Csík Mónika
Szívzűrben a gallok
A történet jelen írásom születésétől számítva napra pontosan hatvannégy évvel korábban kezdődött, 1959. október 29-én. Ekkor jelent meg ugyanis kedvenc francia képregénysorozatom, az Asterix első kiadása, és kezdte meg világhódító útját a címszereplő, Asterix, valamint elválaszthatatlan kenyeres pajtása, Obelix, a két rettenthetetlen gall, akik további harmincnyolc részen keresztül „tanítgatták” a hódító római legionáriusokat kesztyűbe dudálni.
A képregény alkotói, René Goscinny és Albert Uderzo, nyerő ötlettel teremtették meg a furcsa párost: a pöttöm termete ellenére igen bátor és eszes méregzsákot, Asterixet, aki nevét a francia „csillagocska” szóból kapta, illetve a behemót, aranyszívű, kissé együgyű Obelixet (neve az obeliszk francia nevéből származik), aki képes befalni egy egész vadkant uzsonnára, és harci helyzetben akkora pofonokat osztogat, hogy visszhangzik tőlük egész Gallia. Emberfeletti izomerejük a Panoramix druida által kotyvasztott varázsitaltól származik, amely a legnyápicabb harcost is hőssé változtatja rövid időre, amíg a lötty hatása el nem múlik, azonban Asterix és Obelix valódi ereje a bajtársiasság és az összetartás, hiszen tűzön-vízen átmennének egymásért és a falujukért, vállvetve állnak ki Julius Caesar megszálló légiósai ellen.
Uderzónak sikerült olyan karakteresre megrajzolni a fizimiskájukat, hogy külsejük sem a későbbi kiadásokban, sem a képregényből készített rajzfilmes feldolgozásokban, sem a filmes adaptációkban nem változott. Mára már szinte ikonikusnak számít Asterix szőke, Móricz Zsigmondét is lepipáló, tömött bajusza, valamint szárnyas sisakja, a fehér zsebkutyájával grasszáló Obelixet pedig el sem képzelhetnénk fonatolt haja és hónaljban megkötött óriásbugyogója nélkül, melynek láttán minden kislány megjegyezhette, hogy akinek terebélyes feneke van, soha ne viseljen csíkos nadrágot, mert abban a hátsó domborulat a Holdról is látszik.
Az eddigi Asterix-történetekben a gall hősök bebarangolták szinte az egész ókori világot Rómától Egyiptomig, küldetéseik során számtalan veszélyes és még több vicces kalandon estek át, az igazi megpróbáltatás azonban mindeddig váratott magára. A Guillaume Canet rendezésében és főszereplésével készült Asterix és Obelix: A középső birodalom című, idei filmben ugyanis a két megátalkodott agglegény szerelmi bonyodalmakba keveredik, és a mellékszereplők közül is többeket eltalál (megkínoz?) Ámor nyila, elannyira, hogy a Kínai Császárságban zajló kalandok fő szervező ereje a szerelem lesz. Kukoricamagix, a minden hájjal megkent kalmár meg is jegyzi, filmes kiszólásképpen, hogy ebben a kalandban „kicsit sok a szívizé”.
A csalódásokkal teli szerelmi csatározások előtérbe kerülése nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a történet nem egy már meglévő képregényt dolgoz fel, hanem teljesen új ötleten alapul. A forgatókönyvíró szakított az eredeti szerzőpáros által megteremtett alapkoncepcióval: míg a korábbi epizódok valós történelmi tényeket kifigurázva reflektáltak a kortárs mindennapokra, a jelen filmben fiktív események zajlanak, szerelmi perpatvarok gyűrűjében. Kissé meghökkentő látni a „szerelem vermében vergődő” harcedzett hősöket, hiszen a magánéletük eddig szinte soha nem került a figyelem középpontjába, ugyanakkor szórakoztató meglesni, hogyan „csajoznak”, vagy legalábbis „csajoznának” a gallok. A nagy Julius Caesar Kleopátrához fűződő, bonyolult szerelmi viszonyáról nem is beszélve.
Az emocionális szál megjelenése, a tematikai irányváltás mellett másik újdonsága a filmnek, hogy a főhősöket immár nem a megszokott színészpáros testesíti meg. Félő volt, hogy Cristian Clavier (Asterix) és Gérard Depardieu (Obelix) emlékezetes alakításai fényében haloványra sikeredik majd az új szereplők játéka, de mind Guillaume Canet (Asterix), mind Gilles Lellouche (Obelix) megugrották a lécet, és elfogadhatóan játszanak, bár a korábbi „nagy páros” hiányát még szokni kell. Az újdonság varázsaként feltűnik a filmben Pierre Richard (őrült druidaként), Marion Cotillard (kikapós Kleopátraként), valamint a sztárfutballista, Zlatan Ibrahimović is. Ez utóbbi a hős római hadvezér, Antivirus szerepében igen mókás alakítást nyújt, biztos vagyok benne, hogy rengeteg focidrukker éppen miatta nézi meg a filmet. Habár „Ibrakadabra” szerepe nyúlfarknyi, a rajongói mégsem fognak csalódni, hiszen egy focista nemcsak a futballpályán, hanem a harcmezőn is focista.
A legújabb Asterix-mozi könnyedsége és szórakoztató jellege elsősorban a film remek humorának köszönhető, amelyet a franciák olyan ügyesen alkalmaznak, hogy nemcsak másokat, hanem saját magukat is kifigurázzák: képesek a „gall” életérzést, kultúrát, történelmet és hagyományokat szellemesen bemutatni, mindeközben popkulturális utalásokban bővelkedik a produkció. A rengeteg filmes és zenei allúzió, a felnőtteknek szóló kikacsintások sokrétűvé teszik a filmet, amely nyelvezetében megőrzi a korábbi Asterix-képregények (és vígjátékok!) jellegzetes nyelvi humorát. A jól ismert beszélő nevek szintén megmaradtak (Hasarengazfix – a gall falu főnöke, Satrafina – a zsémbes felesége, Hangjanix – a falu kornyikáló dalnoka stb.), és a képregényekben megszokott, magyar nyelven szenzációsan működő szójátékok és nyelvi lelemények is felbukkannak a pergő párbeszédekben.
A fordítónak szerencsére kitűnő táptalaj állt a rendelkezésére, hiszen az Asterix első magyar nyelvű tolmácsolói – a Szabadkán élő és alkotó Kopeczky László, valamint a magyarországi Timár György – míves fordításokat hoztak létre. Nekik köszönhetően „indulhatott el” magyarul az Asterix-sorozat: az újvidéki Forum Könyvkiadónál 1975-ben, a magyarországi Alfa folyóiratban pedig 1979-ben. A kiadványok magyar nyelvterületen való népszerűsége is jórészt az ő munkájuknak tudható be. Generációk nőttek fel e képregényeket böngészve, köztük jómagam is ezáltal kedveltem meg a „sztrippeket”, ahogy Vajdaságban nevezik a képregényeket.
