Ütőér

 

 2._Banner_Zolt__n.jpg


Banner Zoltán

 

Bartók Bélával búcsúzom

 

Nem az alliteráció kedvéért. És nem készülök a végső távozásra sem. Sőt, még arról sincs szó, hogy netán együtt lettünk volna Bartókkal valahol, s onnan most egyszerre távozunk.

Sajnálom, de ezt nem tette lehetővé az élet, viszont a halála apropóján valóban megkíséreltem az együttlétet Ővele. Ugyanis 1970-ben, halálának 25. évfordulóján, Buzás Pál kolozsvári zongorista művésztanár barátommal összeszövetkeztünk, s szeptemberben bemutattunk egy olyan műsort, amilyen addig Erdélyben biztosan nem, de talán Magyarországon sem hangzott el sohasem.

Kétrészes, majdnem száz perces Szarvas-ének című előadóestünkön ugyanis a zenével és az irodalommal úgy igyekeztünk Bartók szellemét elővarázsolni, hogy ne külön-külön két előadóművészeti produkcióként hasson a műsorunk, hanem a zene nyelvéről az irodalom nyelvére, és onnan vissza való fordításként, s a két szólam összecsengéséből elevenedjék meg az a nemzetmegtartó hivatás és szerep, amit Ő képvisel a huszadik századi magyarság történelmében.

Ennek az elképzelésnek a jegyében választottuk ki mind a zenei, mind az irodalmi számokat. Az első részben az Este a székelyeknél, a Kolindák, a Medvetánc, az Allegro barbaro és a Mikrokozmoszból egy részlet Buzás Pál (majd néhány évvel később Pécsett Bánky József, a 90-es években pedig Békéscsabán Farkas Pál) előadásában, én pedig elmondtam Kodály Zoltán aforisztikus jellemzését Bartókról, kalotaszegi bútorfaragója, Péntek Gyugyi György levelét és Péntek Ferenc visszaemlékezését, József Attila Medvetáncát, Balázs Béla levelét, Bartók végrendeletének egy részletét és zárásként Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versét. Közben lemezről részlet volt hallható a Cantata profanából. A második rész tulajdonképpen két nagy műből állt össze: zongorán a 15 magyar parasztdal hangzott el, én pedig elmondtam (mint utólag kiderült, az egész magyar nyelvterületen először) a húsz perces Szarvas-éneket, Juhász Ferenc fantasztikus poémáját. Ha ráadást kellett adnunk, Buzás a Kis kece lányomat zongorázta, én Illyés Gyula Bartók-versével zártam.

Csak remélni tudom, hogy ahányszor előadtuk, főleg az erdélyi, vidéki kisvárosokban, mindig meghódítottunk néhány hallgatót Bartók zenéjének. Számomra viszont minden előadás olyan felrázó együttlétet jelentett, mintha valóban személyesen ismertem volna és egy régi, valamikor abbahagyott beszélgetést folytatnánk nyilvánosan.

No, de hát tulajdonképpen nem a Szarvas-énekről, hanem arról szerettem volna írni, hogy valamelyik nap, ebéd közben egyszer csak megszólalt a Bartók rádióban a 2. Zongoraverseny (Várjon Dénes előadásában). Azt hiszem, ezt a művét sokkal ritkábban játsszák, mint a 3-at; nyilván nehezebb is, mind technikailag, mind zenei tartalmában. Én is régen hallottam, talán valamikor a 60-as, 70-es évek Liszt-Bartók Fesztiváljain többször is. Ebéd után feleségem segítségével, aki zenész, forrásokat kerestünk, főleg a világhálón, mert kíváncsiak voltunk, miként elemzik, mit mondanak a műről az arra hivatottak?

Találtunk is nagy hozzáértéssel megírt szövegeket, amelyeknek a szerzői remekül szétszedték, majd ugyanilyen precizitással összerakták, vagy lenyűgöző zenetörténeti ismeretekkel elhelyezték a huszadik század zenéjében, szóval, ha mi el szeretnénk játszani, mert zongoraművészek lennénk, bizonyára hitelesebben tolmácsolnánk, mint azok, akik nem olvassák el ezeket az elemzéseket.

És, hogy Bartók 2. Zongoraversenyében egyaránt felfedezhetőek a barokk, Stravinsky és a magyar népzene elemei.

Na, de hát éppen itt kezdődik az én laikus érdeklődésem, ettől a ponttól szerettem volna valami olyan elindítást kapni, ami igazolná az én élményemet, azt az izgalmat, amit ez a mű keltett bennem.

Igen, tudom, sem a zenét, sem a képzőművészetet, sem más autonóm művészetet nem szabad és nem érdemes lefordítani fogalmakra, szavakra, versekre, novellára, mert ez hamisítás.

Minden művészet a saját kifejezési eszközeivel, a hozzárendelt érzékszervünkre hat, onnan fut be az élmény egy idegrendszeri központba, amely aztán, ha van az emberben megfelelően kiművelt fogadókészség, visszaáramlik az érzés- és tudatvilágunkba.

Csakhogy létezik még egy központ az emberi szervezetben, ahová, ha van megfelelően kiművelt fogadókészség, akkor valamennyi művészeti ág és ágazat élményei összefutnak, és ez az intelligencia. Nem a Mesterséges, hanem a Természetes intelligencia, amely valamennyi művészeti élmény üzenetét felfogja, és a szerint értelmezi és értékesíti, hogy az ember milyen önazonosság-tudattal rendelkezik.

Mivel én magyar önazonosság-tudattal rendelkezem, számomra valamennyi Bartók-mű  valamennyi hangja valamilyen formában életre kél, s lelkiállapotom szerint ezeket a műveket le is fordítom (szavakkal kifejezhetően vagy anélkül) magamnak.

Egy ilyen szubjektív méltatást szerettem volna találni a 2. Zongoraversenyről, de nem találtam. Nem is a zenetörténészektől és zenekritikusoktól várom, hogy Bartókról valami megrázó vallomásokat írjanak, hanem az íróktól. A nemzeti tudat nem szakosodhat külön az irodalomra, a művészetek valamelyikére, a politikára, a nevelésre, az egyházakra stb. A nemzeti tudatnak és intelligenciának át kell törnie a szakismeretek falait, a nemzeti tudatot és intelligenciát nem szerelheti le, nem semlegesítheti semmiféle szakbarbárság, idegen ideológia, mert éppen abból fakad, amiből minden alkotótevékenység: a történelem mélyrétegeiből. A saját közösséged történelmének a mélyrétegeiből. Illyés Gyula sem volt zeneértő a szó szakmai értelmében, de csodálatos Bartók-versében éppen erre utal: „Szikár, szigorú zenész, hű magyar, / volt törvény abban, hogy éppen e nép / lelke mélyéből, / ahová leszálltál, / hogy e mélység még szűk bányatorka / hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl / a hideg-rideg óriás terembe, / melynek csillárjai a csillagok?”

És akkor most térek vissza írásom címéhez, amivel tulajdonképpen csak azt akartam bejelenteni, hogy egyelőre nem írok több tárcát (vagy mégis?…), annyi dolgom akadt, és mert szeretek Vele, de legalább a zenéjével együtt lenni, hát Bartók Bélával búcsúzom...      

 


 

Megszámlálhatatlanul

 

Itt állunk megszámlálhatatlanul.

Tulajdonképpen tisztelem a statisztikákat, s még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a népszámlálási biztosok és hivatalok becsületesen végzik munkájukat.

Csakhogy én másképpen számolok. (A matematika játékait soha nem tudtam megoldani, de fejben gyorsan és pontosan számolok.)

Gyermekkoromban, a harmincas években, a romániai Szatmárnémetiben, családi körben, úgy hallottam, hogy az erdélyi magyarság három millió főnyi.

Az ötvenes években, fiatal szerkesztőként Kolozsváron, úgy tudtuk, hogy két és félmillióan vagyunk.

A hetvenes években kiderült, hogy csak kétmillióan, a nyolcvanas évek végén egymillióhétszázötvenezren, aztán már itt, Magyarországon élve a 2000-es év körül már csak másfél millióról volt szó, a tíz évvel ezelőtti népszámláláskor pedig kiderült, hogy egymilliókétszázötvenezerre olvadt le az erdélyi magyarság létszáma.

Én is az átköltözöttek közül való vagyok, de azért ez úgy érintett, mint aki személyesen veszíti el valami balesetben családja kedves tagjait.

S most azt írják, s arról elmélkednek, hogy a 2022-es romániai népszámláláson egymillió-nyolcvanezren vallották magukat magyarnak (beleértve természetesen a székelyeket is), vagyis egy-két év, és az egymillió alá süllyedhetünk.

A népességfogyás persze Magyarországon is folyamatos, s bár a többi Trianonban elcsatolt területeken is ez történik, öntudatosan ismételgetjük, hogy a Kárpát-medencében még most is a magyarság a legnagyobb nemzetközösség.

És ez egy vívmány? Hiszen a legújabb őstörténeti kutatás szerint tulajdonképpen ez már 5-6 ezer éve így van, mert ma már bizonyos, amit személy szerint régóta hittem, hogy az avarok és a hunok is az „ősmagyar” nyelvet beszélték. Erről a titokról az első zárat atyai jó barátom, László Gyula pattintotta fel, például éppen kolozsvári ásatásaival az 1940-es években; bár nagybátyám, Banner János, a legelismertebb európai bronzkori régész, Békés és Csongrád megyei kutatásainak a tárgyi emlékei, különösképpen amelyek a hódmezővásárhelyi múzeumban láthatóak, bennem mindig rokoni érzéseket keltettek a sarlós istenek meg az alföldi Vénuszok szobrászai iránt. Lehet egyébként, hogy János bátyámban is élt a gyanú, de az ő életében ez kimondhatatlan volt Magyarországon.

Talán az a vonzalom sem volt véletlen, ami első éves egyetemista koromban a régészet felé csábított, s mivel ezt meg is vallottam, elküldtek nyári ásatási gyakorlatra Malomfalvára, a Marosvásárhely közeli, teljesen elrománosodott falu határában működő brigádba, amelyet Constantin Daicoviciu kolozsvári egyetemi tanár és múzeumigazgató irányított, de persze, nekünk Decebal és a dákok, tehát a feltételezett román őslakosság nyomait kellett megtalálnunk.

Így hát másodéven már ott is hagytam Malomfalván régészálmaimat, s harmadévtől középkori művészettörténetre szakosodtam, majd, mivel ilyen életcélokkal elhelyezkedni szintén álomnak bizonyult, az ötvenes évek végétől egész életemet a szellemi létfenntartó, huszadik századi erdélyi művészet krónikájának, sőt, előadóművészként művelésének szenteltem. S ez alatt a 60-65 év alatt észrevétlenül, de főleg az utóbbi időben ennek a távolodó virágkornak (látom-hallom a kétkedő mosolyt, a legyintést, sőt tiltakozást, de csak hajrá, ez így van, ez bizony virágkor volt, kedves barátaim és ellenségeim!), szóval ennek az egész átélt félévszázadnak inkább a művészetfiozófusává szigorodtam.

S mint ilyen térek most vissza, s mint az elején említettem: számolom másként a 2022-es/2023-as összeírási adatokhoz/adatokat.

