Miután kinyomom a telefont, előhalászom a hátizsákból a laptopot. Magam elé helyezem, felhajtom a fedelét, beköszön a már otthon elindított Word. Mély levegőt veszek, átgondolom a nyitányt, és hozzálátok. Még a végére sem érek az első mondatnak, amikor a szemem sarkából látom, hogy az egyik felszolgálólány kioldalaz a pultból, és felém tart. Arra kér, ne haragudjak, de ennél az asztalnál, és az első pillantásra tökéletes asztalomra bök, ennél az asztalnál, közli, nem lehet laptopot használni. Szófogadónak neveltek, érzem, hogy minden porcikám enged a mentegetőzésbe csomagolt felszólításnak. Míg cihelődöm, alaposan szemügyre veszem az asztalt: régi bútordarab, általános iskolai padra emlékeztet, amelynek felszínét összekaristolták a matekórán unatkozó alsóbb évesek. Megkockáztatom a kérdést, mert csillapíthatatlanul furdalja oldalam a kíváncsiság: mégis mi indokolja e különös tilalmat. Ő nem tudja, még csak két hónapja van itt, de a főnök utasításba adta, kifejezetten. Nem tiltakozom: költözöm. Mégiscsak a főnöknek köszönhetem, hogy ilyen elegáns, központi helyen fekvő szórakozóhelyen lattézhatok. Azaz költöznék. De megtorpanok. Zavar a zene, közlöm vele savanyú ábrázattal. Nem lehetne-e legalább az egyik hangfalat kikapcsolni. Biztos vagyok a válaszban: nem lehet, egybe vannak kötve a kábelek. De nem ezt mondja. Azt mondja, a zenének szólnia kell, a főnök ragaszkodik hozzá. Biccentek, mosolygok. Visszamosolyog. Akkor hadd üljek ahhoz az asztalhoz egy ideig, amelyen a „Foglalt” táblácska áll, afölött épp nincs hangfal, hátha figyelmen kívül tudom hagyni a ruhapróbáló zene mind kitartóbban gurgulázó basszusait, és összpontosíthatok a munkámra, melynek félbehagyott első mondata egyértelműen folytatásért kiált. Arcára fagy a mosoly: azt nem lehet, az a főnöké. Aki bármikor felbukkanhat. Néha ugyanis benéz. Rajtaütésszerűn, gondolom.
Utolsó mentsváram: a toalett melletti zugban álló alkalmas asztal, amely akkora, hogy gombfoci-világbajnokságot lehetne rendezni rajta, egy kész Maracanã. Tizenöt laptopot is elbír, ha a főnök engedi. Csak hát a székek. Fölvetem hoszteszemnek, hogy szívesen odaülök, de hadd szabadjon kicserélni a bárszéket a közbülső asztalok körül álló csinos kovácsoltvas székek egyikére. Már meg sem szólal, az arcára van írva minden. Bólintok, értem. Ez egy írószáműző kávéház. Ám legyen. De ezt a tárcát most már megírom, ha törik, ha szakad. Áthurcolkodom. A laptopot magam elé helyezem, felhajtom a fedelét, csonka nyitómondatom végén türelmetlenül villog a felajzott kurzor. Felhajtom a maradék lattét, és besöpröm az isler utolsó morzsáit. Írni kezdek. Megy, haladok, lendületbe jöttem. Kedvem támad az asztal túlsó felén álló bárszékeket közelebb húzni magamhoz, és keresztrácsaikra helyezve pihentetni levegőben kalimpáló lábaimat. De időben kapcsolok. Ki tudja, a véletlenül betoppanó főnökből milyen reakciót váltana ki a szokatlan látvány.
Amikor befejezem a második bekezdést, két kezem kényelmesen összekulcsolom a hasamon, és a toalettajtó irányába nézve tűnődöm. Szerteágazó ötleteimet próbálom kordában tartani. Szemem sarkából látom, hogy jön megint. Érdeklődik, tudtam-e, hogy kizárólag másfél óránkénti minimum 1800 forintos rendelés esetén lehetséges a maradás. Nem tudtam. Biztos vagyok benne, hogy ez a főnök döntése, kizárólag az ő jóindulatának köszönhető, hogy az 1800 forint nem, mondjuk, 16700. Körbepillantok, üres a helyiség. Döntenem kell, elköltöm-e a tárcáért járó honoráriumot előre, vagy másutt fejezem be a szöveget. Hamar dűlőre jutok. A laptop fedelét lehajtom, és leereszkedem a bárszékről. Ezer szerencse, hogy harakirit nem kell elkövetnem, miután végeztem a fogyasztással.