Így hát cseppet sem csodálkoztam a minap olvasott adaton, miszerint az Asterix az egyik legnépszerűbb képregény a világon, több mint száz nyelvre lefordították, több milliós példányszámban kelt el, és jó néhány adaptáció készült már belőle. Az Asterix és Obelix: A középső birodalom című film méltó utódja a korábbi feldolgozásoknak, de titkon remélem, hogy a szórakoztatáson túl felkelti majd az érdeklődést az alapmű(vek) iránt, és a hatására nemcsak mi, nosztalgiázó idősebbek lapozunk majd bele egy-egy régi Asterix-számba, hanem a fiatalok is felfedezik maguknak a képregényolvasás varázsát.
Juj, hát majdnem elfeledtem: Boldog 64. szülinapot, Asterix és Obelix!
Jánoskák a babzsákfotelekben
Jódal Rózsa Mindenfáj Jánoska panaszai című meseregényében egyik kedvenc részem az a fejezet, amikor az óvodás csoportot először viszik az óvónénik színházba, és a sok csintalan kölyök, élükön a gézengúz Jánoskával, istenigazából kiélvezi a színházlátogatást. Ami a gyerekeknek élményszerű, attól persze a nevelőket a hideg rázza, hiszen ők rendes viselkedésre, példamutató magatartásra intették előzőleg a csoportot. Igen ám, de sótlan jógyereknek lenni nagyon unalmas, főként egy olyan klassz helyen, mint a színház, ahol egyébként is minden a játékról és a csodáról szól; ott bizony gyerekként szinte lehetetlenség veszteg ülni, főként nem csendben, legfőképpen nem fél vagy akár háromnegyed órán keresztül…
Ez a megmosolyogtató epizód többször is eszembe jutott a napokban, miközben beültem a Szabadkán zajló Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál egyik-másik előadására. A szűk egy hétig tartó szemlét hagyományosan szeptember második felében rendezik meg városunkban immár harmincadik éve, bölcsen az új tanév elejére időzítve, amikor már elmúlik a kezdeti sulis drukk, de még nem indul be a tanulás úgy istenigazából, és az ember gyerekének jólesik egy kis játékos kikapcsolódás.
A fesztivál törzsközönsége elsősorban a kisiskolás korosztály, hiszen a délelőtt és kora délután zajló előadásokra a dolgozó szülők többsége eleve el se juthat, legfeljebb ráérő nagyszülők hozhatják magukkal unokáikat, vagy az óvónők vezetnek el egy-egy csoportot a kisebbeknek szánt előadásokra, de többnyire iskolások érkeznek, szervezetten. Emellett néhány színházi szakember és újságíró kolléga is figyelemmel kíséri az előadásokat, hiszen remek alkalmak ezek arra, hogy az Európa és Ázsia különböző országaiból érkező produkciókból megtudjuk, merre hol tart a (gyerek)színjátszás, illetve megismerkedhessünk más kultúrák színpadi művészetével.
Engem elsősorban az új színházi világok vonzanak e rendezvényre, hiszen aligha adódik ennél remekebb lehetőség arra, hogy élőben megcsodálhassak egy kínai, egy portugál vagy például egy japán előadást, vagy akár megismerjem a szomszédos országok versenyprodukcióit, mert hiába található viszonylag elérhető távolságra például Bosznia-Hercegovina, Románia vagy Montenegró, nyilván nem utazgatunk el a határon túlra csak úgy, egy-egy előadást megnézni. Legtöbbünknek még a győri Vaskakas Bábszínház vagy a szegedi Kövér Béla Bábszínház előadásai is kuriózumszámba mennek, hát még egy ázsiai színdarab!
Visszatérve Jódal Rózsa említett regényére s a benne érzékletesen ábrázolt első színházas élményre – az idei gyerekszínházi fesztiválon immár többedszerre is megéltem a kötetbéli eseményeket. Olyan élénk és virgonc csoportok közé sikerült vegyülnöm, hogy már-már jómagam is megszűntem illedelmes felnőttnek lenni, és a gyerekekkel együtt legszívesebben leheveredtem volna a színpad előtti babzsákfotelekre, hogy keleti kényelemben kísérhessem figyelemmel a dél-koreaiak varázslatos meséjét egy fiú és egy fa élethosszig tartó kapcsolatáról, vagy a szabadkaiak „elnéptáncolt” eredetmondáját Hunor és Magor történetéről. Mindkét színdarab maga volt a csoda. Az ismert eredetmonda táncos mozgásrendszerével és mesés képi világával, a koreaiak produkciója pedig erős szimbolikus jelentésével varázsolt el. Ez utóbbi előadás alaptörténetének ugyanis számtalan értelmezési dimenziója sejlik fel – egy fiú barátságot köt egy fával, s kapcsolatuk kezdetben egymás tiszteletén alapul. Egy ponton azonban a fiú kizsákmányolóvá válik, megfosztja a fát a termésétől, és saját boldogulására használja fel az almából kapott pénzt, majd csak évek múlva tér vissza a mindvégig rá váró fához, hogy elpanaszolja neki: hajózni vágyik, de nincs rá lehetősége. A fa felajánlja, hogy vágja ki őt, s a testéből ácsoltasson hajót magának. A fiú így is tesz, s csak már roskatag öregemberként húzza vissza a szíve a kivágott fatönkhöz, annak tövében keresve végső nyugalmat.
A szeretet, az önzetlenség és a megbánás vezérmotívumaira épült előadás értelmezhető egy barátság, egy szerelem, vagy akár egy szülő-gyerek-kapcsolat sommázataként, ugyanakkor az ember és a természet kapcsolatának disztópiájaként is. A szívszorító történetet azonban olyan finom humorral adták elő a színészek, hogy egyes jelenetek akár némafilmes szkeccsekként is megállnák a helyüket, és olyan lendületes az előadásmódjuk, hogy a nézőtér minden tagját magával ragadta. A sok gyerek a színészekkel együtt dúdolt, tapsolt, ugrándozott, pillanatokra bábeli zűrzavar támadt a széksorok között. Felnőtt nézőtársaimmal fülig érő szájjal figyeltük az eseményeket, csodálva az önfeledtséget és elragadtatást, amellyel egy elszabadult lufi után veti magát a gyereksereg, ahogy szívből felkacag valami suta mozdulaton, vagy ahogy őszintén reagál egy színpadon elhangzó koreai nyelvtörőre. Semmi feszengés, semmi korlát, csak kizárva a külvilágot hagyni, hogy magába szippantson egy elvarázsolt világ!
Ezt kellene nekünk, felnőtteknek eltanulni a gyerekektől: merni így (is) megélni az életet, fittyet hányva a szabályokra. Hiába a pedagógus szemöldökrándulása, ha pattan egy labda, akkor ugrani kell. Ha felcsendül valami pergő ritmus, akkor dobbantani kell. Ha selyemszál hegyén táncot lejt egy papírmasé lepke, akkor ámulni kell. Ha egy léggömbből nagyhirtelen sajtkorong kerekedik, akkor kacagni kell. Ha játszani hívnak, akkor játszani kell. Ha pedig véleményed van, akkor azt mondani kell, lehetőleg jó hangosan, hogy a felnőttek is meghallják. Így tett két kis óvodás „Jánoska” is a néptáncos előadás után, csoportjukkal az utcán vonulva. – Ez olyan menő volt! – lelkendezett előttem haladva az egyikük. – Igen, és nagyon-nagyon vicces! – tódította a társa, aki a kezét fogta. Nekem meg az járt az eszemben, hogy ezt a „gyerekszínházazást” fel kellene írni receptre fejfájás és rossz hangulat ellen minden felnőttnek, s akkor talán kicsit vidámabb hellyé válna a világ.
