Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Háy János
A beszéd
Április van. Minden pillanatban elmúlik egy pillanat, minden pillanatban elmúlik egy év. És én ebből a múlásból beszélek kifelé. Amig beszélek, csak múlok, de még nem elmúlok. A beszéd zaja nem törli ki a mélységes kapcsolatodat a létezéshez. A beszéd nem hangzavar, hanem a megélés eszköze. A beszéd nem az, ami elfoglalja a félelem helyét, vagy lekiabálja a benned rejlő szorongásokat. A beszéd nem olyan, mint a reklámok, vagy a látványfilmek zenéje, nem olyan, mint a szűnni nem akaró árukínálat, nem olyan, mint a minden percünket kitölteni akaró elektronikus információhordozók. A beszéd az, ami örökösen nekiindul, hogy megfogalmazza azt, ami veled van és történik.
Amikor az első emberek, nevezzük őket ádámoknak és éváknak, belenőttek az időbe és elhagyták a gyerekkorukat, nevezzük édenkertnek, meztelennek és kiszolgáltatottnak látták magukat. Éhesek voltak, mert megszűnt az édenkert napi menüje, csak az maradt, amit meg tudtak szerezni maguknak. A kiűzetés nem más, mint az idő észlelése, mint az emberréválás alappillanata, amikor már nem háríthatunk át felelősséget a rajtunk kívüli gondoskodóra.
A férfiak összeverődtek, még alig tudtak beszélni, a gondolkodásuk bizonyára, mint az állatoké, mélyebben volt vizuális, de mutatták egymásnak, hogy mit kell csinálni, s megértették, hogy a feladattal csak közösen tudnak megbirkózni. A feladat ez esetben egy mamut volt. Azt kell elejteni, aztán hazacipelni, hogy az otthon maradottak, a nők segítségével, étel készüljön belőle. Tudták, mi a szerepük, hisz ezt a szerepet még az állatvilágból hozták, és ezekre a szerepekre épült aztán annak a kis közösségnek a működése, amely közösség az első társadalom volt vagy a későbbi társadalmak csírája. A szerepeket elsődlegesen nem a társadalom alakította ki, hanem a szerepek alakították a társadalmat, hogy ettől fogva persze, a társadalom tovább erősítse a szerepeket, legtöbbször erőszakkal egyirányúsítva a szerepvállalást, nőivé és férfivé osztva a feladatokat. Kékekre és rózsaszínekre osztva már a bölcsis csoportokat is.
Amíg a feladatok maguktól értetődően oszlottak meg, a földművelő társadalmakban mindenképpen, a középkorban még biztosan, s bizonyos közösségekben egészen a huszadik századig, és tovább, addig arányos volt a nemek közötti teherviselés. Senki nem élősködött a másik erején és szorgalmán, a másik kitartásán és igyekezetén. A nemi szerepekben mélyen benne volt az arányosság és a nemekből adódó fizikai adottságok lehető legökonomikusabb kihasználása. A cél mindig a legkisebb erővel a leghasznosabbnak lenni, hogy a maradék erőt másra lehessen fordítani.
A férfiak vadászni mentek, a cél a mamut. Nem tudni, mikor érnek haza, de nagyon várva vannak. Nélkülük a közösség jobban ki van téve a veszélynek, az ólálkodó vérvadaknak és az ellenségnek, az éhségről már nem is beszélve. Egyszer aztán zajt hallanak a táborlakók. Ezek ők lesznek. Hangosak és vidámak, mert zsákmánnyal térnek haza. Vajon mindenki megúszta épségben, vagy valaki a táborlakók közül egyedül marad, mert a társa ottveszett és apa nélkül maradnak a gyerekek is. A várakozás perceiben keveredik a vágy és a rettegés.
Mind megjöttek. Mutatják a húst, amit hoztak, aztán nekifognak a feldolgozáshoz, hogy estére minden készen legyen és jóllakva ülhessenek a tárbortűz mellett, hogy végre hozzáfogjanak a hús után az események feldolgozásához. A legjobb beszélők viszik a szót és ügyesen átadják a rosszabbul beszélőknek, hiszen az ő felelősségük, hogy a gyengébb adottságúaknak is helye legyen az elbeszélésben. Ott, abban a mesében kezdődött el a magunkról való gondolkodás, a magunkról való gondolkodás folyamatos elmélyítése. Ott, a tűz mellett kezdődött el az irodalom és a világ megtanulása. Azt a beszédet folytatjuk mindahányan, amikor elmeséljük a velünk történteket, és amikor meghallgatjuk, amikor levelet írunk arról, hogy mi van velünk, és amikor elolvassuk, amikor regényeket, novellákat, dalokat és énekeket írunk és olvasunk. Azt a beszédet folytatja az emberiség, immáron gigantikus méretű közösségekben.
De hiába a megnövekedett létszám, a beszéd még mindig egyenesen hozzánk szól. Amikor végighallgatom az egyéni vagy épp a közösségi múlt eseményeit, magamra figyelek, hiszen ez a mi tapasztalatunk, aminek csak akkor van értelme, ha nekem hasznos tud lenni, ha segít kiemelni számomra a félelmetes káoszból a világot. Magunkat olvassuk, magunkat keressük minden könyvben, minden sorozatban, minden versben, minden dalban és zeneműben, minden elmesélt történetben. Amikor megtaláljuk, érintetté válunk és ez az érintés csökkenti a félelmet, a sorstól, a másik embertől, csökkenti az időtől való rettegést. Ez az érintés felszámolja bennünk az idegenséget, immáron nem szemlélői, hanem részei vagyunk a mindenségnek, a magunk kicsi idejével, felszámolja bennünk a félelmet a másik embertől, s úgy leszünk a közösség része, hogy nem rettegünk attól, hogy elveszik belőlünk az, ami énné tett.
A beszéd, bár folyamatosan tematizálja a menthetetlenségünket, mégis menedék.
