Ütőér

 

V__r__sk__ry_D__ra.jpg 
(Gera Imre felvétele)

 

Vöröskéry Dóra

 

Madarak a dobozban

 

Mikor megkeresett a Bárka azzal, hogy tárcarovatot vezessek, a gondolataim két vágányon indultak el. Az egyik az ez király és remek kihívás felkiáltások mentén vezetett, amelyet rengeteg ötlet és mondanivaló szegélyezett. A másik sínpár mellett ellenben kopár volt a táj, csak egy tábla hirdette, hogy nem tudok tárcát írni. Még sosem csináltam. Amúgy is ki olvas ma még tárcát? És főleg, ki olvasná éppen az én gondolataimat? Ezt megvitattam magammal, viszonylag gyors és nagyon egyhangú volt a meccs, és hát itt vagyunk.

Végiggörgettem az elmúlt egy év írásait, és eszembe jutott az összes felemelő és gyötrelmes pillanat, mikor csak úgy folytak a szavak, és mikor még egy kósza téma sem akadt a környezetemben, vagy legalábbis éppen úgy éreztem. Most egy kicsit fogom a fejem (nem szabad amúgy szépírásban az egy kicsit használni, meg az amúgyot sem, mert rontják a szövegminőséget, de itt tényleg csak egy kicsit történik a dolog), és olvasgatok, és nem értek egyet maradéktalanul a tavalyi Vöröskéry Dórával.

Mikor összeállt az első kötetem, a szerkesztő partnerként kezelt. Átbeszéltük a novellákat, vajon melyiknek van hely a kötetben, melyiket rejtse inkább az asztalfiók az idők végezetéig. Zsolttól sok irodalmi és életbölcsességet tanultam, javasolta például, hogy legyen sokszínű a bemutatkozó kötet, ha így érzem a magaménak, keveredjenek a műfajok és a témák, vállaljam be, mert mindegy, hogy sikerül, 20-30 év múlva úgyis le akarom majd tagadni. Én pedig azt válaszoltam nagy fiatalosan és bátran, hogy nem lesz ilyen, mert akkor az voltam én, és ezt majd elfogadja a negyven éves Vöröskéry. Visszatérhetünk rá később.

Az első kötet mindenesetre vízválasztó volt, belépőkártya az igazi irodalomba. Megtanultam, milyen borzasztó a csend, ha nem jön visszajelzés a kötetre, majd ez felértékelődött néhány kritika után, majd az is felértékelődött, ahogy telt az idő. Rájöttem, milyen édes és terhes tud lenni egy díj, meg hogy úgy igazán hogyan is működnek a dolgok, és hogy erről még nem tudok írni. Hogy milyen a kötet utáni depresszió, amit nem neveznék depressziónak, természetes, hogy nagy munka után megpihen az ember, elég régen meg van ez írva.

Borzasztóan tájékozódom. Szerencsére úgy neveltek, arra biztattak a szüleim és a nagyszüleim, hogy nem baj, ha nem tudom, hova tartok, csak menjek, amerre az orrom visz és csináljam, és ha érzem, hogy nem jó, akkor csináljam máshogy vagy menjek máshova. Ezzel annyira egyetértek felnőttként, hogy ma is így teszek. Határozott léptekkel palástolom a holdkórosságot, rosszul tolerálja ugyanis a mai társadalom többsége, ha nem tudod – lehetőleg számszerűsítve elmondani –, hogy pontosan mit is csinálsz most és hova tartasz.