Kifelé menet udvariasan elköszönök. Kísérőm viszonozza. Sziasztok, mondja. Aztán ijedten a szájához kap.
A körútról visszapillantok. Mintha tükörben, látom magam az ablak üvegében.
Zöld óriás
Nagynéném tíz év híján száz esztendős. Egy idősotthon lakója. Már csak keveset beszél, akkor sem mindig érteni, mit mond. Pedig néhány éve még dőlt belőle a szó. Mesélt, hogy mesélhessek. Leginkább arról, hogyan élte meg kislányként a Horthy-korszakot és a második világháborút. Édesapja – dédnagyapám – frontszolgálatát, a szinte elviselhetetlen örömöt: hazatérését, és a felfoghatatlant: amikor 1944 karácsonyán kihirdették a német származásúak munkaszolgálatát, minek nyomán hamarosan több mint ötven zsúfolt marhavagon indult el a Szovjetunió irányába.
Ezek az emlékek bizonyára még mind ott keringenek benne, tőlünk immár örökre elzárva. De telefonom felvevője szorgosan dolgozott, amikor még hallgathattam őt, és – úgy tűnt, magányában is felszabadító – visszaemlékezései igazgyöngyöket hoztak fel a messzi múltból, a jövő számára. Arcokat, sorsokat, történeteket.
Neki köszönhetően látom most is magam előtt édesanyját – dédnagyanyámat –, aki egy kellemesen hűvös júniusi hajnalon a lépteit szaporázza: siet a Közelbe.
A Bárány után az Epreskert utca következik, ahol a ferences rendház romjait elhagyva egyenesen halad tovább. Az ott mindjárt a Közel. A szélesen elterülő egykori szántóföld helyén kertek vannak, hosszan lefutó szőlősorok és gyümölcsfák választják el egymástól a parcellákat. A kertek aljában a Kis-Körös kanyarog. Amikor megvette a telket, dédnagyapám gyakran lejárt a vízre, törpeharcsát fogni.
Érik a pöszméte, most érdemes dzsemet főzni belőle. A zöld óriás ilyenkor még riadt kiskamasz, rózsaszín gömbökben csüng a tüskés ágakon. Egészséges, az íze fanyar, és csak mértékkel szabad kóstolni, mert könnyen elcsapja a gyomrát, aki szodé.
Gazdag kert, meghálálta az elmúlt évek szertartásos munkáját. A bejáratnál csemegeszőlő, hátul a borszőlő karói. A szilvából pálinka lesz, de főleg lekvár. Van meggy és körte is. A pöszmétebokrok mögött szerényen megbúvik a kert különleges éke, a csúzliformájú csenevész fácska, amelynek egyik hajtása őszibarackot, a másik mandulát terem. Mintha valaki a karját tárná szét.
Dédnagyanyám végigmegy a Kis-Körös partján. Ha átkel a sínen, meg is érkezik.
De ahogy fölcaplat a vasúti töltésre, megtorpan. A kertben, az ipszilonfa mellé valaki felvert egy sátrat.
Dédnagyanyám leemeli a fejéről a kendőt, elsimít egy tincset a homlokából. Megcsikordul a zúzalékkő a lába alatt. Nem szabad félni. Vár, hátha csapódik a kertvégi budi ajtaja, vagy mozdul valami. Legyen bármilyen mozgás, csak ne ez az izzasztó csönd. De semmi nesz. Sehol senki. Mély levegőt vesz, elindul. Bent, a városban megkondul a németvárosi templom harangja.
