Ütőér

 

V__r__sk__ry_D__ra.jpg 
(Gera Imre felvétele)

 

Vöröskéry Dóra

 

Az írás tanulása

 

Rengeteg önköltséges és támogatott kurzus, iskola, szakkör, még egyetemi specializáció is azt a választ kiáltja a „Lehet-e tanulni az írást?” kérdésre, hogy: IGEN!

Úgy vélem, hogy az írás tanulhatósága kapcsán azzal a kérdéssel kell kezdenünk, hogy elfogadjuk-e, hogy bárki írhat?

Amondó vagyok, hogy az írás egy olyan, mindenki számára elérhető, olcsó, rengeteg pozitív hatással bíró cselekvés, amelyet bárkinek ajánlanék. Alkalmas hasznos, kreatív időtöltésre, a saját érzéseink és gondolataink tisztázására (mikor leírunk valamit, hosszabban foglalkozik a tudatunk vele, mintha szóban eldarálnánk, ráadásul visszaolvasható minden), traumafeldolgozásra, az önkifejezés, önismeret és a fantázia fejlesztésére. Fontos azonban elkülöníteni a közönségnek szánt, (remélhetőleg) professzionális alkotást a ventillálástól, naplóbejegyzésektől, gondolatfecniktől.

Az írást, amit tanítanak, én a professzionális kategóriába sorolnám. Ennek az az oka, hogy magában foglalja a minőségi tényezőt, amely az élmény-írásnál nem fontos, hiszen ott a cselekvés, nem a végtermék számít. Ezért az első mondat kérdését így módosítanám: meg lehet-e tanulni, hogyan kell jól írni?

Mindig is úgy gondoltam, hogy a közönségnek szánt alkotásokhoz tehetség és kemény munka kell.

(Abba most nem mennék bele, hogy nem létezik univerzális szép, jó alkotás. Így nyilván egyetemes tehetség sincs egy olyan mérésre alkalmatlan, számszerűsíthetetlen területen, mint a művészet.) Nevezhetjük hát az íróiskolákat tehetséggondozó programoknak? Szerintem igen. A kemény munka vitathatatlan és megkerülhetetlen, több szót nem is érdemel, pusztán azért, mert ez a sziklaszilárd alapja mindennek.

Ha ezt a gondolatmenetet követjük, és van már tehetségünk és kemény munkánk, akkor mit lehet tanulni?

 

Az előző tárcát azzal zártam, hogy kell egy mester, aki nem hagy egyedül. Faludy írta a Hangosan mondd e versemet című művében, hogy „lángésznek nem kell mester”. Hát, én megkérdeznék egy-két lángészt, hogy nem volt-e egészen véletlenül mégis mesterük? Valaki, aki átragasztotta rájuk a csodát, szította bennük a lángot.

El tudják képzelni például, hogy Fekete Istvántól tanulnak a természetről, Arisztotelésztől a filozófiáról, Liszt Ferenctől a zenéről? A jó mester, oktató véleményem szerint megszeretteti a tanítványával azt, amit tanít. Ehhez kell persze előzetesen kevés belső motiváció, akinek ugyanis semmi ambíciója, kíváncsisága például megismerni a minket körülvevő világot, annak tarthatja az összes biológiaórát Darwin, kémiát Curie. Egy jó oktató olyan, mint egy lelki vezető: felgyújtja a benne is égő szenvedélyt a tárgy iránt. És együtt hódolni a közös passziónak jó érzés.

Ezt tudja adni egy képzés, egy iskola: mestert, visszajelzést, közösséget, sodró szenvedélyt, megugrandó kihívásokat, barátokat, riválisokat, az érzést, hogy fejlődsz, foglalkozol az alkotással. Több szem többet lát és lifelong learning – csak hogy néhány elkoptatott aforizmát tovább használjak; egy közösségben, osztályban tanulunk egymástól, mindenki hatással van a másikra, így a művészetére is.