Egy rendszer mindig egyensúlyra, rendre törekszik, még ha az patológiás is. Rendszerezni, dobozokba pakolni a tárgyakat, embereket, hogy egy kicsit szűnjön a káosz (ami nem teszi természetesen), és meglegyen az az illúziónk, hogy a címke felragasztásával valamicske értést és hatalmat szereztünk a doboz tartalma felett. (Ez most egy még elmélkedősebb, merengősebb gondolatfolyam, mert számot vetek az irodalmi jelenlétem fölött.) Nehéz kerülgetni a sok dobozt, erőlködni, ha megpróbálnak betuszkolni, még ha látják is, hogy nem fér bele az ember. Megmondták például, hogy nem értik, miért van bazmeg az ifjúsági szövegben, hogy nem vagyok bölcsész, vagy hogy vagyok vicces nő létemre, miért a KMTG-nél publikálok ilyen értékrenddel, hogy olvashatok ponyvát, miért gondolom, hogy bármilyen témáról lehet írni? A Röpképtelen madarak egyik bemutatóján egy kritikus odajött és felállította előttem a kötetet – ez egy kedves jelenet volt –, és megkérdezte, hogy ez mi? Hát mondd meg te, gondoltam akkor és most. Izgalmas terep az irodalom is, lehet benne bolyongani és rengeteg emberrel találkozni, és ahogy a nagypapám ránk hagyta: a rosszakon meg meg lehet tanulni nevetni.

Egy éve kezdtem el az Ütőér rovatot, és most nem érzem úgy, mintha nagyot kéne mondani a végére. Izgalmas utazás volt ez, nekem mindenféleképpen, remélem az olvasóknak is, a laza határidőkezelésem miatt Éva főszerkesztő-helyettesnek is (bocsi) – legalább két embert biztosan megmozgattam.

 


 

Mikor nincsenek szavak

 

A kocsmai félhomály és a sörmámor remek alap a búsongáshoz

. A minap az egyik barátommal nosztalgiáztunk az első publikálásról és a pályakezdés mindenféle nyavalyájáról, mikor a sörtől megbátorodva bevallotta, hogy ő bizony alkotói válságban van. Megjelent az első kötete, amivel elégedett, ám egyre gyötri a gondolat, hogy mi lesz most? Mi fog történni vele, az íróval, ha elapad az ihlet és elfogynak a szavak?

Mivel két könyvvel én már dupla olyan tapasztalatlan és legalább egy évvel idősebb vagyok, nagyon bátran osztogattam a biztatást: az ihlet nem hatósági áras csirkemell, nem fogy el csak úgy. A szavakkal kapcsolatos kérdése viszont gondolkodóba ejtett.

Korábban dolgoztam telefonos és chates operátorként egy ifjúsági lelkisegély vonalnál, ahol a szavaknak – értelemszerűen – különösen nagy súlya volt. Számomra ott nyert igazán értelmet az a mondat, amit csak régi-régi filmekben és idős emberek szájából hallottam: erre nincsenek szavak. És tényleg, olyan semmiségnek és felesleges dolognak tűnik bármit is mondani a tragédiákban vagy a meghitt pillanatokban. Mintha a szavak meglopnák ezeknek az eseményeknek a szentségét, a fenségességét. És ugyan, mégis mit mondanál annak a gyereknek, akinek az imént törte össze a szívét az igazi szerelem, akinek a szülője percekkel ezelőtt kevert le egy részeg pofont, vagy akinek nem tudod kivenni a sírásából, hogy mivel bántják az iskolatársai. A jelenlét, ami segít, hogy nincsenek egyedül, és bár a vállukra nem tudjuk tenni a kezünket és melléjük sem ülhetünk, egy-egy hümmögéssel és végtelen hallgatással ott vagyunk a vonal végén. (Meg persze a professzionális segítés minden más eszközével.)

Ennél a szervezetnél rengeteg beszélgetés zajlott a kifejezésekről, a saját hangunkról is. Fontos, hogy minden segítő a maga szavait használja, mert idegenként szólnak a másoktól kölcsönvett kifejezések. És van néhány szó, amit érdemes kerülni, például a sajnálat és az együttérzés.

