Üzenet a palackban

 

Kormos István

 

Kabai Lóránt

 

Nem hull a hó,

 

de persze nem is vagyunk Na’Conxypánban, csak nagy ritkán, már ha, álomirányba haladtunkban szabad kicsit kinézni az ablakon át a tájra, melyen épp hogy átsuhanunk, konkrétan egy másik pokol felé, jegyünk rendszerint retúr, de nem feltétlenül találunk nagy, valódi különbségeket a két hely között; ha innen nézzük (és nem is érdemes máshonnan nézni), akárhonnan jövünk (jöhetünk több irányból is), a vége ugyanaz; a költő világokat akar mozgatni: holló röptét megállítani, kiscsikót térdreesésig meghatni, vizeket, napot-holdat megszelídíteni, fügefát gyöngykönnyekre ragadtatni, és szavamra, olykor bizony sikerül is, de nyilvánvaló, hogy nem maradhat büntetlen a világrendbe való beavatkozás, a bevégzett dolgokért jutalmat kapsz, még szerelmes is lehetsz, majd elevenen megnyúznak a már nem keresztbe font karú, dühös istenek, csak gúnyolódnak, állítva: legyőzheted most a halált, akár kedvesed halálát is, ha megbízol benne (és nem nézel vissza, tényleg követ-e), de szemfényvesztés ez is, üres hazugság; Orpheus sem fordult meg, csak muzsikája szakadt darabokra (azóta is pusztán a versek nyomait olvashatjuk); hogy is nézne ki, ha egy halandó világokat mozgathatna, legyen elég a költőnek, ha az álom vackait mossa, szava nem lehet világrengető, hiába a nagyravágyás, olykor meg annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot (különös beismerés ez); de a beszédet a másik mindig másképp érti, többé nem kerülhet szóba semmilyen jövő idő, a nyárnak vége van, a télnek még nincs jelen; a költő örüljön vagy tagadja le ökle rángását (és annak alakmását), amikor végre belátja: felesleges (mert értelmetlen és hatástalan) megszólalnia, semmit nem tesz igazából, hullhat a hó is most már akár, állunk csak a nagy ellenféllel szemtől szemben, ahogy soha; két túlvilág, két pokol mered egymásra.

 

 

Kormos István

 

Orpheus panasza

 

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt

csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó

a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak

ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa

valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral

lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam

fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli

szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam

nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

 

 


 

Főoldal

 

2014. június 03.
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Szijj Ferenc versei 21 - Kalmár András Márton: KorkülönbségAcsai Roland verseiKiss Judit Ágnes versei
Döme Barbara: Angyal a pincébőlOláh András: MulasztásainkEgressy Zoltán: És a te kis szobádFehér Csenge: Éhezik a test
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA