Kiss László
Zöld óriás
Nagynéném tíz év híján száz esztendős. Egy idősotthon lakója. Már csak keveset beszél, akkor sem mindig érteni, mit mond. Pedig néhány éve még dőlt belőle a szó. Mesélt, hogy mesélhessek. Leginkább arról, hogyan élte meg kislányként a Horthy-korszakot és a második világháborút. Édesapja – dédnagyapám – frontszolgálatát, a szinte elviselhetetlen örömöt: hazatérését, és a felfoghatatlant: amikor 1944 karácsonyán kihirdették a német származásúak munkaszolgálatát, minek nyomán hamarosan több mint ötven zsúfolt marhavagon indult el a Szovjetunió irányába.
Ezek az emlékek bizonyára még mind ott keringenek benne, tőlünk immár örökre elzárva. De telefonom felvevője szorgosan dolgozott, amikor még hallgathattam őt, és – úgy tűnt, magányában is felszabadító – visszaemlékezései igazgyöngyöket hoztak fel a messzi múltból, a jövő számára. Arcokat, sorsokat, történeteket.
Neki köszönhetően látom most is magam előtt édesanyját – dédnagyanyámat –, aki egy kellemesen hűvös júniusi hajnalon a lépteit szaporázza: siet a Közelbe.
A Bárány után az Epreskert utca következik, ahol a ferences rendház romjait elhagyva egyenesen halad tovább. Az ott mindjárt a Közel. A szélesen elterülő egykori szántóföld helyén kertek vannak, hosszan lefutó szőlősorok és gyümölcsfák választják el egymástól a parcellákat. A kertek aljában a Kis-Körös kanyarog. Amikor megvette a telket, dédnagyapám gyakran lejárt a vízre, törpeharcsát fogni.
Érik a pöszméte, most érdemes dzsemet főzni belőle. A zöld óriás ilyenkor még riadt kiskamasz, rózsaszín gömbökben csüng a tüskés ágakon. Egészséges, az íze fanyar, és csak mértékkel szabad kóstolni, mert könnyen elcsapja a gyomrát, aki szodé.
Gazdag kert, meghálálta az elmúlt évek szertartásos munkáját. A bejáratnál csemegeszőlő, hátul a borszőlő karói. A szilvából pálinka lesz, de főleg lekvár. Van meggy és körte is. A pöszmétebokrok mögött szerényen megbúvik a kert különleges éke, a csúzliformájú csenevész fácska, amelynek egyik hajtása őszibarackot, a másik mandulát terem. Mintha valaki a karját tárná szét.
Dédnagyanyám végigmegy a Kis-Körös partján. Ha átkel a sínen, meg is érkezik.
De ahogy fölcaplat a vasúti töltésre, megtorpan. A kertben, az ipszilonfa mellé valaki felvert egy sátrat.
Dédnagyanyám leemeli a fejéről a kendőt, elsimít egy tincset a homlokából. Megcsikordul a zúzalékkő a lába alatt. Nem szabad félni. Vár, hátha csapódik a kertvégi budi ajtaja, vagy mozdul valami. Legyen bármilyen mozgás, csak ne ez az izzasztó csönd. De semmi nesz. Sehol senki. Mély levegőt vesz, elindul. Bent, a városban megkondul a németvárosi templom harangja.
A csenevész fához érve dédnagyanyám felsóhajt. Jóságos ég! Hiszen nem is sátor ez, csak egy nagy fűzöld ponyva. Hanyagul odavetve, ki se rúgta magát az anyag. A sarka a pöszmétét éri. Dédnagyanyám lassan leengedi a kaskát a bokrok elé. A fészerhez lép. Elhúzza a reteszt, kitárja az ajtót. A félhomályban szerszámok, szódásszifon, a polcon rovarméreg, a sarokban dédnagyapám horgászfelszerelése. A pecabotért nyúl. Kezében a bambusszal visszasétál a ponyvához. Leguggol, hogy alápiszkáljon. Akkor veszi észre. A csúzlifa alatt, ahol a virágzó mandulaág a földet éri, egy vászonba bugyolált csomag hever. Moccanni sem mer. Mostanában folyton recseg a városban a hangosbemondó, plakátok figyelmeztetnek a veszélyre, hogy legyünk elővigyázatosak: bármit ledobhatnak. Ne bontsuk föl, ne érjünk hozzá, ne közelítsük meg! Az egyik pillanatban melege van, a következőben kirázza a hideg. Szólni kell, segítséget kell hívni.
