Szabados Attila
Attól féltem, túlszalad a foci
Nagy Dániel: Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni
A mindössze 44 verset tartalmazó, ciklusok nélküli kötet több szempontból vonzó. A visszafogott borítón egy sárga kör, valamint néhány pasztelles sáv (rózsaszín, zöld, világoskék) látható, amelyen egy fekete emberi alakot helyezett el a tervező, Lőrinczy Laura. Az igényes tipográfiai munkát is ki kell emelni (Tóth Boldizsár), a törzsszöveg emlékeztet az írógépek által ütött betűkre. Van valami nosztalgikus, egyben modern ebben a vizuálban, amihez dinamikus szerzőfotó (Vigh Levente) társul a hátsó fülön: a szerző Mickey egeres pulcsiban ugrik a levegőbe. Leginkább a catchy szó jut eszembe a kötetről. Igényes könyvészeti munka. A Fiatal Írók Szövetsége által kiadott könyvek közül mindig szép számmal akadnak olyanok, amelyek nagyobb visszahangot kapnak – ilyen Nagy Dániel kötete is. A nemrég leköszönt Gondos Mária Magdolna és Sirokai Mátyás szerkesztők, ha jól sejtem, egyik utolsó projektje lehetett ez.
Első ránézésre joggal sejthetjük, hogy a futball talán központi szerepet kap a versekben, de a beszélő világa jóval több ennél; nagyon izgalmas, ahogy a foci meg-megjelenik – csak néhány vers kapcsán említhetek olyan példákat, ahol a szöveg megbillen a labdajáték „javára”, de ez már ízlés kérdése; épp a szabálytalanság, az aszimmetriák teszik olyan üdítővé Nagy Dániel könyvét. (Egyébként a borítón is ott van egy labda, hátul, kis piros pötty a „tájképen”.)
A szerző talán ismeri Esterházy Péter életművét, amelyben szintén fontos szerepe van a focinak, konkrét és metaforikus síkon is. Okos döntés volt – talán akadt efféle kísértés – nem E. P.-idézetet választani mottónak, elkerülve és ellenpontozva fentebb említett, be nem teljesült félelmemet. Nem mintha olyan fontos lenne a kritikus prekoncepciója, az azonban igen, hogy nagyon jól látszanak azok a csapdák, amelyeket Nagy Dániel elkerült, sőt szépen át is ugrott. A verseket négy mottó előzi meg: Balaskó Jenő („te édes sztoikus vagány te pindur te”); Németh Gábor („Az irodalom valami, amit alul kell múlni.” – a kritikus véleménye szerint ezt kellett volna elhagyni a négyből, tekintettel arra, hogy 1. a fülszöveget is Németh írta, valamint, ami talán még fontosabb, 2. a versek ezt a kérdést is igyekeznek körüljárni – erről is később –; 3. ráadásul a harmadik mottó mintha ki is ütné e másodikat – lásd:); J. D. Salinger („Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira?” – no igen, a foci) és Marin Sorescu („Kétszer nézek meg / minden dolgot. / Egyszer, hogy vidám / s még egyszer, hogy szomorú legyek.”) sorai.
A kötetcím ironikus beszédpozíciót előlegez meg: látszólag kívülről figyelés („Úgy tűnik”), a „divatba jön” köznyelvi fordulata, az érzelmek kiemelése. Implicit állítást-kérdést is tartalmaz: a költészetnek az érzelmekről kellene szólni, nem kellene szégyellni azokat a líraműhelyen „le nem írandó” szavakat, mint szerelem, szeretet, boldogság stb. A kötet azonban épp, hogy ezekkel nem él, vagy legalábbis nem túl direkten. A beszélő inkább passzív „tényező” a szövegekben, alanya ugyan a történéseknek, de ez utóbbiak sokkal érdekesebbek, mivel általuk képződik meg egy kellően ironikus, mégis lírai nyelv, amely – úgy érzem – vállaltan beleáll az általa képviselt, és ma egyébként divatos esztétikai-tematikai irányzatba: mindenből lehet vers, a kis dolgok érdekesebbek a nagy tendenciáknál, sarcasm is the new black, a szorongás vállalható, és így tovább.
