Ütőér

 

V__r__sk__ry_D__ra.jpg 
(Gera Imre felvétele)

 

Vöröskéry Dóra

 

Arról, hogy mit szabad és mit nem

 

Nagyon érdekes interjús tapasztalattal gazdagodtam nemrég. Aki hosszú ideje űzi az irodalmat, biztosan tudja, hogy el lehet különíteni néhány interjútípust. Az első, amikor épp csak megkapargatjuk a felszínt, elmeséli az alkotó, hogy mióta és miért ír, kiket szeret olvasni. Egy másik típus, mikor előkerül néhány érdekes kérdés, aminek látszólag semmi köze az adott író életművéhez, majd az interjú során ki is derül, hogy a kérdező vélhetően bele sem lapozott a szóban forgó kötetekbe. A harmadikba sorolom az igazán tartalmas beszélgetéseket, ahol értő és érdeklődő felek ülnek egymással szemben.

Ez a megesett eset a harmadik típusba tartozik, remek eszmecsere kerekedett, tudományról, hitről, társművészetekről, szociális munkáról beszélgettünk. Egy pillanatban azonban úgy éreztem, ingoványos talajra tévedtünk. A humorról, a nők helyzetéről és felelősségi körökről volt szó. A humort azért érzem összekapcsolhatónak az utóbbi két témával, mert vissza-visszatérő kérdés, hogy szabad-e nevetnünk azon, amin inkább sírnunk kellene, meddig terjed a jóízlés és a tapintat a humorban, és honnantól veszi át a nevettetés helyét a gúny. Humor-e még az, ami sért, fájdalmat okoz valakinek, és lehet-e úgy viccelni, hogy az senkiben ne keltsen rossz érzést? Van-e olyan téma, amit nem vehet a nevettető a szájára, és hány embernek az érzéseire kell tekintettel lennie egy alkotónak?

Régi kérdések ezek, talán senkinek sem okoz meglepetést, hogy igazság nincs, csak vélemények. Számomra a szándék és a belátás a két legfontosabb tényező ebben a kérdésben. A művész nekiülhet olyan szándékkal is a munkának, hogy most jól megmutatja ennek meg annak, helyre vagy nevetségessé teszi ezt meg azt. Meg gyengédebb motivációval is. Persze a szándék csak az egyik, rejtett oldala a kommunikációnak, ami műértés során alakul ki az olvasó és a mű között. A másik a befogadón múlik. Mit hallok, mit akarok kihallani az adott műből, mit feltételezek az alkotó szándékának? Egészséges környezetben egy ilyen szituációból izgalmas beszélgetés növi ki magát. Kérdezek, válaszolnak, utána fordítva, törekszünk a másik megértésére, az érzések elfogadására. Egyre többször tapasztalom, hogy kincs a jó beszélgetés, aminek van súlya, ahol a felek vigyáznak a másikra és magukra. Művészet, kemény munka ez is.

A belátást emlegettem még korábban. El kell fogadni, hogy néha a legjobb szándék ellenére igenis megbántunk valakit. Hozzátartozik a hétköznapokhoz. Az azonban talán nem lesz meglepő, hogy ebben a helyzetben is kiváló párbeszédeket lehet folytatni, a korábban leírt recept alapján, sok-sok alázattal. Az egyik legkedvesebb oktatómmal sokat vitáztunk a szociális munkás képzés alatt arról, meddig lehetünk toleránsak az intoleranciával szemben. Bárki takarózhat azzal, hogy túlérzékeny műfogyasztóval találkozott vagy ő egy szándékosan félreértett alkotó, ahogy olvasóként is nagyon könnyű addig tekerni egy-egy szót, mondatot, míg kellően sértővé nem válik. Ez az irodalom, a művészet csodája. Ha akarom, jó, ha akarom, rossz.

Miután a humor kérdéskörét megtárgyaltuk, szóba került a női nem, melyet az egyik novellámban karikíroztam. Nagyon érdekesnek találom a társadalmi szintű tabusítást, moralizálást és erkölcsi nevelést. Egy online kritikában megfogalmazták, hogy tanuljam meg, hogy bármiről nem kéne írni, és amúgy hímsoviniszta vagyok. Ez kicsit összezavart, mert néhány nappal korábban kaptam egy visszajelzést, ami szerint femináci vagyok – ugyanazon novella miatt –, és akkor hirtelen nem tudtam, hogy mi van.

Rengeteg gondolatot elindított ez az élmény, kezdve az online véleményháborútól az író személyének vizsgálatán át a társadalmi idomításig. Néha úgy érzem, hogy annyiban igaza volt a kommentelőnek, hogy vannak olyan érzékeny témák, amik ha egyáltalán szóba kerülnek, valaki már rá is harap. Aktuálpolitika, kisebbségek, gender – annyi fontos dolog, amiről beszélni kellene. Nehéz azonban bátorságot gyűjteni egy-két ilyen reakció után.

Egy interjúsorozat keretében sorra olvasom, hogy milyen nagy szavakat és tetteket várnak a pályakezdőktől már befutott írók, költők, akik mintha elfelejtenék, hogy milyen nehéz is az elején megszólalni, és milyen könnyű beletörni abba a sablonba, amit felhúznak körénk.

És ezzel el is érkeztünk a felelősségi körökhöz. Mindenki mindenkiért – ha engem kérdeznek. Már persze nem lehet az én kizárólagos hibám a másik rossz érzése (kivéve, ha egyszerűen bántom őt), de a saját tetteimért igenis komoly felelősség terhel.