Mindenekelőtt: Antall József igéje ma is érvényes, mert biztosan él tizenötmillió magyar a világon, csak persze a nyugati és óceánparti (Amerika, Ausztrália, Dél-Amerika) országokban nem beszélve Ázsiáról és Afrikáról, nem számolja őket senki, ezért ők nem is vallhatják meg nemzetiségüket, meg aztán vannak, akik nem is akarnák megvallani, s vannak, akik (második, harmadik, x-ik nemzedék) nem beszélik már a nyelvet, a nevük is idegen, de magyaroknak mondják magukat, persze nem a népszámláló biztosoknak.

Csakhogy Magyarországon és szerte a világban az Erdélyből hiányzó 2-3-500.000 emigráns sem erdélyinek, hanem nyilván magyarnak vallja magát, mikor megkérdezik.

És ezzel be is rekesztem a hagyományos számolást.

Mert hogyan is zengi Berzsenyi-Kodály: „nem sokaság, hanem lélek!”

A hivatalos népszámlálás is „lélekszámról” ad tudósítást, csakhogy a lélek eloszlása nem fejenként történik. A nemzeti lélek nem a megszámlált lelkek összessége, hanem egyrészt jóval kevesebb, mert Magyarország vagy Erdély nem valamennyi, magát magyarnak valló polgára vállalja és tartja élete értelmének a haza védelmét, építését, kultúráját, és soha sem fogja saját érdekeit alárendelni a nemzet létének; másrészt jóval több, mert mindenben megnyilvánul, mindent eltölt, meghatároz, mindennek erőt, méltóságot, rangot kölcsönöz, ami a nemzet létét, fennmaradását, tekintélyét ‒ igazát szolgálja. Tehát nemcsak személyektől, hanem a gazdasági és a szellemi élet MŰVEIBŐL meríti azt az életerőt, amely 5-6 ezer, de legalább ezer éve megtartott bennünket.

Erdély lelkét száz éve formálja Tamási Áron, Bartók Béla, Szervátiusz Jenő, Kós Károly, Poór Lili, Bánffy Miklós, Kányádi Sándor, Székely János és száz meg száz alkotóember az irodalom, a tudomány, a művészetek, az iskolák, az egyházak, a könyvek, a színházak, a falvak, az ipar, s a létező politika világából. S miután eltávoztak a földi életből, lelkük nemzeti értéke vagy nemzeti értékük lelke itt marad, sőt száll lélektől lélekig, s közben megtartó energiát ad le és veszen fel, s ez így lesz egészen addig, amíg egyetlen alkotóember él, aki Erdély lelke jegyében dolgozik. És hányan vannak szerte a világban erdélyi magyar építészek, szobrászok, festők, színészek, írók, zenészek, és persze orvosok, mérnökök, egyszerű szakácsok, iparosok, farmerek, sofőrök, banktisztviselők, akiket azért tisztelnek az idegenek, mert pontosan, de főleg lélekkel végzik munkájukat?

Miért nem követnek el annyi bűnt, erőszakot, pusztítást Európában egyetlen más nemzet fiai ellen sem, mint az elszakított Részek magyarsága ellen? Miért várják minden évtized népszámlálásától a diadalt, hogy „ezeket” végre felszámoltuk?

Mert megszámlálhatatlanok vagyunk.

 


 

Fölszállott a páva

 

 

És elszállt?

Remélhetőleg csak időlegesen és nem véglegesen.

Követem a kulturális sorozatokat a televízióban, mert ezek olyanok, mint a mozgólépcső, amely összeköti a közművelődés emeleteit.

Örvendetes a Virtuózok évenkénti rendszeressége, bár egyelőre nem látom: nemzetközivé avatásának politikai gesztusa mennyire emeli ki még kézzelfoghatóbban, illetve még fülhallhatóbban a magyarság zenei tehetségének a világhatalmi jelentőségét.

Ritmikus a Dal-versengés is, amely viszont éppen az által nyert önérzet-növelő szerepet, hogy levált az intervízió politikai korrupcióval átszőtt futószalagáról. (Ezzel a műsorral csak az a bajom, hogy a hazai, de ugyancsak fesztivál-felhajtású viadal díjnyertes számai nem válnak az ország dalaivá, mint hajdan a könnyűzenei versenyek melódiái, mert ezek nem olyan dalok, amelyeket a zenei képzettség nélküli fiatalok is megtanulhatnak, dalolhatnak, s életkorra való tekintet nélkül mindenki újra szívesen meghallgatna.

Viszont ritkábban hirdetik meg a népzenei-néptáncművészeti vetélkedőt, pedig a Fölszállott a páva rendezői, éppen a kínálat bősége miatt, már rég korosztályokra bontották, tehát önmagától/önmagából kiindulva szélesedett Kárpát-medencei ünnepi alkalommá minden kiírása.

Ha a Virtuózok páratlanul vonzó televíziós rendezvény Európában, vagy talán az egész földkerekségen (márpedig az!) a Páva még inkább hungarikum, hiszen a komolyzenei kultúra még él, éldegél minden országban, de hol vannak azok az angol, német, francia, holland, svéd stb. gyerekek, fiatalok és felnőttek, akik a saját népdalaikkal, néptáncaikkal és hangszeres népzenéjükkel versenyre kelhetnének a mi csángó, alföldi, kalotaszegi, méhkeréki, mezőségi, szilágysági, felvidéki, bácskai s a Budapesten vagy más nagyvárosokban élő, eredeti népi, szellemi  kultúránk képviselőivel? És nem előadókban van náluk a hiány, hanem népművészetben. A talaj hiányzik, a rég kiszáradt növényzet és a történelmi eső, amelyet nem lehet virtuálisan előállítani.

Persze, lehetséges, hogy amikor ezeket a sorokat rovom, már javában folynak az előkészületek a 2023-as Pávára. Isten éltesse a szervezőket!

Nem is ez az én igazi kérdésem, hanem az, hogy a talaj, a növényzet és a történelmi esők hogyan vészelték, vészelik át az új századfordulót a mi vidékeinken? Hiszen akkora éghajlatváltozást viselünk el, ami egyszerűen semmiféle műszerrel sem mérhető; pontosabban: mérhető lenne, de eszük ágában sincs, nem is képesek rá azok, akik ezt a szellemi éghajlatváltozást előidézték, s közben egyfolytában arról fecsegnek, hogy ők majd megmentenek minket a pusztulástól.

A kapitalizmus parancsára a szocializmus egyszer már megszüntette a falut és azt a parasztságot, amelynek a művészetét, művészetéről írott leltárát Malonyay Dezső négy fokos kötetben letette az asztalunkra a 19. és a 20. század fordulóján, majd Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László az utolsó percekben begyűjtötték a népdalokat, Kallós Zoltán, de már előtte s utána mások is megmentették a balladákat, egyesek az imádságokat, egyesek Martin Györggyel az élen, a táncokat, s bár azóta még nagyobb foltokban tűnt el a magyar népművészet élővilága, élőhelye, éppen a Páva-sorozat ébresztette fel újra és újra a reményt, hogy a forrás vize, ha nem is buzog, de még mindig csurran-cseppen egy-egy gyöngyszemet. Merthogy vannak nagyon távol eső rejtőzködő vidékek, tájegységek, falvak, tanyák és a mai napig élt/él ott egy-egy öregember, öregasszony, cigánybanda, aki/akik közvetlenül vagy valakiktől átörökítették a himnusszal felérő nemzeti imákat.

Mert minden parasztember, parasztasszony, legény, leány, aki ősi módon varrt, szőtt, korongolt, kovácsolt, faragott, építkezett, énekelt, mesélt, cimbalmozott, alakoskodott ‒ imádkozott. Mert az Isten tehetséggel ruházta fel: a szépteremtés tehetségével, s aki az igaz SZÉPSÉG szolgálatát végzi, az imádkozik, s bennünket, akik „szívnémaságra születtünk” (Illyés Gyula) himnuszként töltenek el a méltóság érzetével ezek az imák.

A tanult, profi művészek ‒ a festők, a zeneszerzők, a csellóművészek, az építészek, a táncmesterek, de még a multimédiás művészek ‒ műveit is össze lehet mérni, hasonlítani, rokonítani, vonulatokba és iskolákba illeszteni, mind helyi, mind nemzetközi viszonylatban. Ebben a tekintetben is egy óriási faluvá vált a világ.

De a tárgyi és szellemi népművészet (tehát nem a néprajzról beszélek) termékeit sem helyi sem nemzetközi mércékkel nem lehet egymáshoz viszonyítani, mert ezek a közösség, az egyes nemzeti közösségek művei, belőlük pedig csak az az egy van, amelyikből ezek a műfajok kiforrtak. S ha a nemzeti közösség feloszlik, megszűnik népművészete is, mert kiszikkad a mélység (a talaj, a növényzet, a történelmi esők), ahonnan a művészet formái, elemei származnak. Ugyanis ezek a formák és elemek nem képzeleti termékek csupán, hanem a mindennapi fizikai és lelki szükségleteket, létfeltételeket kiszolgáló tárgyak és lelkiállapotok testet öltései. Jelek, hogy az Ige testté lőn.

A világ valóban lassan egy nagy falu, viszont a falu elveszíti egész világ-voltát. Ez az emberiség öngyilkosságának egyik dimenziója. Szerintem a legeredményesebb.

A Kárpát-medencében is több mint egy évszázada elkezdődött a népművészet élőhelyeinek az elszikesedése. De örökké támadtak éber szellemek, akik még a digitalizáció előtt a maguk manuális vagy kezdetleges technikai eszközeivel és pótolhatatlan forrásmunkák megjelentetésével kínáltak/kínálnak a falu és a parasztság kihalásával járó szívnémaság folyamatának a felfüggesztésére. És örökké kiderül, hogy itt is, ott is él egy-egy nótafa, táncfa, mesefa, aki a kincsestár soros őre, s egy-egy fiatal lány vagy legény, esetleg egy egész csoport, akik pedig vállalják az átörökítést, s még a maguk vérmérsékletéből is hozzáadnak az ősformákhoz.

Többek között ennek is köszönhető, ha megfogyva bár, de él a nemzet. S amíg a nemzet él, addig a nemzeti lélek nagyságának, erejének arányában a népművészet is hozzátartozik lélegzetvételünkhöz.

Ágyamat éjjel-nappal egy csíkos mármarosi gyapjúcserge takarja. Amikor pedig napközben, délután egy kicsit pihenni térek, varrott és szövött kalotaszegi párnák vesznek körül, mintha ostromlott vár bástyái között feküdnék. Az ostrom célzottja persze nem én vagyok, hanem azok és azoknak a szelleme, akik valaha létrehozták ezt a védelmi gyűrűt.

No, ezért fontos, hogy a páva minél gyakrabban fölszálljon, és tollaival elkápráztassa az elvakult ostromlók szemét.


 

Az igazságban hinni kell

 

Ez így persze teljesen közhelyes. És mégis a legbonyolultabb feladatnak tűnik, amikor átlépjük 2022 és 2023 küszöbét.

Mert nem a tojás vagy a forint árának és értékének az igazságát keresi az afféle ember, aki egész életében gondolkozásra kényszerült, és közben észrevétlenül reflexévé vált a gondolkozás.

Egy művészi mű, például egy színmű, egy szobor, egy zongoraverseny vagy regény alkotója nyilván abbéli örömében veszi fel a küzdelmet művéért, vagy hordja ki kínok között, mert a mindenkor (anno 1-től 2022-ig) sötét, kaotikus mindennapok ködében meglát, érzékel, követni óhajt, sőt akar egy fényforrást, amely mint holmi mocsártűz lángja, mind bennebb és bennebb csalja maga felé, s ha azt is vállalja, hogy győzelem, célba érés, megszerzés, meghódítás helyett belesüllyed az ingoványba ‒ akkor bizonyosan ki is hozza, és igyekszik szilárd formai halmazállapotot biztosítani annak a lángnak, fényforrásnak: az igazságnak.

