Ma már jól látható, hogy az Iródia, a kelet-közép-európai szocializmusok korának, azok magyar irodalmának jellegzetes és mégis egyedi produktuma. Az egypárti, totalitariánus diktatúrák világában az irodalom még a 20. század második felében is szükségszerűen tovább őrizte azt a kitűntetett szerepét, ami ebben a térségben a nemzeti öntudatra ébresztés, a nemzetté válás folyamata óta a társadalmi fejlődés megrekedése, a felemásan zajló polgárosodás és a nemzeti függetlenség korlátozottsága miatt konzerválódott. Még inkább így volt ez – már-már a szellemi, kulturális élet mindenese lett az irodalom – a Trianon utáni kisebbségi magyar társadalmakban, mivel a művelődés szerkezete ott még kevésbé válhatott tagolttá és teljessé. A szovjet típusú pártállami hatalom természetesen tisztában volt ezzel, s egyrészt folyamatos és széles körű kontroll alatt tartotta, másrészt igyekezett manipulálni, a saját céljaira felhasználni az irodalmat és az írókat. Ma már, különösen a fiatalabb korosztályok számára, nehezen képzelhető el az a szűkre szabott társadalmi-politikai-irodalmi játéktér vagy inkább küzdőtér, amelyben a kor írójának kellett a maga helyét megtalálnia, s a kínálkozó magatartáslehetőségek és szerepvállalások nem túl színes skálájáról a magáét kialakítania.
        A magyarországi irodalomtörténetben nehéz lenne egyetlen olyan kikristályosodási pontot megjelölni, amely a monopolisztikus hatalmi, kultur-és irodalompolitikai berendezkedés kritikája, direkt tágítása, alternatív, autonóm törekvések megnyilvánulásaként értelmezhető, mert Magyarországon a szellemi, művészeti, irodalmi élet szélesebb spektruma, intézményrendszerének, nyilvánosságának (majd az ún. második nyilvánosságának) kiépültebb, tagoltabb volta következtében az irodalmi ellenbeszéd is változatos formákban folyamatosan létezett, de legalábbis meg-megújulóan jelentkezett. Ezzel szemben a kisebbségi magyar irodalmakban mindenhol található olyan csoportosulás, amelynek fellépése, törekvései, az irodalmi, esztétikai, nemzedéki kérdéseken túlmutatva – ugyan mindenhol más-más módon, helyi sajátosságokkal és különböző mértékben – a levegőtlen állampárti kultúrpolitikai hatalomgyakorlás és az azzal szövetséges kisebbségi magyar irodalompolitika látványos kritikájaként, alternatívájaként, egyfajta szabadság-megnyilvánulásként volt értelmezhető, s mint ilyen nem is kerülhette el a hatalom részéről bekövetkező ellencsapást. Itt nem tárgyalható megszorításokkal és eltérésekkel, de ilyennek tekinthető a vajdasági magyar irodalomban a hatvanas években az Új Symposion folyóirat körüli mozgalom, Kárpátalján a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Forrás Stúdió, a hetvenes években színre lépő erdélyi harmadik-negyedik Forrás-nemzedék és a nyolcvanas évek közepének felvidéki Iródiája is.