Elveszve egy káposztában
Mivel kezdődik egy műalkotás létrejötte? Az első leírt mondattal, szóval, betűvel? Az első hangjeggyel, billentyűkoppanással? Netán egy gesztussal, mozdulattal? Az első ecsetvonással? Esetleg jóval korábban: lelki, gondolati indíttatással? Teremtési és alkotási vággyal? Sajátos látásmóddal, amellyel a világot szemléljük, s a magunk készsége szerint fogalmaznánk meg benyomásainkat? Vagy csupán az igénnyel, hogy maradandó nyomot hagyjunk magunk után?
Móricz Ildikó, topolyai származású, jelenleg Pécsett élő, fiatal képzőművészt valószínűleg részben emez utóbbi késztetheti alkotásra, hiszen első önálló vajdasági kiállításának a {nyom}keltető címet adta. A szabadkai Kortárs Galériában a napokban nyílt meg e figyelemre méltó tárlat, melynek már a címe sejteti, hogy a kiállított munkákkal a képzőművész nemcsak nyomot kíván hagyni, hanem keltet, azaz életre hív valami számára fontosat, ugyanakkor az alkotói kételyt is tükrözi, hiszen a nyom zárójelbe helyezett fogalomként úgy kerül kiemelt szerepbe, hogy a (meg)léte kérdésessé válik. Joggal, tehetnénk hozzá, hiszen a befogadó számára nyilván más megítélés alá esnek azok az ábrázolt-kiállított eszközök, motívumok, emlékmorzsák, amelyek a képzőművészt alkotásra sarkallták, múltjának, környezetének lenyomatai, a szemlélő számára viszont egyszerű használati tárgyak, s csak a művészi koncepció megértése, átélése nyomán válnak üzenethordozóvá.
Ahhoz, hogy világossá váljon: egy régi habverő, krumplinyomó, merőkanál, bádogdoboz, iratkapocs, ebédlőasztal hogyan változnak alkotásnyomokká, érdemes megismerni a munkafolyamatot, amellyel Móricz Ildikó alkotói univerzumába emelte őket. A művésznő ugyanis a Covid-járvány karanténidejét az immár lakatlanná vált nagyszülői házban töltötte, és e „száműzetésben” megélte a saját otthonban való bezártság addig ismeretlen élményét, és felfedezte benne az állapotfelmérés lehetőségét. Sorra vette hát személyes holmiját, szűkös lakrészének tárgyait, s újraértelmezte a környezetét. A megfigyelés és megörökítés során megnőtt e tárgyak jelentősége, hiszen a bennük rejlő szimbólumok értelmezésével, kibontásával szinte felismerhetetlenné váltak, új minőséget kaptak. Kontextusukat átírta a képzelet és a művészi önkifejező erő, így vált például egy molyirtó szerkentyű kihalt állatok csontjává, a vizespohár talpa ismeretlen égitestté, egy régi sapka tengeri kagylóvá, és az ebédnek szánt, félbevágott lilakáposzta mintázata zegzugos labirintussá. Ez utóbbi, a káposztalabirintus, eredeti és nagyon izgalmas jelkép, amely (ahogy Tolnai Ottó „jerikói rózsája” vagy „agyonvert csipkéje”) univerzális szimbólumként is felfogható, egyszersmind lehet akár a „bácskai esztétikum” és életérzés – az elveszettség, a bolyongás és a kiúttalanság – formai megnyilvánulása.
A művész számára ezek a tárgyak átjárást képeznek a valóság és a fantázia világa között, menekülőutak a négy fal nyomasztó közelségétől, általuk az alkotófolyamat rejtélyes utazássá válik, az elkészült munkák pedig egy sajátos útinapló képei lesznek, amelyek végül könyvszőnyeggé – lapozható univerzummá – szerveződnek. A „káposztányi tér” kitágul, s a kalandvágyó szemlélő útnak eredhet, akár el is tévedhet benne. A megszerzett otthonosság és az elveszettség érzése egyaránt jellemzik ezt a „labirintus-létállapotot”, amelyben szinte lehetetlen megállapítani, hogy mi váltunk-e parányivá, vagy a világ nőtt meg körülöttünk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a meghökkentő tárgyi közeg jelképes, és a benne található holmik felsejlő alakjának (lényegének?) megragadásához szükség van a művész(et) láttató erejére és a néző empátiájára.
Móricz Ildikó saját bevallása szerint egyelőre a tervezőgrafika és a képzőművészet közötti határvonalon találta meg az útját, melyről néha ellép hol az egyik, hol a másik irányba. Ennek kiváló példája a {nyom}keltető című kiállítás, amely Ildikó művészeti tevékenységének sokféleségét tárja elénk. A Kortárs Galéria három részre tagolt kiállító terének első állomása a Káposztányi tér címet viseli. Az itt látható művészkönyv, installáció és digitális montázsok a vizuális nyomok gyűjtésének és létrehozásának kreatív megvalósulásai. A középső kiállítótér a képi önkifejezés újabb módjainak enged teret, három videókompozíció bemutatásával. Közülük is legérdekesebb a Nyomkeltető című reflexió, melyben kifejeződik a kiállítás koncepciója. A kisfilmek az idő, a tér és a jelenlét viszonyrendszerét boncolgatják. A harmadik kiállítótér a Papírdarázs-ünnep helyszíne. Egy lapozgatható művészkönyv és a különböző nyomtatott illusztrációk mellett itt egy újabb kisfilm tekinthető meg, amely a papírkészítés mozzanatait és hangulatát rögzíti. Móricz Ildikó ugyanis finom, visszafogott színvilágú, lírai hangvételű grafikáit egyedi, saját készítésű papírra nyomtatja, létrehozva az alkotásaihoz leginkább illő matériát. A merített papír készítésének mozzanataival már előbb megkezdi az alkotás folyamatát, mint azok a képzőművészek, akik kész vászonra festenek. Esetében személyesebbé válik a műalkotás, a papír nem csupán a képek hordozója lesz, hanem része azoknak.
Végezetül nemcsak az összegyűjtött, pépesített, merített alapanyag nemesedik papírrá, hanem maga az alkotó is átalakul – nyomkeresőből nyomot hagyóvá válik, önmagát a déli papírdarazsakhoz hasonlítva, amelyek már jóval az ember előtt számtalan papírépítményt hoztak létre. A kiállítás lezárásaként elhelyezett alkotói önvallomás eme átalakulás poétikus megfogalmazása: „Kedves papírdarazsak! Az idővel és az emlékekkel nem jutottam sokra, a tudomány kifolyt kezeim közül. De keresem tovább, gyűjtöm a nyomokat. Kiterítem, beszedem, leszüretelem, szétbontom, polcra rakom, hogy majd máskor elővegyem, megvizsgáljam. Vágyom ismerni, megjavítani. Nyálatokból és farostból készült papírotok volt az első. Miközben létrehozom a trilliomodikat, darázsnak képzelem magam, az első papír létrehozójának. Ez nem dicsőség, hanem felelősség! Kezeim mozgása, derekam hajlása már sosem lesz hiábavaló.”