Persze, ez sem ilyen egyszerű, hiszen aki nincs felkészülve délibábok és hamis illúziók felismerésére, lidércfényt, halálos, gyilkos mocsárlángot is követhet, s ha sikerül is elérnie, formát kölcsönöznie számára, hiába véli igazságnak ‒ önmagát vezeti félre és művének élvezőit, és elsüllyednek együtt a degenyegben.

És akkor miért van az, hogy a műtárgyromboló fiatalok nem a giccset, az áligazságokat megjelenítő műveket támadják, hanem a valódi művészi igazságot, tehát az emberiség egészséges szellemi közérzetéhez tartozó, abba beleszervesülő Műveket?

Nem tévedésből, nem azért, mert képtelenek megkülönböztetni az igazit a hamistól, hanem mert pontosan tudják, hogy mi a szent az ember számára, és pontosan a szentségtelenítés a szándékuk. Vagyis az igazság tudatos tagadása. Amit ők, mármint az igazságot, eddigi életükben nem tapasztaltak meg, nem éltek át, de azt hallották, hogy ezekért az emberi csodákért, mármint a művekért, mekkora küzdelmet folytattak azok, akik létrehozták, ők pedig nem hajlandók példájukat követni. Tehát nem kívánnak küzdeni, szenvedni, az életüket megrövidíteni másokért, mint elődeik, s különösen a Teremtő által tehetséggel, küldetéssel felruházott alkotóemberek.

Teljesen tudatlan vagy éppen cinkos bölcsek azt mondják: ó, hát szegény fiatalok, nem ők a hibásak, nem ők a felelősek balgaságaikért, hanem szüleik, vagy/és az iskolai nevelés, vagy/és maga a társadalom ‒ na, itt álljunk meg egy szóra.

A szülő és az iskolai nevelés valóban felelős a gyermekek felelőtlenségéért ‒ de hiszen ők jelentik a társadalmat! És lehet, hogy a fiatalok valóban az ők áldozataik, de kinek az áldozatai a szülők, a nevelők, tehát a társadalom? Az áldozati szerepet háríthatjuk egyik tényezőről a másikra, egyik történelmi korszakról a másikra, de a felelősséget soha!

Felelősségtudattal viszont csak olyan ember rendelkezhet, aki kijárta a hit iskoláját. Gyermekkorunktól kezdve megszállottan hiszünk mindabban, amit nem érthetünk; ez egyrészt önvédelmi reflex, másrészt a személyiségfejlődés törvényszerű folyamata. Attól a perctől kezdve, amikor a megértés átveszi a képzelet, tehát a hit, az álom-félálom szerepét ‒ védtelenül állunk a valóság útkereszteződésében, s előbb-utóbb el is üt, elgázol, maga alá temet a forgalom, ha el nem kezdjük felvértezni magunkat a felnőtt ember hitkultúrájával.

Tehát miután csalódtunk ‒ rájövünk, hogy az a világ, amiben gyermekként hittünk, amiről álmodoztunk ‒ nem létezik; a valóság pedig, amibe belecsöppentünk ‒ ellenséges, de legalábbis idegen tőlünk és belepusztulunk, ha nem teszünk a veszély ellen valamit; meg kell találnunk az új nem létezőt, amiben ugyanúgy álmodozhatunk, amelyet ugyanúgy hiszünk, mint gyermekkori önmagunk másvilágát.

Ennek a másvilágnak két kapuja van: a művészet (minden művészet, a költészettől az építészeten keresztül a táncig), s e művészetek útjai vezetnek a másik kapuhoz: az Igazsághoz.

Örökké csak egy igazság létezik, de annak az árama átjár mindent, átjárja az egész fizikai és szellemi Mindenség ereit.

Az igazság árama átjárja a kőzeteket, a növényeket és az állatokat, átjárja a tudomány és a technika vívmányait és az emberi erények: a becsület, a szeretet, a hűség, a szorgalom, a diadalérzet és a szenvedés, a rabság és a szabadság, a félelem és a bátorság stb. köpenyét veszi magára.

Itt a két kapun, a művészet és az igazság kapuján belül csodálatos átjárások nyílnak a szép, a jó és az igaz tartományai között. Hiszen ez az örökkévalóság terepe az eföldi életben. És itt újra találkozhatsz gyermekkori hitvilágod biztonságával, hőseivel, elődeiddel, akik e kapukon nem engedik át ellenségeidet.

Ellenségeiddel egyébként nem az a baj, hogy tagadják az igazság és a művészet kapuját, hanem az, hogy maga az igazságérzet és a művészet vágya szikkadt ki bennük, s vakon, megvakultan azt hiszik, hogy csak a sötétség létezik, ezért ők csupán ebben a sötétségben hisznek, ezt a sötétséget hiszik igazságnak, és ebbe a sötétségbe álmodják bele a művészi formát. Nekik nincs fehér karácsonyuk, nekünk van, akkor is, ha nem havazik és feketében suhannak, sürögnek az angyalok.

A tudomány egy fekete lyukban keresi a Genézis titkát.

De a természet minden esztendőben figyelmeztet hatalmának igazi rejtélyére: december 21-én, néha 22-én, de legfennebb 23-án nemcsak a legrövidebb nappal foglyai vagyunk, hanem a leghosszabb éjszakának is. Fekete lyuk tátong életünk valamennyi decemberén. És néhány nap múlva egy rejtett fényforrás nyomán elindulhatsz az igazság keresésére, amely napról napra közelebb enged magához. Ha engeded, hogy higgy az igazságban.

Csak hinni kell, hát nem egyszerű? És másképpen nem lehet? Az igazság nem tanulható meg az íróasztalomnál, a könyvtárban, bárhol? Hiszen minden, ami emberi ‒ megtanulható, márpedig az igazság tipikusan emberi minőség.

Igen, megtanulható az igazság. De ha csupán megismerhető, elsajátítható lenne, soha nem hinnénk benne, s nem várnánk tőle a boldogságot.

A boldogság viszont nem karácsonyi ajándék, hanem mindennapi torna égre nyitott ablaknál. Áradhat be rajta sarki fagy vagy sivatagi kánikula ‒ Neked tudnod kell: csupán a törvény teljesedik be az év legrövidebb napjától a leghosszabbakig. Ez a törvény a Te otthonod.

Valaki csenget. Kinyitom az ajtót, hát a néhány hét múlva kétszáz éves Madách Imre áll a küszöbön:

‒ Ember! Küzdj és bízva bízzál!


 

Ábel Brüsszelben

 

Százhuszonötéves születésnapja alkalmából a Kárpát-medencében rendezett rendes feltámadását követően Tamási Áron betért az irodalomtörténeti múzeumba, az üveges rekeszből kiemelte Ábelt és lelket lehelt belé. Mivel távozása óta több mint egy fél évszázad eltelt, és időszerűnek érezte újra elindítani a közvéleménykutatást afelől: mi célra vagyunk a világon?

Ábel, miután hazatért Amerikából, s tulajdonképpen már akkor, száz évvel ezelőtt reménytelennek ítélte az Újvilágot, belenyugodott a néger bányászlegény válaszába: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Most, hogy Áron, az édesapja újra elengedte, pontosabban újra megragadta a kezét, hogy útra kérje, eldöntötte, hogy éppenséggel a helyben maradást, tehát a Kárpát-medencét választja s legalább meggyőződik: vajon sokan, elegen megfogadták-é a bölcsességét, s ment-e a világ elébb, tehát boldogabb lett-e azáltal a székely és a nem székely magyarság, hogy otthont teremtett magának a hazában?

Mivelhogy Tamásihoz képest én fanyelven beszélek, meg sem kísérlem azokat a beszélgetéseket reprodukálni, amelyeket Ábel, Székelyudvarhelyre érkezését követően a legkülönbözőbb életkorú és foglalkozású, például éppen Vele egykorú diákokkal folytatott. Nyelvileg (udvarhelyszékileg) még csak meg tudták forgatni egymást, de megbízható hírek és álhírek szerint a megkérdezettek elenyésző része csodálkozott, a túlnyomó többség viszont nem is értette a kérdést. Különösen az írók, művészek, vidéki celebek (ezt az elnevezést Ábel nem is tudta hová tegye s mivel töltse meg) kacagtak rajta, s faggatták is, hogy milyen intézménytől vagy civil szervezet megbízásából fáradozik?

‒ Tulajdonképpen jól él a népem ‒ gondolta magában, ‒ s akkor megy világgá, amikor akar, de főleg nem megy, mert otthon érzi magát a sajátjában, be kellene ülnöm egy ilyen angol feliratú kocsmába, úgy látszik, angolok bérelik valamennyit, s levelet kellene írnom az Öregnek, mármint Áronnak, hogy térjen haza Ő es, na, amikor idáig jutott volna az elhatározásban, megállott előtte Fuszulán, a policáj, mert Fuszulán örök, és igazoltatta.

Természetesen nem találta rendben Ábel papírjait, ezért felszólította, hogy kövesse az 1989-ben felgyújtott, de mára régi pompájában fénylő rendőrségi épületbe.

Ő erre magára kanyarította az elmúlt évszázad alatt többszörösen felújított, többszörös láthatatlansági réteggel téliesített örökkévalósági köpenyét, s vonat vagy gépkocsi helyett inkább egy drónba szállt, hogy meg se álljon Kolozsvárig.

Közel lévén karácsony, számos ismerős angyallal találkozott odafenn, akiket a Rengetegből, a Városból, vagy Amerikából hívott magához időközben a Jóisten, és látta a szent erdélyi püspököket, Márton Áront, Apor Vilmost, s a Szatmár felé igyekvő Boldog Scheffler Jánost angyalok gyűrűjében, akik a hívek ajkáról ellesett karácsonyi kéréseket nyújtották át felettesüknek. És hát székelyruhás angyalok kíséretében nem más közeledett hozzá, mint Orbán Balázs, fokos kötettel a hóna alatt, nahát, talán csak nem írta meg a Székelyföld leírásának hetedik kötetét?! S már kérdezte is az öregtől, aki ugyanazt az öltözetet viselte, amelyben Udvarhely közepén álldogál mindennap a szobra.

‒ Eltaláltad, fiam! Meg kellett írnom egy olyan rövid összefoglalást, amiben nemcsak a régmúlt, hanem az utóbbi, a huszadik évszázad nyomorúságai és diadalai is bennefoglaltatnak, mégpedig olyan nyelvezettel, amelyet az óvodások is megértenek.

‒ S miféle óvodába s miért viszi oda bátyám ezt a székely újszövetséget?

‒ A brüsszeli óvodába viszem, fiam, ahol ugyan felnőttek ülnek egy hatalmas arénában, de azok annyit tudnak a történelemről, mint az óvodások, pedig azért küldték oda őket, hogy a vén Európát megváltsák a háborúságok, a szegénység és a sötétség átkától. Én csak annyit szeretnék elérni, hogy miután a székelység, de tulajdonképpen az egész erdélyi magyarság, a magunk mögött hagyott száz évben minden európai nép és nemzet között a leghívebben megőrizte a Krisztus utáni kétezer év tanulságait, hadd kapná meg karácsonyi ajándékképpen az autonómiát. Cserébe megajándékoznánk mi is ezeket a népeket és nemzeteket a hit, a bizalom és a reménység olyan furfangjaival, amelyekkel kijátszhatnák az őket megtámadó Gonosz kísértéseit.

