Tárca

Fejléc

Szabó Tibor
Miért kell egyáltalán verset írni?



Tárcaíró egyébként nem szokott ilyen akadémikus kérdéseken gondolkodni. Ritkán. Nehéz borok társaságában, mélyebb témákra vágyó bölcsész lyánkák szédítésekor legföljebb. És szigorúan éjfél után.

Most mégis erről, a minek költeniről, és átgondoltan, hideg fejjel, mert olyan történt, hogy az kívánja (követeli majdnem) a választ a címkérdésre. A könyvtárban mindez, a múlt héten, esős téli délelőttön a lehetetlen, hideg nélküli télben. Mert tárcaíró könyvtárigazgató is (és főleg) egy alföldi kisvárosban. Tehát az öntöző eső, sötétség tizenegy körül, és szöszölős aprómunka a könyvek tengerében, mivel olvasó ilyenkor úgysincs, illetve otthon van, langyos szobában, pipázik vagy főzi az ebédet – és nagyon helyesen. Ám egyszer csak.

Ötven körüli férfi rázza a vizet magáról a szélfogóban, könnyű kabátot hajt négyrétbe, majd diszkréten kopogtat (az olvasóterem üvegajtaján, ilyet se láttam még). Engem keres. Nem mint tárcaírót, de mint intézményvezetőt. Hogyne, azonnal, le is ülünk, kávét-üdítőt nem kér, csak bocsánatot — azt viszont mindenért. Hogy sajnálja a zavarást meg az időm rablását meg mindent, és ő tulajdonképpen tűzoltó, az volt régebben, különben pedig itt született nálunk, ebben a városban, csak az a baj, hogy szerelmes lett egy asszonyba, lelki húrok pendültek benne legbelül, hát, az élménytől költő lett valóban, szárnyal a lelke, mint kismadár, de nem tudja, szabad-e neki visszajönni a szülővárosába.

Szabad, persze, miért ne lenne, és mondom is rögtön, hogy jöjjön csak, ha itt érzi jól magát, a könyvtárban pedig még dolgozgatni is tud  —  csend van, nyugalom. Ám ennyi nem elég az úrnak, látszik, hogy éled, és folytatja furcsa kettősen, sodró lendülettel, meg bocsánatot kérve minden második mondatban, mert ő tényleg költő, valódi, veszi is elő a  papírokat, kéziratok nyilván, de nem azt mutatja, hanem fénymásolt szerződést, ami méltatás is egyben, egy pesti kiadótól kapta. A tűzoltó költőnek kötete lesz hamarost, nem önálló ugyan, az igaz, hanem antológia. Versantológia, és benne az ő költése is. Na, ezt szeretné itt a könyvtárban bemutatni, a könyvet is, a műveit is. Író-olvasó, ahogy ez lenni szokott.

Ekkor vált halál komorra a kép. Nézem a sablon-méltatást a szerződésen, ismerem a kiadót, a szerkesztőjét személyesen is — ronda ügylet ez, kamukönyveket csinálnak. Becsapják, lenyúlják a lelkes dilettánsokat, akik az irodalom elfogadott médiumaiban nem kapnak lehetőséget, ebből él a kiadó. Tudom én, hogy túl sok kárt nem okoz, miközben használ is valahogy, gyógyít az efféle kiadói tevékenység, és tényleg, mert a sok depresszív, szerelemből dalló amatőr poéta sikerélménnyel lesz gazdagabb. A kamukiadó boldogságot terjeszt.

De mégse jó ez így egészen. A tűzoltó költőn láttam, hogy nem jó. A szemében az érdemtelen büszkeséget, a helytelen öntudatot a folytonos bocsánatkérések mögött. És éreztem a saját kínlódásomat is, persze, idétlen tétovaság, vakarózás, hogy akkor most miképpen is legyen. Nem a tárcaíró kínja ez — az intézményvezetőé. Egy lelkes, önérzetes embernek nem mondhatom meg egyenesen, hogy hiába. Hogy hiába fizetett, nem kap érte semmit, hiába dolgozik a nyomda, attól még neki nem lesz igazi kötete, hiába ír verseket, attól még nem lesz költő. Úgyse hinné el. Meg hát, nem is intézményvezető dolga az ilyet megmondani. Nem tudom, kinek a dolga. Tárcaíróé, mondjuk. De még ez se teljesen igaz.

Rosszkedvűen ültem a tűzoltóval szemközt, dél lett, és maradt a sötétség, az öntöző eső odakint, és a szövegeket is megmutatta végül, átfutottam, az, ami.

Szomorú valóban, de így igaz — nem kell verset írni. Nem mindenkinek kell. Nincs értelme ennek, mire jó, ha eggyel több van?  És ha már elkészült a gyönge mű, valaki, valami biztosan sérül. Vagy az esztétikum, vagy a szerző. Jobb ezt megelőzni. Tényleg ennyi, nem kell verset írni, akkor se, ha szerelmes lesz az ember. A lelkesedés szöveg nélkül is ugyanolyan szép. És ha semmilyen módon nem megy nélküle, még mindig jobb lopottal udvarolni, mint könyvtárigazgatókat traktálni sablonos csasztuskákkal, hogy aztán sértetten ki az esőbe. Tüdőgyulladáshoz vezet.


Főlap

További tárcák a Munka-társ rovatban:

Kiss László: Trip

Grecsó Krisztián: Hazai ízek

Elek Tibor: Ablak a kortárs irodalomra



2007. január 22.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA