Zólya Andrea Csilla
Történetek a muklalabirintustól
a kufliuniverzumon át
a velocipéden haladó cilinderes úrig
A humor szerepének és jelenlétének feltérképezése a kortárs gyerekirodalomban végtelenül gazdag terek bejárását jelenti. Írásom e hatalmas téma apró szeletének vizsgálatára tesz kísérletet. Három kortárs mesesorozatban elemzem azoknak a háttérszereplőknek és lényeknek a képi ábrázolását, amelyek ugyan nagyrészt a mese történetén kívül maradnak, de meghatározókká válnak, ahogy gazdagon böngészhető részleteket teremtenek, növelve e mesesorozatok humoros vonásait és szerethetőségét.
A svéd szerző-illusztrátor Sven Nordqvist 1984-től megjelent Pettson és Findusz sorozata (General Press Kft.) a főszereplő vidéki öreg gazda és a vele élő macskakölyök fordulatokkal teli életéről szól. Történetüket a házukban lakó apró lények, a muklák teszik még mókásabbá és izgalmasabbá, akik a szövegtérben viszonylag ritkán, viszont az illusztrációkon annál gyakrabban láthatók. Dániel András 2013-tól indult, mára huszonegy kötetes Kufli-sorozatában (Pagony Kiadó) a hét főszereplő mellett az elhagyatott rét zegzugait különleges karakterek lakják be. Megszólalásaik a szelíd lelkű kuflik finom humorral átitatott groteszk történeteit további nyelvi játékokkal és tréfás sziporkázásokkal gazdagítják. Tóth Krisztina Hajba László rajzaival készült, kisgyerekeknek szóló népszerű Malac és Liba című mesesorozata (Manó Könyvek) szintén vidéken játszódik, ahol a két főszereplő különféle kalandok közepette fedezi fel a környezetet. Történetükkel párhuzamosan az illusztrációkon előtűnő apró állatok és lények számos szórakoztató jelenetet generálnak. Egyes kötetekben földigiliszták, verebek, egerek tűnnek fel, miközben a mesében nyomukat sem találjuk. Más részekben miniatűr manók, ufók és űrlények alakjai bukkannak elő.
A muklák, az elhagyatott rét fura lényei és a Malac és Liba-sorozat alakjai kép és szöveg jelentésrétegeinek megsokszorozódásait teremtik meg. Így e három mesesorozat egyrészt interaktív képeskönyvként és böngészőként is remekül működik, másrészt ezek az egyszerre futó történetszálak a gyerekek és a szülők számára már-már végtelen számú történetet hoznak létre, megteremtve a párhuzamos történetolvasás lehetőségét a közös családi olvasás során. Így összetettebb olvasásélményt nyújtanak, hiszen az apró részletekből újabb és újabb történetek és jelentésrétegek fejthetők fel. Remek lehetőséget teremtenek arra is, hogy a gyerekek e könyvek miniatűr részleteivel való szembesülés során felfedezzék, a valóság mennyire széttartó, mennyiféle nézőpont van, és valójában milyen sokféle világ létezik egymás mellett. Hogy sosem csak egy történet van, hanem párhuzamos történetek sokasága. Sőt a történetek legtöbbször további történeteket tartalmaznak. Kiválóan vizualizálja ezt Pettson otthona, ami a mukláké is, hiszen ahogy a szöveg további szövegeknek ad teret, úgy ez az otthon szintén több mikro-otthont rejt magában. E felismerést a három mesesorozat olvasóiban az illusztrációkon látható komikus jelenetek és humoros gesztusok váltják ki. További kérdés lehet, hogy e különböző világok lakói hogyan, mikor, és egyáltalán találkoznak-e egymással.
Sven Nordquist illusztrációin és Hajba László rajzain legtöbbször a helyzetkomikum ragadja meg az olvasó figyelmét, és indítja el a különféle történetszálak felfedezését. Dániel András Kufli-sorozatában viszont nemcsak a helyzetkomikum hangsúlyos a mellék- és vendégszereplők megnyilvánulásait tekintve, hanem a szóbuborékokban olvasható ironikus, önironikus megjegyzéseik és párbeszédjeik is, melyekben az élő beszéd fordulatai, a félrehallásokból és félreértésekből eredő szójátékok kapnak helyet.
E mesesorozatokban roppant izgalmas, ahogy e lények, szereplők megjelennek, és eltűnnek teljesen, vagy később visszatérnek. Jelenlétük egyértelműen túlmutat az egyszeri véletlenszerű szerepeltetésen. Úgy vannak mozgásban az egyes könyvek lapjain, mintha valamiféle láthatatlan labirintuson keresztül közlekednének. Számtalanszor válnak a humor forrásaivá, de az össze nem illő kép és szöveg ellentmondásai is gyakran teremtenek abszurd jeleneteket. Így mindhárom mesesorozat fontos találkozási lehetőséget biztosít a kisgyerekek számára a humor, az irónia, önirónia és az abszurd széles eszköztárával.
