„— A Kínai negyedben.

— És mit csinált ott?

— A lehető legkevesebbet…”

Robert Towne

Most akkor másfélét. Valódi jegyzet, nem tárcanovell. Fragmentek a gender-szemléletű irodalom hazai előretöréséről, hatásáról, some aspects of, nem orgánum. Teljesség igénye nincs, nem lehet (legyen azoknál, akik szakemberek). Egy-egy meglátás van.

Amiért. Néhány nappal ezelőtt egyedülálló felvételre akadtam a legismertebb videómegosztón. A közszolgálati tévé kedvelt műsorában (Tv taxi) ismerős arc, szokatlan helyen. Ahogy látom, a műsor koncepciója az, hogy van a bekamerázott bérautó, az utca embere leinti, mondja a címet, elindulnak, és a rövid utazás alatt a pilóta megpróbál olyan társalgást kezdeményezni, hogy abból kiderüljön valami a taxiba ülőnek az életéről, gondolatairól, sorsáról. Hangulatjelentés, kisszínes, efféle. Amikor a kérdező ügyes — jópofa miniriport az eredmény. Ezúttal viszont hekkelés. Az utas egy írónő-szerkesztőnő, a beszélgetést ő terelgeti, a közelmúltban megjelent (általa válogatott) szépirodalmi antológia a téma. Finoman, okosan reklámozza a könyvét, arról csevegnek. Nagy ötlet. Tévés nyilvánossághoz jutott gyakorlatilag pénz nélkül. Az irodalomban szokatlan az ilyen promóciós aktivitás, de nem baj, ez itt most jó. Működik, nem tolakodó. Nagyon informatív. Gyorsan hozzá is fűztem a videóhoz (kommentként), hogy alle Achtung. Igaz, azt is, hogy a könyv eközben inkább gyönge. Mert (összességében, kötetként) az. Erre aztán össztűz. Álnéven vitézkedő amazonok egymás szájába a mantrát: „Ha nem működik, nem neked szól. Olvass olyan könyvet, amely neked és rólad szó.” (dolezs) Amire vissza kellett kérdezni, hogy ha nem olvasom, honnan tudom meg, működik-e? Ha viszont megvettem, elolvastam, miért ne lehetne róla (akár bíráló) véleményem? A Válasz nem maradt el: „Azért, fiam, mert gyépés vagy.”(dolezs) Azt nem tudom, mi a gyépés (gyógypedagógiai foglalkoztatást igénylő, hülye?). Mindenesetre, a hozzászóló eltanácsol az olvasástól (meg az írástól is, gondolom), ekképpen. „Szerintem válts munkát, mert ehhez nem értesz, kisfiam.”

Ahan. Ebben lehet valami.

Ilyen ez, így működik. A net elterjedése óta létezik párhuzamos recepció, alternatív nyilvánosság, amely egy a kritikában megszokottnál kevésbé differenciált nyelvet/beszédmódot használ. (Megjegyzem, a hozzászólók egyike mögött magát a szerkesztőt sejtem.)

Amiről. Három évvel ezelőtt lépett nyilvánosság elé az Artizánok nevű írócsoport. A Bódis Krisztina, Forgács Zsuzsa Bruria és Gordon Agáta alkotta triász azzal az igénnyel állt elő, hogy a kortárs irodalomban a nemiség (konkrétan: a női nemiség) esztétikai szempontként, kánkonképző tényezőként jelenjék meg. Elgondolásaik innovatívak voltak, igazi reveláció az egész, az irodalom (mint intézmény) alapjait kérdőjelezték meg, az uralkodó (egymással huzakodó) kánonok mögött lévő egynemű, masszív (maszkulin) elfogultságokkal kezdeményeztek párbeszédet. Mindezt arányosan, szellemesen (érdemes megolvasni az Indexen a 2005-ös interjút Bódissal és Gordonnal ).

A csoport 2005-ben egy szöveggyűjteményt adott ki a(z azóta megszűnt) Jonathan Miller Kiadónál Éjszakai állatkert. Antológia a női szexualitásról címmel. 33 szerző 56 írása. Novellák, elbeszélések. A könyv szakmai fogadtatása vegyes volt, de nem fulladt be, nem maradt visszhang nélkül, talán ez a legnagyobb eredmény. (Magam inkább bíráltam, itten meg is található a reci.) A könyv hatalmas szerkesztői baklövés. Azt hiszem, fele terjedelemben, gondosabb válogatással vitt volna mindent, mivel sok átütő szöveget hoz (Bódis Jó voltja, Kupcsik kötetnyitó elbeszélése, Radics Vik balladisztikus cigánynovellje). Az antológia azonban 670 oldal, és helyenként súlyos dilettantizmussal terhes. Szerintem nem elgondolható olyan poétikai szempontrendszer, amely felől olvasva Drozdik Orsolya, Harangi Andrea vagy Tereskova (a kötetben megjelent) írásai irodalomként működnek. Léteznek, persze, problémás művek, majdnem jó novellák, ilyenek minden nagyobb antológiába becsúsznak, teljesen természetes. De van, ami nem vitás, és a szerkesztőknek ezeket ki kell szűrni.

