Tárca





Erdész Ádám
Az elveszett csapat


       Ki gondolta volna, hogy ennyire fog hiányozni? Egyáltalán, az kinek jutott volna eszébe, hogy egyszer csak nem lesz? Ha annak idején, a régi Fradi-történeteket újra és újra elmesélő nagyapát megkérdezem, hogy mi történik akkor, ha nincs csapatunk, aligha értette volna a kérdést. Mesélt volna az ötvenes évekről, amikor elvették a klub nevét, a zöld-fehér színeket, és kényszerrel elvitték a legjobb játékosokat. Ám a fatribünös pálya ugyanott volt, ugyanazok a szurkolók jártak ki a meccsekre, s magától értetődött, hogy ez így is az ő csapatuk. Mindenki tudta – folytatódik a történet –, hogy ha valaki elkezdi a „Hajrá Fradi”-t, a bíró lefújhatja a meccset. Egy idő után ezzel már nem is próbálkoztak, hanem a kezdés közeledtével a sok ezer ember ütemesen lépegetni kezdett a fa lelátón, aztán érces hangon valaki elkiáltotta: Csakazéértiis! Csakazéértiis, hajrá, Kinizsi! A rigmust pillanatok alatt átvette a tömeg. Azt pedig az egyik legendás kapus mesélte el évtizedekkel később, hogy amikor a fatribün alatt visszhangozni kezdett a ritmikus lépegetés, szinte felrobbant az öltöző, s mire elindultak kifelé, mindenki, mint a kifeszített íj… Ez a csakazértis tán még Nick Hornbynak is nagy történet lenne, biztosan értené.

       Milyen csapatunk volt a hatvanas évek második felében is, amikor kisiskolásként egyszer és mindenkorra a zászló mellé szegődtem? Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi doktor. Ha valaha – Isten ne adja – altatásból kellene ébreszteni, ezzel az összeállítással bátran lehet próbálkozni. Amennyiben a jobbösszekötőig sem nyitom ki a szemem, régen rossz. Mellesleg Karába Jancsi kicsit kilógott a sorból, ma is előttem van, ahogy Albert áll csípőre tett kézzel, és előre dőlve oktatja, miután ziccerben elrontotta a beadást. A Karába Jani névvel legközelebb Gion Nándor egyik regényében találkoztam: ugyanezt a nevet viselte a ’44-es vérengzések idején a szerbek mellé álló szenttamási cigány, akit Török Ádám, a maga szenvedéseit megrövidítendő, tökön szúrt. Milyen érdekes, a regénybeli figura egy focipálya öltözőjében pusztult el. A mi Jancsinkat hamarosan felváltotta Szőke Pista, tulajdonképpen ebben az összeállításban őt illeti meg a 7-es számú mez. Hatalmas szabadrúgásai meccseket döntöttek el, Európa-bajnoki selejtező harmadik mérkőzésén Belgrádban ő lőtte a győztes gólt a románoknak. Utána megcsókolta cipőjét. Ez a Fradi verte a Liverpoolt, a Manchester Unitedet, a Leeds-et, a legjobb spanyol csapatokat, és európai kupát nyert a Juventus ellen. Az olaszok egy kis apróért el tudták intézni, hogy oda-visszavágó helyett egyetlen, Torinóban rendezett meccsen dőljön el a kupa sorsa. A játékosok még örültek is a kis plusz prémiumnak. Albert kiadta az utasítást: megnézheti magát, aki kiveszi a pénzt a zsebemből! Nem is volt semmi baj, Fenyvesi doktor góljával idegenben nyertünk 1:0-ra, s jött haza a kupa. Szomorúan olvastam pár éve, hogy ebben a csapatban is volt – általam nagyon kedvelt – játékos, aki társairól jelentgetett. Írjuk ezt nagyvonalúan a rendszer számlájára, normális körülmények között az öltözőn belüli konfliktusok másként oldódnak meg, a legrosszabb esetben az egyik veszi a kalapját.

