L. Simon László
A jazz primitív melódiája
Klebelsberg Kuno és a művészet
Napjainkban mind többet beszélünk és írunk arról, hogy egyre kevesebben olvasnak, s az irodalom és az írók egyre kisebb figyelmet és megbecsülést kapnak. Ez az érzület nem új keletű, bár vitathatatlan, hogy az irodalom, pontosabban a szépirodalom hatása és presztízse folyamatosan csökken. „Tudósok, írók és költők mennyit panaszkodtak a pártolás hiánya miatt! Sokan lelkesedtek értük, dicsőítették őket, de műveiket már nem vásárolták, folyóiratokra nem fizettek elő. Rettenetes volt az irodalmi nyomor.” Ezt a kissé ironikus megállapítást a reformkor „úttörőire” vonatkoztatva írta le Klebelsberg Kuno a Patriotizmus és nacionalizmus című, a Pesti Naplóban 1928-ban megjelent írásában. Pedig a reformkor forradalmi hevületű magyarságának szellemi vezetőit Klebelsberg egyértelműen pozitív figuráknak tartotta, nemegyszer szembeállítva őket a Nyugat számára nehezen emészthető, vagy inkább kevésbé tolerálható szerzőivel. Vörösmarty és Ady magyarjai című, szintén 1928-as írásában a világban elvégzendő dolgunkat firtató kérdésre adott költői választ, azaz a Gondolatok a könyvtárban meghatározó sorait idézve kiemeli, hogy Vörösmarty valójában a nemzeti aktivizmus programját fekteti le, valamint azt az alapgondolatot, hogy „a költészetet, a művészetet és a tudományt oda kell állítani a nemzet felemelésének szolgálatába”. Vörösmartyék nemzetépítő, a nemzetet kulturálisan felemelő gondolataiban saját politikai programjának előképét látva jegyzi meg saját politikai riválisairól és bírálóiról, hogy azok „komikus tudatlanságukban nem is vették észre”, hogy mennyire megtisztelték őt, amikor úgy állítottak be, mintha ő találta volna ki azt a tételt, hogy „nehéz helyzetbe jutott nemzetünket elsősorban a művelődés erejével kell újra felemelni. Mily szegénységi bizonyítvány számukra ez; hiszen aki a XIX. század első felének gyönyörű magyar történelmét, szellemi irányait, főleg irodalmát ismeri, az jól tudja, hogy éppen a kultúra révén való politikai emelkedés volt a reformkor programjának egyik fő pontja”, amit Vörösmarty a verseiben „valósággal kodifikált”. Az alkotás erejében és az élet értelmében mélyen hívő Klebelsberg számára alapvető fontosságú Vörösmarty példája, aki szerint „el kell hallgattatni a gúnyt, amely a kulturális törekvéseket kíséri”.
Klebelsberg a saját ideálját is Vörösmartynál találja meg „az aktív, a pozitív, a produktív ember” alakjában, s ezzel a típussal rögtön szembe is állítja „a passzív, a negatív és a destruktív embertípus” különféle fokozatait. Szerinte „az a mi nagy bajunk, hogy túlságosan nagy számmal vannak közöttünk passzív természetek, és elég sok a negatív ember, aki erejét többé-kevésbé meddő kritikában meríti ki és e réven csak ritkábban javít, hanem inkább kételyeket kelt, csüggeszt és elkedvetlenít olyanokat is, akik különben produkálni tudnának.”
Klebelsberg Adyval is perlekedik, akit ugyan hol tüneményes tehetségnek, hol lángésznek, hol zseniálisnak nevez, ám a személetével nem tud azonosulni, s kétkedéseivel, önmarcangolásával nem tud megbékélni. Költészetét a nagy eszményektől való elszakadásnak látja, „ha nem is annyira, mint Baudelairenél, de mégis nagyon, nagyon” (A műveltség megújhodása, 1929).
Ha a kultuszminiszter látta volna az elmúlt évszázad művészeti irányait és törekvéseit, vajon mit írna róluk, ha már 1929-ben úgy gondolta, hogy „az európai műveltség, persze nem a maga egészében, de főleg divatos irányzataiban, meglehetősen elszakadt a nagy és örök eszményektől”. Ebből is látszik, hogy Klebelsberg művészeti ízlése meglehetősen konzervatív volt. Olvasóként a klasszikus magyar irodalmat részesítette előnyben, Kazinczyt, Kölcseyt, Vörösmartyt és Arany Jánost. Ezeket az alkotókat a nemzeti öntudat, a nyelvi igényesség és a morális példamutatás hordozóinak tartotta. A nemzeti gondolat a művészetben (1928) című írása szerint sokat forgatta Bessenyeit és Kazinczyt, „ezt a két nagy ébresztőt és a reformkor irodalmát, amely e két úttörő nyomában fejlődött. Olvasmányaim közben sohasem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy e költőket és írókat elsősorban nem a múzsák, hanem a patriotizmus izgatta, indította, ösztönözte irodalmi munkáikban. Költöttek és írtak, hogy a magyar nemzet ne legyen más, hatalmas irodalommal bíró népeknél alábbvaló.”