Az irodalom kapcsán pedig fontos kérdés, hogy meddig terjed az író felelőssége? Egy-egy novella profin megkomponált műalkotás, minden jelzőnek és kötőszónak megvan a maga szerepe. Olyanok, mint a zongora billentyűi: tudja az alkotó, hogy milyen hangon fognak megszólalni. A propagandaszövegeknek, nyílt leveleknek, dalszövegeknek, mottóknak, sírfeliratoknak, az összes írásos szövegnek szándéka, célja van. Gyakori azonban, hogy a megszólaltatott dal valamennyi szívben máshogy dübörög, más húrokat penget meg. Hogy azzal ki mindenkinek van dolga, jó kérdés.


 

A könyvpalotákról

 

„Sokat elárul egy társadalomról, hogy miként bánik az elesettekkel.” – nyilatkozta egyszer José Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke. Számomra vitathatatlannak tűnnek a szavai, és valahogy ez a mondat jutott eszembe, mikor egy kisváros szakadt könyvtárában bolyongtam. Talán az is rengeteget elmond egy társadalomról, hogyan festenek a könyvtárai, milyen funkciót töltenek be, mennyire látogatottak, mekkora a választék.

Ha elmész egy kosármeccsre, abban biztos lehetsz, hogy a játék iránti szeretet közös benned és a többi nézőben. Így van ez a könyvtárakkal is: valamiféle hazatérés-érzés száll meg, mikor belépek a kapuján. Halk papírzörgés üli meg, könyvbarátok susognak, lehet tanulni és olvasni. Ha beszélsz nyelveket, nincs olyan könyvtár a világon, ahol ne találnál egy-két kötetet, amely az ismerősség-érzésével ajándékoz meg.

Az ókorban szentélyeket építettek az írott tudás védelmére, tisztelték és óvták őket, szimbólumai voltak a szellemi nagyságnak, a műveltségnek, a tudásnak.

Egy évig éltem Németországban, ez alatt rengeteg időt töltöttem a legkülönfélébb városok könyvtáraiban, amik rengeteg titkot elárultak a város lakóiról. Freiburg egy egyetemi város, nagy múltú, de a jövőbe tekintő, zöld szellemiségében – már amennyire egy város lakóit ilyen könnyedén egy kalap alá lehet venni – és területileg. Sokan utaznak, ücsörögnek e-book olvasóval, ennek megfelelően viszonylag kevés fizikai kötettel, ám nagyon gazdag e- és hangoskönyv kínálattal rendelkezik a városi könyvtár. A torrentezést nagyon szigorúan büntetik az országban, ezért szinte mindenki előfizetője valamilyen streaming-szolgáltatónak, ám még ezzel együtt is meglepően sokan kölcsönöznek DVD-ket, amiket ma már szintén csak a könyvtárban találni. Furcsa keveredése ez az idővel való haladásnak és a megszokotthoz való ragaszkodásnak, olyan, mint a műemlékvédelem alatt álló épületbe költözött szupermarket vagy a jövőkutató, aki Nokia 1600-at használ.

Ami változatlan: gyermekkönyből több ezret találni, és még mindig papíralapon a legnépszerűbbek. Vásárlásnál is tartják a helyüket a mesés kötetek, úgy tűnik, a gyerekirodalom az, amire hajlandóak vagyunk rengeteg pénzt kiadni.

Budapesten a Szabó Ervin könyvtár üzemel városi könyvtárként. A főépülete impozáns, a polgári Budapest fénykorát idézi, mikor a kulturális élet kávéházakba tömörült, és a fiatalok versekkel szórakoztatták egymást ebéd közben. A fiókkönyvtárak pedig érdekes tükröt tartanak a kerületeknek, megéri egyszer kíváncsi szemmel végigjárni őket. Azt hiszem, volt egy időszak, mikor a könyvtárakba csak az igazán elhivatottak jártak, ma azt látom azonban, hogy könyvtárazni ismét trendi: beülni olyan kis lezárható kávésbögrével és pötyögni a laptopon. Egyszer szinte úgy kellett kimenekülnöm a Központi Könyvtárból, mert a művelődő sokaság nagyobb zajt vert, mint az utcai forgatag. Szép novella születhetne ilyen groteszkségből.

A gyorsan rohanó világban olyan apró szigeteknek tűnnek a könyvtárak, ahol egy kicsit megáll az idő, nem lehet telefonálni (vagy legalábbis egy jó helyen lepisszegnek), és gyorsabban dolgozol (vagy csak az internet nem bírja betölteni a sok-sok felesleges oldalt munka közben, és egyszerűen csinálod a dolgod). Az elkövetkező időszakban pedig több űrt is be fognak tölteni: lassan az új könyvek luxuscikknek számítanak, és egyes könyvtárakban számos olyan olvasóval lehet számolni, akik nem tudják otthonaikban megoldani a home office-t, tanulást vagy ami még borzasztóbb: a fűtést. Az más kérdés, hogy a könyvtárak miből fogják a fenntartást fedezni, mert könyvtárjegyekből és büntetésekből nem futja a gázszámla.