A sajnálatot azért hagyjuk el, mert egyenlőtlen kapcsolatot teremthet, és visszafelé is elsülhet: értheti bárki a lesajnáló formájában. Érdekesebb felvetés, hogy az együttérzés kifejezése is megfontolandó, hiszen az empátia a segítő munka alapja, az érzéseinkkel tudunk kapcsolódni más emberekhez. A témában a fókuszt arra a kérdésre szűkítsük, hogy mennyire érvényes ezt a szót használnunk? Van egy elképzelésem arról, hogy mennyire szenvedhet a másik, de át tudom-e igazán érezni az ő helyzetét? Felsejlik előttem a szociális munka alapszak egyik professzora, aki javasolta, hogy segítéskor ne dobálózzunk olyan nagy szavakkal, mint a megértelek vagy az átérzem, mert legtöbbünk van olyan szerencsés, hogy nem érti a másik szenvedését: milyen éhezni, igazán elhagyatva lenni, háború elől menekülni. Kavarog egy erős érzés bennünk, amivel tudunk kapcsolódni, de a megértem szó semmiképpen sem alkalmas annak a leírására.

Amiről nem tudunk beszélni, arról hallgassunk – bízta Wittgenstein ezt a bölcsességet az emberiségre. Hogy ne kelljen keresztet vetnünk az írókra, költőkre – mert igen keveset tudunk mi legtöbben –, úgy kotnyeleskednék bele a világ egyik leghíresebb filozófusának egyik leghíresebb mondatába, hogy amiről nem tudunk, arról kérdezzünk és hallgassunk. Ezt teszik a segítő szakemberek, az igazán bölcsek és az írók, ha anyagot gyűjtenek vagy történetet szimatolnak. (Azért egészítettem ki a mondatot, és nem süllyedtem mély hallgatásba, mert néhány tárcával lejjebb villog az Arról, hogy mit lehet és mit nem cím, mely alatt kikértem magamnak, hogy megmondják, miről szabad írni.)

Aztán hosszú évek gyakorlatával rájön az ember, hogy a szavak egyébként az író szándékától független, önálló táncra kelnek az olvasó fejében, és a leggyönyörűbbnek megálmodott valcer is átváltozhat pattogós sztepptánccá vagy posztmodern szédelgéssé. Ahogy a segítő szakmában is úgy érti a kliens a szavainkat, ahogy szeretné vagy éppen tudja. Képlékeny iparág mindkettő, de az egyik legnagyobb erejük is ebben rejlik: van lehetőség a kommunikációra.

A szavak nem tudnak végleg elfogyni, ám néha nem árt nekik, a csend ugyanis segít meghallani másokat és tisztán gondolkodni.


 

A soha meg nem született történetekről

 

Az elmúlt évek nem kímélték a művészvilágot, sok neves kortárs hagyott el minket. Minden kiadó és folyóirat a saját halottjának tekinti a nála publikáló elhunyt szerzőket. A halálhírekre a Facebookot elárasztják a fekete keretes posztok, az elhunyt hirtelen méltatlanul el nem ismert tehetség és közszeretetnek örvendő személyiség lesz. A jogosan feltett kérdésre, hogy miért nem inkább éltében szeretjük az embert, magától értetődik a válasz: holtában azért sokkal könnyebb. De ez a tárca nem a közösségi médiás gyászképmutatásról vagy a csillapíthatatlan közlési kényszerről szól, hanem a soha meg nem született alkotásokról.

Az irodalom összeköt, a művészet, a közös szenvedély tud olyan erős köteléket képezni, mint a vérségi leszármazás vagy a szerelmi kapcsolat. A művészet mindig is az érzelmekről szólt, az energiák korlátok nélküli (f)elszabadításáról. Érthető hát, hogy az alkotók között is hatalmas erők munkálnak: vágy, irigység, harag, öröm. Szerelmek és barátságok köttetnek, mint minden közösségben. Van egy belső kör, egy kicsi terem az íróknak, festőknek, táncművészeknek, origamistáknak és üvegdarabokból lámpát építőknek, ahová csak azok léphetnek be, akik értik, hogy mit is jelent alkotni, még ha ezt mindenki máshogy éli is meg. Megtalálják az ajtót, és hirtelen ott teremnek a többiek között. Bár az évente újonnan megjelenő kötetek rekordmagas száma nem erre enged következtetni, de szűk kör az íróké, nagy űrt hagy hát, ha valaki távozik.

