Tisztelt egybegyűltek, ünneplő magyarok!

       Engedjék meg, hogy rendhagyó módon, Petőfi Sándorhoz fordulva adjam elő ünnepi beszédemet, és kérem, ne vegyék ezt udvariatlanságnak, tiszteletlenségnek, mert, természetesen, Önökhöz is szól!

       Nem tudom, láttad-e, kedves Sándor, milyen szép műsorral emlékeztek meg itt a diákok Március 15-ről, arról a napról, amely nemcsak a Ti életetekben volt sorsdöntő, de az egész magyar nemzetében? Talán emlékszel rá, hogy az elmúlt 160 évben nem mindig volt ez így, de függetlenül attól, hogy megtagadta-e vagy állami csinnadrattával övezte az éppen aktuális hatalom, az igaz magyar emberek, soha nem feledtek el benneteket, a társadalom civil polgárai titokban vagy nyíltan, utcai tüntetéssel vagy baráti körben, mindig megemlékeztek rólatok.

       Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon miért. Az a vér nélküli forradalom, amelynek a Márciusi Ifjak élén Te is egyik meghatározó szereplője voltál, miért vált olyan emlékezetessé, hogy koroktól és rendszerektől függetlenül hivatkozási alapul szolgálhatott a magyar embereknek.

       Március 15. nemcsak annak a jól ismert, minden ünnepen joggal meg-megidézett, a Pilvax kávéháztól, az egyetemeken, Landerer nyomdáján, a Múzeumkerten át a pesti Városházára, majd a budai Helytartótanácsra vezető forradalmi jellegű eseménysornak az emléknapja, amelynek végére kivívtátok a sajtószabadságot, a Habsburg Birodalom helyi letéteményeseivel elfogadtattátok a 12 pontot és kiszabadítottátok Táncsics Mihályt börtönéből. Március 15. egyúttal egy szimbolikus pillanat, azt a magyar történelemben egyedülállóan eredményes rendszerváltozást jelöli, amelyet összefoglalóan polgári átalakulásnak szoktunk nevezni, azaz a feudalizmus politikai, gazdasági és társadalmi rendjének megdöntését és lebontását.  Ez azonban nem egyetlen nap, hanem több évtizedes küzdelem eredménye. Sem Kossuth Lajos március 3-i Felirati javaslata (ami nagy lökést adott a 13-ai bécsi forradalomhoz), sem a Ti több ponton még radikálisabb 12 pontotok nem születhetett volna meg a „szabadság és tulajdon”, „haza és haladás” jelszavak, azaz a társadalmi átalakulás és nemzeti önrendelkezés összekapcsolása jegyében zajló reformkori küzdelmek (Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István és mások, a szabadelvű ellenzék tevékenysége) nélkül. A március 15-i forradalom eredményei, az uralkodó által jóváhagyott Áprilisi törvények, majd a Batthyány Lajos vezette kormány intézkedései, a jobbágyfelszabadítás, a jogegyenlőség biztosítása, a közteherviselés stb., mind ennek a nagyszabású programnak a megvalósulásai, melyek egyidejűleg szolgálták a legszélesebb néprétegek felemelésének, polgárosulásának és a nemzeti közösség függetlenségének, önállóságának ügyét. Nem véletlen, hogy az átalakulás élharcosai, még a Ti március 15-ei forradalmatok résztvevői között is megtalálhatjuk, a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek képviselőit. Még a nemesség legjobbjai is felismerték, hogy hazánk véglegesen elmarad Európától a polgári átalakulás nélkül, annak érdekében pedig le kell mondaniuk a kiváltságaikról, és ki kell vívni az ország függetlenségét is.

        Képzeld, Sándor, ma olyan miniszterelnökünk van, aki két évvel ezelőtt, éppen a március 15-i beszédében nem átallotta megkérdőjelezni a Ti forradalmatok jelentőségét. Azt mondta pontosan, idézem: „..ugye, legalább önök emlékeznek arra, hogy mindaz, amit nagyszerűnek gondolunk, ami történelmileg felülmúlhatatlan '48-ban, az nem az utcán történt, az március 15-ének hajnalán már készen volt. Indult a programmal a hajó Pozsonyból Bécsbe. Amit forradalomnak gondolunk, az nem az utca forradalma volt, az a törvénykezés, a törvényhozás forradalma volt.” Talán nem a magyar történelemben való járatlanság, vagy a rossz szövegírók mondatták ezt napjaink miniszterelnökével, hanem csupán az utcai megmozdulásoktól való félelme. De ne aggódj, Sándor, akkor sem hagyjuk, hogy akárki alkalmi szorongása felülírja a történelmi valóságot, azt a tényt, hogy a pozsonyi országgyűlésben, a pesti utcán (március 15-én, sőt, az azt követő hetekben) és a bécsi udvarban egymást erősítő, egymást feltételező, egymásra is ható történések közös eredménye mindaz, amiről fentebb szóltam.

