Ülök a levéltárban, merthogy levéltáros vagyok, és ha csak tehetem, böngészek, keresgélek. Olykor a kutatóknak és ügyfeleknek, máskor magamnak. Kérik a régi tervrajzokat, többnyire azért, hogy megspórolják az átalakítás előtt álló épület teljes felmérésének költségeit, ritkábban azért, hogy egy-egy szép polgárházat úgy állítsanak helyre, ahogy azt százhúsz éve a mesterségét igazán ismerő kisvárosi mérnök megrajzolta. Máskor az évek óta visszajáró családfakutató teríti ki a kutatóterem asztalainak felére a família kézzel rajzolt, hatalmas leszármazási tábláját. S mivel az iratokat tűrhetően ismerjük, nem nagy kunszt elővenni egy-két összeírást, amiből az is kiderül, hogy az 1830-as években a család majdani jólétét megalapozó ősnek volt 2 1/2 telek földje, több kaszás rétje, szép számmal lovai, marhái, de még szőleje is. Szóval tehetős mezővárosi jobbágy volt, aki szépen gyarapította a vagyont, ami az unokák kezén már komoly tőkeként működött. (S ahol ennyit összeírtak, ott alighanem több is volt, mert az adóprést régen is addig húzták, amíg lehetett. Így aztán találékony elődeink sem tehettek egyebet, egy-két ügyes trükkel megpróbálták lefaragni az adóalapot. – az adóeltitkolások, a denegáták kutatása komoly tudomány.)

A nyomozott irat előkerülése rendszerint csöndes örömöt vált ki, s nem is csak azért, mert a régi tervrajz komoly összeg megtakarítását jelentheti, hanem azért, mert előbukkant valami, amiről csak sejtettük vagy inkább reméltük, hogy létezik. Valami, ami jóval több, mint néhány adat: egy dokumentum, ami, mint valami biztonságot adó horgony, a múlthoz köt. Pár percnyi jó érzés: hát persze, mi is egy nagy történet szereplői vagyunk, ha időnk lenne, kinyomozhatnánk a részleteket, de ez talán nem is fontos, a lényeg a néhány percig átélt otthonosság és biztonságérzet.

Ami a kinyomozható részleteket illeti, az valóban úgy van, ha idő és érdeklődés van, régimódi történetek sorát lehet rekonstruálni, és a feltárt példákból többnyire az is kiderül, a réges-régi históriák jobban meghatározzák a ma élők sorsát, mint azt maguk is gondolnák.

Azonban a legtöbb, mégoly érdekes történet örökre ott marad a ma is frissnek ható, puhán zizzenő merített papírosok és az újabb készítésű, sárguló fás lapok között. Néhány azért feléled. A választások történetét kutatva bukkant elő egy gyulai, románvárosi polgár, aki az 1880-as években igazán megadta a módját a voksolásnak. Nyílt szavazás lévén, a választás napján a szavazók szépen összegyűltek a kortestanyán, és együttesen vonultak a választási iroda elé, ahová többnyire ötösével bocsátották be őket. A bizonytalan, elbitangolásra hajlamos szavazókat szinte őrizet alatt tartották, s ha élesedett a verseny, teljesíthető óhajaiknak is eleget tettek. Gyulai emberünk felismerte a helyzet adta lehetőséget, és a kortestanyán kijelentette, nem megy addig választani, amíg egy jó derelyét nem főznek neki. Megfőzték. Persze a finom derelye után jól esik a dohányzás, kért is egy szivart, de nem amolyan krajcárosat, hanem pántlikásat, azaz márkásat. Amikor a füstmacskák eloszlottak, szomorúan sáros csizmájára nézett: így csak nem mehet, ki kéne suvikszolni. (Vö. Böszörményi megette a suvikszot.) Az ügy nagypolitikai összefüggéseire való tekintettel akadt, aki suvikszolt. Ezután emberünk el is ballagott szépen, és korábbi személyes sérelmét megtorlandó, hangos szóval leadta szavazatát az ellenjelöltre. Ez persze csak a legbátrabbak sportja volt, mert utána állni kellett az esetleges fizikai szemrehányásokat.

És milyen könnyű rátalálni Grecsó Krisztián tótiai kolbászról írott tárcájának előtörténeteire. Valóban, a jó evés, a kolbász „Tótiában” (is) mindig a középpontban állt. 1812 és 1814 között csak a községházán – a tanácsbeliek szerény jövedelmének kiegészítéseként – elfogyott a pulykák, kácsák mellett 1905 font marhahús, 203 akó bor, 49 akó pálinka. Ez körülbelül 3 és fél liter pálinka és 15 liter bor naponta. E természetbeliekhez járt még a községi sebésztől az ingyenes beretválás. De – és ezt talán Krisztián se sejti – ugyanezen községházi feljegyzésekben nemcsak hús és kolbász szerepel, hanem tojás, írós vaj, tejfel, zellersaláta, paprika, sáfrány, bors, szilva, aszaltszilva, mák, dió, cukor, szerecsendió, babérlevél, fa-olaj, brabancer olaj, fehér cukor, mazsolaszőlő. Ez így együtt azért egészen más – és a község közben szépen haladt a mezővárosi rang, és az igazán nagy szónak számító önkéntes örökváltság felé.

A lényeg persze nem a történet önmagában, hanem a már említett, kis kutatótermi áhítatos csend, amikor együttesen érezzük, hogy egyetlen láncszem vagyunk generációk hosszú sorában. Önmaga sorsát évszázadokkal mérő kisebb és nagyobb közösségek tagjaként is értelmezhetjük a magunk életét. Másféle tudás, másféle biztonság és nem utolsó sorban másféle felelősség. Ez a fajta tudás, ami annyira hiányzik ma a társadalom többségéből. Mert ha meglenne, aligha akadna valaki, aki bagóért szemetet rakat a termőföldjére. Nem feltétlenül azért, mert mindenki belátná, hogy igen káros, hanem, mert a közösségben élne ez a tapasztalat, és aki megszegi, számolnia kellene azzal, hogy a közösség kilöki, és hatványozottan nehezedik meg az élete. – S ha valaki úgy gondolja, mesterségem miatt elfogult vagyok, rosszul látom a dolgot, azért, ha alkalom adódik, a derelyét és a suvikszoltatást megpróbálhatja.

Erdész Ádám honlapja a Bárkaonline-on