És igenis léteznek olyan fogások, tippek-trükkök, amiket meg lehet tanulni. Ott vannak a helyesírási szabályok, a kerülendő klisék, a nyelvi fordulatok, a trendek, a különböző szemléletmódok, a műfaji jellemzők, melyeket el lehet sajátítani. Ahogy az sem hátrány, ha valaki segít az elején, hogy mely könyvekből lehet tanulni, melyek elolvasása nélkülözhetetlen annak, aki irodalmi porondra szeretne lépni. Mert a könyvek is mesterek: okítanak, simogatják a lelket, motiválnak, hatással vannak. Az sem elhanyagolható, hogy megtudja az ember, miket vetettek már papírra, mely zseniális ötletét írták meg 10-100-1000 évvel ezelőtt.

Véleményem szerint tehát van egy hagyományosan tanulható része a professzionális írásnak, és van a fent említett kurzusoknak egy közösségi része, ami szintén áldásos. Érdemes ezért böngészni a lehetőségeket, az érdeklődők biztosan találnak egy-egy helyi novellakört, könyvtári alkotótábort, íróképzést vagy -iskolát, ahol fejlődhetnek.

 


 

Az alkotás magánya

 

Azt gondolom, egyetlen alkotónak, művésznek sem kell magyaráznom, hogy az ő munkája nem munka. Remélem, tisztában van vele, hogy az a folyamat, amibe szívét-lelkét, idejét, pénzét öli, amiért évekig tanult, ami során érzések százai futnak keresztül rajta, az csak semmittevés, játék, dologtalanság. Kedves, gyermeteg cselekvés, amit valamilyen hóbortból éppen megfizetnek (vagy nem) – lesz ez még így se!

Az alkotás magánya számomra több jelentéssel is bír, az elsőt az előző bekezdés festi le. Ez egyfajta megnemértettség, amelyhez nehéz partnert találni. Talán csak egy másik alkotóban lehet, aki szintén ismeri az alkotási folyamat mint kemény munka jellemzőit: az anyaggyűjtést, a tervezést, a megvalósítást és az azt követő teendőket (utómunka, utánkövetés, eladás, népszerűsítés stb.).

Az anyaggyűjtésnek rengeteg módja van, például az olvasás vagy a tapasztalás. Értem én, hogy nehéz munkaként azonosítani azt, hogy regényt olvasok vagy elutazom az Alpokba, pedig így lesz táptalaja a fantáziámnak, amivel dolgozom, így születnek majd élethű, hiteles írások. Az sem tűnhet túl melósnak, hogy hason fekszem az ágyban, és morcosan nézek előre, holott lehet, hogy éppen egy kihallgatás elmés dialógusa vagy egy háborút kiváltó esemény leírása születik a homlokráncolás mögött. Mindkét előkészítő munka nagyon fontos a konkrét alkotáshoz, ami szintén nem túl „munkaszerű” egy író esetében: mindenféle furcsa pózokba csavarodni, görnyedni a gép előtt. Figyelni, ahogy villog a kurzor a hófehér lapon, motyogni, fejet rázni vagy bólogatni. Ekkor készül a nagy mű.

Én írás közben rágcsálok, bokszolok – valaki hozzáértő valószínűleg csapkodásnak nevezné –, fel-felpattanok vagy labdázok, rajzolok – ehhez legalább annyira értek, mint a bokszhoz – panaszkodom kicsit, hogy nem megy a dolog. Általában a zene segít: valaki Beethovenre esküszik, én café noise keresőszavakkal szoktam olyan megkonstruált zajok után kutatni az interneten, amelyek azt az érzést keltik, hogy egy kávézóban ülök, éppen csak nem zavar meg a pincér és a kávé is olcsóbb, ha magamnak készítem, vagy orvul megiszom a lakótársaimét. De a zene ihletetté is tesz: egy-egy csatajelenet megírásában segít az epikus betétdal, és semmi sem könnyíti meg úgy a szerelmi csalódások felidézését, szavakba öntését, mint egy Céline Dion-ballada. Érdekes, hogyan hatnak egymásra a különböző művészeti ágak, néha képeket is nézegetek, amelyek rengeteg érzelmet kiváltanak belőlem, megkönnyítve azok ábrázolását.