        Az a forradalmi jelentőségű átalakulás, aminek a Ti március 15-étek volt az egyik látványos fordulópontja, azért vált tehát olyan emlékezetessé, mert a legszélesebb társadalmi rétegek részesültek az eredményeiből, váltak az átalakulásnak nyerteseivé, és a legkülönbözőbb társadalmi csoportok képviselői vettek részt a levezénylésében is. Olyan politikusok, akik nemcsak saját érdekeiken, az esetleges egymással szembeni ellenszenveiken emelkedtek felül, de képesek voltak a kor gazdasági, társadalmi, politikai összefüggéseit távlatosan, egészben szemlélni, és a nemzet jövője érdekében cselekedni is. A modern, polgári magyar nemzet jövője érdekében, ami épp ezekben az évtizedekben, a reformkori nemzeti öntudatra ébresztő küzdelem és a forradalom eredményeképpen születik meg.

       Azóta tudjuk igazán, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ezért is válhatott Március 15. a magyar szabadság ünnepeként, a magyar nemzet ünnepévé, a Ti március 15-étek a mi március 15-énkké is. Az elmúlt században gyakorta megfogalmazódott, de még napjaikban is újra és újra felbukkan a kérdés, hogy mi a magyar, ki a magyar. Én most, a mai napon azt mondom, hogy magyar az, aki tudja, értelmével is és szívével is tudja, hogy mi történt március 15-én. Természetesen olyan ember is tudhatja, aki nem magyar, de aki nem tudja, az biztosan nem magyar. Minket, magyarokat ugyanis (függetlenül attól, hogy a felmenőink között vannak-e svábok, szlovákok, zsidók, cigányok, románok stb. vagy sem) a nyelv közösségén túl éppen a közös múltunk és annak tudása, a közös történelmi és kulturális hagyományrendszerünk vállalása tesz magyarrá és tart össze. A Te példádból is ezt tanulhattuk meg, Sándor, meg azon legkülönbözőbb (köztük például számos cigány) származású, magyarrá vált harcostársaidéból, akik akár az életüket is áldozták a magyar szabadságért. De lásd csak az aradi tizenhármakat, aki közül tízen épp itt, Gyulán tették le a fegyvert! Hiába verték le azonban a szabadságharcunkat (legyünk büszkék arra is, hogy két nagyhatalom összefogása kellett hozzá!), Magyarország többé már nem térhetett vissza a feudális társadalmi rendszerbe, végérvényesen a polgári fejlődés útjára lépett. Történelmi léptékekben mérve győztünk tehát, ezért is emlékezünk szívesen rátok, és ezért is lép szívesen túl a történelmi emlékezet azokon az ellentéteken, megosztottságokon, viszályokon, amelyek éppúgy jellemeztek benneteket, mint ma bennünket, de amelyeken a közös ellenséggel szemben és nemzeti jövő érdekében nektek sikerült felülkerekedni. Akkor sem volt egység, de volt nemzeti összefogás.

       A történelmi emlékezet ugyanakkor nemcsak a lényeget emelte ki az 1848-49-ben történtekből, hanem igyekezett mindig aktuálisan táplálkozni is belőle. Március 15. olyan társadalmi-politikai ünneppé vált, amelyen, ha nem szürkült bele a maga korába, mindig az jelent meg koncentrált formában, ami a társadalmat a hétköznapokban is foglalkoztatta. Nem lehet ez most sem másképp, nemcsak a hagyomány kötelez rá, vagy önmagamhoz való hűség, de a Te jelenléted is, Sándor.