A rózsaszín cukormáz, és ami alatta van
Ülünk az unokahúgommal az árnyas verandán, és amíg hűl a kávénk, barbie-zunk. No, nem igazából, hanem csak elméletben. A párom azt mondaná: hűtjük a szánkat, az unokahúgom szerint dumcsizunk, szerintem meg eszmecserélünk. Én aznap néztem meg matinévetítésen az agyonreklámozott Barbie-filmet, Brigitta pedig összeolvasott a film kapcsán eget-szelet, roppant felkészült a témában, igaz, a filmet még nem látta. Mindenesetre az én friss mozis benyomásaim és az ő előfeltevései remek társalgási alapot biztosítanak. Viccelődve meg is jegyezzük, hogy legalább valami rózsaszínű cucc vagy kiegészítő lehetne rajtunk, hogy jobban átérezzük ezt a felhajtást, ami a filmet övezi. Rábarbie-zálódhatnánk a témára.
A pinkeskedés persze csak ötlet marad, hiszen bárhogy erőltetem a memóriám, egyetlen rózsaszín darab sem rémlik a szekrényemben, s az efféle Brigi stílusától is távol áll. El is mélázunk rajta, hogy vajon sokakhoz hasonlóan a rózsaszínt az „üresfejű kirakatbaba” cseppet sem hízelgő címkével hozzuk-e összefüggésbe, s ösztönösen kerüljük-e a pink holmikat. Innen pedig már csak egy kávékortynyira vagyunk kimeríthetetlen témánktól, a Barbie-jelenségtől, amelyet felszínre hozott, közbeszéd tárgyává tett a Greta Gerwig rendezésében készült, Barbie című akció-vígjáték, az idei nyár egyik filmes csemegéje, ami jött és berobbant, akár egy gigantikus habcsók. A lecsorgó cukormáz alól azonban nemcsak Barbieland unalmas tökéletessége, hanem való világunk kevésbé megnyerő jellegzetességei is feltűnnek, hiszen a film nemcsak elszórakoztat, hanem ráirányítja lényeges társadalmi jelenségekre a figyelmet.
Várható is volt, hogy a rendezőnő meghökkentő módon nyúl a választott témához, hiszen korábbi filmjeiben „erős női történeteket” vitt vászonra (pl. Kisasszonyok), jelen esetben pedig egy ikonná vált játékot választott filmje főhősének: a tökéletes nő megtestesítőjét, Barbie-t, aki a maga habos-babos álomvilágában boldogan lébecol a többi, hasonszőrű baba társaságában, s „élettörténete” sikersztori. Leszámítva talán az „üresfejű kirakatbaba” címkét, ami szintúgy a Barbie-jelenség része, mint a hibátlan(nak tűnő) test, az igéző tekintet és a stílusos öltözködés.
Az említett címke kialakulásának fő oka a második világháború utáni Németországban keresendő, mégpedig egy képregényrajzoló, Reinhard Beuthin a „ludas” érte. Ő teremtette meg ugyanis Bild Lillie karakterét a Die Bild-Zeitung hasábjain. Lillie a képregényekben egy magas, karcsú, bögyös, igéző szépségű, talpraesett, nem túl eszes, de szellemes nő volt, aki tudta mit akar, és nem habozott lépéseket tenni álmai megvalósításáért. E rajzolt figura alapján hozták forgalomba a Lillie babát Németországban 1955-ben, és ugyan eredetileg nem gyerekjátéknak szánták, hamar kelendő lett a kislányok körében, akiknek tetszett, hogy különböző ruhákba lehetett öltöztetni. A gyorsan népszerűvé vált babát (és hamarosan a gyártási jogokat is) megvásárolta egy amerikai üzletasszony, Ruth Handler, aki az USA-ba visszatérve a Lillie mintájára megalkotta a német babára kísértetiesen hasonlító Barbie-t. A hölgy tehát nem találta fel a spanyolviaszt, csupán megszerzett és átnevezett egy Németországban jól kitalált brandet, majd a Mattel játékcéggel, valamint ügyes marketingstratégiával megteremtették az egyik legkelendőbb divatbaba imázsát, amelynek népszerűsége 1959, a Barbie „születésnapja” óta lényegében töretlennek tűnik.
Az imázs legfontosabb elemei egyrészt a baba kifogástalan megjelenése (tökéletes testalkat, szép arc, ápolt frizura és divatos öltözék), másrészt a teremtett környezete: Barbieland, ahol minden rózsaszínűen álomszép. Ez a mutatós babavilág tökéletes szervezettségével, nőközpontúságával való világunk ellentéte, és talán éppen emiatt vált/válik sok kislány vágyainak netovábbjává. Hiszen ki ne szeretne álomházban élni, pónin lovagolni, tengerparton sütkérezni, csinos holmik között válogatni, mindezt csupa szép, barátságos és vidám ember társaságában? A kislányok azonban felnőnek, és kénytelenek szembesülni a való világgal, amely a legritkábban hasonlít Barbielandre. Ebben a világban egy átlagos nő sokszor úgy érzi, hogy erőfeszítései ellenére sem lehet elég jó a társadalom számára, így a gyerekkori álomképeket a keserű élettapasztalat váltja fel.
Ezt a kettősséget – a teremtett és a való világ ellentétét tematizálja jelen filmjében Greta Gerwig, olyképpen, hogy remek kritikát fogalmaz meg a rózsaszín tökéletességet kívánó világunk álságos voltáról, amelyben a hús-vér emberek kisebb-nagyobb tökéletlenségükkel nem találják helyüket, csalódottak és elégedetlenek. A rendezőnő emellett arra is rámutat, hogy mindezért nem csupán egy mutatós játékbaba és csodavilága a felelős, hanem mindazok, akik ezt a „tökéletességmintát” a társadalomba sulykolják.
A szokatlan témamegközelítés, a remek színészi játék és a sokszor önironikus humor okán számít a Barbie-film többnek szirupos giccsparádénál, ráadásul kiváló vitatémákat nyújt például a férfi-női szerepekről, a nemek dominanciájáról, előítéletekről, értékről és értékválságról, örökölt viselkedésmintákról, esztétikai minőségekről, testképről és önbecsülésről, globalizációról, feminizmusról, szépségideálról, a reklámok és marketing közízlésformáló hatásáról.
Arról is elgondolkodtat, hogy mindent el lehet-e érni hibátlan külsővel; hogy az emberi értékek a vonzó megjelenés mögött másodlagosak-e; vagy például arról, hogy egy játék akkor is ártalmatlan-e, ha már a saját tükörképednek tekinted, rá szeretnél hasonlítani. Netán éppen az lenne a Barbie baba „feladata”, hogy éreztesse: a gyerek bármivé válhat általa, hiszen felöltöztetheti orvosnak, légikísérőnek, űrhajósnak, bárminek, amit ő maga is szívesen kipróbálna?