A kritikus hangokra a válasz többnyire az volt, hogy a férfiaknak nem tetszik. És azért nem tetszik, mert férfiak. Mert irigyek a nőkre. Hm.

A szerkesztői közösségből az Éjszakai állatkert megjelenése után Forgács Zsuzsa Bruria kiemelkedett, frontemberré vált, az utóbbi időben pedig szinte csak ő nyilatkozik a csoport nevében. Jórészt ő szerkesztette a videón reklámozott Szomjas oázis című antológiát.

Forgács Zsuzsa prózaíró, esszéista. Eddigi életműve viszonylag szerény terjedelmű (1980 óta publikál, de mindössze egyetlen önálló kötettel jelentkezett [Talált nő. Q.U.E.D Kiadó, Szeged, 1995.], igaz, ez a könyv élénk kritikai visszhangot váltott ki). A prózistáktól általában elvárt nagyregénnyel egyelőre adós.

Amitől fontos az Artizánius irodalom. A kortárs magyar irodalomra (a rendszerszerű esztétika szempontjából) ma leginkább a széttartás és a zavarosság jellemző, a posztmodern kontúrjait veszti, a népi-nemzeti irodalomnak pedig mintha megszűnne az alakulása/fejlődése. Nem esztétikai elvek köré csoportosulnak írók/költők, hanem egyes (adott) szerzőket/életműveket azonosítanak ízlésirányokkal. Ebben az összevisszaságban talán az egyedüli koherens (és tételezett) irodalmi program az Artizánok irodalomszervezői-szerkesztői munkássága. A deklarált cél:

létrehozni, és (kanonizácós értelemben) pozícióba emelni egy olyan szövegbázist, amit nők írnak, amely szövegek a világot női szemszögből interpretálják. (A célkitűzésben benne vagyon az az implicit állítás, hogy az így kibomló irodalom majd alapvetően másféle lesz. Hogy női szemmel másmilyennek látszik a világ. Hogy a világ aszerint [is] látszik valamilyennek, hogy aki nézi, az éppen melyik nemhez tartozik. Hogy ez egy releváns szempont az irodalomban.)

Az Artizánok tevékenysége elsősorban izgalmas irodalomtematizálási kísérlet. Forgács Zsuzsa és társai megpróbálják rávenni a szakma képviselőit, hogy az ő fogalmaik szerint értelmezzék az általuk életre hívott műveket. Nyilván ezt a törekvést hivatott erősíteni a két gyűjteményes kötet koncepcionális karaktere. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nők írnak szövegeket, de a két antológia szigorú tematikai kötéseket ad/követel (női szexualitás, női test), a szerzőiktől olyan témák kibontását várják az Artizánok, amikkel kapcsolatban tételezhető, hogy az igazán autentikus megjelenítéshez női szerzőségre (az érvényes olvasathoz pedig női [de legalábbis a női szempontokat elfogadó] olvasóra) van szükség. Értsük jól, az Artizánok irodalom-képe valójában szexista és kirekesztő (miközben fenntartja igényét, hogy a többnemű [és jobbára férfiak által irányított] irodalom elismerje). Ám kétségkívül novum. Eddig nem látott tematikai fordulat, és olyan ráadásul, ami az antológiába meghívott szerzők közül sokakat láthatóan inspirál, szellemileg megtermékenyít. Szerintem ez irodalomtörténeti fegyvertény.

De hiába. Hiába minden, mert az igazság mégiscsak az, hogy téves eszmék mozgatják az Artizánokat. Tévedés Forgács Zsuzsa (sokféle álnéven folytatott) kommunikációjának sértetten agresszív hangja, tévedés az irodalomra nőmozgalmi (vagy bármilyen, mozgalmi jellegű) téteket pakolni, és tévedés (következetlen idea) maga a társadalmi nem (gender) mint fogalom és mint egy ideológia alapja.