Az első Covid-időszak példátlan bezárásokat eredményezett: a könyvtári szolgáltatások, beleértve az épület adta biztonságot is, elérhetetlenné váltak. Csepp csak a tengerben, ha arra gondolunk, hogy hányan haltak meg vagy maradtak jövedelem nélkül. Úgy gondolom azonban, hogy a puszta létezéshez szükséges dolgoknál (pl. víz, étel) éppen csak egy szinttel vannak magasabban a könyvtárak a Maslow-piramison, ha a munkahely, a biztonság vagy a melegedő szerepét töltik be.

Méltatlan ez a mostani szituáció mindenféle kulturális intézménnyel szemben, ugyanis éppen a létbiztonságot megingató helyzetekben fontos, hogy kapaszkodhasson az ember valamibe, legyen az a természet, a család és a barátok, a hite vagy a művészet. A lelki egészséghez mindenképpen hozzájárul, és tarthatunk ott hamarosan, hogy a testihez is – már ha feltételezzük, hogy e kettőt külön lehet választani. Érdemes hát elgondolkodnunk, hogyan bánunk ezekkel az épületekkel, intézményekkel, szolgáltatásokkal, mert ha lekicsinyeljük őket, akkor közvetve a használóik problémáit, szükségeit söpörjük félre.

 


 

Örök harc

 

Amikor az Alkonyat-filmek kilőttek Hollywoodból, általános iskolás voltam. Élénken él bennem az a pillanat, ahogy a lányöltözőben felcsapott a vita heve, mikor az egyik osztálytársam kijelentette, hogy hamarosan moziba kerül egy olyan sorozatnak az első része, amely népszerűbb lesz a Harry Potternél. Ez a kijelentése a Potter-fanokat végetlenül felháborította, látatlanban elutasították a készülő filmeket.

A könyvek megfilmesítése egyidős a mozgóképkultúrával. A film születésével eldönthetetlen háború robbant ki a két óriás között – mintha legalábbis nem lehetne mindkét műfajt élvezni. Az irodalom és a filmművészet szerelmesei vérre menő (ideális esetben csak) szócsatákat vívnak, világi ítélőszék híján eredménytelenül. Úgy érzem, a voksomat nyolcévesen tettem le a könyvek mellett, az első mesék megírásával. Hivatali kötelessége egy írónak az irodalomért kampányolni, nem érzem azonban úgy, hogy a filmek olvasókat vennének el tőlünk, és nekem is jólesik egy-egy horrorfilmre borzongani vagy sitcomon nevetni.

A könyv vs. film harcban számomra a legérdekesebb kérdés a megfilmesített (vagy akár már olyannal is találkozhatunk, hogy egy sikeres filmből készült könyv, szóval megkönyvesített) irodalmi alkotásoké. Mi történik, ha a sztori, a szereplők ugyanazok, csak a műfaj más?

Mikor egy történetet olvasok, szeretem, ha csak felületes leírása van a szereplőknek, sőt, kiderülhet a mozgásukból a testalkatuk vagy a környezetük reakciójából a hajszínük. Hiszen mindenki előtt megjelenik egy alak, aki lassan végigdöcögött a peronon, miközben a vonatra várakozók összesúgtak: Ilyen lenne az ibolyalila? Szerintem bíbor. Éppen annyi különböző karakter születik, ahányan elolvassák ezt a két sort. És ebben rejlik a könyvek varázsa: a fantázia dolgoztatásában, a teremtésben. Készen is meg lehet venni egy játékházat és gyönyörködni benne, ám annak, aki élvezi az építést, a Lego is jó móka. Maga az olvasás is aktív folyamat, alkotómunka ugyanis.

A filmek ezzel szemben (remélhetőleg szakértők vagy zsenik által) megkonstruált világot tárnak elénk, amelyet már feltöltöttek színekkel, hangokkal, elhelyezték benne a tárgyakat, kész arcokat és mosolyokat adnak.

Mikor A Gyűrűk Ura-filmeket nézem, teljesen elveszek Középfölde világában, olyan transzba kerülök, hogy alá is írathatnák velem, hogy szerintem a filmek jobban sikerültek, mint a könyvek. Éppen ez a trilógia jelen tárca ihletője, ugyanis a nemrég debütáló előzménysorozat felkavarta az állóvizet. Féltek a rajongók a nagysikerű kötetek és filmek után a sorozattól, a premiert követően a leghangosabb kritikusok pedig az eredetitől való eltávolodás miatt méltatlankodtak.

Nem gondolom, hogy a két (sorozattal együtt három) műfaj konkurálna egymással, inkább különböző alkotásokként kellene kezelnünk őket. Természetes, hogy megóvnánk szeretett világunkat a változásoktól, a regényből készülő film és fordítva azonban nem másolata az eredetinek, hanem interpretációja, egy önálló mű. Számonkérni például egy másfél órás játékfilmen, hogy nem tudott átadni mindent, amit egy ötszáz oldalas regény, vagy felróni, hogy harminc évvel ezelőtt nem tudtak szfinxet, tengeri szörnyeket animálni, meredeknek tűnik. A könyveknek mindig meglesz az egyszerűségükben rejlő előnyük: nem kellenek kiegészítők, nem függnek nagyban az aktualitásoktól.

Számomra végtelenül beszédes, hogy egy-egy filmhez monumentális büdzsé szükséges (csak hogy egy példát említsek, a Dűne első részének költségei 165 millió dollárra rúgtak), ezzel szemben a szavakat pecsétes sajtpapírra is lehet nyomtatni, és amíg olvashatóak, nem veszítenek az élvezeti értékükből. A film egy késztermék, fast food, ha úgy tetszik, míg a könyv csak az alapanyag az olvasónak. A saját fantáziára kell támaszkodni, a fizikai, biológiai vagy a technológiai fejlettség korlátai átléphető magasságba süllyednek.

