Ex libris

 

NagyLaczkoBalazs.JPG 

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Karácsony (Német)gyulán

 

Egyszer olvastam valahol, hogy a postagalambok a Földgolyó mágneses mezőjét valamiféle belső iránytű segítségével érzékelve találnak vissza az otthonukba. Állítólag az ember fülében is találhatók aprócska, veleszületett vasszilánkok. Kinek több, kinek kevesebb, ahogy kinek fejlettebb, kinek csökevényesebb a honvágya. Amennyiben ez igaz – talán ideje lenne erről a biztonság kedvéért eldiskurálnom egy fül-orr-gégésszel is… – úgy könnyen meglehet, ahogy egy napkitörés bezavar a szerencsétlen galambok műszerébe, úgy még az otthon melege iránti elkötelezettséget, hazaszeretetet stb. is képes befolyásolni, mondjuk éppen a mágneses sarkpont jelentősebb elmozdulása. Ez, mint tudjuk, időről időre be is következik.

Ki tudja? Azt viszont tudom, hogy a nagybetűs Ünnepek közeledte még a nem olyan galamblelkű emberek sokaságát is jelentős vándorlásokra sarkallja. Elsősorban a már felnőtt egyedeket egykori költő-, ívó-, egyszóval: szülőhelyük felé. Otthon aztán sor kerül a különböző kapcsolatmegerősítő rítusokra is az asztal körül, szinte ugyanúgy, ahogy az albatroszok teszik azt éppen ilyenkor a déli tengerek szirtjein, vagy a darvak kint, a pusztán.

Gyulára is visszatérnek ekkor az időközben időszakosan vagy véglegesen szegedivé, pestivé, londonivá, dunántúlivá, svájci, német, svéd vagy éppen brit földivé lett jómadarak, ahogy ezt már máshogy, máshol is megénekeltem. Valójában azonban még csak kilométerekben vagy éppen mérföldekben mérhető távolságokra sincs szükség a nagy téli utazáshoz: hiszen az idő adja a legnagyobb távlatot, különösen az idő, amit az ember a saját szívében melenget.

Nekem e nagy karácsonyi utazás a gyulai Románvárossal kezdődött annak idején, ahol korántsem véletlenül Sárosnak nevezett utca vizenyős rétvilágából hirtelen nőtt sorházakat gyermekkoromban látványos égősorokkal vont be a globalizáció friss amerikás szele. Jutott belőlük még a házak elé évről évre szerencsés túlélőként kiültetett, meglepően ellenálló és meglepően tájidegen ezüst- és lucfenyőkre is. Az adventi koszorúk kis fogyasztói másai mind többször költöztek ki az asztalokról az ajtókra a kétezres évek közeledtének hírére. A juhprémbe öltözködött líceum téri román gyermekének többnyire januári karácsonyi sorai most is egybemosódnak Halász Judit, George Michael és Mozart meglehetősen kaotikus hangzásvilágával. Óvó- és tanítónők sora mutatta meg a Karácsony száncsengős és betlehemes arcát, tudatlanul is versenyre kelve Kevinnel a Reszkessetek, betörőkből, ahogy a Télapu és a Coca-cola-reklámok is tökéletesen bezavartak a szülőktől kapott „a kis Jézus hozza az ajándékokat” képbe. A tévé erről már akkor is mást tanított.

E zavar persze ugyanolyan természetes volt, ahogy románvárosiként az is, hogy karácsonyból van a „sima”, meg az ortodox. Mint ahogy természetes volt az anyakönyve szerint a Magyar Népköztársaságban született, de már a néptől megfosztott köztársaságban cseperedő gyermek számára a látszólag feloldhatatlan Télapó-Mikulás ellentét is. Bárcsak pszichológus lehetnék, ki (látva e sajátos szocializációs környezetet) generációm dogmákhoz, bizonyosságokhoz, tényekhez és igazságokhoz fűződő viszonyát egyszer kibogozza…

Aztán ifjúságom a kesze és kusza román utcákat a rendezett és szabályos németvárosiakra cserélte. Ez már nem a szürreális képek világa volt, hiszen minden valamicskét magára adó kamasz élen jár, ha másban nem, legalább a saját világa varázstalanításában. A nagy ténykeresésben a saját emlékeimet másokéra cseréltem: tízes éveim végén még lehetőségem nyílt pár, akkor 80-90 éves Józseffel Józsefvároson (ez Németváros, avagy Németgyula másik neve) elbeszélgetni a régi telekről. És bizony nekik egészen mást, valami sokkal lokálisabbat jelentett a karácsony: a nyári munkák után családról családra vizitelős, háziboros, sajátzenés közös mulatságot, olvasóköri biliárdot és jó tanyaszomszédságot.