A Közelt a csősz felügyeli. Kőhajításnyira van a háza. Katonaviselt ember, a télen szerelt le. Ruganyos léptekkel jön, akár egy kiképzőtiszt. Odaérve mintha elbizonytalanodna, de férfiasan, puszta kézzel munkához lát: emelgeti, fordítgatja a ponyvát, alatta lelapult, nedves fű. A fejét csóválja, tűnődik, hümmög. Aztán biccent, majd heves bólogatásba kezd, mint aki meggyőzte magát. A jó gazda elszántságával csücsörít is hozzá. Dédnagyanyám nem kérdez, nem okvetetlenkedik, ahogy lesz, úgy lesz. A csősz fölegyenesedik, lassan körbepillant. Az arckifejezése komor, bizalmatlan. Mintha keresne valakit. Sehol senki. A vászonba tekert csomagot már csak a bambusszal piszkálgatja. A sokadik bökésre enged a pakk. Meglazul, kibomlik. Érthetetlen: fehérnemű van benne. Harisnya, bugyogó, fűzős melltartó, gondosan összehajtogatva, épségben. Illetlenül tiszta anyag, szinte vakít a szépen zöldülő szőlőskertben. Összenéznek. A csősz hangosan felnevet, dédnagyanyám szégyenlősen lesüti a szemét, és széttárja a karját. Meg kell bizonyosodni róla, közli udvariatlan váltással a csősz. Megbizonyosodunk róla! A hangja most fegyelmezett, hivatalos, szinte goromba.
A légoltalmi parancsnok fogja kimondani az áment. Ő az, aki hamarosan katonai dzsippel érkezik, s miután csizmája hegyével megpiszkálja a fehérneműs pakkot, ő erősíti meg a csősz feltételezését, hogy a pöszmétesor vége és a kéthajtású fa közötti füves területen talált tárgy: idegen katonai ejtőernyő. Ő az, aki fegyverét kibiztosítva rövid, gyors szemlét tart, de nem talál nyomot. És ő az, aki dédnagyanyám teendőkre vonatkozó kérdésére fölényesen azt válaszolja, kezdjen vele, amit akar. És, hunyorít a csőszre is, lehetőleg mindketten tartsák a szájukat. Azután tiszteleg, lovagiasan összeveri a bokáját, majd a járó motorral várakozó dzsipbe veti magát, és elhajt.
1944 nyarán ugyanolyan finom, savanykás a pöszmétedzsem, mint máskor, és csak a legkisebb lánynak fekszi meg a gyomrát. Igaz, akkor már szenteste van, és a sült oldalas mellé desszert is jár. A legidősebb lány abban a csinos, fűzöld szoknyában ül asztalhoz, amelyet dédnagyanyám varrt neki a nyáron. Mind megvannak, és három év után végre dédnagyapám helye sem üres az asztalfőn. Még nem tudják, hogy napokon belül megint fenekestül felfordul számukra a világ.
A feledés ellen
Mindig gyanúsnak találom, ha valaki egy könyvről kritikusan vagy fanyalogva szól, és mintegy mentegetőzésképpen hozzáteszi: „lehet, hogy nem jókor” olvasta, vagy épp nem volt „olyan” hangulatban. Ugyan milyen hangulatban kéne lenni ahhoz, hogy egy műről eldöntsük, érvényes-e vagy sem. Szükségesek-e egyéb feltételek az ítéletalkotáshoz, mint a szöveg és az értelemadó én.