A muklák jelenléte akkor is egyértelmű, amikor nem látjuk őket. Findusz és Pettson portáján a saját mikro-univerzumukban élnek, de együtt rezdülnek és mozognak a főszereplőkkel. Jó példa erre a kép, amikor Pettson Findusz szülinapi palacsintáit süti. Ahogy a serpenyővel felrepíti megfordításkor a palacsintát, a polcon egy mukla várakozik készenlétben, hogy elkaphassa a levegőben az érkező palacsintát, lent pedig egy másik lesi, hogy számára is leessen egy végre. Vagy amikor Pettson mellett, a pad háttámláján három mukla ül, és figyelik, mit olvas. Eközben az asztalon Pettson kávéscsészéje körül több apró csészét látni, minden bizonnyal a muklák csészéit. Olykor megviccelik a főszereplőket, és kacagnak rajtuk, máskor velük nevetnek, együttéreznek, és ha kell, a segítségükre sietnek, mint amikor Findusz kicsi volt, és elveszett. Ha nem látszanak, akkor is árulkodik a jelenlétükről valamilyen rájuk utaló jel: pici hordó, parányi ajtó, ablak, seprű, létra a falon. A narrátor az Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt című mesében tesz róluk említést, amiből kiderül, nem minden szereplő számára láthatóak, de Findusz, a komisz kandúrgyerek hallja és látja is őket, amikor Pettson kacatokkal zsúfolt házában és szerszámos fészerében, mint egy hatalmas muklalabirintusban, időnként összefut e láthatatlan manó- és koboldfélékkel, akik gyakorta mozdítják el és veszik kölcsön a dolgokat, így formálva és befolyásolva az eseményeket.
Figyelemmel követik Findusz és Pettson történeteit. Ilyen értelemben nemcsak hozzájuk hasonlítanak, hanem hozzánk, olvasókhoz is. Szemlélődésük közben nekünk is görbe tükröt tartanak. A kandúr szülinapi tortájában Pettson szeretne átmászni a szomszéd kertjébe a létráért, de útját állja a kertben legelésző hatalmas és félelmetes bika. Findusz és Pettson úgy próbálja csellel elterelni a bika figyelmét, hogy a kismacska farkára piros függönyt kötnek, a cica beszalad a bikához, hogy az utánaeredjen, miközben Pettson nyugodtan átmászhat a kerítésen. Közben egy mukla is előtűnik startpisztollyal és hangosbemondóval a kezében. E kép vizuálisan a futóversenyek rajtjának feszült pillanatát is megidézi. Persze roppant vicces attól is, hogy vidéki miliőben, virágokkal teli kertek, mezők és drótkerítések találkozásánál zajlik mindez, s nem egy futópályán. A jelenet az olvasó szurkolását is megtestesíti. Szintén mulatságos, amikor ennek az egyébként sikerrel véghezvitt mozgalmas jelenetnek a végén felborul a tojásokkal teli kosár, amelynek a közepébe beleesik Pettson is, hogy véletlenül se maradjon egyetlen tojás sem épen. Láthatjuk (velünk együtt) nevetni a kis muklákat, illetve hogy a muklák libái mentősruhába bújva rohamléptekkel, hordágyokon próbálják menteni a menthetetlent, egy-egy összetört tojást. A humor sokrétegű, megsokszorozódó szintjeinek együttes jelenléte ez. A mese központi történetének jelenetsora mellett a legkisebb gyerekek is kiszúrják e képsorokat. Kép és szöveg dinamikus történetmesélésének összjátéka a felfedezés örömét biztosítva tovább gazdagítja a könyv diskurzusát.
Bár a muklák teljesen különböznek az emberektől, viselkedésük alapján mégis hasonlítanak rájuk, ezért tudnak remek görbe tükröt tartani a szóban forgó történetek szereplőinek és nekünk, olvasóknak is. Fokozzák és kidomborítják a komikus eseményeket. Máskor a különböző megszokások hiábavalóságát mutatják meg, vagy a kicsinyességet, a nevetségest és a szánalmast. Mégis szerethetővé és elfogadhatóvá teszik, akit lelepleznek. Ilyen értelemben a muklák úgy mosolyogtatnak meg, hogy újraértelmeztetnek, felszabadítanak és megnevettetnek, ezzel kimozdítanak a megszokottból, új perspektívákat kínálnak, és nyitottabbakká tesznek. Az emberi világ és a muklák világa közötti átjárások dinamikája teremti meg Pettson és Findusz történeteiben a humor sokrétegűségét.