Ábel ekkor vette észre, hogy igen-igen elérniük kellett volna már Kolozsvárt, de az az óriási karfiolként szétgombásodó tömeg, ami alant kitárult, még csak nem is hasonlított arra a városra, amelynek minden tornyát ismerte, de ezek a tornyok elsüllyedtek a betonkarfiolban. Az a Kolozsvár tehát már nem létezik. Nem baj, megyek a vén krónikással Brüsszelbe:

‒ Hadapródjaként elkísérhetem Balázs bátyámat?

‒ Gyere, fiam, haladjunk, ne vesztegessük a drága örökidőnket!

Miután egy delegációval együtt besuvadtak a Parlamentbe, lekanyarították vállukról az angyalpelerint, s mivel egy kicsit tanácstalanul szemlélődtek, egy illetékes tudósítóknak vélte, s be is tessékelte őket a sajtópáholyba.

Az értekezlet tulajdonképpen már rég zajlott, s a hölgyek egymás vagy az urak szavába vágva éktelenül csepültek valakit vagy valamit, de a dühtől, gyűlölettől, irigységtől eltorzult arcok nem a harci kedv, hanem a félelem benyomását keltették.

Hát az már bizonyos, gondolta Ábel, hogy itt most nem karácsonyi ajándékozásról vitáznak, vajon szegény Balázs bátyám mit is kezdhet az Ő székely bédekkerével, s ebben a pillanatban arra is fény derült egy ékes felszólalásból, hogy Magyarország körül folyik és feszül az ijedelem árja.

Te jó Ég! De hát mi történhetett itt száz év alatt, micsoda hatalomra tehetett szert ez a kis, megroggyantott ország, hogy ekkora rettenettel beszélnek róla a leggazdagabb országok küldöttei?!

Mindenesetre Ábelben magasra hágott a büszkeség, s amikor éppen megüresedett a szónoki pulpitus odasettenkedett és beszólt a mikrofonba:

‒ De hát hölgyeim és uraim! Ha Magyarország ilyen veszélyes állam, s ennyire félnek tőle, miért nem kötnek vele szövetséget, szerződést, hogy az ő vezetésével Önök is részesüljenek hatalmában?

A teremőrök ekkor vették észre, hogy a szónok nyakában nem fityeg semmiféle azonosító, s egyszerre rohantak feléje a hatalmas terem minden sarkából.

Ekkor egy angyal súgott valamit Ábel fülébe, aki elkiáltotta magát:

‒ Allah akbar!

Mire az egész társaság, minden képviselő talpra szökkent és bocsánatkérően, behúzva a nyakukat kisomfordáltak az ajtókon.

 


 

Buborék

            

Fürdünk a stílustalanság megfiatalító habjaiban. Megtisztulni nem tudsz bennük, de elkápráztatnak a röpködő buborékok. A szappanbuborékok. Emlékeztek még a szappanra? Sajnos nagyon konkrét volt, kézzelfogható, ezért ő is kiment divatból.

Ezek a buborékok persze többnyire akkorák, hogy nem is látjuk tőlük egymást.

A személyiség kultusza eltakarja szemünk elöl a tehetséget. Persze a személyiség személyiségét is, de ez most lényegtelen.

A személyiség kultusza (azt mondják erről, hogy liberalizmus) a művészetben azt jelenti, hogy ahány személyiség, annyi stílus. De a személyiség kultusza adott fokon kioltja a személyiség fogalmának a tartalmát, a rengeteg személyiség nem a személyiségek közösségévé szervesül, önmaga ellentétévé nem válhat, hanem megszünteti önmagát. Ezért mondják azt, hogy korunk stílusa a stílustalanság. És így van jól, mondják, mert ez a világművészet, vagy legalábbis ilyen lesz, ilyen kell hogy legyen.

Világművészet azonban sohasem volt (az ősművészet sem az), és nem is lesz, mert a világ nem egy asztallap, hanem csodaszép hegy- és vízrajzi térkép.

De egyelőre engem továbbra is a korszerűség, tehát korom, a huszonegyedik század első negyedének a stílusa, ez a bizonyos stílustalanság érdekel. És ezzel szoros összefüggésben a tehetség, a tehetségesség sorsa.

Tulajdonképpen századunk esztétikai, szellemi összképe páratlanul pompás, valóban csodálatos. Olybá tekintve az emberiség művészettörténeti korszakolását, az építészettől a divatékszerekig mindent időszerűvé, korszerűvé, modernné varázsolt a tudomány s főleg a belőle csordult technikai, vagy mondjuk magyarul: a műszaki haladás, tökéletesedés, a fejlődés immár évszázadok óta tartó kontinuitása, de a digitalizáció, automatizálódás, elektronika, stb. még nem a csúcs, a csúcsot nem is a Földön érjük el, hanem például majd a Marson vagy a Vénuszon. (Mármint a Vénusz nevű bolygón…)

S ebben a távlatban nemhogy stílusra, de művészetre sincs szükség, hiszen amit a művészet szolgált (a magunk és a Mindenség láthatatlan dimenzióinak a megismerése, de legalábbis a beléjük pillantás s ezáltal lelkünk eföldi megváltása, tehát a különböző boldogság-projektek) automatikusan feloldódik, megvalósul az űrutazás, az űrforgalmi rendszer, tehát a világűr gyarmatosításának a folyamatában.

Ráadásul ez lesz az igazi megváltás, hiszen megszabadulunk az eföldi lét gondjaitól, fájdalmaitól, felelősségtudatától, s megszabadulunk főleg a robotok zsarnokságától, amik/akik akkor már teljesen feleslegessé teszik az emberi társadalom együttélési szabályait.

Ez a cinikus gondolatmenet nem az én agyrémem, egyszerűen mindabból kiolvasható, ami a politikai, társadalmi, gazdasági életben és a médiában történik.

A művészetekre egyszerűen nincs szükség ebben a folyamatban; azért neveznek, minősítenek minden szórakoztatóipari jelenséget és személyiséget művészetnek, művésznek, hogy minél hamarább kikopjon az emberiség emlékezetéből, tudatából a művészet lényege, méltósága, haszon és érdek feletti humanizmusa. És hát ezért nincs korunknak stílusa, nemcsak olyan értelemben, mint gótika, barokk, szecesszió, hanem a mindössze néhány hónapig tartó izmusok, szalmaláng-tendenciák. Ha a tudományos kutatást, a kereskedelmet, a termelést, a politikát, a filozófiát stb. a spekuláció uralja, hát uralja a művészeteket is! S akkor ott van az egész eddigi művészettörténet meg a tudomány anyagi világnyelve, pénzbe nem kerül, jogi akadálya nincs, meríts ezekből!

Ez korunk stílustalansága? A végtelen, a határtalan, a gátlástalan eklektika? A káprázatos elegyesség? Ne tudj meg semmiről semmit, de viselkedj úgy, mintha mindent ismernél? Sietségetekben le ne törjétek, el ne feledjétek, meg ne hamisítsátok az eredeti (EREDETI) művek üzenetét!

És mi történik mindeközben a tehetséggel?

A tehetség (egyébként akárcsak a tudás) Isten ajándéka. Igen, kedves anyagistenimádók: úgy is le lehet írni, sőt kikutatni és meghatározni tán még reprodukálni, hogy ilyen és ilyen gének, sejtek, idegféleségek emlékezete és összejátszása. S minél többen élünk a Földön, annál több tehetséges ember születik. A tehetség nem kortalan. Térben és időben meghatározott mennyiségű és minőségű tehetség születik. A legérzékenyebb emberi tulajdonság, illetve minőség elnyomható, befolyásolható, felszítható. Ezért, ha nincs más választása, beáll a szórakoztatóiparba. Félre sohasem áll. 

 A stílusokat, művészettörténeti korszakokat, irányzatokat mindig egy vagy több helyen, de egy időben néhány tehetség indította el, aki hallgatott Isten és saját szűkebb emberi közösségének a sugallatára. Az igazi, a jelentős, a hivatáshű tehetség tehát a Teremtést folytatta olyan művészi forma által, ami az emberi lélek formavilágát gyarapította. Mindenkiét, aki nemesen és méltósággal kívánta teljesíteni kötelességét.

Hiszem, kell hogy legyenek, élnek vagy születni fognak Európában, Ázsiában, Afrikában, bárhol olyan tehetségek, akik századunkban megteremtik azt a stílust, amiért érdemes lesz a Földön maradni, amíg fel nem robbantják a tehetségtelenek.

Vagy: már élnek is, csak nem látszanak a buborékoktól?


 

Rajzolunk, vagy nem létezünk

 

Most azt gondolja az emberiség, hogy a tökéletes leképezésig fejlesztett technikai eszközökkel megoldottuk a tájékozódás valamennyi lehetőségét a Mindenségben.

Képkorszak van. Csak úgy gurulnak a képek érintésünk nyomán a zsebünkben hordható okos és még okosabb készülékeink képernyőjén. És persze óriásira kinagyíthatóak a szabad szemmel nem látható részletek is.

Lenyűgöző. Nem? De igen. Hiszen eljuthatunk egészen az Istenig. Sokan úgy gondolják: ezzel magát az Istent is láthatóvá tettük, hiszen most már nem létezik semmi olyan, ami számunkra eddig láthatatlan volt. Márpedig Őt ilyennek, vagyis láthatatlannak hittük/hisszük.

Csakhogy Ő nem láthatatlan, hanem ‒ LÁTHATATLAN. S pontosan azáltal teremtette a saját képére az embert, hogy lelket lehelt belé, ami épp olyan láthatatlan, mint Ő maga. S aki hisz Őbenne, aki elhiszi az Ő létét, annak megadja a lehetőséget, hogy még az eföldi életben bár villanásnyira beletekinthessen a LÁTHATATLANBA. Ezt a lehetőséget szolgálja, valósítja meg, avatja emberi létünk legnemesebb megnyilatkozásává a művészet.

Emberi létünk lényege tehát: a hit és a művészet.

Nem tudjuk pontosan, hogy a tűz melletti szertartást vezető sámán kifestett teste révén a festészet, az altamirai barlangrajzok révén a grafika, vagy az agyagba mintázott, csontból és fából kifaragott Vénuszok, termékenység-bálványok révén a szobrászat tekinthető-e az első művészeti ágnak, de az bizonyos, hogy már az ősművész hitt abban, hogy csakis a LÁTHATATLAN segítségével ejtheti el a közösség számára egzisztenciális jelentőségű vadállatot, s hogyha sikerült elejtenie, ugyancsak neki kell hálát mondania érette.

Tehát, hogy a 19. században megszülethessen a fénykép, ma pedig a vizuális kultúra áradatában fürödhessünk, előbb meg kellett volna húzni az első vonalat, s ez a világértelmező emberi találmány (mert hiszen a természetben nincs vonal) csak az emberrel együtt létezik és pusztul el.

Vagyis: ameddig a kéz meg tudja húzni az értelmező vonalat, addig vagyunk emberek; amikor ezt a képességünket elveszejtjük vagy elhagyjuk, tulajdonképpen visszasüllyedünk az állatok sorába.

S ezt az egész eget-földet rengető gondolatmenetemet azért fejtettem ki, mert így szeptemberben, a tanévkezdés hónapjában, szeretném megünnepelni a rajztanárokat.