Véleményem szerint a könyvek sosem kerülnek majd le a repertoárról, a szórakozás örök forrásai, a tudás hordozói lesznek, amíg világ a világ. Nincs ugyanis a szóbeli mesén és a könyvön kívül olyan műfaj, mely során történetek elevenednek meg úgy, hogy a saját fantáziád végtelensége alakít mindent.


 

Az unalomról és a határidőkről

 

Életem egyik legbénább olvasásélménye volt Albert Camus Közönye. Az Íróakadémián ajánlotta egy oktató mint a világirodalom egyik kiemelkedő darabját, must-readet. Szabályosan unatkoztam a kötet olvasása közben, kettőt, hármat lapoztam többször is, hogy fogyjon a hátralévő papírmennyiség. Kétségtelenül hat a történet: elgondolkodtat, erős érzelmeket vált ki, fontos üzenete van. Azt is mondják, hogy tud valamit az az író, aki olyat vet papírra, ami az olvasót utálatra, dühre készteti. Mert ezt váltotta ki belőlem a főhős életuntsága.

Tétlenül ülni, várni, nézni, ahogy elszalad mellettünk a világ, miközben belül növekszik a szürkeség, az üresség, a semmi. Az unalom a világ megrontója. Akkor mindenképpen, ha hagyja magát legyűrni az ember. Lehet ugyanis a kreatív hobbik bölcsője, a nagy ötletek melegágya, szárnyakat adhat a fantáziának.

Nagyon szeretem Vekerdy Tamás előadásait hallgatni, hiszem, hogy az az elfogadás és tiszta szeretet, amellyel az emberek felé fordul, forgatja valójában a világot. A gyerekek és a felnőttek értője is volt, az ő tolmácsolásában hallottam először, hogy bátran hagyjuk unatkozni a gyerekeket, ne stimuláljuk őket folyamatosan, úgy kel majd szárnyra a képzelet és találnak valamilyen kreatív hobbit. Az unalom tehát a kreatív, alkotó ember receptjének egyik fontos összetevője.

Mikor nyolcévesen elkezdtem történeteket kitalálni és elmesélni, nem az motivált, hogy meg akartam osztani a gondolataimat, ki akartam írni magamból valamit vagy világmegváltó terveket dédelgettem. Szimpla unalmat éreztem, épp nem voltak elérhetőek a barátaim, mással voltak elfoglalva a szüleim, nem ment semmi a tévében. Elgondolkodtató, hogy van-e jó fajta, ösztönző és ragadós, lehúzós unalom, ám arra jutottam, hogy a természetéből fakadóan inkább egy szürke zónába tartozik, és az unatkozón múlik, hogy mihez kezd vele.

Egy másik, az íráshoz tartozó faktor, amely vagy ösztönzően vagy a kreativitás gyilkosaként lép fel, az a határidő. Furcsa a művészetek vagy a kreatív feladatok kapcsán határidőről beszélnünk, képzeljünk el azonban egy világot lapzárta, kiállításmegnyitó, pályázati elszámolás nélkül. Valószínűleg rengeteg mű sosem készülne el.

A határidő lehet fenyegető árnyék is az ember válla fölött, ha felkészületlenül éri. De kecsegtethet olyan ösztönzőkkel (pl. munkahely elvesztése, támogatás visszafizetése, konfliktus, kiabálás, rimánkodás, „mondtam, hogy ne hagyj mindent az utolsó pillanatra” monológ), amelyeket szeretne elkerülni a művészember. Tapasztaltam magam is, hogy nehéz parancsra írni, kreatívnak, viccesnek, szomorúnak lenni, amikor kellene, de nagyon más színtéren barangolnak a gondolatok. Önfegyelem és tervezés kell ehhez is, mint a legtöbb munkához.

Ha azonban nem elég a belső motiváció, rengeteg praktikát lehet találni ahhoz, hogy a határidő nagyobb érvényhez jusson. El lehet például panaszolni egy kotnyeles ismerősnek, hogy milyen sanyarúan bánik velünk a sors, mire ő egy kis lelki terrorral emlékeztet majd a határidő közeledtére. Kedves barátainknak is említhetjük, nekik inkább úgy tálaljuk, hogy határidőre lesz kész az új mű, s ők majd érdeklődnek az állapota iránt, kérdezgetik, hogy hol tartunk, ezzel emlékeztetve az óra ketyegésére.

Más az idő beosztására, apró célok kitűzésére esküszik, így a határidő nem lecsap egyszer a semmiből, hanem fokozatosan közeledik, miközben folyik a munka. Egészen furcsa módszerek is akadnak azonban, egy ázsiai kávézóban például kérésre ellenőrzik a pincérek, hogy telnek-e az oldalak. Noszogatják is a vendéget, ha igényli, sőt, be is állnak mögé, hogy szigorú árnyat vessenek a monitorra, akár a határidő megtestesülése. Ha a módszer nem is lepett meg néhányakat, az mindenképpen érdekes, hogy kereslet van ilyen szolgáltatásra.