A láthatatlan rét lakói sokban eltérnek a mukláktól. Rettentő sokfélék. Vannak közöttük életre kelő használati tárgyak, növények, máshol groteszk, megnevezhetetlen, képzeletbeli állatkák, akik a legváratlanabb helyeken jelennek meg. Bár a fő cselekményszálban nem kapnak helyet, végigkísérik a kuflik történeteit: egy-egy frappáns megállapítással elindítják, majd később lezárják azokat. A virágok, a növények, tulajdonképpen bármi megszólal ebben a mesekönyvben, ami egyrészt azt érzékelteti, mennyire pezsgő és élettel teli a Dániel András által létrehozott kufliuniverzum, amelyben minden és mindenki él, és mozog, és véleménye van. Mindez a mesélés végtelen szabadságát is láthatóvá teszi, bármi a mese szereplőjévé válhat, mint ahogy bármikor ki is léphet belőle. Kép és szöveg síkjainak korlátlan és laza játékba hozása ez, aminek lendületét és dinamikáját tulajdonképpen a humor eszköztárának változatos és intenzív használata adja.
Láthatóvá válnak az olvasók számára a kuflikupac felett időnként elhaladó repülő gondolatai is. Ő az, aki mindig attól retteg, hogy lemarad valamilyen eseményről. A felhő is beszél, és mindig tesz valamilyen nem felhőset. A kuflikupacot körülvevő furcsa lények folyton kommentálják a kuflik tetteit, a történéseket, máskor egyszerűen csak unatkoznak, és közben elmondják a gondolataikat, de van, amikor szóváltásba kerülnek egymással. Mindig van mondanivalójuk az eseményekről, a világról, és egyáltalán: mindenről. Sőt nemcsak az eseményekről és a szereplőkről, hanem magáról a könyvről is, amelyben éppen megjelennek és szerepelnek: kritizálják a történet alakulását és alakítását, amivel nemcsak egymáshoz vagy a kuflikhoz beszélnek, hanem kiszólnak az írónak és az olvasóknak is. Amikor unalmasnak találják a történéseket, továbbállnak.
A kuflik és a végtelen sál című mese ebben a vonatkozásban eltér a többi kuflimesétől. Míg általában a főszereplő kuflikkal különféle dolgok történnek, számos fura lény mutatkozik meg, s tűnik el a kuflikupac és a láthatatlan rét környékén. E mesében viszont a fő cselekményszál mellett két mellékszereplő története is kibontakozik. A kukac sztoriját követhetjük végig, aki úgy járkál egyik történetből a másikba, mintha egy sikeresen érlelt ementáli sajt lyukain keresztül közlekedne. A mese címe alatt már megszólít egy cérnagombolyagot, nem volna-e kedve szerepelni e történetben. Időnként felbukkan egy-egy oldalon, miközben egy zöld fűcsomóra emlékeztető szárnyakkal ellátott csápos csigatehénszerű lénnyel vitázik arról, hogy ki kerülhet be e mesébe. A kukac szigorú és kíméletlen rendezőként igyekszik kirekeszteni a történetbe nem illőket: „Bocsi, de téli történetekbe ritkán van szükség csigákra” – érvel az értetlenkedőnek, aki ezt önérzetesen kikéri magának, amire a kukac válasza: „Sajnálom, túl csigaszerű vagy. Talán a csápok miatt”. Azonban beszélgetőtársa sem rest visszakérdezni: „Miért? Kukac szerepelhet egy téli történetben?” A következő jelenetben behúzódik a hó alá. Csak a csápjai maradnak kint, zavarba hozva ezzel a kukacot, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy hirtelen két kukac termett előtte. Három oldallal később újra látjuk őket, amire már összekapja magát a kukac: „Nem szereplő vagyok. Én válogatom a statisztákat.” Partnere továbbra sem hagyja magát lerázni, és visszakérdez: „És mindenkivel így kukacoskodsz?” A következő képkockákon a kukac az alábbi válasszal igyekszik rövidre zárni a társalgást: „Senkivel sem kivételezem. Majd próbálkozz nyáron!” – ezt követően egyszerűen elköszön, és eltűnik. Hoppon maradt szereplőnk magába roskadva kérdezi az utolsó oldalon: „akkor, hát nem szerepelhetek ebben a mesében?”, erre egy másik éppen arra járó lény megszánja: „De hiszen szerepeltél!” Eközben a téli torokkaparászó hidegben a kuflik filozófiai eszmefuttatást folytatnak elvesztett dolgaik megtalálásáról, és az ideális sálról, ami egy nagy közös sál elkészítésébe torkollik.