       Élőben csak egyszer láttam ezt a Ferencvárost. Gyomán játszottak hírverő meccset, aki befért apám Wartburgjába, az jött. Kiss úr barátja Kolozsváron csak a Grande Capitano buszát látta, de én a meccs után valóban odamentem Albert Flórihoz, és az aranylabdás – ugyanabból a szériaszámból volt neki, mint Bobby Charltonnak, Beckenbauernek, Cruyffnak – alá is írta a magammal vitt színes csapatképet. Valahol még most is megvan, négy-vagy öt aláírást sikerült begyűjteni, a buszig vezető rövid úton.

        Az Üllői úti pályára 75-től jártam, ekkor kezdtem az egyetemet. Az is micsoda csapat volt, a Nyilasi-féle Fradi, Dalnoki Jenővel a padon. Előző évben KEK-döntőt játszottak, ott ugyan a Dinamo Kijevnek álcázott szovjet válogatott megvert bennünket, de még így is mekkora meccsek voltak a döntőig vezető úton. A sors különös adománya folytán pont abban az évben, amikor pesti életemet megkezdtem, ennek a csapatnak – Hajdú, Martos, Bálint, Rab, Vépi, Ebedli, Pusztai, Nyilasi, Magyar és még néhányan – sikerült hosszú és nyomasztó dózsás hegemónia után bajnokságot nyerni. Még az egyetemen is sokan szerették a focit: vidéki fiúként megilletődötten vártam az órafelvétel utáni hétfőn az első ókortörténeti szemináriumot. Bejött az akkor még fiatal adjunktus, Kertész István, végignézett a véletlenül csak fiúkból összeverődött kis társaságon, majd megtartotta rövid székfoglalóját: „Uraim, szombaton nyert a Fradi, lehet dolgozni.” A tanár úr iránti tiszteletből évekig Pergamon SC néven együtt focizó társaságban ott ült Sz. Mádai kolléga úr, a legnagyobb Fradi-szurkolók egyike is. Hozzá egyszer igazságtalan volt a sors, leningrádi részképzése miatt éppen akkor nem lehetett ott a Népstadionban, amikor 7:1-re vertük a Dózsát. Azért ő is ünnepelt, amikor a Kossuth Rádió késő esti híreiből értesült az örömteli eseményről, egy éjszakai taxistól csaknem aranyáron vett két üveg vodkát, s vendégül látta barátait – majd a jól sikerült kis bankett után egy hoki bottal kezében szabályos harcálláspontot foglalt el a kollégium portájával szemben. A szovjet elvtársak meglepődtek.

       Mennyi emlékezetes villanás, óriási meccs: játék, ami – tudjuk jól – „Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó”, és fogcsikorgató küzdelem. A Fradi-tábor igazán két játékostípust szeretett; a pengéket, Albertet, Varga Zolit, Kűt, Nyilasit imádták, éppen úgy, mint azokat, akik a szívüket kitették a pályára. Az utóbbiért szerették Rákosi Gyulát, bár ő a labdával is barátságban volt, Jancsika Károlyt, Simont. Jancsika szerényebb képességű hátvéd volt, mégis János királyként éltették, mert a 92. percben, a levegőt kapkodva is teljes erővel robogott előre-hátra a jobbszélen. A játék mellett volt még valami, alighanem ez a foci másik nagy titka: hétről hétre a sok-sok szurkoló összetartozó közösségként élte át az emberiség nagy történeteit, hogy ne mondjam, mítoszait, hétköznapi hangszerelésben. Az egyik meccs Dávid és Góliát története volt, akkor még nem feltétlenül mi játszottuk Dávid szerepét. Egy méltánytalan átigazolás után jött Coriolanus drámája, a csapatban ott volt a reá bízott tálentomot elásó és azt mesterien kamatoztató fiú.

       Aztán lassan minden omlani, romlani kezdett. Jöttek a pénzügyi stiklik, a követhetetlen buherálások, lassan nem is maradt más, csak a hazugságok, a blöffök, a lélegzetelállítóan kisstílű szélhámosok és az adósságok. A Bajnokok Ligája főtáblájára jutott utolsó jó csapat szétszéledt, és a lejtő végén ott sötétlett a másodosztály. Még csak nem is az NB II. a baj, a kiscsapatot is szeretik a szurkolói, ha megérdemli, de ennek a mostani valaminek vajon van köze még a „csakazértis”-hoz, Albert laza cseleihez, Simon sérülten végigjátszott meccseihez, azokhoz a hétköznapokban megélt nagy mítoszokhoz, amit a Fradinak köszönhettünk? Úgy hiszem, az égvilágon semmi. Lipcsei, aki pedig tudna egyet-mást mesélni a Fradiról a Jamaicából, Afrikából s még ki tudja, honnan összeverődött légiósoknak, azt nyilatkozza, az öltözőben jobb hallgatni.