Gyanú ide vagy oda, Bánki Éva három évvel ezelőtt megjelent Telihold Velencében című könyvét jókor és olyan hangulatban olvastam. Ez a regény magában is szórakoztató ismeretterjesztő munka, de azzal, hogy olvasását egy velencei húsvétolásunk előzte meg, az élmény gazdagabb és szerteágazó lett. Megszerzett, bár szerény helyismeretünk birtokában nemcsak elképzelni tudtam, de láttam is a Rialtót, a dózsepalotát, az általunk velencei Budának elkeresztelt Dorsoduro negyed paradicsomi piazzáit vagy Murano szigetét, egy csapásra fölidézhetővé váltak az egymás szomszédságában álló templomok, a Canal Grandét kísérő színes paloták, újra megelevenedett a cölöpökre épült város csillapíthatatlan nyüzsgése, zsongása. Persze kiderült, hogy Velence is tud nyugodt és csöndes és titokzatos lenni: ehhez elegendő egy esti séta, melynek során regényszerűn holdfényes templomkertben találjuk magunkat, bal kéz felől a szűk kloákába terelt tenger locsog, jobbról a kirakatvárosi kavargás messziről érkező moraját hallja az ember.
Bánki Éva regényének főszereplője egy, a szerzőre sok mindenben emlékeztető ötvenéves értelmiségi nő, aki kézen fogja nyolcéves kislányát, és fél évre a szigetek városába költözik vele (nekünk sajnos csak négy nap jutott). A Telihold Velencében ennek a hat hónapnak a története, és miközben elbeszélője a naplóregényekre emlékeztető módon mesél a mindennapjaikról, például az albérletszerzés nehézségeiről, a helyi iskolarendszer különlegességeiről, a kórházi ellátás kálváriájáról, közbeszúrt olvasmányos, sokszor kritikus hangot megütő esszéivel Velence múltjába kalauzol bennünket, a kezdetektől a huszadik századig. Ahogyan az olasz szigetvárosban összeér a hétköznapi és a fenséges, a gyarló és a nemes, úgy fonódik egymásba ez a két sík a regényben, többnyire valamilyen kulturális eseményhez, múzeumlátogatáshoz, templomlátogatáshoz kapcsolódva. Ha pedig csak kicsit odébállnak a szereplők, mondjuk, a Velencében használatos tömegközlekedési eszközön, a vaporettón áthajóznak a már a római korban is lakott Torcello szigetére, máris összekapcsolódik a jelen és a múlt is. A múlt, amely itt ráadásul sokszor magyar vonatkozású – az Orseolóktól kezdve a Morosiniken át a Grittikig. Bánki Éva elbeszélő-hőse ráadásul mindvégig kelet-európai szemmel nézi tulajdon helykeresésüket a fullasztó szépségű Velencében, fel-alá sétálgat és hajózik ebben a panoptikumban, de Vasfüggönyön inneni beidegződései egy pillanatra sem hagyják el, s rendre tudatosul benne, hogy ízig-vérig egy „másik valóságban” él. És bizony odatartozik. A hazautazás előtti sorok is erről árulkodnak:
„A fehérmosás után jön a feketemosás.
A munka, a felelősség, a szorongás. És minden bizonnyal a feledés is.”
Pedig ha valami ellen sokat tesz Bánki Éva könyve, az a feledés. Eleinte furcsállottam és sehogy sem értettem, miért ismétlődnek egyes információk majdhogynem szó szerint, aztán egyre inkább megbarátkoztam a jelenséggel. Mivel lassú és szándékaim szerint alapos, de sajnos feledékeny olvasó vagyok, a Telihold Velencében ezért is nekem való kötet: amíg élek, nem felejtem el, hogy Napóleonig senki nem tudta hódoltatni a várost, hogy Byron naponta átúszta a Canal Grandét, vagy hogy a velencei operaház, a Fenice nevében hordozza sorsát, hiszen valahányszor tűzvész sújtotta, ez a Főnix is újjáéledt.
Sok van ezenkívül, mi érdekes és szerethető a könyvben. Például érdekes, hogy a csupa energia szállásadó, Effie néni személyes ismerőse volt az utolsó éveit Velencében töltő Ezra Poundnak, és szerethető, hogy Bánki Éva mer alapvetőket is kérdezni, nem restelli és nem titkolja tájékozatlanságát, bizonytalanságait. Figyel, megérteni próbál, együtt gondolkodik olvasójával, aki – pláne, ha olyan önbizalomtól sújtatlan fajta, mint én – hálás ezért, mert otthon érezheti magát ebben a velencei szövegtengerben.
