Minden asztal tele volt, csak egy kopaszodó férfi ebédelt egyedül, és mikor ránéztem, mintha mosolygott volna. Az egykori pártházban működő, forgalmas kifőzdébe mentem, nagy volt ott a kockázat, hogy nincs üres asztal, és egy idegennel kell együtt enni. A kopaszodó férfit választottam, megkérdeztem, szabad-e, és jó étvágyat kívántam, rendes esetben ennyit beszélgetett egymással két idegen ember, de a kopaszodó férfi megörült nekem, megszólított, könnyben úszó halszemeiből elillant a fáradtság, megigazította kissé kopott, fekete bőrmellényét, és azt mondta, leveses vagyok. Orjaleves után, ha jól tálalják az orját, nem is hozatok semmit, tette hozzá. A jól tálalt orja húsos, úszik a gőzben és tormaágyon ül, fenséges, mondta. Körbenéztem a megyei pártházból okmányirodává lett épület kopott éttermében, a szürkére öregedett lambéria a duplaszárnyas lengő ajtónál levált a falról, ügyetlen diákok és visszeres lábú pincérek hozták ki a „kijárat” oldalon a menüt, gyakran ettem ott, volt fogalmam a tálalásról, tudtam, hogy a menzai leveses tányérok széle letört, de a lében, általában, nem volt porcelán. Azért bólintottam, hogy igen, a jól tálalt orja leves az valami, sőt a leves általában jó találmány, aztán ösztönös modortalansággal belepillantottam a tányérjába. Félig meghagyta a levest. Hazug alak, gondoltam. A taxisom már a körforgalomnál van, mondta; aztán nehogy valamit félreértsek, netán bunkónak véljem, hozzátette, tanárember vagyok. Matematika. Oldalról gondosan kopasz feje búbjára lapogatta hosszúra hagyott szöghaját. Egy sörre, egy mákosgubára, egy kávéra és egy kólára várt. A kólával kapcsolatban minden pincérnek elmondta, legyen olyan kedves megnyitni, ám visszazárni rá a kupakot, betétdíjastul tessék számolni, hideg legyen, kisüveges, a kóla a taxisának lesz, aki Gyuláról jön, már a leves előtt megrendelte.
A levest tanulók szolgálták fel, a tanulók csak levesesek voltak, semmit nem értettek és tudtak, nem érdekelte őket a betétdíj, és úgy láttam, nem értékelik kellőképpen a nagyvilági, pazar gesztust sem. Hogy a csabai étteremben ebédelő vendég vidékről hivatott taxit. Réveteg arccal, pattanásosan meredtek rá, és nem feleltek semmit. Kénytelen voltam magam menteni a menthetőt, és rákérdezni végre, hogy jól értettem-e. Gyuláról rendelt taxit? Alkalmi, tanárember ismerősöm fölvidult, mégiscsak van bennem élet, a leveses témát olyan fukarul rövidre zártam. A „taxisáról” szívesen értekezett. Régóta ismeri, mindig jön érte, akárhova, mesélte lelkesen, közben felszolgálták a mákosgubát, új ismerősöm szemfogai feketén villantak meg, mikor azt mondta, a taxi különben azért jó, mert csak negyed óra Gyula. Felszabadultan mosolygott. Ritkán, egészen ritkán a kurtizánságban is lehet öröm, gondoltam, jó lehet látni a törzsvendég örömét. Működik az a szerszám, na ugye. Szomorú szolidaritás volt bennem, hogy nekem ugyan nem jó, de legalább másnak örömet szerzek: ez a szolgáltatók jutalma. Ki kellett segítenem alkalmi barátom. Sznob nem lehet az ember egyedül. A gavallérsághoz társaság kell. Tanú. Egy Gyuláról rendelt taxihoz elképedt hallgató kell, és én végre valamire fogékonynak mutatkoztam. Mit számol egy úriember azzal, mennyibe kerül a fuvar? Hiszen csak negyed óra! Busszal, kötekedtem, úgy is csak húsz perc. Ugyan, dőlt hátra újdonsült ismerősöm, ne kicsinyeskedjek. Majd meglátom, ahogy ő kitelepszik, neki az előtérben szolgálják föl a kávét, kényelmes fotelban fogyasztja el, és közben elszív egy finom cigarettát. Taxisa addig jóízűen megissza a kólát, betétes, ő nem fukarkodik, vissza sem kell hozni, a Merciben van üvegtartó, elfér. Kinéztem a folyosón guggoló szakadt fotelokra, a bútorok az épületben működő okmányirodához tartoznak, végletekig elgyötört vállalkozók ültek ott, és reménykedő tekintetű roma fiatalasszonyok, karon ülő gyerekkel, hosszú és színes szoknyában. Sok-sok mindent képzeltem oda, kávézást nem.
Egy szomorú tekintetű férfi lépett be az étterembe, zavartan keresett valakit, éreztem, hogy ő a matematikatanár taxisa. Az övé, birtokos személyraggal, nem csak úgy egy taxis, a nagyvonalúsághoz errefelé családias kötődés dukál. A férfi zavartan magyarázott, türelmetlennek láttam, a kóla sem lelkesítette igazán, bár arra rákérdezett, betétes-e. Látod, lelkendezett új ismerősöm, az én taxisom. Olyan intelligens, hogy zavarban volt, bemutatkozzon-e neked. Azért nem mutattam be, mert vezetéknévről mi sem ismerjük egymást. A taxis kiment a kólával és leült az információs pult elé, a sorszámosztó automatával szemben. Kezdenek kicsúszni a kezemből a dolgok, gondoltam. Keserű a mák, mondta a tanárember. Aztán hirtelen fölállt és kezet nyújtott, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A tányéromba néztem, az egészen szimplán tálalt zöldbablevesbe. De még egyszer hátra fordultam, mi történik. Tényleg kivitték a kávét, és a férfi elégedetten füstölt, a taxis előtt üres kólás palack.
Még aznap megbántam, meg kellett volna ismerni a bőrmellényes gavallért. Jól esett volna, hogyha vonul a sétálóutcán, mint egy igazi úr, én, a sietős parasztfiú, a túloldalra átinthessek neki.