Mindeközben szabályosan szidta a modern atonális zenét, mert szerinte „az örök muzsika hivatása nem az, hogy elemzési alapul szolgáljon a zenetudósoknak vagy a dekadens ember laza idegszálait mesterségesen felhúzza, hanem hogy az egészséges emberek százezreit gyönyörködtesse, akik szomorúságukban, fáradtságukban a zene örök forrásainál keresnek üdülést. Ha a zene ennek a hivatásának eleget tenni nem tud, akkor a koncerttermek megtelnek kultúrsznobokkal, de a nagy tömegek érdeklődése elfordul tőle és mást nem kapván, a jazz primitív melódiájáért lelkesedik.”
Az avantgárd festészetről, különösen a futurizmusról és a kubizmusról is lesújtó volt a véleménye. Szerinte a modern festészet képviselői azért írtak programcikkeket vagy kiáltványokat, hogy irányzatuknak helyességét érvekkel bizonyítgassák. „Az igazi művésznek nincsen szüksége ilyen esztétika irodalmi tolmácsolására, az közvetlen fordul a szemhez és a szépség erejével kell, hogy kapacitáljon – írta A műveltség megújhodásában. – De éppen ott van a bökkenő, hogy valami újabb fajta társadalmi morált akartak csinálni a jóság eszménye nélkül és új műveltséget akartak alapítani a szépség ideálja nélkül.” Ez a gondolata már a saját korában is megmosolyogtató volt, különös az, ahogyan a művészet szerepéről és feladatáról vélekedett, szinte elvárva, hogy a költészet és a művészet gyönyörködtessen.
Ugyanakkor politikusként a kritikussága ellenére is megengedő, ma úgy mondanánk, kifejezetten toleráns volt. Bevallotta, hogy azért nem lépett fel hatalmi eszközökkel az irodalmi és művészeti modernizmus ellen, mert hiábavaló lett volna, és mert ehhez nem volt joga. Napjaink politikusai és egyes intézményvezetői is megfontolhatnák azt a felismerését, hogy „a szellem története egész világosan mutatja, hogy valahányszor az állam hatalmi eszközökkel akar beavatkozni irodalmi vagy művészeti vitákba, e kísérleteknek sorsa kudarc lett és nevetségbe fúlt. A szellemi világban az állam szükségképpen brutális kezétől érintetlenül az erősebb gondolatnak kell szabadon győznie. De saját egyéni ízlésem egyoldalú érvényesítéséhez nem is volna jogom. Ez az, amiről meg szoktak feledkezni. Más a magánmecénás és más a kultúrpolitikus. A magánmecénás, aki saját pénzén vásárol, olyan képekkel akasztja tele termének falait, amelyeken örömmel legelteti szemét. Saját pénzén teszi, a saját gyönyörűségére és e közben senki sem korlátozhatja. A kultúrpolitikus ellenben közpénzekkel sáfárkodik, az ízlések megoszlanak, nem lehet tudni, milyen lesz a jövő idő esztétikai értékelése s ezért nincs joga a saját egyoldalú ízlését az államhatalom eszközeivel másokra ráoktrojálni” – olvasható A műveltség megújhodásában (1929).