       Nem véletlenül ezt hangsúlyozom 25 év távlatából. Az Iródia (a (cseh)szlovákiai magyar pályakezdő irodalmárok 1983 nyara és 1986 nyara között negyedévenként, az Érsekújvári Járási Könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezet által rendezett országos találkozói, az ezen intézmények közös kiadásában, kétszáz példányban megjelenő Iródia-füzetek, a találkozók és a füzetek körüli mozgalomszerű mozgolódás) ugyan hozott újat irodalmi értelemben is kétségtelenül. Értékben és minőségben is, de leginkább az irodalom szemléletében, az irodalomhoz való viszonyban, ha nem is olyan sokat és nem is olyan eredeti módon, ahogy a kortársak közül sokan vélhették, vagy vélik mindmáig. „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik a rugalmatlan elvek, szentenciák dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont. Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga. Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás. (…) Az eddig felsoroltakból is kitűnik, hogy az Iródia célja nem a külső elvárások kiszolgálása, illetve kielégítése, hanem kemény munka, a fiatal alkotó fejlődésének biztosítása, a maximális igényesség szem előtt tartásával.” – olvasható a szervezőbizottság által a második füzetben közzétett „programtipró program”, ahogy Hodossy Gyula az Iródia első számú kezdeményezője és szervezője fogalmazott később. Ez tulajdonképpen az ideológiáktól, esztétikai görcsöktől mentes alkotás szabadságának és az alkotói szabadságnak a programja. Szükségszerűen individuális jellegű törekvés, de egy közösségi szerveződés keretei között, amely ellentmondás kezdettől előrevetítette az Iródia majdani széthullásának lehetőségét. Ezért igazuk van az Iródia története későbbi értelmezőinek, amikor azt mondják, hogy ha pártvonalon nem bélyegezték volna „az Iródia tevékenységét ellenségesnek, szocialistaellenesnek és nacionalistának” (Tóth Károly), akkor is előbb-utóbb felbomlik vagy átalakul, hiszen a lényegéhez tartozott a szemléleti, alkotás-módszertani sokszínűség, de a minőségi differenciáltság is (lásd még füzetekben közölt anyagok hullámzó színvonalát, vagy azt a tényt, hogy az Iródia Fórumba csak a legjobbak, a legtöbbet teljesítők kerülhettek), s ezek, a széttartó és különböző értékű alkotói pályák kibontakozásával, szükségszerűen elvezettek volna az Iródia megszűnéséhez.
        A legfőbb feladatát, funkcióját ugyanakkor rövid létével is beteljesítette ez az önszerveződő, a hatalmi központok által jó ideig kontrollálhatatlan, „tudatosan alulszervezett, anarchisztikus zsinatolás” (Grendel Lajos): egyrészt megismertette a szabadság ízével a résztvevőket, megtapasztaltatta velük, hogy lehet másként, mint ahogy van, másrészt elősegítette a legtehetségesebbek (Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Hogya György, Juhász R. József, Krausz Tivadar, Talamon Alfonz és társaik) pályára állását, irodalmi érvényesülését.
         Ami az iródiások esztétikai törekvéseiben közösnek látszott, látszik máig is, nem volt egészen új a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban: sem a személyiség középpontba állítása a közösségi kérdésekkel szemben, sem az ún. irodalomközpontúság, az esztétikum autonómiájának hangoztatása, sem a leegyszerűsítő módon valóságanalóg ábrázolásmóddal szembeni többsíkú, áttételesebb, vagy a játékosabb, ironikusabb kifejezésmód. Csoportos fellépésükkel, az Iródia-füzetekben, a Próbaút című antológiában, az Irodalmi Szemlében, majd a Kalligramban közölt írásaikkal, s főként a sorra megjelenő köteteikkel ennek ellenére jelentős mértékben hozzájárultak a szlovákiai magyar irodalom szemléletmódjának bővüléséhez, beszédmódjainak, szövegformáinak korszerűbb eljárásokkal való gazdagításához, s így értékskálájának szélesítéséhez. A (cseh)szlovákiai magyar lírában Tőzsér Árpád és Cselényi László fellépése óta, a prózában a Fekete szél antológia legjobbjainak, majd Grendel Lajosnak a fellépése óta zajlik ez a folyamat, s több egymást követő nemzedék legjobbjai váltak a részeseivé napjainkig. Az én olvasatomban épp ezért az iródiások munkássága nem jelent perspektívaváltást a szlovákiai magyar irodalomban, ahogy újabban Ardamica Zorán próbálja értelmezni doktori disszertációjában (miközben maga is hangsúlyozza, hogy „Az Iródia keretein belül sem új esztétika, sem új filozófia, sem alapjában új irodalomszemlélet nem jött létre.”). Fontos hozzájárulást jelent viszont az Iródia egykori léte és tevékenysége a perspektíva folyamatos (azóta is tartó) tágulásához, kinyílásához. S megbecsülendő érdemnek, jelentőségnek ez sem kevés.