Ütőér

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 Hay_uj_meret.jpg

 

Háy János

 

Ki beszél?

 

Május van. Elgondoltam, hogy minden hónapban, amikor ezt a sorozatot írom, megemlítem, milyen hónap van. Május van. A természet olyan eleven, hogy az ember szégyelli magát, hogy mennyire kevésre képes. Májusban minden alkotó vesztésre áll. Az a régi ember jut eszembe, aki ott ült a tábortűz mellett és örült, hogy végre nem kell fázni. Felnézett az égre, villám cikázott át a sötéten. Félt. Alig történik vele valami, és mégis megtörténik minden. A villámból félelem lesz, a félelemből istenek és így fekszik le, hogy van, aki megmenti, és mellé bújik a másik ember és jó együtt lenni és együtt hinni, hogy ők meg vannak mentve. Én megmentelek, ezt mondaná az a régi ember a mellette fekvőnek, ha nem éppen a bőre, a nyála, az ölelése mondaná ezt. Nem kellett ezen az estén nyelv, hacsak arra nem gondolunk, amivel egymást érintették. Olyan finom a bőröd, ezt mért mondta volna, ha nem volna finom, nem csúsztatná végig a nyelvét ezen a bőrön.

Milyen unalmas lehetett akkor embernek lenni, gondolhatnánk, holott az a villám épp elég volt ahhoz, hogy betöltse a gondolkodás terét és lángra lobbantson ott mindent. Bent lobogott a láng, izzott minden, mikor ránézel egy kései utódra, amilyen például én is vagyok, és csak azt látod, hogy nem fél a villámtól, nem is figyel rá, és körötte ezer kis villám szikrázik az elektronikus térből, vonja el a figyelmét a félelemről, viszi oda ezt a figyelmet, ahol minden érvényes érzelem le lesz mészárolva. Helyesebben oda, ahol az érvényes érzelmek meg sem tudnak képződni, mert a kicsi villódzások elterelik róla a figyelmet. Nem tudsz félni, ha nem veszel tudomást a létezésedről.

Szeretem a kőkori rokonaimat. Ők olyan életet éltek, amilyet én is szeretnék élni, amikor még pontosan tudták, ha nem bújunk össze, elveszünk. Egymásnak voltak melegítői, egymásnak voltak az óvás és a védelem. Bújjunk össze, mint a szegény ember malackái, és így is tettek azok a régi rokonok a kőkorszakban, és így volt téve abban a kicsi kőkorszakban is, ami a gyerekkorom volt. Ott, abban a ma, egy ilyen átszagosított világban, büdösnek ható levegőben szólalt meg, mondjuk, az anya és mondott valamit a gyerekének. Ezek voltak a mesék. Megijesztelek a mesével, aztán megölellek, hogy ne félj. Ezek voltak azok a történetek, amikor az anya és az apa kialakították, hogy ők hogy akarnak, és hogy nem akarnak élni. Beszéltek egymással és a rokonokkal, a szomszédokkal, a messziről odavetődő vándorokkal. Tudták, hogy kell elmondani valamit, hogy a szomszédok is értsék. Az elmondásban fontos tudni, mi tartozik a szomszédokra és mi nem. Fontos tudni, mennyi információt kell beletenni a történetbe, hogy értsék, és mit kell kihagyni, mert az az információ csak teher. Akkor alakult ki az elbeszélés alapvetése a tipikusságok és az egyediségek aránya. A tipikusságok a felismerhetőséget szolgálták, míg az egyediségek tették átélhetővé a történetet. De mindenből csak annyi kell, amennyiből a másik meg tudja képezni a saját maga által átélhető valóságot. Mert mindenki a saját valóságát akarja átélni. Ezért hallgatja meg a másik történetét.

A legjobban beszélő történetét messzeföldre is elvitte a hír. Egy ember mondta, és ez az egy ember hitelesnek tűnt, mert olyan volt az elbeszélés, hogy hitelesítette az elbeszélőt. Aki beszél, épp annyit mondhat el az eseményről, amennyit láthatott. A gyerek voltam, amikor… kezdetű elbeszélésbe nem kerülhet bele olyan, amit nem láthattam, mert gyerek voltam. Az elbeszélő felismerési tere a hitelesség egyik alapja. Ha nem ismeri azt a teret, nem hiszünk neki, ha túlzottan ismeri, azt gondoljuk, nem ő volt, aki ezt átélte, ő az, aki megtanulta. Az elbeszélés hitelessége egyszerre nyugszik a tudáson és az érzelmi azonosuláson. A tudás mértéket szab az érzelemnek, az érzelem mértéket szab a tudásnak és közben mindkettő megerősíti a másikat.