Vajon amikor magától nem dolgozik az alkotó, és a határidő sem hat, mi lehet a baj? Nincs elég unalom? Vagy éppen ellenkezőleg, unalommá vált az alkotómunka, a kreatív tevékenység is? Talán nem elég fenyegető a határidő vagy túlságosan is az, és már inkább bénítóan hat? Valószínűleg ahány embert megkérdeznénk, annyiféle válasz érkezne. Aki azonban valamilyen alkotó szakmában szeretne elhelyezkedni, az jobb, ha felkészül a kreatív tevékenységeket keretező határidőkre, és helyet csinál az életében az unalomnak.

 


 

Hivatás, felelősség

 

„– Hiába minden, a vérnyomás a tüdőben egyre fokozódik. Kapott vízhajtót, hidralazint és nitroprusszidot. Nem tudom, mitévő legyek.

Jason benézett a fülkébe Miss Levay válla fölött. Lennox úgy fújtatott, mint a gőzmozdony. Jason a szívátültetésen kívül semmi másra nem tudott gondolni, persze, arról szó sem lehetett. A betegnek, erős dohányos lévén, a szívbaja mellett nyilván tüdőtágulása is volt. De ettől még reagálhatott volna a kezelésre. Más magyarázat nem volt, mint hogy az infarktus egyre nagyobb területen támadja meg a szívizomzatot.

– Hívjunk össze kardiológiai konzíliumot!” (Robin Cook: Halálfélelem, I.P.C. Könyvek Kft., 1989)

Robin Cook könyvei részét képezik az első olvasásélményeimnek. Ott sorakoztak a nappalink könyvespolcán egymás hegyén-hátán, nagy összevisszaságban, közvetlenül Vavyan Fable és Leslie L. Lawrence kötetei mellett. Számtalanszor merültem el a fertőtlenítőszer-szagú, latin kifejezésekben dúskáló történetekben, melyekből akár egy orvostanhallgató is készülhetne a farmakológia vizsgájára. Gyerek voltam még, mikor a könyveit forgattam, a szakkifejezések jó részét nem értettem (ma sem érteném), mégis megfogott benne valami: a szakértelem. Nagyon nehéz megfogalmazni, mit is éreztem, amikor olvastam. Valahogy teljesen egyértelmű volt, hogy ő nem csak egy író, aki orvoskrimiket ír, hanem egy orvos, aki író is.

Egy-egy novella megírásához hosszú órákon át tartó kutatómunkán át vezet az út. Kitaláltad, milyen környezetbe helyezed el a szereplőidet? Klassz. Ha városban lesznek, akkor érdemes leírni néhány épületet, akár meg is nevezni, milyen stílusban épültek. Ha a természet kap nagyobb szerepet, örül az olvasó, mikor egy-két konkrét fajnév is elhangzik, hiszen ez mind-mind „odavetett morzsa” a képzeletnek, amelyet fel lehet csipegetni, építkezni belőle. Véleményem szerint hitelesnek kell azonban mindig maradni: megélnek egymás mellett a ciprusok és az orchideafélék? Csak akkor írjuk meg, ha biztosak vagyunk benne.

Az irodalom nem csak szórakoztat, sokkal többet tesz ennél. Tanít, de nem úgy, mint egy tanár. Nem didaktikus, nem szól rád, meg sem hallgat téged. A világról közöl tényeket, betekintést enged más gondolataiba, történeteket mesél, amelyeknek az ezer apró részlete befészkeli magát a gondolataidba. Közös gondolkozásra hív, és ez hatalmas felelősség.

A szavak erejét nem szabad lebecsülni, elképesztő befolyással vannak mindannyiunkra. Egy-egy irodalmi alkotás, blogbejegyzés, jól elhelyezett komment emberéleteket változtathat meg. Az írás a végtelen lehetőségek tárháza.

Számomra magától értetődő, hogy amikor valamilyen témát kiválasztok, felkészülök belőle a jelenleg elérhető információkkal. Ha például egy autószerelő a főszereplőm, akkor kiképzem magam az autók részeiből, működéséből, utánajárok az autószerelők napi rutinjának, munkaeszközeinek, esetleg elmegyek egy műhelybe, körbeszaglászom (szó szerint és átvitt értelemben), beleélem magam a helyzetbe. Ettől lesz hiteles a szöveg. A tudás elmélyítése függ attól, hogy mennyire képezi fontos részét a szövegnek az adott dolog, de a kutatómunka megkerülhetetlen az alkotás során.

A könyvek hordozzák az írójuk értékrendjét, tudását, az adott éra kulturális lenyomatát. Robin Cook egy amerikai orvos, aki krimiket ír, melyekben hangsúlyosan megjelenik az egészségügyi tudása. Érződik, hogy szakértője a témának, fontos neki, úgy tálalja a saját világát, hogy az szórakoztató legyen, játszva tanítsa az olvasót, ahogyan az embereket kellene. Cooknak elhiszem, hogy összehívnak a szereplői egy kardiológiai konzíliumot, levezénylik, és az tényleg olyan lesz, mint egy amerikai kórházban a nyolcvanas években. Ez a hit, az olvasóknak az íróba és a szövegbe vetett hite az, ami miatt hatalmas felelősség nyugszik az alkotó vállán.