A csenevész fához érve dédnagyanyám felsóhajt. Jóságos ég! Hiszen nem is sátor ez, csak egy nagy fűzöld ponyva. Hanyagul odavetve, ki se rúgta magát az anyag. A sarka a pöszmétét éri. Dédnagyanyám lassan leengedi a kaskát a bokrok elé. A fészerhez lép. Elhúzza a reteszt, kitárja az ajtót. A félhomályban szerszámok, szódásszifon, a polcon rovarméreg, a sarokban dédnagyapám horgászfelszerelése. A pecabotért nyúl. Kezében a bambusszal visszasétál a ponyvához. Leguggol, hogy alápiszkáljon. Akkor veszi észre. A csúzlifa alatt, ahol a virágzó mandulaág a földet éri, egy vászonba bugyolált csomag hever. Moccanni sem mer. Mostanában folyton recseg a városban a hangosbemondó, plakátok figyelmeztetnek a veszélyre, hogy legyünk elővigyázatosak: bármit ledobhatnak. Ne bontsuk föl, ne érjünk hozzá, ne közelítsük meg! Az egyik pillanatban melege van, a következőben kirázza a hideg. Szólni kell, segítséget kell hívni.
A Közelt a csősz felügyeli. Kőhajításnyira van a háza. Katonaviselt ember, a télen szerelt le. Ruganyos léptekkel jön, akár egy kiképzőtiszt. Odaérve mintha elbizonytalanodna, de férfiasan, puszta kézzel munkához lát: emelgeti, fordítgatja a ponyvát, alatta lelapult, nedves fű. A fejét csóválja, tűnődik, hümmög. Aztán biccent, majd heves bólogatásba kezd, mint aki meggyőzte magát. A jó gazda elszántságával csücsörít is hozzá. Dédnagyanyám nem kérdez, nem okvetetlenkedik, ahogy lesz, úgy lesz. A csősz fölegyenesedik, lassan körbepillant. Az arckifejezése komor, bizalmatlan. Mintha keresne valakit. Sehol senki. A vászonba tekert csomagot már csak a bambusszal piszkálgatja. A sokadik bökésre enged a pakk. Meglazul, kibomlik. Érthetetlen: fehérnemű van benne. Harisnya, bugyogó, fűzős melltartó, gondosan összehajtogatva, épségben. Illetlenül tiszta anyag, szinte vakít a szépen zöldülő szőlőskertben. Összenéznek. A csősz hangosan felnevet, dédnagyanyám szégyenlősen lesüti a szemét, és széttárja a karját. Meg kell bizonyosodni róla, közli udvariatlan váltással a csősz. Megbizonyosodunk róla! A hangja most fegyelmezett, hivatalos, szinte goromba.
A légoltalmi parancsnok fogja kimondani az áment. Ő az, aki hamarosan katonai dzsippel érkezik, s miután csizmája hegyével megpiszkálja a fehérneműs pakkot, ő erősíti meg a csősz feltételezését, hogy a pöszmétesor vége és a kéthajtású fa közötti füves területen talált tárgy: idegen katonai ejtőernyő. Ő az, aki fegyverét kibiztosítva rövid, gyors szemlét tart, de nem talál nyomot. És ő az, aki dédnagyanyám teendőkre vonatkozó kérdésére fölényesen azt válaszolja, kezdjen vele, amit akar. És, hunyorít a csőszre is, lehetőleg mindketten tartsák a szájukat. Azután tiszteleg, lovagiasan összeveri a bokáját, majd a járó motorral várakozó dzsipbe veti magát, és elhajt.
1944 nyarán ugyanolyan finom, savanykás a pöszmétedzsem, mint máskor, és csak a legkisebb lánynak fekszi meg a gyomrát. Igaz, akkor már szenteste van, és a sült oldalas mellé desszert is jár. A legidősebb lány abban a csinos, fűzöld szoknyában ül asztalhoz, amelyet dédnagyanyám varrt neki a nyáron. Mind megvannak, és három év után végre dédnagyapám helye sem üres az asztalfőn. Még nem tudják, hogy napokon belül megint fenekestül felfordul számukra a világ.
A feledés ellen
Mindig gyanúsnak találom, ha valaki egy könyvről kritikusan vagy fanyalogva szól, és mintegy mentegetőzésképpen hozzáteszi: „lehet, hogy nem jókor” olvasta, vagy épp nem volt „olyan” hangulatban. Ugyan milyen hangulatban kéne lenni ahhoz, hogy egy műről eldöntsük, érvényes-e vagy sem. Szükségesek-e egyéb feltételek az ítéletalkotáshoz, mint a szöveg és az értelemadó én.