Mennyi kérdés, mennyi beszédtéma! Egy csésze kávé elfogyasztása alatt lehetetlenség mindet kitárgyalni. Mi sem vitatjuk meg Brigittával még a felét sem, legfeljebb megállapítjuk, hogy ügyes ez a rendezőnő, hiszen mindezt belefoglalta egy könnyed nyári filmbe, ami százezreket csábít be a mozikba, szinte tömeghisztériát keltve. A film minden értéke ellenére túlzónak érzem a körülötte lévő felhajtást, de lehet, hogy ez csupán egy olyan nő fanyalgása, akinek soha nem volt Barbie babája és nem is vágyott rá, hogy legyen neki – az álomotthon számára egy zsebkendőnyi virágoskert, néhány doromboló macskával a közepén.
Fotók: pixabay.com
Csillagok alatt
– Gondoltál már arra, hogy mik azok a fényes pöttyök felettünk?
– Én nem gondolok rá, én tudom.
– Oh. És mik?
– Fényes bogarak, amik valahogy felragadtak arra a kékesfekete izére.
– Nahát! Én mindig azt hittem, hogy több billió kilométer messzire lévő, izzó gázgömbök… Az oroszlánkirály című mesefilm két kotnyeles hősének, Timonnak és Pumbának a párbeszédéből származik a fenti idézet, ami gyerekkorom óta mindig eszembe jut a csillagos égbolt láttán. Jómagam a nagymamámtól hallottam először a csillagokról, szerinte minden embernek világol odafenn egy csillag, ami végigkíséri őt az életen, holta után pedig lehull és elmerül az ég végtelenjében. Népmeséinkben és népdalainkban szerencsecsillagok szerepelnek, amelyek a tiszta szívű embert vezetik kijelölt útján, a Bibliában pedig örömhírt jelent a betlehemi csillag, a Megváltó megszületését. A csillag, mint szimbólum, leginkább a kiválóság jele: a csillagos ötös a szorgalmas diák büszkesége, a legnevesebb művészek csillagot kapnak a hollywoodi hírességek sétányán, s a csillag filmek esetében is minőséget képvisel. Filmes ranglistákon a hét csillag feletti értékelés színvonalas alkotásra utal, a tíz csillag pedig csupán kivételes műveknek dukál. Filmrajongóknak nincs is annál nagyobb öröm, mint amikor sokcsillagos remekművet tekinthetnek meg a filmvásznon, különösen, ha az a vászon szabadtéren feszül, a tintakék égbolt alatt. Legalábbis én így vagyok ezzel, ünnepként élem meg, amikor szabadtéri moziban, vagy, ahogyan felénk mondják: nyári moziban nézhetek meg egy-egy filmet. A nyári mozi élménye gyerekkoromhoz kötődik. A horvát tengerparton üdülve, strandra menet, óriási filmplakátok mellett haladtunk el, amelyeken az aznapi szabadtéri filmvetítés programját népszerűsítették. Ha jól viselkedtünk, jutalmul elvittek bennünket a szüleink az esti vetítésre, s már ennek lehetősége, a tudat, hogy mozizhatunk, egész nap izgalomban tartott, kisöcsémmel alig vártuk, hogy sötétedés után elhelyezkedhessünk a kacskalábú székek valamelyikén, s olvadó fagyival a kézben, lábunkkal „harangozva” kacaghassunk az aznapi filmen. Többnyire a két fenegyereknek: Bud Spencernek és Terence Hillnek a kalandjait élvezhettük, és szokatlan párosuk, ütős pofonjaik, humoros jeleneteik nekünk azóta is egyet jelentenek a nosztalgikus, gondtalan szórakozással. Varázsos érzés társult azokhoz az alkotásokhoz, hiszen a filmek zenéje összefolyt a tenger hullámainak hangjával és a kabócák ciripelésével, s ha a tekintet a feszülő vászonról picit feljebb siklott, olybá tűnt, mintha a világ – a tengerpart, a pálmafák, a végtelen strand, a környező hegyek, a susogó olajfák s a vattacukorárus kopottas bódéja is – a csillagok hasa alatt pihenne, elterülve.
Erre az életérzésre sok év múltával, néhány hete találtam rá ismét. A horvát tengerpart csodás szigetének, Hvarnak egyik üdülővárosában fedeztük fel párommal egy pöttömke kerthelyiséget, ahol heti egy-két vetítés erejéig újraélesztették a kertmozit. Mint később kiderült, nem egyedi eset ez, ugyanis a dalmát tengerparton, különösképpen a szigeteken, nyárimozi-hálózat épült ki, s az egész idényben filmvetítésekkel csalogatják be az érdeklődőket. Izgatottan váltottunk jegyet az aktuális filmre – egy viccesnek ígérkező animációra, s a pénztáros somolygós megjegyzése sem szegte kedvünket, miszerint gyerekfilm lesz. Zsibongó kölykök gyűrűjében, néhány hozzánk hasonlóan lelkes felnőtt turista társaságában foglaltunk helyet a nézőtéren, s ahogy a közeli kistemplom órája elütötte a kilencet, a vásznon peregni kezdett a film. Miközben a gyerekek hangos nevetéssel jutalmaztak egy-egy poént, bekiabálva véleményezték a történteket, s a közeli kikötőből halászbárkák hangja és sirályok civódása hallatszott, gondolatban visszarepültem az időben.
Csodaváró nyolcéves lettem ismét, aki hisz a jó mindent legyőző erejében, és aki tudja ugyan, hogy a csillagok a feje felett „több billió kilométer messzire lévő, izzó gázgömbök”, mégis hajlamos hinni, hogy többek ennél, és hogy rajtuk keresztül az ősök tekintete fénylik; vagy az is lehet, hogy a csillagok nem mások, mint „fényes bogarak, amik valahogy felragadtak arra a kékesfekete izére”.
A nyárimozi-hangulathoz jó esetben nem kell elutazni egészen a tengerpartig, hiszen Szabadka „ékkövén”, a monarchiakori fürdővárosok hangulatát még részben őrző Palicson e hét végén, 15-én kezdődik az Európai Filmek Fesztiválja.
A neves filmes mustrának 30. alkalommal ad otthont a település, amely ekkorra ünneplőbe öltözik, és nyüzsgő fesztiválhelyszínné válik, legszebb arcát mutatva. A szervezésben Szabadka is kiveszi a részét, a városi mozikban előprogramként már két héttel korábban ingyenes filmvetítések zajlanak, a Best of Europe programrészben például az előző évek európai filmtermésének színe-javából válogatnak a szelektorok, s a központban, a főtéren is szerveznek vetítéseket. A fő attrakció azonban a palicsi nagy park nyári színpadán szombattól zajló vetítéssorozat, melyben esténként két-két versenyfilmet lehet majd megtekinteni.
A rusztikus kőpadok, a várromot imitáló színpadi háttérkép, a széles filmvászon, a parkbéli fák lombjának susogása, háttérben a locsogás, ahogy a tó vize nyaldossa a partszegélyt, s a több száz fős nézősereg méhkasszerű zümmögése, amely elül, ahogy kialusznak a fények és megjelenik a főcím – ez mind-mind része a nyárnak, a tóparti létezésnek és a fesztiválhangulatnak. Mindeközben peregnek a filmek, s a csillagok távolából talán apró lámpásoknak tűnnek a nézőtér felett szállongó szentjánosbogarak.