Két aprósággal tartozom még. Mielőtt kritikus vagy fanyalgó olvasók vetnék rám magukat, bevallom, igen, elutazásunk előtt újraolvastam Thomas Mann kisregényét, a Halál Velencébent is, mert lehet ugyan, hogy kitűnők a ma kapható prospektusok, és a számtalan, Velencéről szóló blog is hasznos tanácsokkal szolgál, igazat mégiscsak az irodalom szól. A másik: Bánki Éva egy helyütt azt írja, jó pizzát csak a déliek tudnak sütni. Talán így van. Mi azonban megtaláltuk a kivételt – a tényleg családias hangulatú Al Profeta pizzéria pincére felejthetetlen remekművet szervírozott asztalunkra.
Nem csak nekünk. Az éttermecske egyik szegletében egy éhesnek látszó külföldi fiú előbb eltüntetett egy mélytányérnyi kagylót, ezután maga tűnt el egy kis időre, majd amikor visszatért, már egy óriás pizzát toltak elébe. Nem vártuk meg a végét. De, ígérjük, visszatérünk mi is.
A botfülű zeneszerető és a tíz tétel
Az ember azzal nyugtatja magát, hogy bizonyos dolgokra meg kell érnie. Egyelőre kimaradt, mondja, az amerikai foci, egyelőre kimaradt, tárja szét a karját, a Casablanca, egyelőre kimaradt, pironkodik, az Albert Einstein Bizottság (Kundera, Párizs, a Balaton átúszása, körbebiciklizése stb.). A hangsúlyt ilyenkor az egyelőre szóra veti, amivel azt sugallja, hogy a vázolt hiányok pótolhatók, sőt a hendikep – idő kérdése – orvosolva lesz.
Ami engem illet, egyelőre biztosan nem értem meg az operára, és például Joyce-t sem annyit olvastam, amennyi egy tanárembertől elvárható, aki ráadásul elmúlt negyven(öt). Továbbá tudom, hogy hangversenyre járni is illik. Egyelőre nem szokásom. Azért zárójelben megkérdem tőletek: ha valakinek jegye van a magyarországi Guns n’ Roses-koncertre, az nem hangversenyen vesz részt ez év július 19-én?
Mégis, egy nappal március 15. előtt Tóth Péter miatt ülök a Gyulai Várszínház Kamaratermében.
Elmondom, amit nyilván sokan tudnak, és nálam jobban tudják: Tóth Péter békéscsabai születésű zeneszerző. A Wikipédia szerint „tizenegy évesen ütötte le élete első zongorabillentyűjét egyik szomszédja házában.” (Nem lettem volna a zongorabillentyű helyében.) Azóta: Wittenberg, Moszkva, Texas, és még ezernyi hely a világban. Egyelőre. Tíz évvel ezelőtt láttam őt először, a Békéscsabai Jókai Színházban lépett fel, és mivel a Bárka szerkesztősége a színházban van, én pedig kora esti szerkesztői elfoglaltságaim miatt épp az épületben tartózkodtam, kikapcsoltam lejátszómban a metalt, és szülővárosom helyett a Vigadóterem felé indultam: adjunk egy esélyt a komolyzenének! Csönd, félhomály. Tóth Péter besétált – taps –, frakkját meglibbentette, leült a szemlátomást kényelmes székre, és két kezét, mint aki körmös előtt áll, de még meggondolja, hogy haragos pedagógusa elé tárja-e ujjbegyét, tenyérrel lefelé, félmagasan maga elé emelte, néhány másodpercig kivárt, összpontosított, mélyült, aztán – megszólalt Beethoven. Bevallom, azelőtt valamilyen eltévelyedés folytán volt már Beethoven-korszakom, amikor általános iskolás koromban pár hétre letértem a Süsü kitaposta útról az V. és természetesen a IX. szimfónia kedvéért – mintha egy Psy-rajongó csak a Gangnam Style-t ismerné kedvenc előadóművészétől –, de amit ott, a csabai színház Vigadójában láttam és hallottam, mindent felülírt, ami addig Beethovennel kapcsolatban bennem élt. Utána hetekig csak a Tempest szonáta után kajtattam a neten. Rá is találtam egy fiatalemberre, aki Tóth Péter-esen játszotta a művet, és akiről az egyik kommentelő találóan megjegyezte, hogy olyan a haja, mintha paszuly borítaná a fejét, de ez a videó rejtélyes módon egyszer csak eltűnt a YouTube-ról, így azóta, ha a Tempestre fáj a fogam, kénytelen vagyok beérni Wilhelm Kempff-fel. Az nem volt kérdés, hogy Péter kitűnően játssza Ludwigot, még ha botfülűként csak arra hagyatkozhattam is, hogy hat-e, amit hallok, előcsal-e belőlem bármit, de az is imponált, hogy Tóth Péter olyannak látszott, mint bármelyik ismerősöm a középsuliból, mondjuk, együtt vagyunk gimisek a Belvárosiban, sétálunk a folyosón, ő töri dogára készül, én meg a Népsportot olvasom. Szeretem, ha úgynevezett egyszerűnek, hétköznapinak tűnik, akinek a bokájáig nem érek, nem érünk föl, ami persze semmit nem tesz hozzá a művészi teljesítményhez, nekem azonban számít. Több lesz tőle, aki amúgy se kevés, nagyobb, aki egyébként is kimagasló.
