Üzenet a palackban

 

Kormos István

 

Kabai Lóránt

 

Nem hull a hó,

 

de persze nem is vagyunk Na’Conxypánban, csak nagy ritkán, már ha, álomirányba haladtunkban szabad kicsit kinézni az ablakon át a tájra, melyen épp hogy átsuhanunk, konkrétan egy másik pokol felé, jegyünk rendszerint retúr, de nem feltétlenül találunk nagy, valódi különbségeket a két hely között; ha innen nézzük (és nem is érdemes máshonnan nézni), akárhonnan jövünk (jöhetünk több irányból is), a vége ugyanaz; a költő világokat akar mozgatni: holló röptét megállítani, kiscsikót térdreesésig meghatni, vizeket, napot-holdat megszelídíteni, fügefát gyöngykönnyekre ragadtatni, és szavamra, olykor bizony sikerül is, de nyilvánvaló, hogy nem maradhat büntetlen a világrendbe való beavatkozás, a bevégzett dolgokért jutalmat kapsz, még szerelmes is lehetsz, majd elevenen megnyúznak a már nem keresztbe font karú, dühös istenek, csak gúnyolódnak, állítva: legyőzheted most a halált, akár kedvesed halálát is, ha megbízol benne (és nem nézel vissza, tényleg követ-e), de szemfényvesztés ez is, üres hazugság; Orpheus sem fordult meg, csak muzsikája szakadt darabokra (azóta is pusztán a versek nyomait olvashatjuk); hogy is nézne ki, ha egy halandó világokat mozgathatna, legyen elég a költőnek, ha az álom vackait mossa, szava nem lehet világrengető, hiába a nagyravágyás, olykor meg annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot (különös beismerés ez); de a beszédet a másik mindig másképp érti, többé nem kerülhet szóba semmilyen jövő idő, a nyárnak vége van, a télnek még nincs jelen; a költő örüljön vagy tagadja le ökle rángását (és annak alakmását), amikor végre belátja: felesleges (mert értelmetlen és hatástalan) megszólalnia, semmit nem tesz igazából, hullhat a hó is most már akár, állunk csak a nagy ellenféllel szemtől szemben, ahogy soha; két túlvilág, két pokol mered egymásra.

 

 

Kormos István

 

Orpheus panasza

 

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt

csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó

a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak

ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa

valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral

lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam

fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli

szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam

nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

 

 


 

Főoldal

 

2014. június 03.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Egressy Zoltán verseiSzabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versekFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnek
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png