Fotó: Magyar Szó napilap
Meglepetés a nagyszekrény mélyéről
Egy szabadkai zenei előadásról kifelé tartva megszólított egy hölgy a tömegben. Mivel egymás mellett sodródtunk a bejárat felé, megkérdezte, én vagyok-e a Szekrénylakók című mesekötet szerzője, majd igenlő válaszomat hallva, elárulta, hogy ő pedig Csőke Melinda, a közeli falu, Kispiac általános iskolájának tanítónője, és örül, hogy összeismerkedtünk, mert így tolmácsolhatja diákjai kívánságát, akik szeretnének meghívni az osztályukba vendégeskedésre. Látva meghökkenésemet, a tanító néni elmesélte, hogy számukra afféle ismeretlen ismerős vagyok, akivel bár még nem találkoztak személyesen, szívesen megismerkednének, hogy kiderüljön: ki is az a hús-vér meseíró, aki „megteremtette” a nagyszekrényben tanyázó mesehősöket – Dugófejet, a világ legokosabb parafadugóját, Büdit, a kallódó zoknit, Sipircet, a kalandvágyó egeret, Kajlagombot, aki egy kislány kabátjáról való, Rágcsát, a pákosztos ruhamolyt, Kis-, Nagy- és Főcsutkát, a három aszalódó almacsutkát, valamint a Hihetetlen Mesék Könyvét, aki felügyeli és szórakoztatja ezt a tarka társaságot. Mint kiderült, tavaly, az első osztály végeztével, ajándékba kapták a kisdiákok a Szekrénylakók egy-egy példányát, s idén házi olvasmány gyanánt dolgozták fel közösen az iskolában mind a húsz történetet. Ez a feldolgozás igencsak rendhagyóra sikeredett, ugyanis több mint egy hónapig foglalkoztak vele! Tánccal, zenével, kollázzsal, színezéssel, ragasztással és még számtalan más kreatív feladattal telt el ez a hónap, s a történetek végére érve szívesen megmutatnák nekem, mi mindent ügyeskedtek össze.
A meghívásra örömmel bólintottam rá, s hamarosan befutott a közösségi hálón a „másodikosaim” üdvözlő videója, amelyben köszöntöttek a névnapomon, egyben megerősítették, hogy várnak, és jöjjek mihamarabb.
A találkozóra csakhamar sort kerítettünk. Izgatottan léptem a tanterembe, ahol az asztalok félkörben helyezkedtek el, s az ily módon kialakított terület olyasféle színpaddá változott, mint a szekrénymélyi Százesztendős Kalapdoboz teteje. A kicsik zeneszóval vonultak be, ugyanis rizzsel töltött üdítősdoboz-hangszereken önmagukat kísérve meneteltek az osztályban – éppen úgy, ahogyan a mesekönyvbeli gyakorlatozó almacsutkák, és közben énekelték a Szekrényfenék-indulót. Bakos Árpád versmegzenésítése láthatólag elnyerte a tetszésüket, hiszen olyan beleéléssel fújták a nótát, hogy még a folyosó is zengett belé. Nevetve mesélték el később, hogy az osztályban egy hónapja így indul a nap: indulóznak, ötvözve a tornát, a költészetet és a zenét – kimozogják magukból a „viszketegséget”. Néhány interaktív, játékos feladat révén megkezdhettük hát az ismerkedést, s mikorra minden félszegség elillant, lelkendezve mutatták a fő attrakciót: az elkészült nagyszekrényeket.
Minden asztalon ott várakozott ugyanis egy-egy kartonból kivágott, színezett, díszes szekrény, s az ajtajuk mögül feltárult sokféle, különös mesevilág. Minden gyerek a maga elképzelése szerint népesítette be a saját szekrényét: beragasztották és berajzolták kedvenc mesehőseiket, kiemeltek egy nekik tetsző meserészletet, érdekes idézetet másoltak be, volt, aki préselt virágot helyezett egy szövegrész mellé, mert amikor azt a mesét dolgozták fel, éppen nyílott az ibolya, sőt lexikonszerűen a szerző képe és az ő saját fotójuk, azaz az olvasó fotója is bekerült a nagyszekrénybe. Minden egyes rajzolt pókhálónak, esőcseppnek, szívecskének jelentése lett, és lelkesen magyarázták, mely részlet miért fontos a számukra.
A bohókás bejegyzések nyomán felelevenítettük a Hihetetlen Mesék Könyvének történeteit, és egymás szavába vágva sorolták, hogy ebben vagy abban a mesében mi volt az érdekes, a vicces, a tanulságos, a szórakoztató vagy elszomorító, illetve, hogy ők maguk mikor és hogyan éltek át hasonlókat. Kellemes hangzavarrá változott a sok felsorolt élmény, és a tanító nénivel örömmel mosolyogtunk össze, mert láthatólag élménydús hónap végeredménye lett ez a rendhagyó író-olvasó találkozó.
Amikor interjúkban vagy akár szakmai-baráti beszélgetések során felmerül, hogy egyre kevesebbet olvasunk, különösképpen a fiatalok, a legtöbben tanácstalanul állnak a témához, mert mi tagadás, az okostelefonok rendkívül népszerűek, és vajmi kevesen használják olvasásra őket. Mentő ötlettel sem egyszerű előrukkolni, hogy vajon mivel lehetne motiválni a gyerekeket, hogy okoskütyük helyett inkább könyvet vegyenek a kezükbe. A példamutatás mellett talán a legcélravezetőbb lehet, ha a felnőtt mindent megtesz azért, hogy a gyereknek élmény, és ne kényszer legyen az olvasás. Melinda tanítónő pompásan kiötlötte, hogyan keltse fel az érdeklődést egy könyv iránt: kreatív feladatokkal, sok türelemmel és beszélgetéssel. Elérte, hogy a gyerekek megtalálják önmagukat, a saját életüket, a saját környezetüket a sorok között.
A kicsik párbeszédet kezdeményeztek a könyvvel, nemcsak befogadóvá, hanem alkotóvá is váltak. Megtapasztalhatták, hogy egy kötet nem holt anyag, hanem alapanyag, amely a szerzőjétől független életet él, és ezerképpen lehet feldolgozni. Rájöhettek arra is, hogy a papírra vetett mondatok mélyén ott lapul a játék: játék a nyelvvel, a szavakkal, a nevekkel, az eseményekkel, a helyzetekkel..., sőt az ábrákkal, rajzokkal is. Ráadásul még az olvasás is játék – a fantázia játéka, és abban segít, hogy a megőrzött gyermeki látásmód révén megtartsuk magunkban a rácsodálkozás képességét. Aki pedig minderre rájön, azontúl talán elsősorban a kaland kedvéért vesz majd kötetet a kezébe, s biztos vagyok benne, hogy könyvvel ennél klasszabb dolog nem történhet.