Az elmúlással nem csak a régi szép vagy kevésbé szép emlékektől kell elbúcsúznunk, hanem a be nem teljesült lehetőségektől is. Csukás István kérdezte az egyik versében, hogy „Hová tűnt húsz kiló Csukás István” és hogy a hússal ugyanannyi lélek is távozott-e? Én azt kérdezem, hogy a végén, nyolcvan kiló Csukás Istvánnal együtt hány meg nem írt Pom-Pom karakter szállt sírba?

Volt-e még Böszörményi Gyula kisujjában néhány ezernyi kalandos oldal és elmés párbeszéd? Mi lesz a hősökkel, akiknek nem került pont a történetük végére, és a félbehagyott mesék fölött görnyedő olvasókkal?

A gyászmunka végén meg kell békülnünk a megváltoztathatatlannal, és el kell köszönnünk a soha valóra nem váló csodáktól is, mert az emberek igenis pótolhatatlanok, és ahogy ők írtak, úgy már nem tud más.

Ha egy praktikus tippet adhatnék bármilyen olvasó embernek, az lenne, hogy ne vágjon bele például kortárs sorozatokba, amíg nem került a zárókötet kézirata is a kiadóhoz, nehogy sírás legyen a vége. A kevésbé érzékeny lelkűeknek persze lehet, hogy könnyebb, vagy akár azt is gondolhatjuk, hogy a szituáció remek lehetőséget teremt a fanfictionnek: törhetjük a fejünket, mi hogyan kanyarítottuk volna a hősök útját. Csak az soha nem olyan, mint az eredeti.

A vámpíros, vörös pöttyös könyvek csillagkorában rendkívül népszerű volt egy sorozat, amely egy topmodell életét mutatta be, aki havonta egyszer szőrös-harapós, holdat vonyító jószággá változott. – Bevallom, kortárs szépíróként különös élvezettel tölt el a Bárkaonline-ra leírni, hogy vérfarkas szupermodell volt. – Az online ifjúsági fórumokon azonban megjelent a figyelmeztetés, hogy az író elhunyt, egy befejezetlen történettel állunk szemben, ennek fényében szeressen bele bárki.

Mikor az Íróakadémián elkezdtem a munkát a mentorommal, Zsolt gyorsan végigszaladt a 21 éves Vöröskéry (akkor még nem is!) Dóra összes novelláján, majd kifejezte abbéli félelmét, hogy nem olvashat tőlem többet. Elképzelhető, hogy ez egy pedagógiai fogás volt, hogy munkára ösztökéljen – bejött –, de akkor is nagyon jólesett. És milyen igaza volt: elfogyhat az idő. Mert a történetek, azok nem tudnak elapadni, maximum mi magunk nem vesszük észre őket, mert más rabolja el a figyelmünket.

Valamilyen magvas gondolattal szerettem volna útnak engedni az olvasót, de inkább egy kicsit hazabeszélnék: igyekezzünk írni, kedves kortársak, nem tudni ugyanis, hogy mennyi idő jut. És mégiscsak jobb egyenes háttal állni a végén, és a van még bármi, amit szeretne elmondani kérdésre úgy felelni: nincs, köszönöm.

 


 

Mese, monda, mítosz

 

3200 éve biztosan mesélünk, abból a korból származik ugyanis az első írásos mesetöredék. A saját munkáim kapcsán rendszeresen szóba kerülnek a mesék, mondák, mítoszok. Érezhetően sokat merítek belőlük, rengeteg elemük megjelenik a szövegeimben. Szeretek a tipikus karakterekkel (bölcs útbaigazító, hűséges kísérő, a kalandok útjára lépő főhős), meseszámokkal és varázstárgyakkal dolgozni. Ezek a kollektív tudásnak az elemei, megágyaznak egy komfortos világnak, ráadásul ismerősek a gyermekkorból, így a legtöbb ember érti, ha róluk olvas.

