Endre egy öreg körfolyosós házban állt, és az összenyitott lakásokat nézte. Mennyi emléknek nincs most otthona, gondolta, és szánta azokat a régi lakókat, akik ebben a Király utcai házban nőttek föl. Most kiállítóterem van a szobájuk helyén. És a ház minden lakásában. A betetőzött udvaron, a gyönyörű, üvegplafonú pincében, ahonnan be lehet lesni az udvaron sétáló nők szoknyája alá – mindenütt. Endre a gyerekszobák nyomát kereste. Ma délután véglegesen elhatározták Évával, hogy nem védekeznek tovább. És Endre azt mondta, ő is így akarja, hogy persze, miért is várnának, mindig lehet találni valami kifogást. Endre gyűlölte a „babaprojektről” beszélő fiatal párokat, az injekciókat, a hőmérőzés témát, a muszáj napokat és órákat, volt már része ilyenben, nem kívánta még egyszer. Akkor nem sikerült, tönkre ment a házassága.

Endre felment az első emeletre, ott kortárs festők aktjai voltak. Nagydarab, hájas asszonyok, széttett lábbal, mellettük fiatal lánytestek, leplezetlenül. Mindet kívánta. Mindet akarta volna, a szabálytalanul szépet is imádta. Az egyik képen egy kamasz lány állt, háta mögött férfitestek, csak nyakig, a fejek már kilógtak a képből. Szeretett volna ő is ott állni. Egyértelműen csak az ösztöneinek élve. Undorodott magától. Hogy lesz így kitartó, hűséges férj? Ha meg az nem, hogy lesz megbízható apuka? Tátongó mélységeket sejtett egy olyan helyen, ahol eddig, míg a gyerekötlet elő nem került, egy talpalatnyi föld sem látszott. Kiszolgáltatottnak és alantasnak érezte magát. Próbálta csapongó vágyainak erejét önmaga előtt is kisebbíteni, de tudta, hogy nincs az a gyönge csábítás, amelyiknek ellent tudna állni. A magját szórni kívánó hím lakozik benne, aki bármikor bárkit elfogad.

A lépcsőfordulóban talált egy tükröt. Megállt, vöröslő retináját nézte. A szeme alatt duzzadt táskák. Úgy látszik, eddig nem ismerte magát, sokkal gonoszabb, mint hitte, és az, hogy bármire képes, meg sem rendíti. Pedig Éva nagyon bízik benne, és egyre türelmetlenebb. Ha meglát egy terhes lányt, gyűlöli, ha ismerős, még inkább. Endre próbált a gyerek felelősségére gondolni, hogy attól kezdve kénytelen lesz még több megaláztatást elviselni, végképp semmilyen munkát nem utasíthat vissza. Pedig már most is úgy él, akár egy gázszerelő. Mindenre mindig igen a válasz, nehogy mást hívjanak. Akkor most a gyerekhez hívjanak mást – csinálja meg, nevelje föl.

Lement a büfébe, az üveglift leereszkedett az épület üvegpadlója alá. Szint alatt vagyok, gondolta. Kért egy pohár bort. Éva mindjárt itt lesz, és elmennek vacsorázni valahová. De hogyan viselkedjen természetesen? Mi lesz, ha Éva csak olyan helyre jár ezentúl, ahol nem lehet dohányozni… Endre nemrégiben olvasott egy népmesét a csángó magyar ördögöcskéről, aki nem valódi személy, mégis benne lakik minden kívánatos asszonyban. Föltétlenül nőnemű, ami azt jelenti, hogy az ördög a nőkben lakik, ám a kötelező bűnt mégis a férfiak követik el, merthogy nőknek nemet mondani szigorúan tilos. Nőt elutasítani szentségtörés, mert az asszonyi test szépségét a következő élet lehetősége adja. Na, ez az, gondolta. Elég a lehetősége. Éva egy szép, termékeny nő, miért nem maradhat ez így?

Éva megérkezett, és nagyon jó kedve volt. Táncóráról jött, ragyogott a szeme. Endre évek óta nem érezte benne ezt a finom rezgést. A megkívánt, ismeretlen nők mellett tapasztalt ilyet utoljára. A tangó különös aurába vonta Évát, aki csak mesélt az utcán, hogy milyen szívszaggató élmény, amikor egy erős férfikar visszarántja. Ahogy magához húzza a tanár, attól hevesebben dobog a szíve. Endre felháborodottan nézett, próbálta haragosan is, de a lány ebből semmit sem vett észre. Vagy nem akart. Szűk volt a járda, Éva mögé szorult. Az aszfaltot nézte, mint egy megbüntetett kisfiú. Mire az étteremhez értek, elhatározására jutott. Azonnal kell az a gyerek. Muszáj. És Éva meg se próbáljon tiltakozni!