Meggyötörten is gyönyörű
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
(Kányádi Sándor)
Kányádi Sándor A vers az, amit mondani kell című írásában elmesélt egy történetet arról, hogy egy irodalmi találkozón megkérdezte tőle egy kisfiú, mi a vers. Ő pedig válasz helyett visszakérdezett, hogy szerinte vajon micsoda. A srác rövid töprengés után rávágta: „a vers az, amit mondani kell”. E velős megfogalmazás szíven ütötte Sándor bácsit, hiszen a fiú ráérzett a költészet lényegére. A versnek hangot kell adni, hogy kiléphessen papírbörtönéből, és mindazok, akik segítenek a megszólaltatásában, a költészetet éltetik. A költők a versek megírásával útjára bocsátják alkotásaikat, azok utóélete már nem csak rajtuk múlik. Sőt, talán legkevésbé múlik rajtuk. Annál inkább azokon, akik elszavalják, eléneklik, pódiumra, képernyőre, hanghordozóra juttatják őket, és segítenek abban, hogy a kiszabadult, avagy „hazaszabadult” költemények minél több emberhez eljussanak.
E sajátos misszió egyik elkötelezett képviselője a Kaláka zenekar, amely évtizedek óta zene szárnyán röpteti a verseket. Talán nincs is olyan eldugott szeglet az Óperencián innen és túl, ahol értik a magyar beszédet, s ők nem fordultak már meg, hogy egy-egy koncert erejéig „kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, szív-némaságra született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti eredeti dallamot”. E találó elgondolás a Kaláka · Kányádi című, CD-melléklettel megjelent verseskötet köszöntőjében olvasható, s magától a jubiláló költőtől származik, akinek hetvenötödik születésnapjára készült az ízlésesen illusztrált, elegáns kiadvány. Helyet kaptak benne olyan súlyos Kányádi-versek és zenés versfeldolgozások, mint a Dél keresztje alatt, a Vannak vidékek és a Valaki jár a fák hegyén, ugyanakkor játékosabb poémák is, mint a Három székláb vagy például az Alma című.
A könyv versanyagából készített Kányádi-estet Bogdán Zsolt kolozsvári színész közreműködésével játssza a pályafutásának 50. évébe lépő Kaláka zenekar. A közelmúltban ezt a különleges, zenés irodalmi műsort a szabadkai közönségnek is előadták. A Kosztolányi Dezső Színház zsúfolásig telt termében, a koncert kezdetét várva, feltolult gondolataim között egy régi emlék – kisiskolások lehettünk, s hasonló izgalommal vártuk a horgosi művelődési ház elsötétített termében a Kaláka fellépését. Ott szorongott a nézőtéren az egész iskola, több száz gyerek, és zsibongva lestük, tényleg az Égből pottyant mesékből ismert Gryllus Vilmos jött-e hozzánk fellépni, és vajon milyen lesz majd egy igazi koncert. A „Tágas égen andalog...” kezdetű főcímdalt ugyan a tévéből már mindenki ismerte, de megzenésített verseket aligha hallottunk korábban, így nem is igen sejtettük, mire számíthatunk. A zenekar becsületesen kitett magáért: akkora hangszerarzenált szólaltattak meg, mintha nagyzenekar játszott volna. Hihetetlennek tűnt számunkra, hogyan lehet furulyával olyan élethűen madárhangot utánozni, az még inkább, hogy vonatzakatolás és mozdonyfütty csalogatható elő a hangszerekből, sőt az is, hogyha behunyod a szemed, a zene nyomán történet pereg a szemhéjaid mögött, akár egy mozifilmben, és hogy a dallamok képesek megríkatni és megnevettetni, néha mindkettőt egyszerre.
„Vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak szavak / véremmel rokon a patak / szívemben csörgedez csobog / télen hogy védjem befagyok / páncélom alatt cincogat / jeget-pengető hangokat / tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül” – énekelték a Kaláka tagjai ezúttal a Kosztolányi Színház színpadán, s hallgatva őket ugyanaz az álmélkodás fogott el, mint kisiskolásként, hogy lám, a hangszerekből meggyötörten is gyönyörű vidékek, patakok, tavaszok és nyarak bukkannak elő, s e lelki tájakon sarjadó szavak Bogdán Zsolt tolmácsolásában keserűen édesek és édesen keserűek.
Gryllus Dániel az est során felelevenítette sok-sok éves együttműködésüket, barátságukat Kányádi Sándorral, s elmesélte azt is, hogy a költő egyik kedvenc alkotása volt a fakatonáról szóló Faragott versike. Sándor bácsi megtudakolta minden új Kaláka-albumnál, hogy ez a vers benne van-e, s ha nem került bele, csak legyintett. A szabadkai fellépés alkalmával is elhangzott, koncertnyitóként, megidézve a költő sajátos, gyermeki látásmódot megőrző világszemléletét, a magyar népmesei és népköltészeti motívumkincshez való kötődését, a versnyelvében megbúvó játékosságot. A későbbiekben elhangzó költemények és versmegzenésítések tovább árnyalták a költői portrét, mígnem a koncert végére úgy érezhettük, hogy ismeretlenül is új ismerőssel lettünk gazdagabbak a költészet és a dallamok segítségével megidézett Sándor bácsi személyében. Vidékein jólesett a vendégeskedés, zengtek a szavak, tündökölt a vers. A vers, amit mondani kell.
Fakuló kirakatüveg mögött
„Az írók vagy halottak, vagy nagyon öregek!” – kiáltott fel egy fiú a tanterem hátsó sorainak egyikéből, erre kitört a röhögés. Olybá tűnt, mintha Karinthy-elbeszélésbe csöppentünk volna. Sután ácsorogtunk a katedrán fellépőtársammal, akivel a Kanizsai Írótáborból rendhagyó irodalomórát jöttünk tartani a helyi általános iskola hetedikeseinek. Mindkettőnknek ez volt az első alkalom az efféle szereplésre. A bennünket felkonferáló pedagógusnak is komikus lehetett a helyzet, hisz a kölkök jöttünkben valamiféle átverést sejtettek, ezért a hölgy bizonygatni kezdte, hogy bár mindketten fiatalok vagyunk, máris kész írók, saját kötettel. Az osztály láthatólag hitte is, nem is ezt az íróságot, szokatlan lehetett számukra, hogy efféle népség jön hozzájuk, helybe, s egyáltalán, hogy irodalommal foglalkozik bárki, aki még nem öreg és láthatólag nem is szenderült jobblétre.
Akár valami pajzsot, mutattuk fel magunkkal hozott könyveinket, bizonyítékképpen, mintha a saját könyv az íróság mércéje lenne, s aki legalább egy megjelent kötettel rendelkezik, az már írónak vallhatja magát. Faggattak is erről később, miután kötetlen beszélgetéssé szelídült az elmaradt matekóra, és a felolvasott írásaink hallatán seregnyi kérdésük lett felénk, például arról, hogy irodalomból meg lehet-e élni; hogy hogyan lesz valakiből író, és mikor dönti el, hogy azzá szeretne válni. Úgy véltem, csak elmismásoló választ lehet ezekre adni, lévén, hogy pályaválasztás előtt álltam és nem gondoltam íróként magamra, a kezdetekről pedig végképp lehetetlennek tűnt beszélni, hiszen meghatározható-e a kiindulópontja egy veled nagyjából egyidős folyamatnak, ami magától értetődő és ösztönös, akár a légzés?