Nem ismerem pontosan a rajztanítás (bocsánat: a vizuális nevelés…) helyzetét sem európai, sem magyarországi viszonylatban, de híreim (közöttük bizonyára álhíreim) vannak arról, hogy Amerika és Európa egyes államaiban nemhogy az elemi- és középiskolában, hanem még a művészeti felsőoktatásban sem kötelező ez a tantárgy, illetve az anatómiai és természet utáni szabadkézi rajz. (Ugyanezt hallottam az énekórákról, tehát a zenei nevelés vonatkozásában is. Tehát a két alapvető emberi készség gyakorlásától fosztják meg a gyerekeket, az automatizmus és a digitalizáció legnagyobb dicsőségére.)

Munkácsy Mihálynak még Nagyváradra és Aradra kellett járnia Békéscsabáról, hogy a művészethez szükséges mesterséget elsajátítsa. Halála előtt egy évvel, 1899-ben érkezik a Rudolf gimnáziumba Békéscsaba első rajztanára: Zvarinyi Lajos. Tőle tanítványa, Mazán László veszi át a stafétabotot, és többé meg sem szakad a kiváló rajztanárok láncolata, s nekik, meg a kimondottan művészeknek készülők szabadiskoláját vezető Mokos Józsefnek köszönhető, hogy Munkácsy óta, az elmúlt száz évben, s különösen a második világháborút követő évtizedekben, a mai napig, egyetlen vármegyéből sem indult, egyetlen vármegyében sem élt, dolgozott, halt meg annyi kiváló képzőművész, mint Békés megyéből/megyében.

Mint a szenvedélyes borász, aki saját pincéjében százéves palackra bukkan, úgy élvezem Zvarinyi leckekönyvében az aláírások kalligráfiájának a bukéját: alakfestészet ‒ Székely Bertalan, építészeti rajz ‒ Schulek Frigyes, műtörténelem ‒ Dr. Pasteiner Gyula, majd újra alakrajz ‒ Aggházy Gyula, igazgató (mármint a Képzőművészeti Főiskola elődintézménye, a Mintarajziskola és Rajztanárképző igazgatója) ‒ Keleti Gusztáv, aztán már a festő édesapát követő leány, Zvarinyi Margit képesítő oklevelén: a vizsgabizottság elnöke ‒ Lyka Károly, tagjai például ‒ Réti István, Huszka József, Csók István, Bory Jenő, Edvi Illés Aladár és mások.

Jó olvasni ezeket az aláírásokat, grafológusként is jó, mert egy kicsit a betűkből feltámasztod azokat, akiket szerettél volna ismerni, de nem ismerhettél, és jó olvasni művészettörténészként, hiszen általuk benne jársz az 1867-es kiegyezés nyomán kibontakozó új magyar művészet szülőszobájában, s bár ez az ember, azaz Zvarinyi nem a vajúdás fájdalmait hozta magával, erre majd a következő nemzedék hivatott, viszont megérezte, hogy ennek a folyamatnak nemzetépítő szerepe van, ezért egy idő után maga is Zerinváryra magyarosította a nevét.

Festett pótolhatatlan kortárs-portrékat, városrészleteket, impresszionisztikus, gyöngyházfényű Körös-partokat, de engem az bűvöl el, hogy a város első rajztanára nemcsak a Vele együtt megnyíló evangélikus gimnázium növendékeinek a kezét igazította a rajzhoz, ehhez a tüneményes emberi találmányhoz, hanem még mielőtt József Attila megfogalmazta volna, tette is azt, amit Ő ígért, vagyis, hogy „nem középiskolás fokon, én egész népemet fogom tanítani”.

Az ország legnagyobb községéből éppen várossá előlépő Csaba jeles helyeinek, eseményeinek (például a Kossuth szobor 1905-ös avatásának), polgárainak első fotográfusaként már 1906-ban hét munkával szerepel az I. Országos Művészi Fényképkiállításon (A Körös-csatorna tavasszal, Havas út, Dűlőút stb. ‒ ezek most is megtalálhatóak unokája családjánál); díszpárnát, falvédőt, más textiliákat rajzol, tervez, varr, fest; kartonból könyvjelzőket vág s kis olajképeket fest a felsőharmadukra; fadobozok fedelére tájat, virágot, elvont elemeket komponál; az első világháború éveiben renoválta az evangélikus kis- és nagytemplom oltárképeit; a hajdani Ambrus-kertészet virágreklámokat rendelt tőle. Mindemellett szabadalmi okiratok igazolják, hogy feltalálta a „szorzókészüléket törtjegyű számok szorzásához” (az első számítógépet, Békéscsabán?), lajstromozott szabadalmat nyert a „lyukasztott szélű levélborítékkal” és sok más kitalációjával. Mindemellett pedig a Londonban rendezett nemzetközi középiskolai rajz- és képkiállításon két tanítványát is aranyéremmel díjazták.

Tehát a város első rajztanára beállt az élet kellős közepébe, s mint a mindennapi lét esztétikájának forgalomirányítója, előkészítette a LÁTÁST a művészet befogadására.

És Zvarinyi Zerinváry Lajos példájából még egy különleges fény hull a város művelődéstörténetére. A Pesti Napló írja 1907-ben: „Petőfi dajkája meghalt. Szarvason ‒ mint onnan jelentik ‒ meghalt a minap kilencvenhárom éves korában özvegy Zvarinyi Lajosné, aki gyakran elmesélte, hogy mi módon dajkálgatta egykor Petőfi Sándort. Az elhunyt úrhölgy édes apja tanító volt Kiskőrösön s a háza tőszomszédságában volt a Petőfi apjáénak. Amikor Petőfi született, Kerunch Zsuzsánna éppen nyolcesztendős volt, s falusi szokás szerint igen gyakran eljátszogatott a szomszédék kis gyerekével. Ha nem volt közelben alkalmasabb dajka, nem ritkán ölbe is vette a kis Sándort és dajkálgatta, vagy ha kellett, el is altatta…”

Ő, Petőfi dajkája volt Zvarinyi Lajos nagyanyja.

 


 

Bevezetés a transzilvanizmusba

 

Sokszor bevezettem már a transzilvanizmusba az engem olvasókat vagy hallgatókat, de a sok kanyar után (merthogy minden jelensége vagy személyisége újabb kanyarra kényszerített), talán ideje lenne az egyenes útra is emlékeztetni.

Kezdjük a kiindulóponton: Erdély latin neve a középkorban: Transylvania, magyarul: Erdőn Túli Táj. Valaha tehát nem Trianon, hanem az erdő választotta el a Kárpát-medence középső és nyugati felétől. Kelet felől pedig a Kárpátok vonulata jelezte, hogy Erdély szintén egy medence, medence a medencében, kívánatos hely, egy nagy alföldi író, Móricz Zsigmond Tündérkert címmel írt regényt róla, bár ez az elnevezés valószínűleg korábban született.

A Szent István-i magyar államiság szerves része (a gyulafehérvári székesegyház páratlan művészettörténeti dokumentuma az egységnek és a folytonosságnak a korakeresztény bizánci alapoktól a romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk egymásba fonódott elemeinek a konglomerátuma révén) és ilyen kivételesen egyedülálló hármas funkciója is: védelem, megőrzés, országépítés. (Nem véletlenül írta éppen Kós Károly, a transzilvanizmus-elmélet alapítója az első Szent István-regényt és drámát, a példabeszéd-értékű Országépítőt.)

Ezek örök funkciói ennek az országrésznek. Hiszen 1. örökké védte a hazát a Kelet felől az országra törő erőszak ellen (milyen kár, hogy Nyugat felé nem épült hasonló véderőmű…), 2. Erdély őrizte a magyarság szellemi-kulturális kincsestárát (nyelv, hit, népi kultúra, tisztesség, becsület, vitézség, stílusok, műemlékek, mesterségek, stb.), sőt a török hódoltság idején az Erdélyi Fejedelemség magának a magyar államiságnak a folytonosságát biztosította; és 3. ezer éven át küldte az ország fórumára kiváló hadvezéreit, politikusait, tudósait, gazdálkodóit, íróit, művészeit, papjait stb.

Erdély természeti és történelmi „fekvése” tehát 1920 előtt is meghatározta az élet stílusát, de az erdélyiség erkölcsi és szellemi karakterisztikumai akkor nyerték el körvonalaikat és kivételes elrendeltségüket, amikor külső erők elszakították ezt az országrészt az anyaországtól, s önálló létformát öltött.

Ennek az egész európai történelemben egyedülálló társadalmi folyamatnak az irodalma és művészete, tehát egy merőben új patrióta magatartás szellemi leképezése különbözteti meg a transzilvanizmust az elmúlt 100 évben ugyancsak Erdélyben, de más világnézeti alapon kibontakozó alkotótevékenységektől.

E transzilvanista világnézet alapító okiratai Kós Károly írásai, de legfőképpen az 1929-ben megjelent Erdély című kultúrtörténeti vázlat, annak is például a következő mondatai: „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de emellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. (…) A három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is típusosan erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német, és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli. (...) És ha megmarad a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelem közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha…”

Micsoda világosság, felelősségtudat és – naivitás! A románságnak fontosabb volt Nagyrománia álma, mint ez a svájcias valóság, a szászok előbb elárulták az őket betelepítő magyar államiságot, majd eltűrték és kihasználták, hogy a nemzeti fasiszta román kommunista állam fejenként 5-6000 márkáért eladja őket Nyugat-Németországnak, így hát (talán törvényszerűen) mi, az erdélyi magyarság váltunk a transzilvanista tudat és szülőföldszeretet örököseivé.

Hatalmas örökség!: a szilágysági, a kalotaszegi, a mezőségi, a szatmári, a székelyföldi tájegységek nyelve, viselete, építészete, tárgyi és szellemi népművészete, a céhes múltból kisarjadt kisiparok, a kis- és nagyvárosok társadalmi és urbanisztikai személyisége, a keresztény és keresztyén egyházak beágyazottsága, a monumentális és ugyanakkor bensőséges tájformák, a természeti kincsek s a részben már említett erkölcsi paletta: tisztesség, becsület, áldozatosság, felebaráti szeretet, tehetség, tisztelet, humor, tudásvágy, s a magábafordultság és a világvevőkészség sehol máshol nem tapasztalható egymásból fakadása.