Dániel András kuflimeséiben fontos e lények önreflektív szerepe, folyamatosan rákérdeznek a történésekre, a narratív építkezésre, a történetalakításra és a szereplők alkalmazására. Ilyen értelemben lehetséges cenzorokként kapnak hangot, akik magát a cenzúrát, a határszabást és a konvenciókat is kifigurázzák. Más szereplők viszont nem szerettek volna belekerülni a történetbe. Nem is értik, hogyan kerülhettek bele. Ez utóbbiak értetlenkedése a könyvbe-kerülés kérdéskörén keresztül a magas irodalom illúziójával számol le, miszerint igenis bármi és bárki válhat meseszereplővé.
Tóth Krisztina mesesorozatában az illusztrációkon feltűnő parányi lények jelenléte és gesztusaik leginkább a főszereplők aktuális eseményeihez kapcsolódnak. Ha Malac és Liba nyaral, akkor előbukkan a napozóágyon elnyúló és medencében lubickoló földigiliszták képe. Amikor Liba igyekszik megtanítani barátját úszni, beleringatózik a képbe papírkalózhajón egy hangya. Amikor pedig náthásan, betegen fekszik a két barát, a háttérben egy kisegér is látható, ahogy elnyúlik pihe-puha tollból készült fotelében, amelyet Liba elhullott tollából készített, amikor az a gyógyszer bevétele ellen tiltakozott az előző oldalon. De számos példát hozhatunk az összhangra, ami a mese narratív szála és a vizuális megjelenítés között tapasztalható. Amikor a főszereplők meglátogatják a tyúkudvart, az ól közelében, a mezőn kempingező egerek sátra mellett haladnak el. E kép is a mese miliőjét meghatározó nyugalmat és békességet sugallja.
Az Ültessünk! című mesében kép és szöveg kapcsolata a korábbi részekhez képest módosul. Itt az elbeszélt történet vizuális ábrázolása mellett manó formájú emberkék jelennek meg, és az emberiség történelmének fontos államosaiból idéznek fel jeleneteket, kettős narrációt létrehozva. Egyrészt a fő cselekményszál mentén láthatjuk Malac és Liba, illetve a gyerekek ültetés közben kibontakozó kalandjait. Másrészt ebben a békés kerti környezetben az apró emberkék megelevenítik előttünk az ősember tűzgyújtásának pillanatát, amikor az kövekkel pattintotta a tüzet adó szikrát. A háttérben egy másik manó-ősember rajzol a ház oldalára egy barlangfestményt, amelyen Malac és Liba alakja is feltűnik, de láthatunk vadászó ősembereket is, akik jól ráijesztenek a bokorban lapuló nyuszikra. Később az állatokat háziasító ember képe elevenedik meg, aki ezúttal szarvasbogarakat és csigákat tesz haszonállataivá, de a földet megművelő ember alakja is látható lesz. A következő oldalakon, a főszereplők békésen zajló története közben a manók hol csuhában sétálnak át a lapon, megidézve a középkort, hol az ókori görögöket ábrázolják építkezés közben, miután már főszereplőink kis faszékeinek lábaiból kivésték jón és korinthoszi oszlopaikat. A későbbiekben az emberiség nagy harcaiból is felvillannak jelenetek. Miközben Malac igyekszik szakszerűen öntözni frissen elültetett magjait, a keletkező pocsolyában egy portyázó kalózhajó tűnik elő a mese mit sem sejtő szereplői előtt. A frissen beültetett, rendezett ágyásban indiánok és gyarmatosítók néznek farkaszemet egymással. Közeledve a jelenhez, utcai jelenetet láthatunk a tizenkilencedik század végéről, úri hölggyel és frakkos férfival, mögöttük pedig cilinderes úr teker egy velocipéden. Nagy váltással következik a huszadik század második fele, egy kabrión elhajtó férfit és egy boldog hippi zenészt látunk. Őket követi a számítógépük és okostelefonjuk képernyőjére tapadó emberek képe, miközben a mese főszereplői zöldítő terveiken ügyködnek. Az elképzelt jövő sem marad el, hiszen az utolsó két oldalpáron a virtuális valóság, robotok és űrjáró is helyet kap a termésüket szüretelő főszereplők mellett.
E könyvek olvasókörét talán fölösleges leszűkíteni egy korosztályra, hiszen vizuális és verbális történetmesélésük játékos, fordulatos dinamikáinak köszönhetően, amelyet a humor eszköztárának változatos használata is gazdagít, a legkisebbektől kezdve a matuzsálemi korúakig izgalmas és szórakoztató élményt nyújtanak, más-más értelmezési játékokat és műveleteket mozgósítva az eltérő korú olvasók számára.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