Indokolatlan tétek. „A fő cél éppen az, hogy közös emberi színpadunkon, amelynek női oldala eddig meglehetős homályban leledzett, egyforma világításban és súllyal jelenhessenek meg a férfi- és női szempontok” (FZs Králik Zsolt interjújában) Nehéz másképpen olvasni ezt, mint hogy az irodalom eszköz, a női egyenjogúság kivívásának egyik eszköze. Az Artizánius irodalomfelfogásban az irodalmi alkotótevékenység közösségi érvényű és érdekeltségű tetté válik, extraesztétikus funkciókat vesz magára, nem egyszerűen leírni, vizsgálni akarja a világot, de bejelenti igényét, hogy a művek nyomán konkrét, jól megfogalmazható változások történjenek a világban. Klasszikus akcionizmus. Az irodalom legtöbb esetben megérteni próbálja környezetét, szemlélődik, fürkészi (EP kifejezése) azt, amiben benne él, a gender-szemléletű irodalom viszont inkább azt kommunikálja, hogy érti, látja, rossznak látja a körben lévőt, és elővezeti követelését, hogy ezen a rosszon változtatni kell. Nem kérdéseket tesz fel, hanem egyféleképpen értelmezhető igazságokat oszt. Ebben az értelemben FZs irodalom-eszménye valójában (számomra) Szigeti Józsefével, Ravasz Lászlóéval rokon (előbbi a marxista irodalmi pártosságot, utóbbi [az általa szerkesztett irodalmi lapban, a Protestáns Szemlében] a hitvalló irodalmi elköteleződést tartotta helyesnek/követendőnek). Határozott (az irodalmon kívüli) cél, és könnyen-gyorsan megfogalmazható dogmák szűkítik/korlátozzák az ilyen típusú irodalmak esztétikai terét, ezzel rontják művészi értékét, már amennyiben elfogadjuk (én szeretem elfogadni) Erdély Miklósnak azt a meglátását, hogy művészet az, amihez nem lehet kompakt interpretációt rendelni.

A társadalmi nem. „A gondok akkor kezdődnek, ha valaki telkeket akar eladni a nők ágyékával, vagy ha egy ételreklámba női testeket idéző húst és zöldséget tesznek étkezésre felkínálva, vagy amikor egy sütéshez felszúrt grillcsirkével képileg egy táncosnőre utalnak, akit nyálcsorgatva állnak körbe a férfiak falásra készen - némi látens kannibalizmusra is utalva ezzel.” (FZs Králik Zsolt interjújában) Forgács Zsuzsa a társadalmi nemet vizsgáló gender-tudományok szempontjait próbálja ráírni az irodalomra, miközben, tartok tőle, nemcsak a ráírás, de maga a gender-szemlélet is destruktív, fals, végtelenül káros. A hazai feminizmus egyik teoretikusaként elismert Bán Zsófia a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában a következőképpen beszél a tradicionális nem-felfogásról és a genderről: „Ez a fajta hagyományos gondolkodás azt feltételezi, hogy a biológiai különbség miatt létezik valamiféle esszenciális nő, illetve férfi, amely esszenciális lény minden korban és minden társadalomban lényegében ugyanaz, s így létezésmódjuk, a társadalomban betöltött szerepük is lényegében változatlan kell maradjon. Éppen ezért, a társadalomban betöltött szerepük közti különbség természetesnek tűnik, hiszen a biológiai különbség a természet rendjének alkotóeleme, s ugyan mit is tehetne az apró ember a hatalmas Természet ellenében?” Ez ellen hat az új típusú, társadalmi nem-kép. „E fogalom központi gondolata az, hogy a nemi szerepeket csak nagyon kis mértékben határozzák meg a biológiai adottságok (melyeket a szex fogalmával jelölnek), s hogy valójában a nemek közötti megkülönböztetés társadalmi (így időben és térben változó) jellegű. Tehát alapvetően a társadalom (és nem a biológia) dönti el, hogy mit tekint nőiesnek és mit férfiasnak, és mit vár el a társadalom női, illetve férfi szereplőitől. Vagyis hogy a nőiesség és a férfiasság nem más, mint konstrukció (művileg létrehozott építmény)” (Az előadás elolvasható itt.)
Köztudott, hogy a hagyományos nem-szemléletre évezredes torzulás rakódott, rakódik, a nemi hierarchiák magától értetődő elfogadása valójában a nők fölötti (mögöttes, törvénytelen) hatalomgyakorlás egyik eszköze volt és maradt, és ebben az értelemben ma ez a legerősebb szabadság-metafora. A patriarchalitás az egyes ember szintjén korlátozza a nők szabadságát, sorsokat fordít, egyéni drámákat teremt. Ennek a szabadsághiányos állapotnak, illetve az ebből kinövő új szabadságeszménynek az irodalmi ábrázolása óriási lehetőség az írók előtt, nem vitás (többen éltek is vele a két antológiában). Miközben közösségi értékkel is bír, ráébresztő erejű lehet, amennyiben sikerül hiteles képet adnia arról, hogy az önmagát nyitottnak és szabadnak mutató nyugati társadalmak valójában egy látens zsarnokságot tűrnek el magukon, illetve akkumlálják is azt, támogatják fennmaradását.
Ennek ellenére, a tradicionális nemi szerepek viszonylagossá tétele, pláne tagadása, az rossz következtetésekhez vezet, öngyilkos folyamatokat indít. Talán közösségi értelemben is (például a női szerepek gyengülésével párhuzamosan bomlottak fel hagyományos családmodellek, ami drámai pszichés elváltozásokat okozott [és okoz] a csonka családokban felnövő gyerekeknél), de művészileg-irodalmilag mindenképpen. A nemek között megszűntetett egyenlőtlenségek, a pc-szerűen tisztázott viszonyok, a rögzített kiegyensúlyozottság — ezek mind az esetlegesség, a feszültségek ellen hatnak. Nyugvópontra törnek, azt tekintik eszménynek. Márpedig ez is zsarnokság. Ráadásul kiöli azt az elégedetlenséget, ami minden alkotás mozgatója. Az irodalom mindig a változásból lesz, ilyen a világ, nincs ezzel mit tenni. Hogy csak a különbségek-különbözőségek képesek embereket és emberközösségeket dinamizálni. És hogy ezek a különbözőségek alapvetően kétfélék lehetnek: a csoporton belüli személyes hatóerő egyenetlenségei (az ezek alapján felálló hierarchiák hozzák létre a hatalom dinamikáját), illetve a nemi elkülönböződés (amihez kapcsolódva a vágy mint késztetés hozza létre a szexualitás dinamikáját). Hosszú távon minden olyan mozgalom, ami ezek ellen próbál hatni, kudarcra ítélt, mivel a mozgást tápláló energiát vonja ki a rendszerből.