Ágotáról beszéltem hát nekik, világtalan nagynénémről, aki velünk élt gyerekkoromban, és a maga nyolcvan évével ősöregnek tűnt, akár maga az Idő. Esténként kisimította fekete sokszoknyáját, megigazgatta koromszín fejkendőjét, és miután mellé telepedtem a lócára, behunyt szemmel mesélni kezdett. Seprűt táncoltató boszorkányokról, kútmélyen lakozó sárkányokról, hatujjú garabonciásokról szőtte történetei fonalát, s ahogy fogatlan ínyével őrölte a szavakat, a kiskonyha padlóján formálódni kezdett valami ködszerű, különös világ. Ágota rengeteg verset is ismert, s addig idézte őket emlékezetének zegzugos tárházából, hogy óvodás koromra megtanultam, és vele együtt verseltem mindegyiket. Ma is bennem él ezeknek a közös versmondásoknak a ritmusa, az eltelt évtizedeken át is úgy hat, akár valamiféle mantra vagy meditáció.
Aztán beszéltem a diákoknak az iskolás évekről, hogy negyedikes koromban írtam az első versemet, amit az osztálytársaim előadtak az anyák napi ünnepségen, és a közönségben minden anyuka sírt, én pedig a színpad mellett remegtem az izgatottságtól, a leírt és kimondott szavak erejétől.
Meséltem még a hajdani, horgosi papírüzletről, ahol könyveket is árusítottak. Kisdiákként minden reggel, iskolába menet, lecövekeltem a kirakat előtt, a könyvkínálatot böngészve, közben lángosoztam. Ahogy fogyott a lángoscsücsök, úgy nőtt bennem a bizonyosság, hogy egyszer én is írok majd egy könyvet, s azt éppen ott fogják árusítani a kirakat középső polcán. Annyira biztosra vettem mindezt, hogy pár év múlva alig hittem a szememnek, látva: pizzéria nyílt a könyvesbolt helyén. Eszerint lőttek az irodalmi karrieremnek – keseredtem el, s valóban jó darabig nem foglalkoztatott az írás, csak a könyveket faltam, rendületlenül.
Gimnazistaként elvarázsolt Szabadka hangulata. Bizsergetőnek tűnt bandukolni a központ sárga klinkertégláin, annak tudatában, hogy valaha ezeket az utcákat rótta Csáth Géza és Kosztolányi Dezső is, a szecessziós, régi épületek pedig mesebeli palotáknak tűntek. Legkedvesebb volt számomra a Milinovics István-féle bérpalota, amelyről azt olvastam, hogy a születésem előtt 99 évvel építették. Homlokzatán a mord Atlasz-figurával és az erkélyt tartó gigantikus oszlopokkal antik szentély benyomását keltette. Az épület központi részén évtizedek óta könyvesbolt működött, amely akkoriban vette fel a Danilo Kiš Városi Könyvesház nevet. A hely mi(sz)tikusságát fokozta, hogy a kirakat előtt álldogálókkal a szabadkai származású, akkor már egy évtizede halott író, Danilo Kiš nézett farkasszemet. Pontosabban a neves író életnagyságú portréja, amelyet az üzlet vezetője olyan ügyesen helyezett el a bolt előterében, hogy a bámész tekintet hús-vér férfinak érzékelhette. A könyvesházba lépve lenyűgöző látvány fogadta az embert: körös-körül mennyezetig érő, faragott tölgyfapolcok, telve könyvekkel. Találóan választották az üzletnek Danilo Kiš nevét, aki Kiss Dániel néven született Szabadkán, édesapja magyar-zsidó, édesanyja montenegrói származású volt, s a gyerekük egyaránt beszélte a magyar és a szerb nyelvet is. Bár íróként szerb nyelven alkotott, gyakorta magyarul jegyzetelt, és úgy vallotta, hogy Ady hatására lett író, fordított is tőle. Ezt a nyelvi-kulturális nyitottságot igyekezett a könyvesház vezetője, Mirko Kovač is megtartani, hiszen a boltban szerb és magyar nyelvű könyveket egyaránt árusított, és jómaga is, kétnyelvűként, mindkét nemzet irodalmát és kultúráját népszerűsítette. A könyvesház ugyanis egyfajta „írófészekként” is működött, ahol kortárs írók rendszeresen megfordultak. Kiállítások, könyvbemutatók, beszélgetős estek zajlottak a bolt társalkodórészében, és nap közben is megszokott látvány volt a betérők számára, hogy az öblös bőr karosszékekben Tolnai Ottó, Gulyás József vagy épp Boško Krstić telepedett le egy csésze kávé, kupicányi szíverősítő mellett Mirkóval társalogni, s a gomolygó cigarettafüstben megbeszélték a világ és az irodalom történéseit.
Nekünk, akkori gimnazistáknak, ünnepszámba ment, hogy könyvvásárlás ürügyén valódi írókkal találkozhatunk, hiszen az iskolai író-olvasó találkozók már ritkaságnak számítottak akkoriban is. Emlékszem, Gulyás Józseftől ott kaptam ajándékba egyszer egy dedikált verseskötetet, mivel Mirko a költő figyelmébe ajánlott, tudta ugyanis rólam, visszajáró kuncsaftjáról, hogy szeretem az irodalmat. A sors úgy hozta, hogy később, első megjelent könyvem is Mirko könyvesboltjának kirakatába került, hiszen az üzletvezető ügyelt rá, hogy egyedüli könyvesboltként a térségben minden vajdasági magyar kiadvány kapható legyen nála. Szárnybontogató költőpalántaként megtisztelt vele, hogy kötetemet a kirakatba tette, így teljesítve be gyerekkori víziómat, amiről mit sem sejtett. E nevezetes könyvesházról és a megvalósult álomról is meséltem hát a kanizsai gyerekeknek, utalva rá, hogy irodalmi pályámon éppen olyan fontos mérföldkövek voltak, mint Ágota meséi, az első versélmények vagy a szavak zeneiségének megtapasztalása.
Ha ma kellene megtartanom azt a sajátos irodalomórát, jóval borúlátóbb lenne a végszó, mint tizenöt éve. Elmondanám ugyanis, hogy tapasztalatom szerint felénk irodalomból bajosan lehet megélni, és hogy nyolc-tíz kötettel a háta mögött is bizonytalan az ember az íróvá válás mikéntjét illetően. Mesélnék nekik arról is, hogy bár rendszeresen jelennek meg tájainkon magyar nyelvű irodalmi kiadványok, nehezen jutnak el az olvasókhoz, ugyanis a könyvforgalmazás nem a legjövedelmezőbb üzlet, s alig akad, aki felvállalja. Sajnos Szabadka elhivatott könyvkereskedője, Mirko Kovač sincs már köztünk – 2020 decemberében, 77 évesen elhunyt –, a bolt vezetését átvevő leánya pedig a közelmúltban jelentette be, hogy hetvenhat évvel a megnyitását követően, április végén, anyagi gondok miatt végleg bezár a város legismertebb könyvesháza.
Aki elsétál előtte, láthatja, hogy napról napra számolják fel az állományt, a polcokról eltűnnek a könyvek, csak Danilo Kiš portréja gubbaszt elhagyatottan a fakuló kirakatüveg mögött.