Mikor a szöveg szárnyra kél majd, abban a biztos tudatban kell pihennie az írónak, hogy legjobb tudása szerint dolgozott, nem írt valótlanságot, hülyeséget. Kivételt képez a szándékolt bohóckodás, ami vékony jégréteg, egyetértek azonban a szólásmondással: érződik, ha egy tanult, művelt ember mímeli a butát, viccel, játszik. Szándékos és véletlen félreértések, -olvasások persze mindig vannak, de ezek legalább pezsgésben tartják az irodalmi életet.

 


 

Az írás tanulása

 

Rengeteg önköltséges és támogatott kurzus, iskola, szakkör, még egyetemi specializáció is azt a választ kiáltja a „Lehet-e tanulni az írást?” kérdésre, hogy: IGEN!

Úgy vélem, hogy az írás tanulhatósága kapcsán azzal a kérdéssel kell kezdenünk, hogy elfogadjuk-e, hogy bárki írhat?

Amondó vagyok, hogy az írás egy olyan, mindenki számára elérhető, olcsó, rengeteg pozitív hatással bíró cselekvés, amelyet bárkinek ajánlanék. Alkalmas hasznos, kreatív időtöltésre, a saját érzéseink és gondolataink tisztázására (mikor leírunk valamit, hosszabban foglalkozik a tudatunk vele, mintha szóban eldarálnánk, ráadásul visszaolvasható minden), traumafeldolgozásra, az önkifejezés, önismeret és a fantázia fejlesztésére. Fontos azonban elkülöníteni a közönségnek szánt, (remélhetőleg) professzionális alkotást a ventillálástól, naplóbejegyzésektől, gondolatfecniktől.

Az írást, amit tanítanak, én a professzionális kategóriába sorolnám. Ennek az az oka, hogy magában foglalja a minőségi tényezőt, amely az élmény-írásnál nem fontos, hiszen ott a cselekvés, nem a végtermék számít. Ezért az első mondat kérdését így módosítanám: meg lehet-e tanulni, hogyan kell jól írni?

Mindig is úgy gondoltam, hogy a közönségnek szánt alkotásokhoz tehetség és kemény munka kell.

(Abba most nem mennék bele, hogy nem létezik univerzális szép, jó alkotás. Így nyilván egyetemes tehetség sincs egy olyan mérésre alkalmatlan, számszerűsíthetetlen területen, mint a művészet.) Nevezhetjük hát az íróiskolákat tehetséggondozó programoknak? Szerintem igen. A kemény munka vitathatatlan és megkerülhetetlen, több szót nem is érdemel, pusztán azért, mert ez a sziklaszilárd alapja mindennek.

Ha ezt a gondolatmenetet követjük, és van már tehetségünk és kemény munkánk, akkor mit lehet tanulni?

 

Az előző tárcát azzal zártam, hogy kell egy mester, aki nem hagy egyedül. Faludy írta a Hangosan mondd e versemet című művében, hogy „lángésznek nem kell mester”. Hát, én megkérdeznék egy-két lángészt, hogy nem volt-e egészen véletlenül mégis mesterük? Valaki, aki átragasztotta rájuk a csodát, szította bennük a lángot.

El tudják képzelni például, hogy Fekete Istvántól tanulnak a természetről, Arisztotelésztől a filozófiáról, Liszt Ferenctől a zenéről? A jó mester, oktató véleményem szerint megszeretteti a tanítványával azt, amit tanít. Ehhez kell persze előzetesen kevés belső motiváció, akinek ugyanis semmi ambíciója, kíváncsisága például megismerni a minket körülvevő világot, annak tarthatja az összes biológiaórát Darwin, kémiát Curie. Egy jó oktató olyan, mint egy lelki vezető: felgyújtja a benne is égő szenvedélyt a tárgy iránt. És együtt hódolni a közös passziónak jó érzés.

Ezt tudja adni egy képzés, egy iskola: mestert, visszajelzést, közösséget, sodró szenvedélyt, megugrandó kihívásokat, barátokat, riválisokat, az érzést, hogy fejlődsz, foglalkozol az alkotással. Több szem többet lát és lifelong learning – csak hogy néhány elkoptatott aforizmát tovább használjak; egy közösségben, osztályban tanulunk egymástól, mindenki hatással van a másikra, így a művészetére is.

És igenis léteznek olyan fogások, tippek-trükkök, amiket meg lehet tanulni. Ott vannak a helyesírási szabályok, a kerülendő klisék, a nyelvi fordulatok, a trendek, a különböző szemléletmódok, a műfaji jellemzők, melyeket el lehet sajátítani. Ahogy az sem hátrány, ha valaki segít az elején, hogy mely könyvekből lehet tanulni, melyek elolvasása nélkülözhetetlen annak, aki irodalmi porondra szeretne lépni. Mert a könyvek is mesterek: okítanak, simogatják a lelket, motiválnak, hatással vannak. Az sem elhanyagolható, hogy megtudja az ember, miket vetettek már papírra, mely zseniális ötletét írták meg 10-100-1000 évvel ezelőtt.

Véleményem szerint tehát van egy hagyományosan tanulható része a professzionális írásnak, és van a fent említett kurzusoknak egy közösségi része, ami szintén áldásos. Érdemes ezért böngészni a lehetőségeket, az érdeklődők biztosan találnak egy-egy helyi novellakört, könyvtári alkotótábort, íróképzést vagy -iskolát, ahol fejlődhetnek.

