Mert életében először Balogh Imitől hallotta a lényeget, a mindent meghatározót, hetedikben, a Gitta néni énekórája előtt állt meg a padjánál Imi, egy nagyorrú rocker, akinek az apja robbantómester volt, és aki egzotikus nevű, szúrós szagú lopott anyagokkal tüzeskedett folyton, bent az iskolában is, Kollódiumgyapot..., legyint csak, ha az osztályfőnök a lepörkölődött hajáról kérdezte, és oldószerektől sárgult mutatóujjal bökött Tari Dénes felé a szünet végén, kinyilatkoztatva, ellentmondást nem tűrve, úgy avatta be őt a rejtett tudásba, hogy A trotil, apám — az olyan, mint egy nő.
     És Gitta néni nem tudott énekelni, bár nem is próbált, az igaz, danolászás helyett mindig a Monte Christo grófját mesélte a tanári asztal mögül, valami matrózféléről akkor épp, aki agylázban halt meg a tengeren, és hogy Edmund Dantés lelkében, az ő Mercedes-e láttára, virágba borult a tavasz, Mert a szerelem... az élet csodája, mondta Gitta néni ünnepélyesen, és piros rózsák nyíltak az arcán, a többiek pedig törvénytelen röhögésbe kezdtek erre, mivel mindenki emlékezett még a cirkuszra, a fél falu látta a tanárnőt szaladni pendelyben, a főutca aszfaltján egy májusi éjjelen, a férje üldözte őt, árkot átugorva, gorenjében csonttá fagyott fél csirkéket vágva izomból a menekülő asszony felé, és közben azt üvöltötte, rekedt torkaszakadtából, hogy Takarodj az életemből te undorító trampli, ezért röhögtek az osztályban, de csak a többiek, Tari Dénes figyelme másfelé, a mellette ülő Keveházi Ildikó nedves száján látta kirajzolódni azt a csodát, meg a nyálbuborékokat nevetés közben, a huncut fényt a szemében, és még aznap délután meg is kérdezte erről a fényről Sali Jóskát, aki a legbölcsebb volt az osztályban, igazi lelki tanítómester, mert bukott is néhányszor, meg rohadt nagy izmai voltak, és tudni lehetett, hogy az Atlasz klubba jár gyúrni, a kokszot is kipróbálta állítólag, az se mindegy, főleg hetedikben, és Jóska összehúzott szemmel, türelmesen hallgatta végig Tari Dénest a biciklitároló kerítése mellett, aztán a kosárlabda-pálya felé bámult még egy darabig, éppen úgy nézett, mint Charles Bronson, hideg tekintetű hallgatag idegen, hogy aztán a verdiktet, Nem hozzád való, és a zsebéből cigirágós dobozt húzott el Sali Jóska, azzal kínálta Tari Dénest, majd maga is vett egy szálat, kicsomagolta hanyag eleganciával, mielőtt a végső ítélet, hogy Ez az ember… , így nevezte Ildikót, hogy ember, Ez az ember… túl van már mindenen. És nem nagyon értette Tari Dénes, hogy ezt most mért mondja a bölcs vezér, de tovább kérdezősködni szégyellt volna, meg különben is, egy ilyen mondatnak — hát súlya van.
     Másnap azért mégiscsak elállta Keveházi Ildikó útját a lányvécé előtt, a két kezébe vette a szeplős arcot, úgy osztotta meg Ildikóval a nagy felismerését, hogy Az élet — álom. És komolyan bólintott erre az ember, aki túl volt már mindenen, nem ellenkezett, nem pislogott, tűrte Tari Dénes érintését, némán valameddig, Jó… de nekem most nagyon kell pisilnem, mondta aztán.
     Mert ilyen ez, érthetetlen, mint a kovalens-kötés, úgyhogy (jobb híján) Balogh Imit faggatta ki még azon a hétvégén, a trotilról, hogy legalább az világos legyen, szalonnát sütöttek az osztállyal Sali Jóskáék kertjében, hűs traubiszódák folytak, és forró zsír csöpögött kenyérre, Miért olyan?, kérdezte a mellette ülő rockert, Imi pedig egy piszkosszürke, tenyéri préselt korongot emelt ki a táskájából, az ujjai között forgatta gyakorlott könnyedséggel, és Tari Dénesnek ettől rossz kedve lett, mert a korong közepén fúrott lyuk éktelenkedett, és azt gondolta, hogy biztos ennyi a női attribútum a veszélyes anyagban, és azt is gondolta, hogy ez az Imi gyerek, hát ez beteg teljesen, meg még másféléket is gondolt, konkrét dolgokat, a fétisizmusról a nagyorrú haver és a korong relációjában, de akkor Balogh Imi egyszerre a vidáman ropogó hasábok közé hajította a húszdekányi trotilt, amivel simán földig lehetett volna bontani a Jóskáék házát, meg a fél utcát még pluszban, a fiúk-lányok pedig sikítva, káromkodva spricceltek szét a tábortűz körül, izzó végű nyársak szúródtak földbe a lendülettől, félig sült hagymafejek röpültek föl a levegőbe, mert ismerték jól Imi tréfáit, meg látták már szétrojtolódott ujjakkal, miután a Hilti patron elsült a kezében, szóval nagy riadalom lett, csak Tari Dénes maradt a helyén, bénultságból, meg a rocker nevetett fölényesen, bennfenteskedve, a tűzben békésen parázsló robbanóanyagra mutatott, Tari Dénesre nézett, Csak szúróláng gyújta be, mondta, lassú tűzben nem robban, aztán bólintott, hogy így van ez bizony, az orgonabálon pedig, mielőtt végleg eltűntek, súgott valamit Keveházi Ildikó fülébe, olyat, amitől elkerekedett az a nedves száj.
     És sok évvel később Tari Dénes egy parkban látta Ildikót, a széles csípőjű asszonyt, két kis szőke legényke ricsajozott körötte, meg egy harmadik szundikált babakocsiban, az furcsa volt, és Tari Dénes arra gondolt, hogy ez az álom, ami az élet, hogy ez olyan bölcs, legalább annyira, mint Sali Jóska volt hetedikben. De akkor megrázták a vállát, hogy induljanak már a parkból, mert ideje, lekésik a mozit, ha nem sietnek, és hiába faggatta a másik, aki a kezét fogta, hogy mért olyan szótlan, Tari Dénes nem válaszolt. Mert nem tudta, miképpen mondhatná meg neki. Annak a mosolygósnak, hogy Isten… halott.