Az alkotói függetlenség mellett az intézményi autonómiát is sokra becsülte. Könyv vagy kutatás? című 1928-as írásában kifejti, hogy kifejezetten baj lenne, „ha a kultuszminiszter az Akadémia dolgaiba belebeszélhetne. Az Akadémia sikeres működésének egyik legfőbb előfeltétele az, hogy minden politikai befolyástól mentes maradjon s a napi áramlatoktól függetlenül, egyedül az állandó, nagy nemzeti célok felé törekedhessék.” De nem pusztán ezt kellene korunk vezetőinek és véleményformálóinak megfontolniuk, hanem azt is el kellene ismerni, hogy vannak olyan politikusok, akik képesek az önkorlátozásra, s attól, hogy politikussá (is) váltak, még tudnak művelt befogadóként értékelni és elemezni dolgokat. S az ilyen tárgyú megszólalásaik mögött nem feltétlenül a hatalmi pozíciót és beszédhelyzetet kell keresnünk. Klebelsberg egyben akadémikus is volt, s ezt a miniszterivel nem könnyen összeegyeztethető szerepét okosan élte meg. Valahányszor átlépte az Akadémia küszöbét, mindig azt mondta a tudományos társaság tagjainak, „hogy a kultuszminiszter kívül marad és hogy csak az akadémikus jött be... Ezzel az eljárásommal erkölcsi lehetetlenséggé igyekszem tenni hivatali utódaim számára is, hogy valaha belebeszélhessenek az Akadémia belügyeibe” – olvasható a Könyv vagy kutatás? című írásában.
Érdemes azzal is tisztában lennünk, hogy Klebelsberg az irodalomra elsősorban nem annak esztétikai, hanem nemzetnevelő, nemzetépítő és erkölcsi hatása felől tekintett: „Valahogy úgy érezzük, hogy a magyar irodalomnak, művészetnek, tudománynak és a magyar gazdaságnak oda kell állnia a nemzeti gondolat szolgálatába” (A nemzeti gondolat a művészetben). A Nyugattal kapcsolatos erőteljes kritikáinak is ez állt a hátterében, s nem véletlenül írta 1921-ben Szekfű Gyulának egy leendő folyóirat alapítása kapcsán, hogy fel kell venni „a harcot a Nyugat képviselte szellem és irányzat ellen”. A Napkeletet 1923–1937 között szerkesztő Tormay Cécile-nek címzett, 1928-ban született levelében a folyóirat feladataként jelölte meg azt, hogy tegye egyértelművé, mik legyenek a céljai a neonacionalizmusnak a szépirodalomban, valamint a művészetek és a tudományok egyes ágaiban: „A neonacionalizmus végeredményben politikai mozgalom lett, de egészséges szellemének, irányának előkészítése elsősorban az irodalom feladata.” Klebelsberg tehát azt várta el, hogy a magyar írók a műveikkel és a közéleti megnyilvánulásaikkal a Trianon utáni új államépítésnek, valamint a nemzeti identitás megerősítésének a szolgálatába álljanak. Ugyanez volt az elvárása más művészeti ágak képviselői felé is: „Nemcsak azzal tesz a magyar művészet szolgálatot a nemzeti gondolatnak, ha külföldi kiállításokon sikerül becsületet szereznie a magyar névnek, hanem legalább épp olyan mértékben akkor is, ha itthon szebbé és magyarabbá akarja tenni az életet” (A nemzeti gondolat a művészetben, 1928).
Itt is érdemes kitérni a ma furcsán hangzó neonacionalizmus fogalmára. Kornis Gyula A kultúrpolitikus című 1932-es írásában magyarázza meg, hogy a kultúrpolitikát a nemzeti újjászületés egyik fontos eszközének tekintő Klebelsberg a petyhüdt közgondolkodást akarta felrázni, „és egy szervesen összefüggő politikai ideológiának akarta megnyerni. A magyar nacionalizmus kereteit az új viszonyokhoz mérten új tartalommal törekedett megtölteni, a régi sarkaiból teljesen kifordult bel- és külpolitikai helyzethez szabni. Ezt az új magyar lelket formálni hivatott ideológiát nevezte neonacionalizmusnak.” Klebelsberg maga így fogalmazott 1927-ben: „Mit értek én neonacionalizmus alatt? A pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását; a munkás, az alkotó emberek szent összefogását a romba dőlt haza újjáépítésének nagyszerű munkájában; öntudatos összefogást a kritika túltengéseivel, a hiperkritikával és általában a negatív emberekkel szemben, mert ha a negatív emberek befolyása a közvéleményben felülkerekednék, ez végzetesen megállítaná a nemzetet a modern haladás útján. A neonacionalizmus a korábbi idők szónokló, ünneplő, civódó és kesergő hazaszeretetével szemben a munkás hazaszeretetet hangsúlyozza. Épp úgy szembeszáll a jogosulatlan önámítással, mint a nemzet önbizalmának kishitű lefokozásával; éppúgy szembeszáll a naiv optimistákkal, mint a baljósokkal és a kétségbeesés apostolaival.”