Gyanú ide vagy oda, Bánki Éva három évvel ezelőtt megjelent Telihold Velencében című könyvét jókor és olyan hangulatban olvastam. Ez a regény magában is szórakoztató ismeretterjesztő munka, de azzal, hogy olvasását egy velencei húsvétolásunk előzte meg, az élmény gazdagabb és szerteágazó lett. Megszerzett, bár szerény helyismeretünk birtokában nemcsak elképzelni tudtam, de láttam is a Rialtót, a dózsepalotát, az általunk velencei Budának elkeresztelt Dorsoduro negyed paradicsomi piazzáit vagy Murano szigetét, egy csapásra fölidézhetővé váltak az egymás szomszédságában álló templomok, a Canal Grandét kísérő színes paloták, újra megelevenedett a cölöpökre épült város csillapíthatatlan nyüzsgése, zsongása. Persze kiderült, hogy Velence is tud nyugodt és csöndes és titokzatos lenni: ehhez elegendő egy esti séta, melynek során regényszerűn holdfényes templomkertben találjuk magunkat, bal kéz felől a szűk kloákába terelt tenger locsog, jobbról a kirakatvárosi kavargás messziről érkező moraját hallja az ember.
Bánki Éva regényének főszereplője egy, a szerzőre sok mindenben emlékeztető ötvenéves értelmiségi nő, aki kézen fogja nyolcéves kislányát, és fél évre a szigetek városába költözik vele (nekünk sajnos csak négy nap jutott). A Telihold Velencében ennek a hat hónapnak a története, és miközben elbeszélője a naplóregényekre emlékeztető módon mesél a mindennapjaikról, például az albérletszerzés nehézségeiről, a helyi iskolarendszer különlegességeiről, a kórházi ellátás kálváriájáról, közbeszúrt olvasmányos, sokszor kritikus hangot megütő esszéivel Velence múltjába kalauzol bennünket, a kezdetektől a huszadik századig. Ahogyan az olasz szigetvárosban összeér a hétköznapi és a fenséges, a gyarló és a nemes, úgy fonódik egymásba ez a két sík a regényben, többnyire valamilyen kulturális eseményhez, múzeumlátogatáshoz, templomlátogatáshoz kapcsolódva. Ha pedig csak kicsit odébállnak a szereplők, mondjuk, a Velencében használatos tömegközlekedési eszközön, a vaporettón áthajóznak a már a római korban is lakott Torcello szigetére, máris összekapcsolódik a jelen és a múlt is. A múlt, amely itt ráadásul sokszor magyar vonatkozású – az Orseolóktól kezdve a Morosiniken át a Grittikig. Bánki Éva elbeszélő-hőse ráadásul mindvégig kelet-európai szemmel nézi tulajdon helykeresésüket a fullasztó szépségű Velencében, fel-alá sétálgat és hajózik ebben a panoptikumban, de Vasfüggönyön inneni beidegződései egy pillanatra sem hagyják el, s rendre tudatosul benne, hogy ízig-vérig egy „másik valóságban” él. És bizony odatartozik. A hazautazás előtti sorok is erről árulkodnak:
„A fehérmosás után jön a feketemosás.
A munka, a felelősség, a szorongás. És minden bizonnyal a feledés is.”
Pedig ha valami ellen sokat tesz Bánki Éva könyve, az a feledés. Eleinte furcsállottam és sehogy sem értettem, miért ismétlődnek egyes információk majdhogynem szó szerint, aztán egyre inkább megbarátkoztam a jelenséggel. Mivel lassú és szándékaim szerint alapos, de sajnos feledékeny olvasó vagyok, a Telihold Velencében ezért is nekem való kötet: amíg élek, nem felejtem el, hogy Napóleonig senki nem tudta hódoltatni a várost, hogy Byron naponta átúszta a Canal Grandét, vagy hogy a velencei operaház, a Fenice nevében hordozza sorsát, hiszen valahányszor tűzvész sújtotta, ez a Főnix is újjáéledt.
Sok van ezenkívül, mi érdekes és szerethető a könyvben. Például érdekes, hogy a csupa energia szállásadó, Effie néni személyes ismerőse volt az utolsó éveit Velencében töltő Ezra Poundnak, és szerethető, hogy Bánki Éva mer alapvetőket is kérdezni, nem restelli és nem titkolja tájékozatlanságát, bizonytalanságait. Figyel, megérteni próbál, együtt gondolkodik olvasójával, aki – pláne, ha olyan önbizalomtól sújtatlan fajta, mint én – hálás ezért, mert otthon érezheti magát ebben a velencei szövegtengerben.