A mesei fordulatokat azonban szeretem kiforgatni. Az igazságos világba vetett hit a klasszikus mesék alapelve: a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz a büntetését, és bármit meg lehet változtatni. Ez a valóságban természetesen nincs így, vajmi kevés dologra van befolyásunk és az élet igazságtalan. A mesék ereje a sok kalandon, boldog pillanaton és tanulságon kívül ebben is rejlik: hogyan küzdjünk, higgyünk, reméljünk. Egyszerűen tudni kell a helyén kezelni a mesék üzenetét, érteni, hogy nem egy csalóka álomvilágba akarnak csábítani minket. Egy igazságos világban oka van a jó és a rossz dolgoknak. Ha valakivel szörnyűség történik, keressük a felelőst, az okot, mert szeretnénk védeni magunkat attól a gondolattól, hogy ez velünk is megtörténhet bármikor. Ez természetesen csak illúzió, épp az a balesetek, katasztrófák, bűncselekmények lényege, hogy az áldozatok rosszkor voltak rossz helyen, nem tehettek arról, ami történt.

Hibás elgondolásnak tartom azt, hogy a klasszikus mesékben ez az üzenet nincs elrejtve, hogy eltávolodnának a természetes eseményektől. Épp az a lényeg, hogy természetesnek mutatják a változást, a véletlent. Gyakoriak az olyan fordulatok, hogy valaki hirtelen meghal, eltörik a kocsi kereke, rossz a termés az évben. Ezt csodálom a mesékben.

Az egyszerű szövegezés és cselekmény, a lírai tömörség és az erős szimbólumok, üzenetek adják a mesék komplexitását. Kevés olyan műfaj létezik, amelyben lehet hatalmas gondolatokkal dobálózni anélkül, hogy didaktikussá válna a mű, vagy elveszítené a közérthetőségét.

Van az az olcsó közhely, hogy akinek nincs múltja, jövője sincs. A múlt ismerése önmagunk ismerését jelenti, azt a bizonyosságot, hogy tudom, miért vagyok olyan, amilyen, honnan jöttem, milyen utat jártam be. A történetmesélés rengeteg funkciója közül a múlt őrzése az egyik legfontosabb. A mesék, mondák és mítoszok magukon viselik a kor lenyomatát, megfelelnek az adott értékrendszernek, bemutatják a hitvilágot, egy-egy emberi történetet, amelyben minden részletnek jelentősége van. A családi legendáriumok is ugyanilyen funkciót töltenek be. A kimondott, leírt szavakon túl persze érdemes az elhallgatottakra is figyelni.

Popper Péter szerint, ahol a kultuszt gyerekjátéknak, a mítoszt pedig mesének tartják, ott barbárság honol. A modern pszichológiában a meseterápia éli aranykorát, az irodalomban pedig a mesék. Soha korábban nem foglalkoztunk ennyit az emberi pszichével, a gyermeki lélekkel, amelyek, úgy fest, hogy a mesék nyelvét beszélik.

Az, hogy mitől válik egy mese örökérvényűvé (lehet-e egyáltalán ilyen?), nagyon nehéz kérdés. A mítosznak és a mondának is vannak hősei, nagyszerű nők és férfiak, csodatevésről és világkeletkezésről beszélnek. A mesék nem feltétlenül vállalkoznak ilyen nyíltan nagyot mondani, épp ezért, talán hasonló, mint a divat: nem tudni, melyik történetet kapják fel. Klasszikus elemekkel azért nem tudunk mellé lőni, ha meseírásra adjuk a fejünket: amint megvan a hősünk, akivel könnyű bárkinek azonosulnia, indulhat is a kalandozás. Szükség van sok viszontagságra, egy-két jó- és rosszakaróra, néhány csodatárgyra vagy beszélő állatra, a nagy-nagy kihívásra és a jól megérdemelt győzelemre. Így épülnek fel a rövid és hosszú mesék, legendák, fantasyk is, Joseph Campbell egyik leghíresebb műve, Az ezerarcú hős bő lére eresztve értekezik erről. A mély érzelmeket, magvas gondolatokat és az új ötleteket nem lehet megspórolni, de úgy fest, ezekhez a műfajokhoz van egy jól bevált recept, használjuk hát bátran.