A művészetre – rendkívül pragmatikus módon – erőforrásként tekintett Klebelsberg. 1928-ban megjelent, A magyar művészet, mint nemzeti erőforrás című cikkét az amszterdami olimpiára kiutazó magyar olimpikonokról való elmélkedéssel vezeti fel. A pályaudvaron azt mondta a kiutazó versenyzőknek, hogy „a magyar gondolatot külföldön nemcsak a magyar diplomata, hanem e mellett a magyar művész és a magyar atléta, a magyar sportsman is képviseli”. A civil diplomácia valóban fontos dolog, de ő itt annál sokkal többre gondolt, ugyanis szerinte a külföldi seregszemléken magukat megmérető művészeinknek és sportolóinknak a magyar igazság mellett kell tanúságot tenniük. Napjainkban is büszkék vagyunk arra, ha valaki érmet hoz haza az olimpiáról, s összeszorul a szívünk nemzeti imánk hallatán, de olyat nyilván senki sem mondana, hogy a világversenyeken sikereket elérő sportolóink a nemzeti kormány Brüsszellel folytatott küzdelmében adnak morális támogatást a miniszterelnöknek, illetve kabinetje tagjainak. Klebelsberg korában a revizionizmus gondolata és egyértelmű politikai célja mögött gyakorlatilag össztársadalmi konszenzus volt, ezért is fogalmazhatott úgy, hogy „a művészet erejével nemcsak szebbé akarjuk tenni a magyar életet, hanem ostromolni akarjuk vele Trianont is” (A magyar művészet huszonnegyedik órájában, 1928).
Abban viszont nincs változás, hogy mikor és mennyi forrást fordítanak a polgárok művelődésre és igényes szórakozásra. Klebelsberg pontosan látta, hogy ez egzisztenciális kérdés is. A „tengő-lengő” vidéki színtársulatok problémái között azt az okot is felsorolta, hogy csekély számú a fizetőképes igényes közönség. Tehát az állami források rendszerre ömlesztése önmagában nem lehet megoldás. A gazdasági dekonjunktúra időszakainak hatásai a kulturális életbe gyűrűznek be elsőként: „magyar értelmiség, a magyar középosztály, amely a múltban a nézőközönséget szolgáltatta, anyagi helyzetében meg van támadva és miután költségvetését meg kell szorítania, elsősorban arról mond le, amit inkább nélkülözhet, így többek között a színházba járásról.”
Klebelsbergnek a sajtó és a könyvkultúra viszonyát boncolgató gondolatai ma különösen aktuálisak, írásaiban a napisajtó fogalmát le lehetne cserélni az online lapok, s részben a közösségi médiumok kifejezésre. 1928-ban A magyar könyv sorsa című cikkében azt állítja, hogy a napisajtó „világszerte veszedelmes versenytársává lett a könyvnek”. Az újságok hétvégi számai kötetnyi terjedelműek, és „mindazok, akik a nemzetre hatni akarnak, elsősorban a napisajtóban közlik mondanivalóikat, mert ami a napilapokban megjelenik, az olyan, mint az azonnal ható orvosság, nyomban felszívódik a nemzet gondolkodásába”. Ezzel szemben a könyv lassabban készül el, s más a hatásmechanizmusa mint a napisajtónak. Ugyanakkor arra figyelmeztet, a változásokon nem szabad „siránkozni”, mert azzal nem lehet a kialakult helyzeten változtatni: „a diadalmas korszellemmel nem lehet szembeszállni”. Napjaink közösségi médiumai még tovább erodálják az olvasás- és a könyvkultúrát, valamint a műveltségeszményt, amit ugyan valamennyire tudna ellensúlyozni a nálunk gyakorlatilag teljes egészében az internetre költözött írott sajtó, ám mivel az újságok gyakorlatilag olyan politikai aktorokká váltak, akik a politika alakítására törekednek, senkit sem érdekel Klebelsberg ma is érvényes intelme: „a sajtóra ez a kiváltságos helyzet nagy felelősséget is ró. Ha nem akarjuk, hogy irodalmunk elsekélyesedjék és a szerkesztőségek sietségében felületessé váljék, akkor vezető lapjaink szerkesztőinek nagy szelekciót kell gyakorolniok és arra kell törekedniök, hogy legelsőrendű embereinket szólaltassák meg hasábjaikon.” A többségében nyomtatott formában megjelenő folyóiratok hatása mára elenyésző lett: bele sem akarok gondolni, hányan fogják elolvasni ezt az írást is a Bárka hasábjain. De a legszomorúbb az, hogy lassan egy évszázad után is egy helyben toporgunk: a kérdéseink és a válaszaink is változatlanok.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