Az irodalomnak és művészeteknek nem ezt az értéktárat kellett ábrázolnia, leltároznia, „bevinnie a magyar és az európai köztudatba”, hanem az egyes művészeti ágak sajátos nyelvi (mesterségbeli) eszközeivel otthont teremteni annak az erdélyi léleknek és gondolatnak, hogy Neked saját küldetésed van, Te példával és érvekkel szolgálhatod az ember sorsáról folyó egyetemes és örök polémiát. (Tamási Áron: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”)

Hogy ezt a hivatást hogyan teljesítetted, és azt, hogy a kormányzat és főváros nélkül maradt, éppen 100 év alatt közösséggé szervesült erdélyi magyarságot, e közösség otthon-érzetét, otthon-tudatát hogyan szolgálta és alakította az irodalom Kós Károlytól és körétől (Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Paál Árpád stb.) az első transzilvanista költőnemzedéktől (Reményik Sándor, Bartalis János, Áprily Lajos, Tompa László stb.) a hatalmas próza- és drámairodalmon át (Tamási Áron, Nyírő József, Kemény János, Berde Mária, Szabó Gyula, Sütő András, Székely János, Szilágyi István, Bodor Ádám stb.) a II. világháború utáni költészeti virágkorig, tehát például Kányádi Sándorig, Lászlóffy Aladárig, Szilágyi Domokosig, Fekete Vincéig, Ferences Istvánig stb. (nem folytatom a példákat, hiszen nem irodalomtörténetet írok), s miképpen tette ugyanezt Szolnay Sándor, Fülöp Antal Andor, Nagy Albert, Zsögödi Nagy Imre, Mohi Sándor, Pittner Olivér, Mattis Teutsch János, Márton Árpád, Makár Alajos, Pallos Sch. Jutta, és sokan mások festészete, Szervátiusz Jenő és Tibor, Kós András, Balogh Péter, Vida Géza, Puskás Sándor, Hunyadi László, Bocskay Vince és sokan mások szobrászata, Gy. Szabó Béla, Buday György, Plugor Sándor, Csutak Levente, Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Bardócz Lajos, Tóth László, Kádár Tibor, Árkossy István és még sok más kiváló grafikusművész – tehát a 100 éve színesedő, transzformálódó, gazdagodó transzilvanista irodalom és művészet értelmét és a magyar művelődés- és szellemtörténetben betöltött szerepét csak az képes ellenőrizni, megítélni és főleg átélni, aki részesíti magát e vázlatosan felsorolt életmű-országrész sugallatában, tehát beleolvas, belehallgat, és belenéz Erdély lapjaiba és szemeibe.

Azt mindenképpen levonhatta példáimból a kedves olvasó, hogy a transzilvanizmus nem stílusirányzat, tendencia, divat, akármi, hanem életérzés és világszemlélet, amelybe minden mesterségbeli projekt belefér, ha az alkotói szándék és az alkotás eredménye annak a titoknak a megfejtését szolgálja: miben rejlik s van-e még küldetése az erdélyi lélek alkotó erejének?

 


 

Kit tisztelsz önmagadban?

 

Jól tudom, hogy ma már, vagy csak MA: nem létezik/létezhet szenzáció az irodalomban és a hagyományos művészeti ágakban, mert ezt a kifejezést és rangot teljesen kisajátította magának a szórakoztató ipar.

Viszont oly nagy a szenzációéhség (amely persze nem a szellemi szomjúság kivetülése), hogy egyre kevesebb és igénytelenebb táplálékkal beérik a fogyasztók tömegei. Ezért van egyre többféle étrendkiegészítő és energiaital. Innen a testi túlsúlyosság és a lelki fogyatékosság zavarai.

A gondolkozás iskolája pedig: az elektronika számtalan automatizmusa. Automatikusan minden házhoz jön, és automatikusan kihal a figyelem. A műveltség viszont az, amit Te művelsz, nem pedig amit eléd raknak kihűlt levesként, lefagyott főzelékként, sülttel, savanyúsággal, műanyagtányérokon.

Nem passzióból állítok fel diagnózisokat, hanem félelemből. Nem én félek. Én már csak az Istentől félek. Csodálatos félelem ez, ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik Istent különböző transzcendenciákkal helyettesítik. Félelmem az írástudók félelme. Ne mondjátok, hogy nagyképű vagyok. Ismerem az értékeimet és a korlátaimat. Nem a saját írásművészetem jogosít fel e fogalom használatára, hanem, mert sokat olvastam, sokféle írást ismerek és belőlük merítem felelősségemet. És ismertem írástudó parasztokat és kisiparosokat is. S nem az írástudók nagyképűek, hanem az írástudatlanok.

Az Isten ‒ vagy az általatok hitt transzcendencia, például a Fejlődés ‒ nem azért teremtette az embert, hogy felfalja magát az írástudatlanságban, hanem arra, hogy tiszteld tenmagadat.

Na, ez itt a kérdés: mit, tehát kit tisztelsz önmagadban?

Petőfi még arról panaszkodott 1847-ben, hogy „az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan, de ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet. S aztán szégyenli is magát, hogy felnőtt létére gyermekruhát kell viselnie.”

Azóta szebbnél szebb, csinosabbnál csinosabb, korszerűbbnél korszerűbb öltözékeket próbáltunk magunkra s viseltünk, amíg nem szorította keblünket a fulladásig. Manapság viszont, már jó ideje, egyre-másra hajigáljuk le magunkról a kor, a mindenkor viseleteit. Darabról darabra hánytuk a szemétbe öltözékeinket, s itt állunk csórén, meztelenül, maga az emberi alak.

Milyen gyönyörű is a meztelen emberi test! Emlékezzetek a művészettörténet aktjaira a festményeken és főleg szobrokban. És Leonardo, Courbet, Szalay Lajos, Zsögödi Nagy Imre rajzai! Ez igen, ez a meztelenség felemel, elbűvöl, elkötelez a gyönyörre s ugyanakkor arra, hogy méltósággal viseld a Teremtés ajándékát.

De annak a meztelenségnek, amely a reklámokon, a filmekben, a viselkedésünkben, a hétköznapi beszélgetésünkben hivalkodik ‒ semmi köze önmagadhoz, aki megalkotta a Pantheont, a Notre Dame-ot, az Isteni színjátékot, a Máté passiót, a Toldit, a Towert, a Carmina Buranat, a Varázsfuvolát és a Varázshegyet, Cyranot és III. Richardot, a IX. szimfóniát és a Kékszakállú herceg várát, a szonátát és a balladát, a drámát és a kabarét, a hidakat és az alagutakat, a becsületet és a tiszteletet, az áhítatot és a megrendülést, amit mindaz kivált bennünk, amiket felsoroltam, de ami felsorolhatatlan, mert az emberiség egyfolytában alkotta és újraalkotta az önmagára szabott valóságot.

Ha lerombolod a tiszteletet, a végtelen számú Mű iránt, a nagyszüleid, a szüleid, egyáltalán a korkülönbség, a tudás, a tiednél nagyobb, alaposabb tudás, a szépség, a jóság, az igazság iránt, ha kigúnyolod a tiszteletet a haza, az anyanyelved, a hit, a nemzet, a nép, a rend és a felelősség iránt, önmagadat vetkőzteted pucérra, a reklámok és a pornófilmek undok, bűzlő, ízléstelen pucérságára, s már öklendezni sem vagy képes, hiszen mindazzal együtt, amiket kapásból felsoroltam vesztenivalóink közül, elvesztetted az ízlésedet, az undorodat, legősibb, állati reflexeidet is. Már állat sem tudsz lenni, hogy bajban, viharban, nélkülözésben, elhagyottan, legalább kiszimatold, megtaláld s ellássad magadat az életben maradáshoz szükséges táplálékkal.

Ilyen pici az ember? Nem. Ilyen hatalmas. Ha önmaga tud lenni. Ha meg tudja őrizni alkotó önmagát. Csak az alkotó paraszt, az alkotó munkás, mérnök, pap, tanár, tudós, színész, építész stb. képes megőrizni ezt a hatalmat.

És ezt féltem, amikor az elektronikus ketyerék fölé görnyedő gyermekeket, kamaszokat, fiatalokat, középkorúakat (az öregeknek már mindegy mi felé görnyednek, fő, hogy úgy ne maradjanak!) és tapasztalom, hogy kedvenc fiatalkori olvasmányaimat, A kőszívű ember fiait, a Légy jó mindhaláligot, May Károly indián és Verne Gyula fantasztikus regényeit egyszerűen képtelenek végigolvasni, nem csupán azért, mert képtelenek felidézni, beleélni magukat a konkrét valóságkörnyezetet/környezetbe és/vagy nem értik a mondatokat, a kifejezések tartalmát, a szavakat (a szavak különben is egyre jobban elveszítik hitelüket a hazugság- és képáradatban), hanem azért, mert unják. Unják az állandó készenlétet a befogadásra, mert ez a készenléti állapot vezet a felelősségérzethez ‒ s itt most, ebben a pillanatban minden felrobban körülöttünk: FELELŐSSÉGÉRZET?! ‒ mi ez?! ‒ fáj, nem kell!!!

Nem megyek tovább ezeken a nyomokon, mert az már politika, én pedig csak egy naiv magyar írástudó vagyok, (minden írástudó naiv, ezt játssza ki a Gonosz), aki egész életemben ezt a kizárólag az embernek adományozott ajándékot, a felelősségérzetet kívántam felébreszteni írásban, szóval, cselekedettel, hogy példát adjunk a világnak önmagunk tiszteletéből minden ellenkező nyomulás ellenében, ellenére. Önmagunk feltétlen tisztelete a forrása a mindenre és mindenki másra irányuló tiszteletnek.

Lehetséges, hogy ez az én egész okfejtésem nem volt túlságosan világos és logikus. De mindössze annyit szerettem volna mondani: gondoljatok rá gyakran és döntsétek el: mit is tiszteltek önmagatokban?

Aki számontartja értékeit, nehezen esik tolvajok és fosztogatók áldozatául.


 

Famindenség

 

Vigyázat! A fák élnek! Éljenek a fák!

A fa ellenállóbb és örökítőbb anyag a kőnél. Mert hiába a sziklakeménység és a márványragyogás: ha a hegyoldalból vagy a csúcsról leszakít egy darabot a vihar, a villám, az erózió – nem képes magát kiegészíteni, marad a hiány, olyan hiány, amire csak a halál képes a mi életünkben. Viszont a fát hiába töri derékba vagy csavarja ki tövestől valami emberi vagy elemi erő – helyébe áll egy másik, egy újabb fa, a végtelenségig. Akárcsak a mi életünkben.

Amikor az Úr a fát teremtette, képzeletében már ott boronghatott az ember terve. Az anyaföld méhében kicsírázott gyökérből úgy szökken a felszínre a hajtás, növeszti törzsét, formálja lombját, mint ahogy emberré válunk mindannyian. Ahogy felegyenesedünk (már aki). S ahogy hétmilliárdnyian sincs két teljesen egyforma személyiség, úgy még a faiskolákban nevelt fák között sem találsz két azonosat.

Már a kígyó is az almafára tekeredett, onnan sziszegte Éva fülébe: egyél csak a tiltott gyümölcsből, hogy olyan okos legyél a 21. században, mint … (szabadon behelyettesítendő).

Úgy tudom, a Holdon nem találtak egyetlen fát sem, a bolygók siváran keringenek a maguk mágneses terében, de a Föld elképzelhetetlen fák nélkül. (Emberek nélkül – igen?)

Az ősi, vándorló emberiség (az emberiség örökké vándorolt, ma már szinte olyan mértékben, mint az ősidőkben), útjelzéseit sziklafalakra véste a törzs lemaradt sejtjeinek (persze a mai jelek nem a tájékozódást, hanem főleg a félrevezetést szolgálják); de a Tanszcendenciával a fa nyelvén értekeztek: gyermekért esdeklő Vénuszaikat, Termékenység-szobraikat fába faragták, s a rönkökből rakott máglya lángjai körül táncolták ki örömüket az elejtett vad teteme fölött.

És mennyi tüzet raktunk azóta is! Mert mindig valami nagy-nagy tüzet kellett rakni, hogy melegedjenek az emberek, hogy a végén azon keseregjen egy másik költő, ugyancsak metaforikusan: „hol az a tűz? Nekem elhamvadt, talán másnak ég…” Nem beszélve arról, hogy „beszél a fákkal a bús őszi szél!”

