Sulyok Valentina

 

Süllyedés vagy felemelkedés?

Takács Zsuzsa: A maradás szégyene

 

„A túlélésben van valami visszataszító” – hangzik a lesújtó erejű mondat a Vak Remény című kötet indító versében. Takács Zsuzsa költészetével „a saját bőrét viszi vásárra”[1]: valamennyi versében találkozhattunk már a születés (Sötét és fény kora; 1989), a halál (Tárgyak könnye; 1994), az embert az akár szélsőségekbe is hajszolni képes szerelem (Viszonyok könnye; 1992), vagy éppen az egyéni és a kollektív bűntudat kérdéskörével (Vak Remény, 2018).  Azon kevés költők egyike, akik – ezt a sebezhetőséggel határos kiszolgáltatottságot – egyfajta kötelességvállalás megkerülhetetlen gesztusaként nemcsak elviselni, hanem még fokozni is képesek.

A 2018-ban kiadott gyűjteményes kötet, a már említett Vak Remény világított rá leginkább e líra „omlékony tájaira”[2], hogy Takács Zsuzsa szeretett és csodált költőjét, Pilinszky Jánost (1921­–1981) idézzem: az egyetlen könyvbe összefűzött életmű ugyanis lehetőséget adott az olvasó számára, hogy az új művek az akár az évtizedekkel korábban született versekkel párhuzamosan kerüljenek olvasásra. Mintha egy nem kívánt motozásnál, ahol csak a táskát kell felmutatni az őrnek, valaki a zsebeit is kiürítené, és ékszereivel együtt kiterítené az asztalra.

Ami azonban a mindennapi életben hivalkodásnak tűnhet, az irodalomban sokszor éppen az alázat megnyilvánulása: Takács Zsuzsa A maradás szégyenében élete vallomásaival valójában a halált vallatja.

Nem véletlen, hogy a kötet egy-egy ciklusa az emberi élet állomásainak is megfeleltethető: az Esküvői ebéd mint a gyermek-és fiatalkor; az Abelard és Héloïse mint a nagy, fékezhetetlen szerelem, a Mi történik itt? mint a mindent beárnyékoló veszteség, végül pedig a Velünk, innen, el című ciklus mint a halálra való biztos, de tehetetlen várakozás.

Noha a kötet címe – A maradás szégyene – első olvasásra leginkább az utóbbi állomással hozható összefüggésbe, mégis valahogy éppoly homályosnak és enigmatikusnak tűnik, akár a könyvborítón a viharos hullámból felbukkanó, vitorlájától megfosztott hajó: ha a maradás szégyen, akkor a süllyedés valójában felemelkedés volna? Bizonyos dolgokba nem nyerhetünk beavatást alámerülés nélkül? Persze nem lehet csak úgy, vakmerően lemerülni: világítás is kell ahhoz, hogy láthassuk, merre tartunk. Az egyetlen olyan fényforrás, amely mindig „kéznél van”, maga az emlékezet. A nyitóvershez mellékelt családi fotográfia már sejteti számunkra, hogy a kötet egyik meghatározó vonulata lesz a nosztalgia, valamint annak – a gyakran verseken belül is változó – hol gyengéd, hol inkább gyötrő aspektusa: „Ezek a holdsütött arcok az egykori / fehér-fekete képeken föltűnnek és letűnnek / újra…” (Holdsütött arcok).

Az imént idézett vers ráadásul a költő és az olvasó nosztalgiája is lehet egyszerre, hiszen eredetileg a Test imádása (2010) című kötetben kapott helyet, Holdvilág-arcok címmel, néhány verssorral gazdagabban. Hasonló érzés foghat el bennünket a Dosztojevszkij Félkegyelműje által inspirált, A merénylő monológja című költeménynél is, amely szintén a korábban említett kötetből került át – némi változtatással – A maradás szégyenének fodrozódó hullámaira.

Hibát követnénk el azonban, hogyha Takács Zsuzsa új kötetének olvasása közben csupán a korábbi versekre történő utalásokra irányítanánk figyelmünk reflektorfényét. A maradás szégyene ugyanis több olyan lírai művel is büszkélkedhet, amely mind formailag, mind pedig a költői képek kidolgozottsága tekintetében remekműnek nevezhető.

Az egyik ilyen kiemelkedő darab (A máskor annyira elbizakodott terek) az ’56-os forradalom kezdeti „mámorát”, majd az azt követő „jeges rémületet” követi nyomon: először a Petőfi-térre vonuló, bizakodó tömeg elevenedik meg az olvasó szeme előtt, néhány verssorral később már a határon átszökni próbáló anya és lánya tragikus jelenetébe nyerhetünk bepillantást, akik közül csak utóbbi éli túl. A költői bravúr itt nem annyira a mű cselekményében, hanem inkább annak térábrázolásában, vagyis a közelség-távolság dichotómiájának megjelenítésében rejlik. A versbéli terek ugyanis a versszereplők érzéseit képezik le: „Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy / ősszel közelebb lépnek egymáshoz az utcák, / a máskor annyira elbizakodott terek”. A forradalom sikerében reménykedő tömeg tagjai „összekapaszkodva járják a várost”, bizalmuk mozgásba hozza a mozdulatlan épületeket, míg az Amerikából sok év után visszatérő barátnő közeledésével zavart kelt, hatásának szokatlanságával pedig távolabb löki magától a lírai ént: „Bizonygattam, / hogy mennyire boldog vagyok, / és mennyire szeretem a férfiakat.