       A hét végén, az első tavaszi fordulóban, soraiban számos általam nem is ismert játékossal, lehet, hogy narancs színű mezben, kifut a pályára a Tököl ellen a Fradi. S mindez belőlem a legcsekélyebb érdeklődést és érzelmi rezdülést sem váltja ki – szörnyű!






Összes munkatársi tárca:

Szabo Tibor Benjámin: Kisnapló. A 10.20-ason, Csabára
Grecsó Krisztián: Szint alatt
Kiss László: Zempléni vitézkedés
Kiss Ottó: Az elmerült kert (IV.)
Elek Tibor: Magyar is, meg kultúra is
Gyarmati Gabriella: Péreli Zsuzsa kiállítása
Erdész Ádám: Repkény
Grecsó Krisztián: Akár a tévében
Szabó Tibor: Kisnapló. Fehér()folyás
Kiss László: Totti és én
Gyarmati Gariella: Gera Katalinról
Kiss Ottó: Az elmerült kert (III.)
Kiss László: Az én történelmem
Erdész Ádám: Az elhallgatott múlt nyomában
Grecsó Krisztián: Nők, szöcskék
Szabó Tibor: Kisnapló. Fiamnak
Kiss Ottó: Az elmerült kert (II.)
Kiss László: Búcsúzó
Elek Tibor: A pályakezdés zavarai
Gyarmati Gabriella: A Munkácsy-életmű... VI.
Erdész Ádám: Húsz év után
Grecsó Krisztián: Érkezési oldal
Kiss Ottó: Az elmerült kert (I.)
Kiss László: Valami a fülnek
Szabó Tibor: azonosító: vendég; jelszó: nyugalom
Elek Tibor: Volt neki egy talapalatnyi földje
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján V.
Grecsó Krisztián: Don Quijote ebédel
Erdész Ádám: Egy elfeledett párbeszédről
Kiss László: A harmadik év
Kiss Ottó: Esztergom felett az ég
Szabó Tibor: Nyilatkozat
Elek Tibor: Szabadság(Ir)ód(i)a
Grecsó Krisztián: Kopogós viharsarki jelleg
Gyarmati Gabriella: Kohán György kiállítása
Erdész Ádám: Egy alföldi polgárház kapuja mögött
Elek Tibor: A békési szonettkirály
Szabó Tibor: Rövidítés
Kiss László: Második síelés
Kiss Ottó: Irgalom
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű (...) 5.
Grecsó Krisztián: Tánciskola
Szabó Tibor: Lesszdenziorou
Elek Tibor: Noé bárkája felé
Kiss László: A temetés
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű (...) 4.
Erdész Ádám: 942 kép
Kiss Ottó: A másik ország
Grecsó Krisztián: Családi csomagolás
Szabó Tibor: Alibi
Kiss László: Megtudja a halálhírt
Elek Tibor: Szavak, a magasban
Gyarmati Gabriella: Képzőművészeti kiállítások (...)
Erdész Ádám: Egy szelet közelmúlt
Grecsó Krisztián: Hungarusz-tudat
Szabó Tibor: Valami a télről
Kiss László: Rókázás
Elek Tibor: Siket irodalom?
Gyarmati Gabriella: Kohán és a "szoc. reál"
Erdész Ádám: Gercsó Krisztián: Nagymama ajándékba
Kiss Ottó: Ati és a holdvilág - Esti mese
Szabó Tibor: Testvérek, barátok
Kiss László: Őfelsége pincére
Gyarmati Gabriella: Csernus Tibor festményei először Békés megyében
Erdész Ádám: Bányászlámpa a templomkertben
Elek Tibor: 110 éve született Sinka István
Kiss Ottó: Feszt Berlin
Grecsó Krisztián: Főnökösdi
Kiss László: Fesztkörkép
Elek Tibor: Magyaróra
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján III.
Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Gyarmati Gabriella: Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján II.
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián:
Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

2009. március 09.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png