Csík Mónika
Meggyötörten is gyönyörű
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
(Kányádi Sándor)
Kányádi Sándor A vers az, amit mondani kell című írásában elmesélt egy történetet arról, hogy egy irodalmi találkozón megkérdezte tőle egy kisfiú, mi a vers. Ő pedig válasz helyett visszakérdezett, hogy szerinte vajon micsoda. A srác rövid töprengés után rávágta: „a vers az, amit mondani kell”. E velős megfogalmazás szíven ütötte Sándor bácsit, hiszen a fiú ráérzett a költészet lényegére. A versnek hangot kell adni, hogy kiléphessen papírbörtönéből, és mindazok, akik segítenek a megszólaltatásában, a költészetet éltetik. A költők a versek megírásával útjára bocsátják alkotásaikat, azok utóélete már nem csak rajtuk múlik. Sőt, talán legkevésbé múlik rajtuk. Annál inkább azokon, akik elszavalják, eléneklik, pódiumra, képernyőre, hanghordozóra juttatják őket, és segítenek abban, hogy a kiszabadult, avagy „hazaszabadult” költemények minél több emberhez eljussanak.
E sajátos misszió egyik elkötelezett képviselője a Kaláka zenekar, amely évtizedek óta zene szárnyán röpteti a verseket. Talán nincs is olyan eldugott szeglet az Óperencián innen és túl, ahol értik a magyar beszédet, s ők nem fordultak már meg, hogy egy-egy koncert erejéig „kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, szív-némaságra született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti eredeti dallamot”. E találó elgondolás a Kaláka · Kányádi című, CD-melléklettel megjelent verseskötet köszöntőjében olvasható, s magától a jubiláló költőtől származik, akinek hetvenötödik születésnapjára készült az ízlésesen illusztrált, elegáns kiadvány. Helyet kaptak benne olyan súlyos Kányádi-versek és zenés versfeldolgozások, mint a Dél keresztje alatt, a Vannak vidékek és a Valaki jár a fák hegyén, ugyanakkor játékosabb poémák is, mint a Három székláb vagy például az Alma című.
A könyv versanyagából készített Kányádi-estet Bogdán Zsolt kolozsvári színész közreműködésével játssza a pályafutásának 50. évébe lépő Kaláka zenekar. A közelmúltban ezt a különleges, zenés irodalmi műsort a szabadkai közönségnek is előadták. A Kosztolányi Dezső Színház zsúfolásig telt termében, a koncert kezdetét várva, feltolult gondolataim között egy régi emlék – kisiskolások lehettünk, s hasonló izgalommal vártuk a horgosi művelődési ház elsötétített termében a Kaláka fellépését. Ott szorongott a nézőtéren az egész iskola, több száz gyerek, és zsibongva lestük, tényleg az Égből pottyant mesékből ismert Gryllus Vilmos jött-e hozzánk fellépni, és vajon milyen lesz majd egy igazi koncert. A „Tágas égen andalog...” kezdetű főcímdalt ugyan a tévéből már mindenki ismerte, de megzenésített verseket aligha hallottunk korábban, így nem is igen sejtettük, mire számíthatunk. A zenekar becsületesen kitett magáért: akkora hangszerarzenált szólaltattak meg, mintha nagyzenekar játszott volna. Hihetetlennek tűnt számunkra, hogyan lehet furulyával olyan élethűen madárhangot utánozni, az még inkább, hogy vonatzakatolás és mozdonyfütty csalogatható elő a hangszerekből, sőt az is, hogyha behunyod a szemed, a zene nyomán történet pereg a szemhéjaid mögött, akár egy mozifilmben, és hogy a dallamok képesek megríkatni és megnevettetni, néha mindkettőt egyszerre.
„Vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak szavak / véremmel rokon a patak / szívemben csörgedez csobog / télen hogy védjem befagyok / páncélom alatt cincogat / jeget-pengető hangokat / tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül” – énekelték a Kaláka tagjai ezúttal a Kosztolányi Színház színpadán, s hallgatva őket ugyanaz az álmélkodás fogott el, mint kisiskolásként, hogy lám, a hangszerekből meggyötörten is gyönyörű vidékek, patakok, tavaszok és nyarak bukkannak elő, s e lelki tájakon sarjadó szavak Bogdán Zsolt tolmácsolásában keserűen édesek és édesen keserűek.
Gryllus Dániel az est során felelevenítette sok-sok éves együttműködésüket, barátságukat Kányádi Sándorral, s elmesélte azt is, hogy a költő egyik kedvenc alkotása volt a fakatonáról szóló Faragott versike. Sándor bácsi megtudakolta minden új Kaláka-albumnál, hogy ez a vers benne van-e, s ha nem került bele, csak legyintett. A szabadkai fellépés alkalmával is elhangzott, koncertnyitóként, megidézve a költő sajátos, gyermeki látásmódot megőrző világszemléletét, a magyar népmesei és népköltészeti motívumkincshez való kötődését, a versnyelvében megbúvó játékosságot. A későbbiekben elhangzó költemények és versmegzenésítések tovább árnyalták a költői portrét, mígnem a koncert végére úgy érezhettük, hogy ismeretlenül is új ismerőssel lettünk gazdagabbak a költészet és a dallamok segítségével megidézett Sándor bácsi személyében. Vidékein jólesett a vendégeskedés, zengtek a szavak, tündökölt a vers. A vers, amit mondani kell.
