Kilépve a redakció ajtaján, nyelvünk lila színre vált, orrunk csatornáin zöld patakocska csordogál. Az oldaltáskából előkerül a kabát: krúdys, forralt boros, kandalló mellett olvasgatós idők jönnek, hideglelős, kurta napok elé nézünk. A messziségben: alvó kék erdők.

A tótok fővárosa és Végváros közt ingázunk, heti két alkalommal, elég is ennyi, vagy ahogy a bölcs fogalmaz: semmit se túlságosan.

A négysávos főút farvizén, akár egy megvert sereg, leszegett fejjel szédeleg a mattsárga kukoricatábla. A tarlók bús düledékein varjak tanyáznak.

Egy kanyarban horgásztavat ás portáján a tehetős gazda, mutogatok boldogan, de útitársam lepisszeg: sírhely. A busz hátuljában valaki hisztérikusan felnevet.

A húskombinát széles futballpályáját üzletközpont nőtte be, alatta, a mélyben, öregfiúk melegítenek, pacalmeccs sörrel. A benzinkutat elhagyva még hallom, ahogy nagyapám kétcsíkos melegítőben fújja a sípot, arca ezüstös suhanás. Előtte fülsapkás apróságok és ki egykor én voltam, szánkban vattacukor: unokák, hülyegyerekek. Kép a nagyszülői ház konyhájának falán – az olvadt zsír szaga.

A Végváros központjában kialakított új térre érve döbbenten olvasom egy könyvben: Napóleont – még 1812-ben – hazazavarták a ruszkik.

Akkor hát, nyugtázom, ez is így marad már örökké.

A képekhez nincs mit hozzátenni, búgja az ősz színész a Szomszédokból, fehér galamb, amikor a villódzó tévé előtt egyszerre kapcsolunk: otthon járunk. Gyomrunkban leülepszik a sör, kezünkben keményre szikkad a pogácsa. Az őrlés halk moraját elnyeli a harisnyagyárból tolató Trabant pöfögése. Az utca élénk: virágzó fák nőttek a templom ablaka elé, a járdán göndör háziasszonyok, kezükben hálós szatyor. Zsigulik parkolnak a tanács előtt, a Százéves cukrászdában Jánosi Imre bácsi kalauzol: nyelve hegyét kidugja, úgy magyaráz; anyáinkról gentleman módjára emelte le egykor a szőrmebundát, mit parancsolnak a hölgyek.

Végváros a tévében, messze elmúlt éjfél. Kilencvenes évek eleje, nyolcvanas évek vége, a fordulón járunk. Mit csinálhatunk épp: ülünk, például, a gimnázium folyosóján, lyukasóra van, és egy csaj arra próbál rávenni, olvassunk József Attilát, mert a tapasztalat és a fájdalom. Mi lehet még? A Kun Béla utcai fák kopaszra beretválva – Kun Béla azóta elrepült (igen, vastagon tömve voltak a zsebei), s jött Scherer Ferenc, de nagyanyánkat már ő se hozza vissza. Ezenkívül? Megszületik, például, az osztályunk (tanárok vagyunk): harminchárom ezüstpénz – krisztusi kor. Más? Háttérben a felújításra váró kastély, bajszos ember nyilatkozik.

És a Körös, a peca, a régi szerelmek lábnyoma? A következő adásban, búgja az ősz bárd, és mindamellett, hogy nyugodtabban, kisimultabban hajtjuk álomra fejünket, egy csapásra fényesebbnek tetszik (szurkolók vagyunk) a blackburni Arsenal-győzelem is.

Pesten járva előbb vagy előbb nem hagyhatjuk ki a hazatérést. Az őszre hangolt télben a Keleti pályaudvar hemzseg az ürességtől. Bár a nyalánkságárus bódéja mellett rongyokba bugyolálva kucorodtak össze a hajlék nélküliek, mindössze két figura marad meg a bóbiskolós hazaútra: a hajnali újságárus a peronon, akinek ábrázatára a borzasztó koránkelés minden fájdalma kiült, ó, jaj, meg kell halNI; és a hajnali újságárus a vagonban, aki unottan dörgi az aznapi sajtót, de legalább bajsza kedvenc szobafestőnkére emlékeztet.

Pestről vonattal jőve elkerülhetetlen a disznóvágás-szagú kisváros, Határ Győző bölcsője – valahol csörög a vájdling, inas asszonyi kezek belet áztatnak; a férfiak a töltőcsöveket öblögetik, valaki az abált szalonna üstjét sikálja; nyurga kolbászok és zsíros oldalasok kerülnek a kamrába, egy kisfiú leffegő combokkal szaladgál; a nászasszony a vértócsába áztatja a seprűt, és nehézkes mozdulatokkal az elvezető árok felé tereli a szutykot. A gazda szótlanul rendezgeti az üres disznóólat.

Végvárosba érve a lakótelep mögötti Malom-tó félig kész kocsonya – meredeznek belőle a részek. Bő nadrágszárunk csapkod térdünk alatt, akár a győzelmi zászló, pedig inkább a kudarc érzése, ami van, az elharapott mondatoké, bennszakadt szavaké. A vér íze a szánkban.