Krusovszky Dénes
Novalis: Himnuszok az éjszakához
Georg Philipp Friedrich Freiherr von Hardenbergnek nem adatott hosszú élet, Novalisnak annál inkább – legalább is, ha elég romantikusak vagyunk, ebben bízhatunk. Ha nem, akkor keserűen kell rögzítenünk a tényt, hogy a korai német romantika egyik legjelentősebb költője, fontos prózaírója, és töredékei alapján mondhatjuk, igen figyelemreméltó gondolkodója mindössze huszonnyolc éves volt, amikor 1801. március 25-én elvitte a tüdővész.
„Novalis élete olyan, mint egy tökéletes romantikus novella. (Nem mondunk regényt, mert ahhoz nem volt elég hosszú ez az élet.)” Így írt róla Szerb Antal, Lukács György pedig így: „Novalis élete és költészete – nem tehetek róla, itt nincs más igazság, mint ez a banalitás – elválaszthatatlanul és a maga egységében szimbóluma az egész romantikának”. De hát miről is van szó? Költőnk két főműve alapjaiban határozta meg (és határozza meg mindmáig) a romantikus irodalmi stílust, gondolkodásmódot, etikát, és topológiát is. Töredékben maradt (ja igen, a töredék mint érvényes műforma kidolgozásában is elévülhetetlenek Novalis érdemei) regénye, a Heinrich von Ofterdingen leghíresebb szimbóluma, a Kék Virág az egész romantikus iskola elvágyódásának és ifjúságkultuszának az ikonja lett – persze csakis a szerző halála után. A Himnuszok az éjszakához című vegyes (prózából és versből álló) ciklusa pedig magának a halálvágynak, ráadásul a szerelmi bánatba oltott halálvágynak vált az alapművévé – paradox módon a két mű közül ennek a megjelenését érhette meg maga a szerző is.
Novalis különben rövid földi, és még rövidebb irodalmi pályája alatt tulajdonképpen mindenkivel találkozott, akivel érdemes volt: Schillernél tanult, barátja volt Schellingnek és a Schlegel testvéreknek, de még Goethével, Herderrel és Jean Paullal is összefutott. Ám ami a Himnuszok szempontjából legalább ennyire (pontosabban sokkal inkább) fontos, hogy 1794-ben megismerte, majd egy évre rá el is jegyezte az akkor mindössze tizenhárom éves Sophie von Kühnt. Összeházasodni azonban nem sikerült nekik, Sophie két évvel később, még mindig csak tizenöt évesen, tüdővészben elhunyt.
A Himnuszok kisebb részben az elhunyt szeretőhöz szólnak, nagyobb részben pedig egy különös, nehezen megfogható szubjektum, a költői én (amit csak részben azonosíthatunk az életrajzi von Hardenberggel), mint filozófiai entitás igyekszik itt önmagát mintegy beszédhelyzetbe hozni, hogy a létezés alapvető paradoxonjairól tudjon szólni néhány rövid (töredékes!) bekezdésben, illetve versszakban. Azt mondja (Rónay György magyar hangján): „Napközben éltet / erőm, hitem; / de szent tűzben égek / el éjeimen.” Sőt, azt is mondja, hogy „Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét”, vagyis a napvilágnál zajló élet, a „boldogtalan sürgés-forgás” csak felszín, a valódi létezés – mely persze olyannyira valódi, hogy fel is számolja magát („szent tűzben égek el”) –, csak éjszaka létezhet. Az éj az alap tehát, az öröktől való, a sötét, és nem a fény.
Novalis után tehát minden valamire való romantikus költő az éjszaka mélyén keresett szállást magának. Ma már nincsenek romantikus költők, de az éjszaka ettől függetlenül ugyanolyan romantikus maradt.
S a mű:
http://mek.niif.hu/04300/04349/04349.htm#2