Két aprósággal tartozom még. Mielőtt kritikus vagy fanyalgó olvasók vetnék rám magukat, bevallom, igen, elutazásunk előtt újraolvastam Thomas Mann kisregényét, a Halál Velencébent is, mert lehet ugyan, hogy kitűnők a ma kapható prospektusok, és a számtalan, Velencéről szóló blog is hasznos tanácsokkal szolgál, igazat mégiscsak az irodalom szól. A másik: Bánki Éva egy helyütt azt írja, jó pizzát csak a déliek tudnak sütni. Talán így van. Mi azonban megtaláltuk a kivételt – a tényleg családias hangulatú Al Profeta pizzéria pincére felejthetetlen remekművet szervírozott asztalunkra.
Nem csak nekünk. Az éttermecske egyik szegletében egy éhesnek látszó külföldi fiú előbb eltüntetett egy mélytányérnyi kagylót, ezután maga tűnt el egy kis időre, majd amikor visszatért, már egy óriás pizzát toltak elébe. Nem vártuk meg a végét. De, ígérjük, visszatérünk mi is.
A botfülű zeneszerető és a tíz tétel
Az ember azzal nyugtatja magát, hogy bizonyos dolgokra meg kell érnie. Egyelőre kimaradt, mondja, az amerikai foci, egyelőre kimaradt, tárja szét a karját, a Casablanca, egyelőre kimaradt, pironkodik, az Albert Einstein Bizottság (Kundera, Párizs, a Balaton átúszása, körbebiciklizése stb.). A hangsúlyt ilyenkor az egyelőre szóra veti, amivel azt sugallja, hogy a vázolt hiányok pótolhatók, sőt a hendikep – idő kérdése – orvosolva lesz.
Ami engem illet, egyelőre biztosan nem értem meg az operára, és például Joyce-t sem annyit olvastam, amennyi egy tanárembertől elvárható, aki ráadásul elmúlt negyven(öt). Továbbá tudom, hogy hangversenyre járni is illik. Egyelőre nem szokásom. Azért zárójelben megkérdem tőletek: ha valakinek jegye van a magyarországi Guns n’ Roses-koncertre, az nem hangversenyen vesz részt ez év július 19-én?
Mégis, egy nappal március 15. előtt Tóth Péter miatt ülök a Gyulai Várszínház Kamaratermében.
Elmondom, amit nyilván sokan tudnak, és nálam jobban tudják: Tóth Péter békéscsabai születésű zeneszerző. A Wikipédia szerint „tizenegy évesen ütötte le élete első zongorabillentyűjét egyik szomszédja házában.” (Nem lettem volna a zongorabillentyű helyében.) Azóta: Wittenberg, Moszkva, Texas, és még ezernyi hely a világban. Egyelőre. Tíz évvel ezelőtt láttam őt először, a Békéscsabai Jókai Színházban lépett fel, és mivel a Bárka szerkesztősége a színházban van, én pedig kora esti szerkesztői elfoglaltságaim miatt épp az épületben tartózkodtam, kikapcsoltam lejátszómban a metalt, és szülővárosom helyett a Vigadóterem felé indultam: adjunk egy esélyt a komolyzenének! Csönd, félhomály. Tóth Péter besétált – taps –, frakkját meglibbentette, leült a szemlátomást kényelmes székre, és két kezét, mint aki körmös előtt áll, de még meggondolja, hogy haragos pedagógusa elé tárja-e ujjbegyét, tenyérrel lefelé, félmagasan maga elé emelte, néhány másodpercig kivárt, összpontosított, mélyült, aztán – megszólalt Beethoven. Bevallom, azelőtt valamilyen eltévelyedés folytán volt már Beethoven-korszakom, amikor általános iskolás koromban pár hétre letértem a Süsü kitaposta útról az V. és természetesen a IX. szimfónia kedvéért – mintha egy Psy-rajongó csak a Gangnam Style-t ismerné kedvenc előadóművészétől –, de amit ott, a csabai színház Vigadójában láttam és hallottam, mindent felülírt, ami addig Beethovennel kapcsolatban bennem élt. Utána hetekig csak a Tempest szonáta után kajtattam a neten. Rá is találtam egy fiatalemberre, aki Tóth Péter-esen játszotta a művet, és akiről az egyik kommentelő találóan megjegyezte, hogy olyan a haja, mintha paszuly borítaná a fejét, de ez a videó rejtélyes módon egyszer csak eltűnt a YouTube-ról, így azóta, ha a Tempestre fáj a fogam, kénytelen vagyok beérni Wilhelm Kempff-fel. Az nem volt kérdés, hogy Péter kitűnően játssza Ludwigot, még ha botfülűként csak arra hagyatkozhattam is, hogy hat-e, amit hallok, előcsal-e belőlem bármit, de az is imponált, hogy Tóth Péter olyannak látszott, mint bármelyik ismerősöm a középsuliból, mondjuk, együtt vagyunk gimisek a Belvárosiban, sétálunk a folyosón, ő töri dogára készül, én meg a Népsportot olvasom. Szeretem, ha úgynevezett egyszerűnek, hétköznapinak tűnik, akinek a bokájáig nem érek, nem érünk föl, ami persze semmit nem tesz hozzá a művészi teljesítményhez, nekem azonban számít. Több lesz tőle, aki amúgy se kevés, nagyobb, aki egyébként is kimagasló.