Hogy higgyek egy történetnek, tudnom kell, hogy ki mesélte el. A hitelesség alapja az elbeszélő hitele. Tudnom kell, ki beszél, és honnan beszél. Milyen rálátása van a világra és milyen elfogultságai vannak. Amikor az elbeszélő belefog a történetbe, tudnia kell, hogy ki az, aki elmondja a történetet, mert ez fogja megrajzolni a történetről való tudás terét és a nyelvet, amin megszólal. A megjelenített nyelv alapja a hitelességnek. Nem lehet bárhogy megszólalni.

Úristen, mennyi szabály, kiált fel a leendő elbeszélő. Annyi mindenre kéne figyelni, amennyire nem is lehet. Ha nem kezdte volna el a történetet az a régi rokon ott a tábortűznél, a villámló ég alatt, ma nem lenne történetmesélés, mert képtelenség annyi mindenre figyelni, amennyire kellene. Ha nem ösztönből, ha nem a régi mesélők belénk ázalgott tapasztalatából mesélnénk, inkább hallgatnánk, és csak arra használnánk a nyelvet, amire praktikusan kell, hogy megszervezzük az életünket, a munkát, és az együttélést.

De még e sok-sok, egymásnak történetet átadó régi mesélő ellenére is felvetődik a gondolat, hogy vajon ki jogosít fel engem arra, hogy ne csak a szomszédnak, a gyerekeimnek, a szüleimnek, a barátaimnak mondjak el valamit, hanem úgymond mindenkinek. Mi jogosít fel arra valakit, hogy a senkinek elmondásból átlépjen a mindenkinek való elmondásba. Hol és ki adja ki ezt az engedély? Ha egyszer ki lett adva, vajon ki fogja meghosszabbítani? Elég egy szemvizsgálat és egy vérnyomásmérés, mint a jogsinál, hogy innéttől beszélhetsz, mondjuk, még öt vagy tíz évig.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy kétségbe vonom a megszólalás jogosságát. Azzal a téttel, ha erről meg tudom győzni magam, hogy szabad és jogos nekem beszélnem, akkor elkezdődhet a töprengés azon, hogy ha megszólalhatok, ki az, aki beszél, mit tud a világról, és azt miképpen mondhatja, miképpen tudhatja elmondani. Amikor megszólalok, már hiszek a világ elbeszélhetőségében. 


 

A beszéd

 

Április van. Minden pillanatban elmúlik egy pillanat, minden pillanatban elmúlik egy év. És én ebből a múlásból beszélek kifelé. Amig beszélek, csak múlok, de még nem elmúlok. A beszéd zaja nem törli ki a mélységes kapcsolatodat a létezéshez. A beszéd nem hangzavar, hanem a megélés eszköze. A beszéd nem az, ami elfoglalja a félelem helyét, vagy lekiabálja a benned rejlő szorongásokat. A beszéd nem olyan, mint a reklámok, vagy a látványfilmek zenéje, nem olyan, mint a szűnni nem akaró árukínálat, nem olyan, mint a minden percünket kitölteni akaró elektronikus információhordozók. A beszéd az, ami örökösen nekiindul, hogy megfogalmazza azt, ami veled van és történik.

Amikor az első emberek, nevezzük őket ádámoknak és éváknak, belenőttek az időbe és elhagyták a gyerekkorukat, nevezzük édenkertnek, meztelennek és kiszolgáltatottnak látták magukat. Éhesek voltak, mert megszűnt az édenkert napi menüje, csak az maradt, amit meg tudtak szerezni maguknak. A kiűzetés nem más, mint az idő észlelése, mint az emberréválás alappillanata, amikor már nem háríthatunk át felelősséget a rajtunk kívüli gondoskodóra.

