(Imre Ábris fotója)
Borsik Miklós
Ritkán gondolok Ady Endrére,
de a vörös vonal
töredékei a halála éveként villannak
a távolsági buszon.
19:19, mintha meglepődnék a kijelzőn:
egyszer meghalok, és Adyt is pótolni kell,
vagy megszeretni végre, mielőtt a novemberi sötét,
az öreg satu, összeprésel.
19:20.
Ady masszív alakja,
mint a finoman repedt aszfalt,
a költészetét eltakarja,
bontani kéne,
vagy támadjon fel maga az ember,
üresen tartok egy ülést.
Ünnep átbeszélni ezt,
de forduljon el,
még matatok, mint aki nem tudja,
megütötték-e, vagy Raffaellót evett,
és a foga hull, vagy a mandula.
„Az Ön verseit ritkán,
de azt gyakran szerettem,
amit Kemény István
továbbvitt belőlük,
és ha kérdezi, hogy értem,
rákereshetünk. Aztán leszáll (remélhetőleg),
19:40.
20 percem lesz megmutatni
az udvari bolondot, egyedül,
a göndör eget, a koboldkórust,
Érdligetet, a királyt, a kesztyűt,
Gilgames gyógyfüvét –
még annyit se mond, hogy »elég«, csak ott hagy.
Az óra izzik a sofőr háta mögött,
az utasok mulyák. Hálás leszek,
hogy nem Ön tekeri a november satuját.”
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