A nemek harca, a szexus feszültsége nem konvenció, nem valami rossz társadalmi beidegződés. Hanem alapkód. Talán a legfontosabb jellemző, ami fajunkat emberivé teszi.

Megszüntetése nem lehetséges.

A hang. Minden érdekel, ami többrétű, ami jelentéseket generál, ami többirányú hatást gyakorol környezetére. Forgács Zsuzsa irodalmi tevékenységét ilyennek látom. Többször próbáltam párbeszédet is kezdeményezni vele, de ez mindig meghiúsult. Nincs közös nyelv. Forgács (és a köré tömörülő olvasóközösség) irodalomtematizáló aktivitása egy sajátos, csak a feminizmusra jellemző beszédmód/kommunikációs stratégia segítségével történik, elsősorban a különböző internetes médiákban. Megnyilvánulásaikkal, akcióikkal reagálásra késztetik az irodalmi élet szereplőit, majd ezekre élénk, konfrontatív hangú diskurzust építenek. (Az Artizánok mögött működik egy könnyen aktivizálódó, feminista kötődésű olvasóbázis, a netes vitákat többnyire ők tartják mozgásban.) Aki olvasott már ilyen vitát, az nem kételkedik abban, hogy ha a női (mint női) irodalom léte kérdéses is, női vita biztosan létezik, felismerhető, összetéveszthetetlen. Érzelmi túlfűtöttség, differenciálatlanságra hajlamos ítéletalkotás, verbális megbélyegzés, folytonos tolakodó személyeskedés jellemzi ezeket diskurzusokat, mintha a benne résztvevők nem tudnák vagy nem akarnák megkülönböztetni a beszélgetés tárgyát a beszélgetők személyétől.

Ennyi. Nincs több fragment. Talán egyszer érdemes lesz egy rendszerszerű, valódi szövegben menni utána a Forgács-jelenségnek. Nem tudom. Egyelőre a befogadói élmény visz magával. Egy embert látok, aki felteszi az életét valamire, ami teljesen értelmetlen és lehetetlen. Ennek drámája van. És ebben az értelemben az élete (mint mű) szilárdabb lábakon álló esztétikai tárgy, mint a szerkesztői munkája nyomán létrejövő könyvek. Miközben a tévedései eredményeként (rossz premisszákból helytelen, de szép konklúziók) sok értékes dolog is születik, a két antológiában jelentek meg valóban fontos szövegek, és ezek egy része valószínűleg nem készült volna el nélküle.

Abban pedig csak bízni tudok, hogy soha nem lesz olyan a világ, amilyenné Forgács Zsuzsa szeretné tenni. Mert megvalósulása valójában nem progresszió lenne, hanem az, ami: értékvesztés.

És annak az újnak a szabadságfoka is csak annyi lenne, amennyi: kevesebb a nullánál.