Mikor megteltek a lapok, minden gondolat papírra került, jöhet a szöveggondozás, a pihentetés, majd a terjesztés. Az elkészült szöveggel általában az a cél, hogy eljusson az olvasókhoz. Ehhez folyóiratoknak, kiadóknak kell elküldeni, pályázatokra, versenyekre nevezni vagy más platformokon (pl. blog, Facebook, Wattpad, magánkiadás) megosztani, népszerűsíteni. Munka, munka, munka. És persze szórakozás, hobbi, szerelem.

Azt tapasztalom, hogy egy nem ebben a világban munkálkodó embernek nehéz elképzelnie az alkotás keserű, hivatalos, „melós” oldalát, és ettől magányossá válhat az alkotó.

A magány az egyik legrafináltabb érzés a világon, mert a sok termékeny és boldog gondolat mellett rengeteg mást is hozhat magával: reményvesztettséget, kétséget, értéktelenség-érzést. Érdemes ezért szemmel és szívvel tartani a számunkra kedves alkotókat, nincs-e szükségük egy-két jó szóra, egy csendes- vagy hangostársra, egy kis szünetre a munkában.

Maga az alkotási folyamat általában nem csoportmunka. Persze akármelyik részébe be lehet vonni több szereplőt, a tapasztalásnak például van is olyan része, melyet egyedül nehezen lehetne kivitelezni, de a kreatív feladatok általában jobban működnek egyedül. És itt következik az alkotás magányának a második jelentése, a fizikai magány – vagy nevezhetnénk szükséges magánynak is.

Próbáltak már úgy dolgozni, hogy a párjuk közben a figyelmükre pályázik, hogy egy barát mesélni szeretne, hogy a gyerek előadna valamit, amelyhez közönség kell? Fúrnak, beszélnek, rádiót hallgatnak mellettünk? Nem lehet úgy haladni. A jó szöveg beszippant, nem csak az olvasót, hanem az írót is, miközben készíti, ezért be kell látnunk, hogy lehetetlen úgy dolgozni, ha nincs meg a magány.

Vannak azonban pillanatok, amikor szükség lenne más értő szemre, fülre. Az alkotó szomjazza ugyanis a magány mellett a közönséget, a hasonszőrűek társaságát, a visszajelzést. Olyan ez, mint az olvasás: a fejlődés egyik módja. Nem véletlen a sok alkotói műhely, írókör, -szövetség.

Kell tehát néhány ember, egy csoport és legalább az elején egy mester, aki nem hagy egyedül.

 


 

Az alkotás őrülete

 

Legalább öt olyan komoly pszichológiai kórkép jut az eszembe, amelynek tünetei közé tartozik a fantázia burjánzása, a visszahúzódás a saját világba, az adott szituációban nem megfelelő viselkedés, a gondolatok inkoherenciája, a szélsőséges érzelmek átélése és megnyilvánulása. Ezek a jellemzők igazak azonban az alkotás folyamatára is, mégsem nevezzük a legtöbb írót, költőt, festőt, grafikust, népművészt, zeneszerzőt etc. betegnek, őrültnek. Vagy ha mégis, azt más okból tesszük, nem az alkotófolyamata jellemzői miatt. Pedig kevés borzongatóbb dolgot tudok elképzelni, mint az éjszaka közepén az ágyában mosolygó-pityergő embert, aki partner nélküli dialógusokat folytat, miközben az üres Word-oldal kísérteties fehér fénybe vonja az arcát. Ezúton is bocsánatot kérek minden szobatársamtól, hogy ezen kellett keresztülmenniük – kárpótol azonban a gondolat, hogy én is sok hajmeresztő dolgot láttam a jóvoltukból.