 


 

Az alkotás magánya

 

Azt gondolom, egyetlen alkotónak, művésznek sem kell magyaráznom, hogy az ő munkája nem munka. Remélem, tisztában van vele, hogy az a folyamat, amibe szívét-lelkét, idejét, pénzét öli, amiért évekig tanult, ami során érzések százai futnak keresztül rajta, az csak semmittevés, játék, dologtalanság. Kedves, gyermeteg cselekvés, amit valamilyen hóbortból éppen megfizetnek (vagy nem) – lesz ez még így se!

Az alkotás magánya számomra több jelentéssel is bír, az elsőt az előző bekezdés festi le. Ez egyfajta megnemértettség, amelyhez nehéz partnert találni. Talán csak egy másik alkotóban lehet, aki szintén ismeri az alkotási folyamat mint kemény munka jellemzőit: az anyaggyűjtést, a tervezést, a megvalósítást és az azt követő teendőket (utómunka, utánkövetés, eladás, népszerűsítés stb.).

Az anyaggyűjtésnek rengeteg módja van, például az olvasás vagy a tapasztalás. Értem én, hogy nehéz munkaként azonosítani azt, hogy regényt olvasok vagy elutazom az Alpokba, pedig így lesz táptalaja a fantáziámnak, amivel dolgozom, így születnek majd élethű, hiteles írások. Az sem tűnhet túl melósnak, hogy hason fekszem az ágyban, és morcosan nézek előre, holott lehet, hogy éppen egy kihallgatás elmés dialógusa vagy egy háborút kiváltó esemény leírása születik a homlokráncolás mögött. Mindkét előkészítő munka nagyon fontos a konkrét alkotáshoz, ami szintén nem túl „munkaszerű” egy író esetében: mindenféle furcsa pózokba csavarodni, görnyedni a gép előtt. Figyelni, ahogy villog a kurzor a hófehér lapon, motyogni, fejet rázni vagy bólogatni. Ekkor készül a nagy mű.

Én írás közben rágcsálok, bokszolok – valaki hozzáértő valószínűleg csapkodásnak nevezné –, fel-felpattanok vagy labdázok, rajzolok – ehhez legalább annyira értek, mint a bokszhoz – panaszkodom kicsit, hogy nem megy a dolog. Általában a zene segít: valaki Beethovenre esküszik, én café noise keresőszavakkal szoktam olyan megkonstruált zajok után kutatni az interneten, amelyek azt az érzést keltik, hogy egy kávézóban ülök, éppen csak nem zavar meg a pincér és a kávé is olcsóbb, ha magamnak készítem, vagy orvul megiszom a lakótársaimét. De a zene ihletetté is tesz: egy-egy csatajelenet megírásában segít az epikus betétdal, és semmi sem könnyíti meg úgy a szerelmi csalódások felidézését, szavakba öntését, mint egy Céline Dion-ballada. Érdekes, hogyan hatnak egymásra a különböző művészeti ágak, néha képeket is nézegetek, amelyek rengeteg érzelmet kiváltanak belőlem, megkönnyítve azok ábrázolását.

Mikor megteltek a lapok, minden gondolat papírra került, jöhet a szöveggondozás, a pihentetés, majd a terjesztés. Az elkészült szöveggel általában az a cél, hogy eljusson az olvasókhoz. Ehhez folyóiratoknak, kiadóknak kell elküldeni, pályázatokra, versenyekre nevezni vagy más platformokon (pl. blog, Facebook, Wattpad, magánkiadás) megosztani, népszerűsíteni. Munka, munka, munka. És persze szórakozás, hobbi, szerelem.

Azt tapasztalom, hogy egy nem ebben a világban munkálkodó embernek nehéz elképzelnie az alkotás keserű, hivatalos, „melós” oldalát, és ettől magányossá válhat az alkotó.

A magány az egyik legrafináltabb érzés a világon, mert a sok termékeny és boldog gondolat mellett rengeteg mást is hozhat magával: reményvesztettséget, kétséget, értéktelenség-érzést. Érdemes ezért szemmel és szívvel tartani a számunkra kedves alkotókat, nincs-e szükségük egy-két jó szóra, egy csendes- vagy hangostársra, egy kis szünetre a munkában.

Maga az alkotási folyamat általában nem csoportmunka. Persze akármelyik részébe be lehet vonni több szereplőt, a tapasztalásnak például van is olyan része, melyet egyedül nehezen lehetne kivitelezni, de a kreatív feladatok általában jobban működnek egyedül. És itt következik az alkotás magányának a második jelentése, a fizikai magány – vagy nevezhetnénk szükséges magánynak is.

Próbáltak már úgy dolgozni, hogy a párjuk közben a figyelmükre pályázik, hogy egy barát mesélni szeretne, hogy a gyerek előadna valamit, amelyhez közönség kell? Fúrnak, beszélnek, rádiót hallgatnak mellettünk? Nem lehet úgy haladni. A jó szöveg beszippant, nem csak az olvasót, hanem az írót is, miközben készíti, ezért be kell látnunk, hogy lehetetlen úgy dolgozni, ha nincs meg a magány.

Vannak azonban pillanatok, amikor szükség lenne más értő szemre, fülre. Az alkotó szomjazza ugyanis a magány mellett a közönséget, a hasonszőrűek társaságát, a visszajelzést. Olyan ez, mint az olvasás: a fejlődés egyik módja. Nem véletlen a sok alkotói műhely, írókör, -szövetség.

Kell tehát néhány ember, egy csoport és legalább az elején egy mester, aki nem hagy egyedül.