A férfiak összeverődtek, még alig tudtak beszélni, a gondolkodásuk bizonyára, mint az állatoké, mélyebben volt vizuális, de mutatták egymásnak, hogy mit kell csinálni, s megértették, hogy a feladattal csak közösen tudnak megbirkózni. A feladat ez esetben egy mamut volt. Azt kell elejteni, aztán hazacipelni, hogy az otthon maradottak, a nők segítségével, étel készüljön belőle. Tudták, mi a szerepük, hisz ezt a szerepet még az állatvilágból hozták, és ezekre a szerepekre épült aztán annak a kis közösségnek a működése, amely közösség az első társadalom volt vagy a későbbi társadalmak csírája. A szerepeket elsődlegesen nem a társadalom alakította ki, hanem a szerepek alakították a társadalmat, hogy ettől fogva persze, a társadalom tovább erősítse a szerepeket, legtöbbször erőszakkal egyirányúsítva a szerepvállalást, nőivé és férfivé osztva a feladatokat. Kékekre és rózsaszínekre osztva már a bölcsis csoportokat is.

Amíg a feladatok maguktól értetődően oszlottak meg, a földművelő társadalmakban mindenképpen, a középkorban még biztosan, s bizonyos közösségekben egészen a huszadik századig, és tovább, addig arányos volt a nemek közötti teherviselés. Senki nem élősködött a másik erején és szorgalmán, a másik kitartásán és igyekezetén. A nemi szerepekben mélyen benne volt az arányosság és a nemekből adódó fizikai adottságok lehető legökonomikusabb kihasználása. A cél mindig a legkisebb erővel a leghasznosabbnak lenni, hogy a maradék erőt másra lehessen fordítani.

A férfiak vadászni mentek, a cél a mamut. Nem tudni, mikor érnek haza, de nagyon várva vannak. Nélkülük a közösség jobban ki van téve a veszélynek, az ólálkodó vérvadaknak és az ellenségnek, az éhségről már nem is beszélve. Egyszer aztán zajt hallanak a táborlakók. Ezek ők lesznek. Hangosak és vidámak, mert zsákmánnyal térnek haza. Vajon mindenki megúszta épségben, vagy valaki a táborlakók közül egyedül marad, mert a társa ottveszett és apa nélkül maradnak a gyerekek is. A várakozás perceiben keveredik a vágy és a rettegés.

Mind megjöttek. Mutatják a húst, amit hoztak, aztán nekifognak a feldolgozáshoz, hogy estére minden készen legyen és jóllakva ülhessenek a tárbortűz mellett, hogy végre hozzáfogjanak a hús után az események feldolgozásához. A legjobb beszélők viszik a szót és ügyesen átadják a rosszabbul beszélőknek, hiszen az ő felelősségük, hogy a gyengébb adottságúaknak is helye legyen az elbeszélésben. Ott, abban a mesében kezdődött el a magunkról való gondolkodás, a magunkról való gondolkodás folyamatos elmélyítése. Ott, a tűz mellett kezdődött el az irodalom és a világ megtanulása. Azt a beszédet folytatjuk mindahányan, amikor elmeséljük a velünk történteket, és amikor meghallgatjuk, amikor levelet írunk arról, hogy mi van velünk, és amikor elolvassuk, amikor regényeket, novellákat, dalokat és énekeket írunk és olvasunk. Azt a beszédet folytatja az emberiség, immáron gigantikus méretű közösségekben.

De hiába a megnövekedett létszám, a beszéd még mindig egyenesen hozzánk szól. Amikor végighallgatom az egyéni vagy épp a közösségi múlt eseményeit, magamra figyelek, hiszen ez a mi tapasztalatunk, aminek csak akkor van értelme, ha nekem hasznos tud lenni, ha segít kiemelni számomra a félelmetes káoszból a világot. Magunkat olvassuk, magunkat keressük minden könyvben, minden sorozatban, minden versben, minden dalban és zeneműben, minden elmesélt történetben. Amikor megtaláljuk, érintetté válunk és ez az érintés csökkenti a félelmet, a sorstól, a másik embertől, csökkenti az időtől való rettegést. Ez az érintés felszámolja bennünk az idegenséget, immáron nem szemlélői, hanem részei vagyunk a mindenségnek, a magunk kicsi idejével, felszámolja bennünk a félelmet a másik embertől, s úgy leszünk a közösség része, hogy nem rettegünk attól, hogy elveszik belőlünk az, ami énné tett.

A beszéd, bár folyamatosan tematizálja a menthetetlenségünket, mégis menedék.

 


Főoldal

2024. április 08.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png