Az utóbbi állítás – noha az imént idézett versben ingatagnak tűnhet – az új kötet második szakaszában megerősítést nyer. Az Abelard és Héloïse című ciklus ugyanis főként a Nobel-díjas magyar íróval, Kertész Imrével folytatott kapcsolat viszontagságait foglalja szavakba.

Ebben a ciklusban a szerelem a versszereplőket, a hétköznapi tárgyakat, a tájat, sőt a műcímeket is átitatja. A nyitóvers érzékeny képei egy rendkívül bensőséges világ ajtaját nyitják ki számunkra: „Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt, / amelynél egymással szemben ültünk…” (Szerelem). Bárki, aki ismeri ezt az állapotot, tudhatja, hogy a „körülmények” ilyenkor másodlagosak, érzékszerveink pedig ezerszeresen működnek, egyfajta énvesztett létmódban, ahol már nem tudni, hol válik szét az egyén és az őt körbeölelő táj: „Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó / lugasban, és sírni kezdtek az újszülött levelek”. A ciklus egyes verseit az írótól néhol szenvedélyes levél-részlet (Abelard és Héloïse), máshol pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) című regényből származó idézet kíséri (Rab-arc), mintha csak óvatosságra intő feliratok lennének az előbb említett sérülékeny világ ajtaján, azt üzenve, hogy ennek a szerelemnek van arca, volt arca, és Takács Zsuzsa fontosnak érezte megismertetni velünk annak bizonyos vonásait, vagy egészen egyszerűen Kertész Imre eleget tett a lírai én felszólításának: „Könyörögj, / hogy emlékezzek rád!” (A rímek és rimák)

A címadó szerelmespár történetéhez hasonlóan – bár nem olyan tragikusan – az ő kapcsolatuk is véget ért: „Utoljára látlak mindig, állapítja meg, / ne kívánd, hogy éljek” (Búcsú). Noha a záródarab nem teszi egyértelművé az olvasó számára, hogy a szerelem, vagy magának az író életének búcsúztatása zajlik, a vers hangvételéből biztosan érezhető, hogy a kötet további művei már nem a szerelem, hanem a veszteség könnyeivel lesznek átitatva.

Már-már kísérteties, hogy az Abelard és Héloïse, valamint a Mi történik itt? című ciklus közötti „híd” mind formailag, mind tematikusan mennyire hasonlít az évtizedekkel korábbi, a Viszonyok könnye (1992) és a Tárgyak könnye (1994) közötti átvezetésre: az egykori szerelmek – az új ciklus esetében szerelem – örömei és kudarcai után hirtelen az elmúlás és a gyász hideg pengéje szegeződik a nyakunkra. Arról nem is beszélve, hogy a Viszonyok könnye rejtélyes zárómondatát („Nem tudom, hogy mi kezdődött el”) az új ciklus zárósora („Valaki most kezd új életet”), mondhatni, megválaszolja.

A Mi történik itt? ciklus lírai műveit nem lehet elemezni. „A versek személyessége túlmegy az irodalmilag elfogadhatón”[3], hogy Takács Zsuzsa egyik beszélgetését idézzem, ám épp ezáltal válik a kötet tetőpontjává. A költő lányának gyermekkoráról (Halottak látogatása), kórházi kezeléseiről (Nyári kertekben üldögélni), valamint utolsó nyaráról (Áldott legyen Anna) megemlékező versek mélységes csendre intenek bennünket, mintha csak egy temetésen ülnénk.

A kötet utolsó ciklusa, a Velünk, innen, el a jelen történelmi és politikai eseményeit vetíti elénk (A diktátor édes gondjai) az isteni gondviselés létében egyszerre bizakodó és lemondó lírai én szemszögéből. A fenyegetés, a lőterek „kattogása” (Hódolat Dosztojevszkijnek), a reményvesztettség (Játékos) zaklatott érzései adják a ciklus lüktetését, a fegyelmezett versforma, illetve a viszonylag rövid verssorok pedig ritmusra leginkább a katonai indulókhoz hasonlíthatók. Éppen ez teszi olyan félelmetessé a kötet záródarabját: miután „átmeneteltünk” az utolsó verseken, az európai irodalom kivégzésére érkezünk meg, ahol a „Dunába lövik a könyveket”, és ahonnét már senki sem tud menekülni (Velünk, innen, el).

A maradás szégyene rövid terjedelme ellenére összetett élményt nyújt az olvasónak: alkalmat a nosztalgiára, bepillantást egy szerelembe, csendet a veszteségnek, és utat a menekülésre. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik érdeklődnek Takács Zsuzsa költészete iránt, és ismerik valamelyest a munkásságát, mivel az új könyvben sok-sok utalással találkozhatunk a régebbi művekre. Persze ez nem elvárás, csupán egy hallgatólagos tanács, hiszen minél többen olvassák a kötetet, annál nagyobb esélyünk lesz ráébredni – akár egyenként, akár együtt –, hogy a süllyedés valóban felemelkedés.