Fakuló kirakatüveg mögött
„Az írók vagy halottak, vagy nagyon öregek!” – kiáltott fel egy fiú a tanterem hátsó sorainak egyikéből, erre kitört a röhögés. Olybá tűnt, mintha Karinthy-elbeszélésbe csöppentünk volna. Sután ácsorogtunk a katedrán fellépőtársammal, akivel a Kanizsai Írótáborból rendhagyó irodalomórát jöttünk tartani a helyi általános iskola hetedikeseinek. Mindkettőnknek ez volt az első alkalom az efféle szereplésre. A bennünket felkonferáló pedagógusnak is komikus lehetett a helyzet, hisz a kölkök jöttünkben valamiféle átverést sejtettek, ezért a hölgy bizonygatni kezdte, hogy bár mindketten fiatalok vagyunk, máris kész írók, saját kötettel. Az osztály láthatólag hitte is, nem is ezt az íróságot, szokatlan lehetett számukra, hogy efféle népség jön hozzájuk, helybe, s egyáltalán, hogy irodalommal foglalkozik bárki, aki még nem öreg és láthatólag nem is szenderült jobblétre.
Akár valami pajzsot, mutattuk fel magunkkal hozott könyveinket, bizonyítékképpen, mintha a saját könyv az íróság mércéje lenne, s aki legalább egy megjelent kötettel rendelkezik, az már írónak vallhatja magát. Faggattak is erről később, miután kötetlen beszélgetéssé szelídült az elmaradt matekóra, és a felolvasott írásaink hallatán seregnyi kérdésük lett felénk, például arról, hogy irodalomból meg lehet-e élni; hogy hogyan lesz valakiből író, és mikor dönti el, hogy azzá szeretne válni. Úgy véltem, csak elmismásoló választ lehet ezekre adni, lévén, hogy pályaválasztás előtt álltam és nem gondoltam íróként magamra, a kezdetekről pedig végképp lehetetlennek tűnt beszélni, hiszen meghatározható-e a kiindulópontja egy veled nagyjából egyidős folyamatnak, ami magától értetődő és ösztönös, akár a légzés?
Ágotáról beszéltem hát nekik, világtalan nagynénémről, aki velünk élt gyerekkoromban, és a maga nyolcvan évével ősöregnek tűnt, akár maga az Idő. Esténként kisimította fekete sokszoknyáját, megigazgatta koromszín fejkendőjét, és miután mellé telepedtem a lócára, behunyt szemmel mesélni kezdett. Seprűt táncoltató boszorkányokról, kútmélyen lakozó sárkányokról, hatujjú garabonciásokról szőtte történetei fonalát, s ahogy fogatlan ínyével őrölte a szavakat, a kiskonyha padlóján formálódni kezdett valami ködszerű, különös világ. Ágota rengeteg verset is ismert, s addig idézte őket emlékezetének zegzugos tárházából, hogy óvodás koromra megtanultam, és vele együtt verseltem mindegyiket. Ma is bennem él ezeknek a közös versmondásoknak a ritmusa, az eltelt évtizedeken át is úgy hat, akár valamiféle mantra vagy meditáció.
Aztán beszéltem a diákoknak az iskolás évekről, hogy negyedikes koromban írtam az első versemet, amit az osztálytársaim előadtak az anyák napi ünnepségen, és a közönségben minden anyuka sírt, én pedig a színpad mellett remegtem az izgatottságtól, a leírt és kimondott szavak erejétől.
Meséltem még a hajdani, horgosi papírüzletről, ahol könyveket is árusítottak. Kisdiákként minden reggel, iskolába menet, lecövekeltem a kirakat előtt, a könyvkínálatot böngészve, közben lángosoztam. Ahogy fogyott a lángoscsücsök, úgy nőtt bennem a bizonyosság, hogy egyszer én is írok majd egy könyvet, s azt éppen ott fogják árusítani a kirakat középső polcán. Annyira biztosra vettem mindezt, hogy pár év múlva alig hittem a szememnek, látva: pizzéria nyílt a könyvesbolt helyén. Eszerint lőttek az irodalmi karrieremnek – keseredtem el, s valóban jó darabig nem foglalkoztatott az írás, csak a könyveket faltam, rendületlenül.
