Ex libris

 

harkaly.jpg 

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Harkályokról és egyéb kopogtatókról

 

„A fák levelei ábrándosan suttogtak. Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó füttyentett. Odább az erdő mellett vezető telegráfoszlopokon egy harkály dolgozott, kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban, különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a hibás kombináció. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak csalódásai.”

 

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1906–1907

 

Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik a bolond harkály és az őrült bácsi. Előbbi a házunkkal átellenben lévő villanyoszlopon valami kis szürke ládát és vele együtt az utca lakóinak idegeit kopogtatta minden nap, újra és újra, mindig ugyanabban az idősávban május végétől kezdve egy egész nyáron keresztül. A kis szürke doboz csodálatosan felerősítette a harkály dobszólóját. Még az ablakokat se kellett kitárni (mondjuk nyáron bolondok is lettünk volna napközben kitárni…) ahhoz, hogy az ebéd mellett az utcában lakó családapák valamelyike egész biztosan az asztalra ne csaphasson:

már megint itt az a bolond harkály!

Meg kell hagyni, igen hasznos jószág volt a maga sokak által ütődöttnek elkönyvelt kis trikolor fejével: a jó magyar ízektől és a nyári hőségtől amúgy is felpaprikázott főknek lehetőséget, vagyis hát bűnbakot (bűnharkályt) nyújtott a valójában fiziológiás eredetükből adódóan megfoghatatlan gyötrelmek szavakba öntéséhez.

A szerencsétlen harkály odáig vitte, hogy felnőtt, többgyermekes emberek képesek voltak a nap kellős közepén egyszál fecskében kirontani hűs hajlékaik fedezékéből, hogy az oszlop tövében aztán kedélyes üvöltözésbe kezdjenek a delikvenssel, melyből mind a madár, mind a figyelmes gyermekek szótára igen nagy bővülésre tehetett szert.

Pedig a gyulai, nagyrománvárosi zimmer frei és cameră de închiriat cégérek alatt otthonra lelt és felcseperedő emberfaj nem számított éppen a nyári muzsikára nézve harcedzetlennek. Minden nap a verebek perlekedésével kezdődött, majd a várkerti vurstli klasszikus tucc-tuccai következtek, hogy aztán átadják helyüket a Vár-tó és a Tószínpad kétéltűinek, amennyiben úgy vesszük, hogy a színész is kétéltű, mert ott van a színpadi szerepe, no meg a közönséges élete, meg persze a kecskebéka is kétéltű, hiszen kecske is, meg béka is – vagy valami ilyesmi. Természetesen az éjszakai szúnyogokról és kuvikokról sem érdemes megfeledkezni, de talán nem is lehet.

Hogy aztán a bolond harkály mégse maradt egészen bolond az emlékezetemben, az leginkább a már említett őrült bácsinak köszönhető. Egyszer anyámmal sétáltunk a városban, amikor őt megállította egy ismerőse, beszélgetni kezdtek, én meg közben fogtam magam és jónak láttam a közeli beton virágkaspók peremén tökéletesíteni hiányos egyensúlyismereteimet. Miközben nagyban köröztem egyszer csak egy magas, kopasz bácsi szólított meg, egy kavicsot tartva a kezében. Hatalmas kék szemei voltak és egészen kicsi, közönséges, sóderszökevény kvarcköve, amilyeneket nap mint nap zúztam össze az apámtól csent kalapáccsal a járdánkon, vagy egyszerűen csak a földhöz verve, vagyis hát éppen olyanok, amilyenek a vár körül teremtek, a játszótérnél, és amiket magam is igen nagyra tartottam, mint általában minden gyerek, és nagyban gyűjtögettem az anyám zsebébe vagy éppen a magaméba. A bácsi azt mesélte róla, hogy gyönyörű, és bár tudtam, hogy teljesen igaza volt, de azt is, hogy ez azok közé a dolgok közé tartozik, amiket nem vesznek észre a felnőttek. Pláne szokatlan volt, hogy ezt az élményt még meg is szeretné velem osztani közülük egy. A bácsi ezek után lehajolt a kaspó repedéseit megülő mohapamacsokhoz, az ujjbegyeivel simogatta őket. Csodálatosak, mondta minden rezdülése, de talán még a szája is. Körülbelül ekkor ragadta meg a karomat anyám, aki zavart mosollyal helyeselt a bácsinak mindenre, miközben sietős léptekkel elvitt, és kicsit távolabb a fülembe súgta, hogy a bácsi őrült.

De nekem a bácsi dolgai nem tűntek akkora nagy őrültségnek, és később már a harkály kopácsolása sem.

Szerencsétlen magyar harkályok legalább 1848 óta szakadatlan verik a fejüket az ilyen-olyan módon búgó oszlopainkba, hiszen az első magyarországi távíróvonal 1847. december 26-án nyílt meg. Nem ők a bolondok, mi verjük át őket. Bár kétségtelen kérdéseket vet fel, hogy közel kétszáz év alatt hogyhogy nem sikerült még megbarátkozni Morze, Bell és Edison műveivel? Meglehet, a természetben megtalálható valamennyi nehéz körülmény közül nem pont a rövid időn belül annyi változékonyságot produkáló emberhez a legkönnyebb alkalmazkodnia a különböző élőlényeknek.

Csak nekem van abban valami borzongató, hogy ez több mint száz éve már Mikszáthnak is feltűnt?

Békák ide, szúnyogok és kuvikok oda, Gyula turistaattrakció, ahogy a szabadkígyósi kastély is. Harkály akad itt is, ott is, ráadásul az utóbbi helyen olyan nevükben is ritka szépségeket is könnyű megcsodálni, mint amilyen, mondjuk, a zöld küllő. És bár a Körös a kettő közül csupán Gyulán folyik, a kígyósi kastélyparkban is akad egy széles, hömpölygő folyam, amibe nyaranta szitakötők százai rakosgatják kis petéiket nem kis koppanások közepette. Ez a folyam ugyanis aszfaltból folydogál bejárati kaputól majdnem egészen Ybl Miklós alkotásáig. A távíró, telefon és villanyoszlopokkal a harkálynak, a régies nevén földszurokkal (amely egyébként éppen tükörfordítása a manapság használatos görög nevének) meg úgy fest, a szitakötőknek nem sikerült egészen megismerkednie. Sokunkkal ellentétben a szitakötő egész biztosan kapásból rávágná a helyes megfejtést, hogy az aszfaltút az bizony folyik és folyadék, amikor azt kérdezik, hogy vajon szilárd-e az a bizonyos szilárd útburkolat vagy sem? Lassan folyik, lassabban, mint a különböző találmányokat szülő emberi agyban a fogaskerekek.

Mostanában sokat esik, a zöldellő búzatáblák fölött fecskék suhannak vármegye- és országszerte. Vajon minek nézik a monokultúrákat, vizeknek? És majd később a gyarapodó tengerit tengernek? Az értelmezés hatalmáról már sokan értekeztek és a félreértelmezés vagy, Mikszáthtal szólva, a hibás kombináció az állatoknak is kijár, nem csak az embernek.

Mindeközben a (poszt)indusztriális és (poszt)modern ember, a városi természet és a városban talán egyedüli természetesnek vélt ember kapcsolatát boncolgató tudomány született városökológia (urban ecology) néven. Lám, micsoda tudósok a fecskében harkályt űző, szülőket leső gyerekek és a kavicscsodáló felnőttek!

Anya, az a bácsi dehogy volt őrült, és a mohák igenis szépek!

 


Főoldal

 

2023. május 26.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png