„Mint a tojáshab, mereven állok” – írja Nagy Dániel. Kiragadva a kontextusból lehetne ez mulatságos, pedig épp a tehetetlenség, a csodálkozás, a bámulás, a tekintet szabadon engedése a fő ebben A pláza melege meghozta a kedvemet a jövőhöz című versben, amely sok szempontból is jó kiindulópont, ha a költői „munkamódszert” szeretnénk vizsgálni: „Erőn felül teljesítenek a Pad Thai wokjai. / Az, hogy csak nekem van bátorságom / észrevenni ezt, még nem jelent semmit. / De nem állok meg itt. Útjára engedem tekintetemet.” Nagy Dániel jó érzékkel lavírozik a különböző stílusrétegek között – egyrészt az idézett szakaszban felmutatja költői feladatát: észrevenni a legapróbb dolgokat, vagy azokat az embereket (szép a wok-gyorséttermi szakács metonímia), akik nagyon is láthatóan, de a rohanó tekintetnek mégis észrevehetetlenül végzik a munkájukat. A Nagy Dániel-féle, néha abszurdból kihajló részvétetika mintha azt üzenné, hogy a dolgok észre vétele már önmagában fontos lépés. Mintha lenne egyfajta bólintás, sztoikus megbocsátás, tudomásulvétel: „Ahol szüleink a húsközpontú táplálkozás unikális / szeretetére neveltek” – írja a kötet címadó versében. A dolgok megragadása, a bírálat kihagyása nagyon szimpatikus vonása ennek a lírának, amely azt erősíti, hogy az igenek és nemek, feketék és fehérek egyszerre képesek működni, nem kell mindig mindent eldönteni és helyre tenni. Másrészt arspoetica-szerűen eleve meghatározottnak könyveli el költői jelenlétét a „csak neki van bátorsága” különbségtétellel. A vers úgy folytatódik, hogy csak neki van bátorsága észrevenni, pedig az ige valójában azt jelenti: megírni. Harmadrészt a „tekintet útjára engedése” tényleg jellemző Nagy költészetére, több vers is utcai nézelődésből épül fel (pl. A Jól sikerült a digitális detox 2. napja című). Ez a szakasz egyben arra is rávilágít, egyfajta morális többletként, hogy nézz tovább, túl, és csak ezek után mondj bármit. Szétreflektálni önmagát és értelmiségi státuszát – „De elég az ontológiai sikereimből” –, de közben nem túlcsordítani mindezt, kiváló teljesítmény.
A kötet közepe, durván a Nagyfiúsodástól az Egy böngészőháború kezdete című versig, tehát ez a 8-10 szöveg, kicsit gyengébb, mint az előttük és utánuk következők – én a címadó verset is e blokkba sorolom. Kötetcímként ugyanis kiváló, önálló versként kevésbé; szétesik, didaktikus: „De ott, akkor, rengeteg érzelem került a levegőbe” – írja a zárlatban, amelyről – a fentebb elemzett wokos verssel ellentétben – meglehetősen nehezen lehet eldönteni, mi a (retorikai) csöpögősség („De ott, akkor”) célja, amelyet nem is ellenpontoz mással. Ez azért probléma, mert a jól elhelyezett pátosz, a kellően alábástyázott humor, a randomitás így önparódiához vezet.