Tőlük, és nem csupán könyveimből tudom, hogy a gyulai németek jelentős része mesterember volt egykor, elsősorban ácsok és kőművesek. A férfiak jelentős része egészen a szocializmusig tavasztól őszig az otthontól távol dolgozott többnyire főúri építkezéseken. Az otthon maradt asszonyok, gyerekek és öregek ez alatt az emlékezett tanúsága szerint sertést hizlalt, és a szőlőket gondozta. Mindez befolyásolta a németség ünnepségeit is. A legtöbb ünnepet a késő őszi, téli, kora tavaszi dologtalan időszakban bonyolították le.

 

„Na most az iparosok azok általában nem tudtak itt helyben megélni, és ennek az volt az egyik kritériuma, hogy nyáron elmentek, mert hogy itt a fő foglalkozás az iparnál a kőműves és az ács volt (…). ezek régen csak nyáron dolgoztak (…). Azon kívül itt Gyula határában elég sok szőlőt termesztettek (…) ez zömmel az iparosoké volt, mert azoknak a feleségük ugye nyáron itthon maradt. A feleségek dolgozták nyáron a szőlőt. És abból éltek meg, az volt a kiegészítés” – mesélte a földműves Shriffert József.

 

A másik, az iparos családból származó Schriffert József így beszélte el mindezt:

 

„Itt általában kőművesek és ácsok voltak. Volt asztalos is, én is az voltam egyébként, az apám kőműves volt. Na most ezek elvállaltak egy-egy munkát nagyon koratavasszal. Egy kastélyt vagy egy nagyobb kúriát. És akkor neki kezdtek tavasszal és késő őszig építettek. Néha hazajöttek és az asszonyok itthon maradtak, a mamák. Művelték a szőlőt, meg a kerteket, meg hizlalták a disznót. Késő ősszel hazajöttek [a férfiak], akkor levágták a disznót. Leszedték a szőlőt, megcsinálták a bort, minden, utána egész télen szabadok voltak.”

 

Jézus születésének ünnepén ismert karácsonyi játék volt hajdan Németvároson a betlehemezés. A játék színhelye Németvároson az egyes házak konyhái voltak. Másik szokásos játék volt ilyenkor a Paradicsom-játék, melynek helyszíne szintén a konyha volt. A gyerekek az éjféli miséig házról házra járva énekelték a „Pásztorok haljatok csodát...” (Ich Hirten höret wunder) kezdetű éneket. Ezek mellett szokás volt a Papucs Anyóka (Postkr Frala) és Jézuska várás is. Szokás volt a rokonok, szomszédok meglátogatása az esti mise után, ilyenkor énekeltek, mint például a „Lent a tölgyfánál…” (Dort beim Achelbaum) kezdetű dalt. Karácsonykor sertést vagy marhahúst főztek, tyúkot is vágtak. Sütöttek mákos, diós kalácsot, búbos köttest és lekváros kiflit, de töltött káposztát is.

Érdekes szokás volt Vincze Virág szerint Németvároson a cuhérezés: „újév kezdetén egy csoport cuhérező bejelentés nélkül megjelent egy baráti háznál harmonikával és borral”. Ezt a szokás megfelel a két József altalhauzírozásnak nevezett szokásnak.

 

Mintha csak a sajátom és a mások múltja együtt szőné a közös jelent a németvárosi családi fészek karácsonyfája mellett: melegséggel tölt el a régi Schrifferték néprajzi tanulmányszagú karácsonya ugyanúgy, ahogy a Martyinok és Budaiak sáros utcai januári éneke – meg a szökőkút-jászol Jézuskája és báránykái is.

 

Mert hát miénk ez is, és az otthon: közös.


Főoldal

2022. december 24.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png