Szakács István Péter
Szindbád újra útra kél
- „Neve: Krúdy Gyula. Születési ideje: 1878. október 21. Születési helye: Nyíregyháza. Apja neve: id. Krúdy Gyula. Anyja neve: Csákányi Julianna. Törvénytelen gyermekként anyakönyvezték. Szülei 1895-ben házasodtak össze.” Eddig stimmel? – nézett föl firtatóan a megsárgult papírlapról a rendőrkapitány.
- Stimmel – bólintott, zavaros tekintetét a tömzsi, egyenruhás emberkére függesztve. – Tízen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb.
- „Koraérett fiú lévén ötéves korától járt iskolába. Gimnáziumi tanulmányait Szatmáron kezdte, a szepességi Podolinban folytatta, s szülővárosában fejezte be” – olvasta tovább a rendőrtiszt. – „Az érettségi előtt Debrecenbe szökött, az apjának kellett hazavinnie. Érettségi után megvívta első párbaját.” Zűrös ügyek, botrányok, párbajok. Mondja, Krúdy úr, maga már zsenge korában sem nyughatott a bőrében?! Fel tud-e valamit hozni a mentségére?
- Az Ezeregyéjszaka meséit – dörmögte csendesen. – Podolinban kezdtem el olvasni, s azóta is magamnál hordom – mutatott tétován a szívére. – Nélküle már rég nem működne ez az ócska masina…
- Mesék? – horkant föl csodálkozva a rendőrtiszt. – Azok kisgyermekeknek valók, nem meglett férfiaknak. Itt az áll – lapozott tovább nikotinfoltos ujjaival a dossziéban –, hogy maga „Bizonytalan egzisztenciájú, tartós párkapcsolatra képtelen újságíró. Első feleségétől, Spiegler Bellától, 1919-ben elvált, majd elvette barátnője, Várady Gyuláné lányát, Zsuzsit.” A birtokunkban van különben egy névsor azokról a nőkről, akiknek az évek folyamán elcsavarta a fejét.
- A NŐK… – sóhajtott föl, így, csupa nagybetűvel. – Istenem, hány lánynak és asszonynak is vallottam már szerelmet...
- Hazudott nekik, Krúdy úr. Csúnyán rászedte őket…
- A nők szeretik, ha mi, férfiak, hazudunk nekik. Sőt, egyenesen elvárják tőlünk, hogy olyan fantasztikus jelzőkkel illessük őket, amilyenekről titokban mindig is álmodoztak, s így a hazugságainkat az igaz szerelem egyértelmű jeleiként könyvelik el. Annak a férfinak, aki egy nővel őszinte, semmi esélye sincsen.
- „Szállodákban, vendégfogadókban, kuplerájokban lakik. Gyanús egyénekkel találkozik” – folytatta lesújtó tekintettel a kapitány. – Ott van például az a mindenből játékot csináló, komolytalan Kosztolányi, meg a maga nagy tisztelője, Márai Sándor. Róluk is van elegendő terhelő adatunk, elhiheti nekem. Maguk valamennyien megbízhatatlan, izgága alakok, akik hetet-havat összehordanak, a megfoghatatlant kergetik, s közben kocsmákban, kávéházakban tanyáznak. Most is egy külvárosi lebujból vakartuk ki magát, Krúdy úr. Pár órával ezelőtt még olyan részeg volt, hogy igazoltatáskor a nevét sem tudta megmondani. Higgye el, a legnemesebb emberbaráti szándék vezérelt, amikor behozattam ide, a kapitányság fogdájába, nehogy már valami kár essen magában! Nézze, én úgy ismerem már a viselt dolgait, mint a tenyeremet! Csak azt nem értem, miért vannak úgy elragadtatva magától… Itt van például ez a Bárka című folyóiratból kivágott cikk, melyben egy bizonyos Szakács István Péter nevű tisztelője – biztosan ő maga is holmi kétes hírű és egzisztenciájú tollforgató – így áradozik: „Krúdy Gyula zseniális alkotása a több kötetnyi novellából, lírai útirajzból, naplójegyzetből és két regényből álló Szindbád-sorozat, mely álmok, vágyak és emlékek egymásba hajló tereiben játszódik. Jelen és múlt, külső és belső valóság szembesül benne. Itt minden a fikció sajátos logikája szerint működik. Az idő például gyakran megáll, s a színterek álomszerű gyorsasággal váltakoznak. Mégis annyira valóságosnak, létezőnek tűnik ez a világ, mint amikor egyszer csak arra ébredünk, hogy egyik pillanatról a másikra megöregedtünk, s életünk szétillanó álom volt csupán. E lírai jellegű történetek többsége egyazon modell szerint szerveződik: Szindbád – Az Ezeregyéjszaka meséiből kilépő, keleti hajósból bolygó magyarrá változott nyughatatlan utazó – Krúdy alteregója, aki néhol több száz éves matuzsálemként tűnik föl, vagy egyenesen a túlvilágról tér vissza, s emlékeit követve újra és újra elindul visszafelé az időben, hogy átélje ifjúkora kalandjait, találkozhasson hajdani szeretőivel. Az azonos szerkesztésmód ellenére mégis színesek, változatosak ezek a történetek, miként nincs két egyforma álom se.” Mondja, Krúdy úr, valójában ki is ez a Szindbád, mert ez nekem így túl magas, s jelenleg hol tartózkodik? – köszörülte meg a torkát a kapitány, s most először a beszélgetés kezdete óta tanácstalannak látszott.
- Mindenki, aki szeretne még egy kicsit élni…, szeretné elrontott életét helyrehozni… – motyogta, vagy talán csak a kapitány vélte ezt hallani.
- Őrmester, rendeljen egy fiákert, és kísérje haza ezt a szerencsétlent! – adta ki a parancsot némi töprengés után a kapitány a belépő altisztnek, s heveny vágyakozást érzett, hogy egy korsó jéghidegen habzó sörrel enyhítse hirtelen rátörő, kínzó szomjúságát.
- Kapitány úr, esküszöm a menyasszonyom életére, hogy egy ujjal sem értem hozzá – mentegetőzött egy jó óra múlva az őrmester az Arabs Szürkéhez címzett kocsmában, ahol a felettese már a harmadik korsó sörnél tartott. – Szépen elkísértem a lakásáig, Óbudára, a Templom utca 15. elé, ahogy a kapitány úr parancsolta. – Nem is volt semmi baj addig. Úriemberként viselkedett, még borravalót is akart adni nekem, amit én természetesen a szolgálati szabályzatra hivatkozva visszautasítottam, majd valami régi nótát dudorászva belépett a kapun. Gondoltam, a biztonság kedvéért várok még egy kicsit. A nyitott ablakon keresztül tisztán hallottam, amint lefekvéshez készülődik. Már éppen el akartam jönni, amikor váratlanul megszólalt. Egy Szindbád nevű alakot szólongatott. Egyre hangosabban beszélt, már-már veszekedett magában. Aztán hirtelen csend lett. Ha költőien fogalmaznék, olyan, mint éjfélkor a hullaházban, de én rendőrként csak azt mondhatom, hogy gyanús csend. Rosszat sejtve berohantam a lakásba. Ott feküdt az ágyon. Már nem élt. Keze mellett egy nyitott könyv hevert a paplanon. Valószínűleg olvasás közben érte a halál.
A kapitány meredten nézett a poharába, mintha onnan várna magyarázatot, majd felemelte a fejét. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, újabb vendég lépett be az ajtón.
- Szindbád! – kiáltott föl örvendezve a kocsmáros. – Már azt hittem, ma este nem tér be hozzánk.