Mind a stílusjegyeket, mind a témaválasztást, a költői eszközöket, a modalitást és a formavilágot (ez különösen átgondolt) tekintve számos szerző eszünkbe juthat Nagy kötetét olvasva. Ott van például a Simon Márton-féle „konyhanyelv”, szó szerint, a húsok, a hamburgerek, a pasztellszínek, aprólékos leírások, különlegessé emelt mozzanatok. A visszafogott, csendben szenvedő lírai én. Nádasdy Ádám mondatszervezése, kérdései, humora („A távolság? Leküzdhető! Ezt csinálom / én is. Mindenkit legyaloglok” – Nagy Dániel: Jó tempót diktálok), komolytalanul komoly kijelentései („Elharaptam a nyelvemet. / Roppant, ha nem is úgy, mint elsőáldozó / foga alatt az ostya” – írja Nagy Dániel A következő forduló című versben) is e költészet előképének tekinthetők, ahogy Marno János sokszor mozaikokból építkező lírája. Borsik Miklós versei hasonlóképpen, váratlan témaválasztásukkal, Láng Orsolya kameraként pásztázó költői tekintete, és Simon Bettina versei a költészet határterületének súrolásával („A csatár-páros jelenség / fontos tényezője a futballnak” – Nagy Dániel: Nézem a hétvégi összefoglalót). Ezeket mindenképpen érdemes összeolvasni Nagy kötetével.
A formailag, tartalmilag és nyelvileg is jól megcsinált szövegtestekben könnyen elbújik a kellemetlen szentencia. Szükséges-e például leírni azt, hogy „Vagy te merülsz le” egy olyan versben, ahol tárgyak merülnek le egymás után? Vagy a Csupán talpraesettségre vagy egyszerűen egy másik nézőpontra van szükség zárlatában: „Mint egy körforgalom a száguldó mentőst, / türelmesen engedem át a megszokottat ma reggel” – a mentős kép valóban figyelemreméltó, de inkább csillámport szór a szemünkbe. Szinte minden versben találunk valamilyen összetett jelzőt: szeszmeleg, paplanpuha, (acélkék), táblazöld, lavórkék, szirénakék, stadionmagány, mészfehér, processzormeleg, fácánmeleg, presszóhomály stb. Ezek lehet, hogy Nagy Dániel lírájának sajátjai, de még ha így is van, zavaróak egymás után olvasva a verseket. Az Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni kompozíciós szempontból, tehát kötetként sokkal érdekesebb, mint a szövegek külön-külön. Egyrészt strukturálisan tényleg nagyon dinamikus, jól beosztott kötet, amelynek formavilága is változatos. Csakhogy ha megkapargatjuk a formát, akkor találunk önmagukban nem túl életképes, vagy csak részben életképes darabokat, mint például a Templomfelújítás, amely az első két versszak után mintha nem lenne végigírva, vagy a Csupán talpraesettségre vagy egyszerűen egy másik nézőpontra van szükség című, töredékekből álló vers, amely nem áll össze egységessé: a 3-5. szakaszok kiválóak, de a kiszólások és a zárlat melankóliája szétveri a szöveget. Ott vannak a rövid, haikuszerű (vagy tényleg az) versek, amelyeket elég nehéz felfejteni: „Matrózemlékek híján is / felkapcsolja bennem / valaki a nyarat” (Próbálom a dolgok jó oldalát nézni). Próbálkozik a szerző az ismétléses szerkezetekkel is, mint A jókedv valahogy mindig megtalál című vers esetében, amelyben a csillaggal elválasztott szakaszok „Boldog voltam” vagy „Boldog vagyok” állandó felütései még akkor sem termékenyek, ha egyébként nemcsak a vers, de az egész kötet játszik a toxic positivityvel.
Majd ott van A reprodukció megannyi kellemes meglepetést tartogat, A meteorológia kudarca, A menedzser megnyílik és a Miért nem viszik el az anyákat egy pizzériába négysajtost enni?, amelyek a kötet legjobbjai, és Az emlékezés nem könnyű, amely talán az egész kötetből a legkiválóbb: a versbeszélő egy sírt bámulva fogalmaz meg profán, emberi állításokat. Az Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni tehát még kifogásaim ellenére is tartalmas és figyelemreméltó, amelyet, azt hiszem, nem utoljára olvastam.
FISZ Könyvek, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