 


 

Az alkotás őrülete

 

Legalább öt olyan komoly pszichológiai kórkép jut az eszembe, amelynek tünetei közé tartozik a fantázia burjánzása, a visszahúzódás a saját világba, az adott szituációban nem megfelelő viselkedés, a gondolatok inkoherenciája, a szélsőséges érzelmek átélése és megnyilvánulása. Ezek a jellemzők igazak azonban az alkotás folyamatára is, mégsem nevezzük a legtöbb írót, költőt, festőt, grafikust, népművészt, zeneszerzőt etc. betegnek, őrültnek. Vagy ha mégis, azt más okból tesszük, nem az alkotófolyamata jellemzői miatt. Pedig kevés borzongatóbb dolgot tudok elképzelni, mint az éjszaka közepén az ágyában mosolygó-pityergő embert, aki partner nélküli dialógusokat folytat, miközben az üres Word-oldal kísérteties fehér fénybe vonja az arcát. Ezúton is bocsánatot kérek minden szobatársamtól, hogy ezen kellett keresztülmenniük – kárpótol azonban a gondolat, hogy én is sok hajmeresztő dolgot láttam a jóvoltukból.

A művészek az érzelmeikkel dolgoznak, ezért számomra nem is a fent leírtak a furcsák, hanem azt elképzelnem (már megint a képzelgés!), hogy valaki faarccal, egyenes háttal, megingathatatlan elmeállapotban leteszi a fenekét, és ír, méghozzá valami fantasztikusat. Hiteltelen szerelemről, halálról, barátságról, háborúról írni úgy, hogy az alkotón semmilyen érzelem nem fut keresztül, és véleményem szerint kétséges, hogy ha már a szerzőt sem érinti meg a történet vagy egy-egy szereplő, akkor a műélvezőre gyakorolhat-e hatást. Mert végtére is erre vágyik a legtöbb ember: érzelmeket adni és kapni. Ezért úgy gondolom, hogy helyénvaló az is, ha valaki rossz érzésekkel telik meg, miközben valami komoly témáról ír, és az is rendben van, ha a súlyos érzések nem múlnak el egyik percről a másikra. Erről a jelenségről többek között színészek is beszámoltak, az érzelmi bevonódás szinte elkerülhetetlen, ha komolyan beleéljük magunkat valamibe.

Korábban egy írótáborban rám szóltak, hogy ne kerüljek a karakterem hatása alá. Ez a tanács a mai napig értelmetlennek és érthetetlennek tűnik a számomra. Egyrészt hogyan kerülhetnék valami hatása alá, ami maga is az én lényem egy darabja, másrészt hogyan várhatják el tőlem, hogy semleges maradjak vele szemben, ugyanezen okból? Ki szeresse vagy vesse meg a szereplőimet, ha én magam nem? Ha úgy sikerült, hogy az nem vált ki érzelmet, az az én hibám, ha meg jó vagy rossz érzéseket kelt bennem vagy másban, akkor miért vitatná el azokat bárki? Hiszen olvasóként is azt szeretem, ha azonosulni tudok egy-egy hőssel, megkönnyezem vagy vele együtt nevetek, vagy el tudom magam határolni tőle. Persze ez is hidegrázósnak tűnhet: kitalálni személyeket és kötődni hozzájuk. De talán ez is rendben van, ha tudatában van az ember.

Felfoghatatlan számomra az az elterjedt vélekedés is, hogy a fantáziálás, szerepjáték vagy a játék önmaga valamilyen abnormális, infantilis cselekvés volna. Mindhárom nélkülözhetetlen az íráshoz (s az élethez is), és rengeteg kiváló írót, költőt ismerek, aki játékos, egyben komoly ember. A mértéken van minden bizonnyal a hangsúly. Alkotóként ki-belépkedhetsz ennek a módosult tudatállapotnak az ajtaján. Ha a kedved úgy tartja, nagyra tárod a kapuit, és elmerülsz a saját világodban, de el is tudod azt hagyni, mikor a helyzet úgy kívánja. Idővel – ha nem is tanulod meg a helyén kezelni a kalandozó gondolatokat – kifejlesztesz olyan technikákat, amelyekkel magasan tudsz funkcionálni az életben, miközben fejben talán teljesen máshol jársz. Erre tökéletesen alkalmas például a kiváló pókerarc vagy a bájosan semmitmondó Mona Lisa-mosoly.

A karakter- és helyzetalkotás mellett különösen fontos egy prózaíró esetében a valósághű párbeszédek megkonstruálása, amely talán a leglátványosabb folyamata az írásnak. A hangosan kimondott párbeszéd ugyanis egészen máshogy hangzik, mint a leírt. A saját módszerem a dialógusok felolvasása, a mondatok, szavak próbálgatása, míg nem válik elég élethűvé a beszéd. Így tárgyalok, vitázom, viccelődök az általam megkonstruált emberekkel egy másik, kitalált szereplő bőrébe bújva. Azt hiszem, ha nem lenne valami kézzel fogható eredménye ennek a munkának, valóban ijesztő lenne. De a folyamat végén a megalkotott szereplő, az életszagú dialógus, az elbeszélt történet ott rejlik az oldalak között, és csak arra vár, hogy valaki olvassa, átérezze. Az elkészült mű fölött érzett öröm pedig megéri azt a kis őrületet.

 


Főoldal

2022. július 18.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png