Ifjú sámántanulóként, amikor minden alkotó embert arról faggattam: hol érintkezik, hol tűnik át egy-egy mesterség, szakma, művészeti ág az örökkévalóval/örökkévalóságba, egy kiváló néprajzkutató, Kós Károly fia, dr. Kós Károly felsorolta, hogy milyen fafajtákat használtak a magyar falvak faragói: a fakanál készítéséhez a fűz-nyár-és jegenyefát, guzsalynak a mogyorófát, gabonás szuszék ácsolásához a bükkfát, épületszarvazatnak a fenyőt, kapufélfának meg a tölgyfát.

És hamar lehűtötte fantáziámat, felcsigázva ugyanakkor szomjúságomat a népművészeti motívumok, a „díszítés” eredetével, jelentésességével kapcsolatban, mert szigorúan kijelentette, hogy minden, amit mi szépnek, eredetinek, zseniálisnak gondolunk, az az illető tárgy gyakorlati rendeltetésével függ össze. Mert például a bükkfaláda fedelének „szarvai” vagy a székhát esetleg szív alakú átfúrása egyszerűen csak a jobb fogásra szolgál. A guzsaly vésetei pedig a gyapjút rögzítik. A tárgy funkcióját szolgálják bizonyos mágikus formák, ábrák is: a fegyverül is használt bot emberfej vagy madár alakú kiképzése, a fejfa és a kapufélfa („kapubálvány”) stilizált emberalakja, a menyasszonyi ládán, a bölcsőn, a házgerendán a gonoszűző és áldáshozó napkorong (rozetta), egyebütt a lélek, szerelem, termékenység jelképei.

Végül is megállapítottuk, hogy a fa: halhatatlan.

És a halhatatlan fának köszönhetjük a művészeti halhatatlanság stílusjegyeinek az őrizetét, hiszen a föld alatt elkorhadt vagy a romlásnak felelőtlenül kitett emlékeket leszámítva, lám csak milyen büszkén viselik a romanika, a gótika, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és szecesszió, tehát például az utolsó ezer évünk stílusait a templomokban, középületekben, múzeumokban, egyéni gyűjteményekben megmaradt oltárok, szobrok, berendezési, használati és kultikus tárgyaink.

Nagyapám szatmárhegyi szőlőjében és gyümölcsösében szüreteltünk a szőlőn kívül cseresznyét, meggyet, volt erdélyi vajonc-, vilmos-, muskotály-  és bronzkörtefa, szedtünk párizsi piros, batul, aranypármint, jonatán almát, birsalmát, kajszi- és őszibarackot, szilvából volt penyigei, besztercei és kétfajta ringló. A legszélső szőlőtáblában pedig három diófa állott, a középsőt, a legöregebb és legvastagabb törzsű, gyönyörű ágazatú példányt szemeltem ki „az én diófámnak”, amelyre már 9-10 évesen könnyen fel tudtam lendülni egy alsó ágról, s odafentről, mint egy kilátótoronyból, de inkább gyermek- és kamaszkori álmaim, bánataim, örömeim fészkéből tekintettem körbe a nagyvilágba, az erdődi vár, a Szendrey-birtok, a szatmári repülőtér és Szilágyság dombjai felé.

Később, amikor már minden elúszott a kommunizmus ködében, ezekkel a keménykötésű gyümölcsfákkal, persze nem a szatmárhegyiekkel, az erdélyi szobrászok műtermeiben találkoztam újra, boldogan és fájón. Mindig megsimogattam Szervátiusz Jenő, Balogh Péter, Vida Géza és a fiatalabbak patinázott, vagy lakkozott, vagy festett szobrainak a formáit.

Most pedig azt olvasom egy tudományos értekezésben, hogy a fák kommunikálnak egymással! Lombjaikat egymáshoz igazítják, mint a fodrász a frizurákat, a gyökerek között olyan kölcsönös segélynyújtási egyezmény működik, hogy ha a szomszéd fának kevesebb az életereje, vagy megtámadta valami vész, a másik gyógyírt és energiát sugároz vagy pumpál át a maga egészséges gyökérszálaiból.

Az örökíró pix, a műanyag írószerek nem, de régóta érzem, hogy a ceruza, a faköpenyes grafit megremeg az ujjaim között, mikor igazat, szépet, jót írok.

 


 

Csak egy éjszakára…

 

Nem, nem arról van szó, kedves Olvasó, amire Te gondolsz. Nem a szerelem, hanem a halál, pontosabban a számonkérés éjszakájáról írt egy verset 1915-ben egy magyar költő, aki rögtön a félrelépés pillanatában felvállalta az európai lelkiismeret hangját. Betegesen érzékeny alkat volt (melyik igazán jelentős költő nem az?), annyira, hogy beleőrült abba, amit látott és amit átélt. De ezt a verset még azelőtt írta.

Szinte naponta eljárok a békéscsabai Körös, mert ilyen ága is van a Királyhágón túl eredő folyónak, tehát az Élővíz-csatorna partján álló mellszobor előtt, amely felirata szerint Gyóni Gézát ábrázolja, de az a gyanúm, hogy aki készítette, csak fényképekről ismerte a költőt, nem a verseiből. Kár, mert így akár az Ismeretlen Költő szobra is lehetne, pedig a békéscsabaiak megérdemelnék, hogy az a költő pillantson vissza reájuk, aki Sírversében fejfájának felirata szerint ezt üzente volna: „Boldog, ki itt jársz, teérted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt.” Az az ember, aki ezt a magas honvédői rangot, a „béke katonája” érdemrendet éppenséggel az azóta számos idegen nyelvre lefordított, s a brit irodalmi társaság díját elnyerő, ítélet-erejű versével vívta ki magának, amely az I. világháborút pontosan annak a világtörténelmi folyamatnak a fókuszába állította, amelynek mi is elszenvedői vagyunk.

Azóta kitört és lezajlott a második „nagy háború” is (a nép nevezte így az első világháborút, hiszen hosszú volt, és soha annyian nem vesztek oda), és nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött, de már régóta zajlik a III. is (talán egyetlen békeév sem volt a 20-21. században), és nyilván addig fog tartani, amíg Gyóni követelésére bár egy éjszakára nem küldik, nem küldjük a tűzvonalba a pártoskodókat, a vitézkedőket… mikor a halálgép muzsikál felettünk… a gerendatöréskor szálka-keresőket,… az uzsoragarast fogukhoz verőket,… a hitetleneket s az üzérkedőket,… a hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket…, hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára…, hogy esküdne mind-mind, s hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az istent: magyar vérem ellen soha-soha többet!

Jellemző reánk az a finnyásság, hogy ezt a verset mostanában sohasem mondják elégszer, hangosan, bele Európa képébe, sosem hallom az előadóestek műsorában, pedig ez nem afféle pacifista kézmosás, nem alkalmazható minden háborúban résztvevő valamennyi nemzet életérzésére, hanem tipikusan magyar sorsvers, akárcsak öt évvel később az Eredj, ha tudsz!, Reményik Sándor erdélyi sorsverse.

Kétségtelen, hogy Ady költészete tárja ki a kaput a modern magyar líra előtt, s utána soha többé nem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Jött is a Holnap és a Nyugat, s elkezdődött a magyar költészet Európában páratlan száz esztendeje, hiszen a nyugati országokban már régóta felesleges luxus (esetleg fluxus) a versírás, nálunk pedig ma is annyi költő ír jó, jobb és legjobb verset, hogy a rengeteg irodalmi folyóirat sem győzi közölni. Méghozzá párhuzamosan történik ez a felvirágzás azzal az állandó életveszéllyel, a maradás és megmaradás kihívásaival, effektusaival, amelyekben kontinensünk szíves volt részesíteni bennünket.

S éppen ezért hat e százéves korszak nyitányaként a Csak egy éjszakára... plebejusi tetemrehívása s az Eredj, ha tudsz! félrevert harangszava, mert előrevetítik e történelmi játék fő motívumait.

Én az idei júniust Gyóni emlékének szentelem, hiszen Trianon hónapjában, méghozzá ugyanazon a napon, június 25-én született és június 25-én halt meg 1917-ben Krasznojarszkban. Fogolytársa és egyben nagybátyám, Banner Benedek lámpásával keresem, képzeletben, a sírját, hiszen az 1960-as évek elején még azt írta: „Negyvenötödik esztendeje fekszik Gyóni Géza krasznojarszki sírjában”, s tudomásom szerint azóta sem keresték, találták meg s hozták haza valamelyik nemzeti temetőnkbe.

Benci bátyám igaz, s miután a kommunisták kiutálták a városból s Budapestre költözött, azután is hűséges csabai polgár volt, tanár, iskolaigazgató, régész, néprajzos, az első Munkácsy-szoborállítás egyik javallója 1936-ban (amelyet végül csak az ötvenes években állítottak fel, és jelenleg a múzeum előkertjében látható) remek kis könyvekben foglalta össze mindkét harcoló fél köréből gyűjtött jellemrajzait. És birtokomban van egy írógépes kézirata Gyóni Géza hadifogoly éveiről. (Valamikor a Békési Élet helytörténeti folyóirat közölt belőle részleteket.)

Késő ősszel egyszer magához hívott. Akkor mondta el, hogy megbeszélte a magyar művészekkel és iparművészekkel, fessenek keretet egy papirosra, azt hétszáz példányban lehúzzák és Ő mind a hétszáz példányra saját kezűleg ráírja a Levelek a Kálváriáról ciklus első versét, és darabját öt rubelért eladva, a befolyó összeget, 2500 rubelt a legénység karácsonyának szebbé tételére ajánlja fel. Ráadásul csomagot kapott hazulról, és abban valami tubusban rumpótló van, hát igyunk együtt legalább műrumos teát, ha már annyi üres tea megivására kényszerítettek bennünket. Ennek legalább a szaga olyan, mint az otthoninak!… A két ünnep között kicsit megenyhült az idő, megint találkoztunk, és sugárzó arccal újságolta, hogy amit tervezett, sikerült, eladta mind az ötszáz Hegyeken a hír szalad kezdetű, kézzel írott versét és a legénység küldöttséggel köszönte meg az akciót. „Most érzem igazán, ebben az elhagyatottságban, hogy milyen felemelő érzés másnak örömet szerezni és milyen egyszerűek az eszközök és mégsem gyakorolják az emberek.”

Még azon a télen eltemették.

2022 lövészárkából figyelem az európai naplementét és készítem az árnyékok seregének a listáját Gyóni Géza behívójára:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket!...


 

Én, Petőfi Sándor

 

Megkondult az öreg harang, kettőszáz évvel ezelőtt született az a Petőfi Sándor, akinek éppen ötven évvel ezelőtt – amikor még csak százötven éves lett – magamra vettem a rakott mellű, fehér ingét és sima, fekete pantallóját, amelyben utoljára látták a Segesvár-közeli fehéregyházi hídon, mielőtt a kozák szuronyosok körbefogták volna, s a mindenkori magyar tragédia forgatókönyvéhez híven el nem tűnt örökre, nyomtalanul a tizenkilencedik század sötétjében.

Akár hiszitek, akár nem, miután elolvastam minden sorát, nemcsak az összes verseket, hanem leveleit és prózáit is, feltámadott bennem a költő, mert akkoriban, az 1970-es években nagy feltámadás volt minálunk, Erdélyben, irodalomban és művészetekben, magunk sem tudtuk, hogy Európában páratlan feltámadási kép ez az ember tragédiájával, Európa csendes volt, újra csendes, elzúgtak forradalmai, szégyen rá, lecsendesült és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egymagára a gyáva népek a magyart, de ha a mi fényünk nem lobogott volna a véghetetlen éjen át, azt gondolhatták volna fönn az égben, hogy elenyészett a világ.