        Talán emlékszel rá, hogy húsz évvel ezelőtt, a mi rendszerváltoztató küzdelmünk egyik helyi eseményeként, álltam én már itt egyszer. Igaz, akkor az ellenzéki erők képviseletében, ma pedig olyan egyedül érzem magam, mint még soha, ezért is fordulok hozzád. Akkor egyebek mellett valami olyasmit is mondtam, hogy nincsenek illúzióim az előttünk álló átalakulással kapcsolatban, csupán valamiféle kételyekkel teli remény él bennem. Most meg kell vallanom, hogy mégiscsak voltak illúzióim. Nem gondoltam, hogy húsz év után jórészt ugyanattól a politikai garnitúrától, vagy ugyanannak a szellemi-politikai-gazdasági örököseitől, utódaitól, kell majd visszaperelnem ezt a maradék reményt. Hallgasd meg, Sándor, ezt a viccnek nehezen mondható párbeszédet!  „Hogy hívnák Magyarország miniszterelnökét, ha nem lett volna rendszerváltozás? Hát úgy, ahogy most, csak az illető közben többszörös milliárdos lett.” Nem gondoltam azt sem, hogy az én akkori mondataim közül számos húsz év után is érvényesen hangozhat majd, és nem is csak az ilyen ártatlanabbak, mint például ez: „a magyar nyelv szép szavai lassan úgy veszítik hitelüket, mint forintjaink az értéküket”. Várható volt, hogy a mi rendszerváltoztatásunk nem lesz olyan sikeres, mint Tiétek volt, de azt mégsem gondoltam, hogy ennyire félresiklik. Hogy miközben politikai értelemben kivívjuk a szabadságot mi is, gazdasági és szociális értelemben az átalakulás veszteseinek száma sokszorosa lesz a kevés nyertesének. Meg nem fordult a fejemben, hogy egy majdani, 2008 nyarán készülő felmérés szerint, az Európai Unió 27 tagállamában a magyarok lesznek a legpesszimistábbak, s hogy erre lesz is okuk, hiszen az Unió tagállamai közül Magyarországon lesz a legrövidebb az emberek várható élettartama, miközben naponta hét ember öli meg saját magát, 3,1 millió ember él a létminimumon, 100 munkaképes korú magyar ember közül csak 57 dolgozik, 100 forint jövedelemből 70 forintot elvesz az állam adóba, s hogy miközben jórészt mindenünket eladjuk a külföldnek, a már a nyolcvanas évek végén is elviselhetetlen mértékű államadósságunk két-háromszorosára nő.

        Nem gondoltam, hogy az előző negyven év gazdasági, társadalmi, morális pusztításai még húsz év múlva is ilyen mértékben sújtanak bennünket, s hogy miközben a mához vezető úton az egykori rendszerváltoztató erők felelőssége nem elhanyagolható, tulajdonképpen ugyanaz a politikai garnitúra, vagy ugyanannak a szellemi-politikai-gazdasági örökösei, utódai teszik tönkre ismét ezt az országot, akiktől akkor igyekeztünk megszabadulni. Hogy az általuk elkövetett gazdaságpolitikai hibák miatt fogják világszerte elrettentő példáként emlegetni Magyarországot, hogy az ő hétéves országlásuk alatt megduplázódott államadósság miatt leszünk leginkább kiszolgáltatva egy majdan bekövetkező világgazdasági válságnak.

       Az említett mai miniszterelnöknek, az első felelős magyar kormány miniszterelnökéhez, Batthyány Lajoshoz minden tekintetben méltatlan utódnak, nem az a legnagyobb bűne tehát, hogy a nemzeti múltunkból ki akarja retusálni a Ti március 15-éteket. Ennél sokkal nagyobb az, amit nemzeti jelenünkkel szemben elkövetett, amikor demagóg módon kampányolt 2005-ben a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadása ellen, amikor 2005-ben és 2006-ban „reggel, éjjel meg este” hazudva, stiklik százaival (ahogy az elhíresült őszödi beszédében bevallotta) tévesztette meg a magyar embereket az újraválasztása érdekében, s talán még ennél is nagyobb bűne az, amit nemzeti jövőnkkel szemben elkövetett, amikor elhibázott gazdasági és kormányzati politikája néhány éve alatt hosszú évtizedekre ellehetetlenített bennünket.

       A nemzet egészének létérdeke ma, hogy ez a kormány előbb vagy utóbb, de eltűnjön a történelem süllyesztőjében.  A maradék remény visszaszerzésének elengedhetetlen feltétele ez. A minél előbbhöz azonban nemzeti összefogásra lenne szükség, miközben az a nemzet, aminek a létrejöttéért a Ti nemzedéketek oly sokat tett, s aminek a felemelését tűztük ki célul mi is húsz évvel ezelőtt, ma végletesen megosztottan, irányvesztetten áll itt egy gazdasági világválság kellős közepén. Az általatok megjelenített nemes eszményeit, értékrendjét (szabadság- és hazaszeretet, becsület, tisztesség, erkölcs, helytállás és áldozatvállalás, szolidaritás), lassan elfeledve, lelkében, azonosságtudatában, méltóságában megroppanva.

        Mondd, Sándor, te mit tennél ebben a helyzetben?