A művészek az érzelmeikkel dolgoznak, ezért számomra nem is a fent leírtak a furcsák, hanem azt elképzelnem (már megint a képzelgés!), hogy valaki faarccal, egyenes háttal, megingathatatlan elmeállapotban leteszi a fenekét, és ír, méghozzá valami fantasztikusat. Hiteltelen szerelemről, halálról, barátságról, háborúról írni úgy, hogy az alkotón semmilyen érzelem nem fut keresztül, és véleményem szerint kétséges, hogy ha már a szerzőt sem érinti meg a történet vagy egy-egy szereplő, akkor a műélvezőre gyakorolhat-e hatást. Mert végtére is erre vágyik a legtöbb ember: érzelmeket adni és kapni. Ezért úgy gondolom, hogy helyénvaló az is, ha valaki rossz érzésekkel telik meg, miközben valami komoly témáról ír, és az is rendben van, ha a súlyos érzések nem múlnak el egyik percről a másikra. Erről a jelenségről többek között színészek is beszámoltak, az érzelmi bevonódás szinte elkerülhetetlen, ha komolyan beleéljük magunkat valamibe.

Korábban egy írótáborban rám szóltak, hogy ne kerüljek a karakterem hatása alá. Ez a tanács a mai napig értelmetlennek és érthetetlennek tűnik a számomra. Egyrészt hogyan kerülhetnék valami hatása alá, ami maga is az én lényem egy darabja, másrészt hogyan várhatják el tőlem, hogy semleges maradjak vele szemben, ugyanezen okból? Ki szeresse vagy vesse meg a szereplőimet, ha én magam nem? Ha úgy sikerült, hogy az nem vált ki érzelmet, az az én hibám, ha meg jó vagy rossz érzéseket kelt bennem vagy másban, akkor miért vitatná el azokat bárki? Hiszen olvasóként is azt szeretem, ha azonosulni tudok egy-egy hőssel, megkönnyezem vagy vele együtt nevetek, vagy el tudom magam határolni tőle. Persze ez is hidegrázósnak tűnhet: kitalálni személyeket és kötődni hozzájuk. De talán ez is rendben van, ha tudatában van az ember.

Felfoghatatlan számomra az az elterjedt vélekedés is, hogy a fantáziálás, szerepjáték vagy a játék önmaga valamilyen abnormális, infantilis cselekvés volna. Mindhárom nélkülözhetetlen az íráshoz (s az élethez is), és rengeteg kiváló írót, költőt ismerek, aki játékos, egyben komoly ember. A mértéken van minden bizonnyal a hangsúly. Alkotóként ki-belépkedhetsz ennek a módosult tudatállapotnak az ajtaján. Ha a kedved úgy tartja, nagyra tárod a kapuit, és elmerülsz a saját világodban, de el is tudod azt hagyni, mikor a helyzet úgy kívánja. Idővel – ha nem is tanulod meg a helyén kezelni a kalandozó gondolatokat – kifejlesztesz olyan technikákat, amelyekkel magasan tudsz funkcionálni az életben, miközben fejben talán teljesen máshol jársz. Erre tökéletesen alkalmas például a kiváló pókerarc vagy a bájosan semmitmondó Mona Lisa-mosoly.

A karakter- és helyzetalkotás mellett különösen fontos egy prózaíró esetében a valósághű párbeszédek megkonstruálása, amely talán a leglátványosabb folyamata az írásnak. A hangosan kimondott párbeszéd ugyanis egészen máshogy hangzik, mint a leírt. A saját módszerem a dialógusok felolvasása, a mondatok, szavak próbálgatása, míg nem válik elég élethűvé a beszéd. Így tárgyalok, vitázom, viccelődök az általam megkonstruált emberekkel egy másik, kitalált szereplő bőrébe bújva. Azt hiszem, ha nem lenne valami kézzel fogható eredménye ennek a munkának, valóban ijesztő lenne. De a folyamat végén a megalkotott szereplő, az életszagú dialógus, az elbeszélt történet ott rejlik az oldalak között, és csak arra vár, hogy valaki olvassa, átérezze. Az elkészült mű fölött érzett öröm pedig megéri azt a kis őrületet.

 


Főoldal

2022. április 25.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png