A számomra meghatározó találkozó óta tíz évet öregedett az idő, de a zongoraművészt mintha ugyanabból a skatulyából húzták volna elő. 2023. március 14., este hét óra, félhomály, azúrkék háttér a színpadon, intellektuális fészkelődés a nézőtéren, majd a zongora nagyra tátott szája mögül előlép Tóth Péter – taps –, frakkja végét meglibbenti, leül a szemlátomást kényelmes székre, két kezét tenyérrel lefelé, félmagasan maga elé emelve kivár néhány másodpercet, összpontosít, mélyül és – megszólal Liszt.
A hangverseny előtt átfutottam a setlistet, tíz tétel, jobbnál jobb címek (Tell Vilmos Kápolnája, Erdőzsongás, Balcsillagzat), olvasva őket dolgozni kezd az agyamban a program, melyikből milyen tárca volna kanyarítható, aztán így is maradok, féldelejes irodalmi állapotban. Nem a zenét látom, hanem szavakat, mondatokat, bekezdéseket, nincs választásom, a szünetben előkapom a telefonom, és szorgalmasan jegyzetelek, akármit is gondolnak rólam a mellettem lévők, a szavaknak, mondatoknak, bekezdéseknek tér kell, felület, a zene is folytatódik, és végzi a dolgát, hol erőt sugároz, hol ünnepélyes, hol indulat van benne, hol baljós hullámokat vet, goromba és lágy, dühbe gurul és kiengesztelődik, Tóth Péter eközben változatos módon kommunikál a hangszerrel, több ízben pedig két ujjal klimpíroz, ilyenkor jólesőn magamra ismerek: hiszen én is így gépelek otthon – aztán persze szertefoszlik az illúzió.
Gyakorlatlan hangversenyezőként biztos voltam benne, hogy nyolc után tíz perccel már otthon rágom a pirítóst, de kilenc óra, mire végzünk, és rádöbbenek, hogy egy porcikám se kívánja a befejezést. Kétórás show, többszörös visszataps, elnyúló ráadásblokk, melynek során Tóth Péter rácáfol a naiv kétujjas teóriára is: százmillió ujj vibráló lepketánca a billentyűkön, követhetetlen sebességgel, mintha több hangszer szólalna meg egyszerre. Axl Rose amerikai zenész lelkendezve mesélte Elton Johnról, hogy szemtanúja volt, amint a legendás művész koncert közben gyakorlatilag szétverte (Axl más kifejezést használt) a zongorát. Tóth Péter hangszere megúszta a művészi indíttatású destrukciót, de nagyon megdolgozott ezen az estén.
A véletlennek hitt összefüggések rajongójaként örömmel közlöm az olvasókkal, hogy Az újraolvasás kockázata című, nekünk írt tárcájában Egressy Zoltán említést tesz Paolai Szent Ferencről, Tóth Péter zongoraestjének utolsó felvonása pedig – ki nem találják – a hullámokon járó Paolai Szent Ferenc történetét a zene nyelvén elmesélő É-dúr legenda volt.
Nem akarok tippeket adni a koncertszervezőknek, de – igaz, tanárként – alig több mint 2600 forintot fizettem a jegyért. Miért nem hatezret, morfondírozom hazafelé tartva. Aztán, mint a hülyeségeimet általában, gyorsan elhessegetem fejemből a gondolatot.