Gimnazistaként elvarázsolt Szabadka hangulata. Bizsergetőnek tűnt bandukolni a központ sárga klinkertégláin, annak tudatában, hogy valaha ezeket az utcákat rótta Csáth Géza és Kosztolányi Dezső is, a szecessziós, régi épületek pedig mesebeli palotáknak tűntek. Legkedvesebb volt számomra a Milinovics István-féle bérpalota, amelyről azt olvastam, hogy a születésem előtt 99 évvel építették. Homlokzatán a mord Atlasz-figurával és az erkélyt tartó gigantikus oszlopokkal antik szentély benyomását keltette. Az épület központi részén évtizedek óta könyvesbolt működött, amely akkoriban vette fel a Danilo Kiš Városi Könyvesház nevet. A hely mi(sz)tikusságát fokozta, hogy a kirakat előtt álldogálókkal a szabadkai származású, akkor már egy évtizede halott író, Danilo Kiš nézett farkasszemet. Pontosabban a neves író életnagyságú portréja, amelyet az üzlet vezetője olyan ügyesen helyezett el a bolt előterében, hogy a bámész tekintet hús-vér férfinak érzékelhette. A könyvesházba lépve lenyűgöző látvány fogadta az embert: körös-körül mennyezetig érő, faragott tölgyfapolcok, telve könyvekkel. Találóan választották az üzletnek Danilo Kiš nevét, aki Kiss Dániel néven született Szabadkán, édesapja magyar-zsidó, édesanyja montenegrói származású volt, s a gyerekük egyaránt beszélte a magyar és a szerb nyelvet is. Bár íróként szerb nyelven alkotott, gyakorta magyarul jegyzetelt, és úgy vallotta, hogy Ady hatására lett író, fordított is tőle. Ezt a nyelvi-kulturális nyitottságot igyekezett a könyvesház vezetője, Mirko Kovač is megtartani, hiszen a boltban szerb és magyar nyelvű könyveket egyaránt árusított, és jómaga is, kétnyelvűként, mindkét nemzet irodalmát és kultúráját népszerűsítette. A könyvesház ugyanis egyfajta „írófészekként” is működött, ahol kortárs írók rendszeresen megfordultak. Kiállítások, könyvbemutatók, beszélgetős estek zajlottak a bolt társalkodórészében, és nap közben is megszokott látvány volt a betérők számára, hogy az öblös bőr karosszékekben Tolnai Ottó, Gulyás József vagy épp Boško Krstić telepedett le egy csésze kávé, kupicányi szíverősítő mellett Mirkóval társalogni, s a gomolygó cigarettafüstben megbeszélték a világ és az irodalom történéseit.
Nekünk, akkori gimnazistáknak, ünnepszámba ment, hogy könyvvásárlás ürügyén valódi írókkal találkozhatunk, hiszen az iskolai író-olvasó találkozók már ritkaságnak számítottak akkoriban is. Emlékszem, Gulyás Józseftől ott kaptam ajándékba egyszer egy dedikált verseskötetet, mivel Mirko a költő figyelmébe ajánlott, tudta ugyanis rólam, visszajáró kuncsaftjáról, hogy szeretem az irodalmat. A sors úgy hozta, hogy később, első megjelent könyvem is Mirko könyvesboltjának kirakatába került, hiszen az üzletvezető ügyelt rá, hogy egyedüli könyvesboltként a térségben minden vajdasági magyar kiadvány kapható legyen nála. Szárnybontogató költőpalántaként megtisztelt vele, hogy kötetemet a kirakatba tette, így teljesítve be gyerekkori víziómat, amiről mit sem sejtett. E nevezetes könyvesházról és a megvalósult álomról is meséltem hát a kanizsai gyerekeknek, utalva rá, hogy irodalmi pályámon éppen olyan fontos mérföldkövek voltak, mint Ágota meséi, az első versélmények vagy a szavak zeneiségének megtapasztalása.
Ha ma kellene megtartanom azt a sajátos irodalomórát, jóval borúlátóbb lenne a végszó, mint tizenöt éve. Elmondanám ugyanis, hogy tapasztalatom szerint felénk irodalomból bajosan lehet megélni, és hogy nyolc-tíz kötettel a háta mögött is bizonytalan az ember az íróvá válás mikéntjét illetően. Mesélnék nekik arról is, hogy bár rendszeresen jelennek meg tájainkon magyar nyelvű irodalmi kiadványok, nehezen jutnak el az olvasókhoz, ugyanis a könyvforgalmazás nem a legjövedelmezőbb üzlet, s alig akad, aki felvállalja. Sajnos Szabadka elhivatott könyvkereskedője, Mirko Kovač sincs már köztünk – 2020 decemberében, 77 évesen elhunyt –, a bolt vezetését átvevő leánya pedig a közelmúltban jelentette be, hogy hetvenhat évvel a megnyitását követően, április végén, anyagi gondok miatt végleg bezár a város legismertebb könyvesháza.
Aki elsétál előtte, láthatja, hogy napról napra számolják fel az állományt, a polcokról eltűnnek a könyvek, csak Danilo Kiš portréja gubbaszt elhagyatottan a fakuló kirakatüveg mögött.