1972. december 1-jén este 8 órától, amikor az új Kolozsvári Rádió- és Televízióstúdió halványsárga hársfaburkolatú hangversenytermében bejelentettem, hogy most reggeli torna következik a költészethez, s valóban végigtornáztam a Megy a juhász szamáront, majd a többi verset, az összes verseinek első kiadásához írott Előszavától (1947. január 1.) a Csatadalig, s a Júliához írott utolsó két levélig végigmondtam a saját magam által összeállított és megrendezett másfél órás műsort, Petőfivé lettem magam is.  

Vajon Adyvá és József Attilává és Vörösmartyvá és Kosztolányivá lettem volna, ha történetesen őket választottam volna egy másik előadóestemhez?

Nem tudom. De azt tudom, hogy azért vállhattam Petőfivé, mert azt kívánta a kolozsvári egyetemi hallható, a csíkkarcfalvi tanár, a szilágysomlyói kisiparos, a szatmári kisdiák, az egész erdélyi magyarság, s én engedelmesen követtem sugallatukat.

Volt egy kis sárga bőröndöm (talán Szendrey Júliától kaptam Erdődön?...), abba éppen belefért a hídon viselt ing és pantalló, egy pár jobb állapotú fekete félcipő (-20 fokban is) meg egy 500-as égő (a Deák utcai villamossági boltban vásároltam), egy idő után már a forgatókönyvet sem vittem magammal, hiszen húsz előadás után az ember a maga szövegeként mondja a másét, s elindultam egy tegnapig tartó turnéra (utoljára nyolcvanöt évesen, 2017. március 15-én adtam elő a Petőfi a hídon-t, Békéscsabán, a Fiume Szálló dísztermében), sem közönségszervező, sem színházi jegyiroda, sem internetháló nem programált, csak odautaztam ahová hívtak, például Szászcsávásra, ennek a községnek vasútállomása sem volt, a legközelebbibe érkeztem, onnan lovasszekérrel vittek egyenesen a kultúrházba, s a kétrészes műsorom szünetében egy 12 versszakos balladát énekelt az egész közönség, vagyis az egész falu az aradi vértanúkról, aztán megérkeztem például Korondra, ahonnan traktorral vittek fel a hegyek közötti tanyavilágba, Fenyőkútra, ahol fél kilométerekre feküsznek egymástól a boronaházak, az emberek petróleumos viharlámpákkal érkeztek a decemberesti ködben, villany nem volt a szintén gerendákból épült kultúrházban sem, korondi cserépgyertyatartókkal rakták körül a színpadot, s mivel ők még sohasem voltak ilyen egyszemélyes előadáson, a végén csak ültek, nem tapsoltak, hanem egyszer csak felállt egy öreg, a falu bölcse, levette a kucsmáját: „Az Isten áldja meg…”, aztán mindenki elindult a viharlámpásával százfelé.

Én, Petőfi Sándor, nemsokára egy Boeing 747-essel Ausztráliába repültem, persze ők fizették a repülőjegyemet, s Adelaide, Sidney, Brisbane után Melbourne-ben, az olimpiai stadion szomszédságában, egy modern színházteremben léptem fel, s az ottani magyarok nem értették (1977-ben!): miért nem akarok én ott maradni, és akkor megoldódna a vita: hol kell keresni Petőfi sírját.

Petőfinek pedig nincs sírja, s remélem, nem is lesz soha, mert akkor sem én, sem más nem lehetne többé Ő, amikor szükség van erre.

Ma már tudom, többé nem fogom elmondani Petőfi-esszémet (a kiváló irodalomkritikus Marosi Péter nevezte annak), de ettől függetlenül bármikor magamra ölthetem az Ő fehér ingét és fekete pantallóját, ha úgy érzem, ezt követeli az igazság. Mert nemcsak „szabadság, szerelem!”, hanem mint a legnagyobbak: az Igazság költője Ő, hiszen az Egy gondolat azért teljesedett be pontosan úgy, ahogy előre látta és leírta, mert az igazaknak mindaddig el kell bukniuk, amíg a szellem világa nem hatol be a legszegényebbek ablakán is.

Mióta megkondult az öreg harang, mert kétszáz évvel ezelőtt megszületett Petőfi Sándor, látom, hallom, olvasom, ahogy épül a színpad, szobrokat fognak állítani megint, majd megkoszorúzzák a szobrokat és emléktáblákat, körbetáncoljuk, körbezenéljük, körbeszínjátsszuk alakját, életművét, így van ez jól, kinek-kinek lelke rajta, hogyan emlékezik a Költőre, aki már rég a magyar mitológia része.

De a legméltóbb az lenne Hozzá, ha 2023. január 1-jén, egyetlen napra legalább, mindenki felöltené lélekben az ő fehér ingét és fekete pantallóját, Petőfivé válna bár 24 órára.

Búcsúzóul azt írta Szendrey Júliának, de nekünk szánta, valaha élő valamennyi honfitársának:

„Higgy!
Remélj!
Szeress!”


 

Szerkesztőségsirató

 

Leülhetnék szó nélkül, észrevétlenül az Ütőér asztala mellé. De azért az nem semmi, hogy négy hónappal 90. születésnapom előtt visszaszólítanak a szerkesztői-szerkesztőségi fegyelem körébe, amelyből harminc évvel ezelőtt kiléptem, de amelyet azelőtt, valaha, harminc éven keresztül boldogan szolgáltam.

Mert hát konkrét rovat számára rendszeresen, meghatározott időre és méretben szállítani a kéziratot ‒ nem szerkesztői feladat?

Persze, nem kell bejárnom, nem kell mások kéziratait gondoznom, majd letenni a főszerkesztő asztalára, s főleg megírni a sajátomat ‒ na, ez az egyetlen, ami azért ezúttal is kötelező.

Szóval, egy kicsit csúsztattam, felhabosítottam a dolgot, hiszen végül is szerzőnek kértek fel, nem szerkesztőnek, de olyan jólesik eljátszani a gondolattal, hogy én most visszaülök kolozsvári íróasztalomhoz, az UTUNK szerkesztőségében, s a cigarettafüst több évtizedes kesernyés-savanykás illatában, amely még a falakba is kiszellőztethetetlenül beivódott, első tárcámon dolgozom. Éppen nyílik az ajtó, Terényi Ede zeneszerző és kitűnő zenei szakíró hozza a Lesz-e még szimfónia? című írását. A szomszéd szobából áthallatszik Lászlóffy Aladár és Király László vitája egy Palocsay Zsiga-vers fölött, Katóka, a gépírónő-titkárnő kávét hoz Szabó Gyulának a próza rovatba, aztán megjelenik Árkossy István, a grafikai szerkesztő a betördelt oldalakkal, amelyeket már össze-vissza húzogatott a cenzor, s a „tisztafej” szolgálatosnak, Mózes Attilának kell végrehajtania a javításokat, ő persze dúl-fúl és káromkodik. A főszerkesztő vendéget fogad, a hajdani fürdőszobából átalakított 2x3 méteres „beszélgetőben”: Kós Károly hozta be egy régi rajzát a róla készülő jubileumi számhoz.

Ütőér volt az UTUNK is teljes egészében. Az erdélyi magyar szellemi élet leghevesebben pulzáló ütőere. A háború után ide álltak be a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Hitel, az Erdélyi Fiatalok még élő és otthon maradt öregjei és innen, ebből a szerkesztőségből, ezeken a cenzúra által agyonhúzogatott oldalakon indult mindenki az 1945–1990 közötti irodalomban és művészeti szakírásban, sőt néhány olyan fiatal is, akik a rendszerváltás utáni folyóiratokat alapították.

Zsenik és spiclik látogattak bennünket, s mi mindenkit meghallgattunk és kiszolgáltunk. És persze a sakktábla örökké felrakva várta a mesterek: Gy. Szabó Béla grafikusművész, Kiss Jenő költő, Láng Gusztáv irodalomtörténész vendégszereplését és számtalanszor felhangzott Móricz Zsigmond legendás bökversikéje: „eccer élünk, eccer élünk / egy parasztot lecerélünk.”

És az írógépek csattogása! Az ötvenes-, hatvanas- sőt, még a hetvenes években sem volt valamennyi írónak írógépe, nekem sem, hanem abban a szerkesztőségben diktáltuk gépbe írásainkat, ahonnan felkérést kaptunk. Az Utunknál egy testvérpár, Katóka és Ducika kegyeiért álltunk sorba. Katóka, a hajdan a római katolikus egyház Szentegyház (ma Maniu) utca 3. szám alatti „státusz-házának” egyik első emeleti lakásában működő szerkesztőségünk előszobájában trónolt; amikor Szőcs Pista vagy Bajor Bandi diktált, a felsőbb emeletre igyekvő lakók vagy vendégek megálltak a lépcsőfordulónál és áhítattal vagy kacagva belehallgathattak a stentori hangon végzett igehirdetésbe.

Ha könyved jelent meg, köteles voltál minden kollégának dedikált példányt ajándékozni és viszont. Miklós bácsi, kalotaszegi sofőrünk is kapott, s amikor terepen, valahol az országban egy iskola vagy kultúrház előtt arra várakozott, hogy az író-olvasó találkozó véget érjen, mindig a mi könyveinket olvasta.

Igaz, hogy Nagy Kálmán, a Kalevala-fordító egy szombati szerkesztőségi értekezletről (egymás mellett ültünk) hazament és leugrott a tizedik emeletről; és igaz, hogy volt olyan időszak, amikor a legfiatalabbak, hárman-négyen, minden délelőtt eltűntek, s a kocsmázásból munka már nem, csak keserűség fakadt, ők tudták, hogy miért, valószínűleg ugyanazért, amiért Nagy Kálmán véget vetett irodalom- és nyelvtudósi pályájának; de a második Trianon után virágba borult erdélyi irodalom és művészet szálai, amelyek ezekben a szerkesztőségi szobákban összefutottak, olyan védőhálót szőttek, feszítettek mutatványaink porondja fölé, hogy senki sem süllyedhetett a diktatúra mocsarába.

A szerkesztőségek, a füstösek, zajosak, a félelem és a dac, az igazságot csak azért is rejtve- kimondva tíz-tizenkétezer példányban világgá röpítő szerkesztőségek, az egész Kárpát-medencében, de talán nemrég még egész Európában a szellemi hadviselés szabadcsapatai voltak. Tagjainak kitüntetéseket nem osztogattak, a sebhelyeket a sírig cipelték.

S amilyen titkos volt létük parancsa, oly titkos parancsra semmisültek meg.

A szellemi hadviselés közkatonái pedig ma ott ülnek magukban a távírókészülék: a számítógép előtt s a fülsiketítő csendben, árnyak, kísértetek, kétségek és bizonyosságok bűvkörében azt remélik, hogy a világ pontosan az ő diagnózisukra vár, mert a világ már rég nem méri a saját pulzusát.

 


Főoldal

2022. április 11.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Herbert Fruzsina: Polc a kályha felettMindák Dániel: Előszó
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Lackfi János: Fagyos világFilip Tamás versei Darvasi László verseiBalázs K. Attila versei
Tallér Edina: Jacobsville-i horror – Finnyás pesti husikaMurányi Sándor Olivér: HiúznyomonBánki Éva: Kitépett lapokKáli István: Járatszünet
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png