A számomra meghatározó találkozó óta tíz évet öregedett az idő, de a zongoraművészt mintha ugyanabból a skatulyából húzták volna elő. 2023. március 14., este hét óra, félhomály, azúrkék háttér a színpadon, intellektuális fészkelődés a nézőtéren, majd a zongora nagyra tátott szája mögül előlép Tóth Péter – taps –, frakkja végét meglibbenti, leül a szemlátomást kényelmes székre, két kezét tenyérrel lefelé, félmagasan maga elé emelve kivár néhány másodpercet, összpontosít, mélyül és – megszólal Liszt.
A hangverseny előtt átfutottam a setlistet, tíz tétel, jobbnál jobb címek (Tell Vilmos Kápolnája, Erdőzsongás, Balcsillagzat), olvasva őket dolgozni kezd az agyamban a program, melyikből milyen tárca volna kanyarítható, aztán így is maradok, féldelejes irodalmi állapotban. Nem a zenét látom, hanem szavakat, mondatokat, bekezdéseket, nincs választásom, a szünetben előkapom a telefonom, és szorgalmasan jegyzetelek, akármit is gondolnak rólam a mellettem lévők, a szavaknak, mondatoknak, bekezdéseknek tér kell, felület, a zene is folytatódik, és végzi a dolgát, hol erőt sugároz, hol ünnepélyes, hol indulat van benne, hol baljós hullámokat vet, goromba és lágy, dühbe gurul és kiengesztelődik, Tóth Péter eközben változatos módon kommunikál a hangszerrel, több ízben pedig két ujjal klimpíroz, ilyenkor jólesőn magamra ismerek: hiszen én is így gépelek otthon – aztán persze szertefoszlik az illúzió.
Gyakorlatlan hangversenyezőként biztos voltam benne, hogy nyolc után tíz perccel már otthon rágom a pirítóst, de kilenc óra, mire végzünk, és rádöbbenek, hogy egy porcikám se kívánja a befejezést. Kétórás show, többszörös visszataps, elnyúló ráadásblokk, melynek során Tóth Péter rácáfol a naiv kétujjas teóriára is: százmillió ujj vibráló lepketánca a billentyűkön, követhetetlen sebességgel, mintha több hangszer szólalna meg egyszerre. Axl Rose amerikai zenész lelkendezve mesélte Elton Johnról, hogy szemtanúja volt, amint a legendás művész koncert közben gyakorlatilag szétverte (Axl más kifejezést használt) a zongorát. Tóth Péter hangszere megúszta a művészi indíttatású destrukciót, de nagyon megdolgozott ezen az estén.
A véletlennek hitt összefüggések rajongójaként örömmel közlöm az olvasókkal, hogy Az újraolvasás kockázata című, nekünk írt tárcájában Egressy Zoltán említést tesz Paolai Szent Ferencről, Tóth Péter zongoraestjének utolsó felvonása pedig – ki nem találják – a hullámokon járó Paolai Szent Ferenc történetét a zene nyelvén elmesélő É-dúr legenda volt.
Nem akarok tippeket adni a koncertszervezőknek, de – igaz, tanárként – alig több mint 2600 forintot fizettem a jegyért. Miért nem hatezret, morfondírozom hazafelé tartva. Aztán, mint a hülyeségeimet általában, gyorsan elhessegetem fejemből a gondolatot.