 

Az irodalomoktatásról

 

A minap egy általános iskolában jártam, rendhagyó irodalomórára hívtak. Szeretek gyerekekkel, fiatalokkal időt tölteni, nekik írni. Alkotóként csöppet félem ezeket az őszinte műértőket, ellenben rajongok az egyszerű életfilozófiájukért, mely felelevenítéséért a felnőttek komoly százezreket, milliókat fizetnek ki az önismereti kurzusokon, pszichoterápián.

Segítő szakemberként több területen is foglalkoztam gyerekekkel, szeretem az energiájukat, kreativitásukat, rendíthetetlenségüket. Ritkán megyek iskolákba felolvasni, és általában izgulok előtte, mert szeretnék jó élményt szerezni a gyerekeknek, ami az elmaradt tanóra élményén túl ad valami mást is. Nincs pedagógusi képesítésem, és bár sok ötletet találni a neten, inkább ösztönös óraadónak nevezném magam.

Sokan sokszor megírták ezelőtt, hogy a nehéz táska, az egyhelyben ülés, a nagylétszámú osztályok, a napi 8-9-10 óra munka (még a felnőtteknek sem lenne szabad ennyit dolgozni) és a szakemberhiány miatt tökéletesen korszerűtlen és egyáltalán nem gyermekközpontú az oktatási rendszerünk. Szenteljünk hát néhány hálás sort, gondolatot azoknak az elhivatott felnőtteknek, akik utolsó erejükből kitartanak.

Az iskola életre szóló tapasztalatokat ad, bármiben fogadnék, hogy nincs olyan ember az olvasók között, aki nem tud felidézni egy-két emlékezetes (legyen olyan jó vagy olyan rossz) mondatot, helyzetet az iskolából. Különösen fontos, hogy milyen szakemberek (pedagógus, gyógypedagógus, szociális munkás, pszichológus) vannak a gyerekek közelében, ugyanis semmi sem elviselhetetlen, ha van, aki mellettünk áll. (Ehhez a rendszerhez természetesen a támogató családi háttér és egészséges kortárs kapcsolatok is hozzátartoznak.)

Szoktak kérdezni az egykori magyartanáraimról, vagy a véleményemről a kötelező olvasnivalókat illetően. Erre mint gyermek- és irodalomszerető válaszolok.

Sosem szerettem a kötelezőket. A legtöbbet nehezen értettem, pedig mindig is bő szókinccsel rendelkeztem, és még szívesen is olvastam. Unalmasnak és céltalannak találtam a kötelező irodalommal töltött időt, legfeljebb irattak belőlük egy dolgozatot, és akkor kipipáltuk, hogy ez is megvolt. A mai napig emlékszem a Kincskereső kisködmönre, mert annyira elborzasztott, hogy torokgyíkban meghalt a főszereplő húga. Nehezen ugyan, de el tudom fogadni, hogy például nincs forrás felszerelni okoskütyükkel minden iskolát, arra azonban nem találni jó mentséget, hogy miért olyan könyveket olvastatunk a gyerekekkel, amiktől megutálják az olvasást.

Messzire vezetnek azok a kérdések, hogy ami most van, az megfelelő-e, vagy csak ez a szokás, és ha már beismerjük, hogy nem jó valami, akkor mit és hogyan, milyen gyakran kellene változtatni? Az azonban kétségtelen, hogy a nem gyerekbarát irodalommal megfosztjuk a fiatalokat egy elképesztően fontos élménytől, ami az egész életükre kihat, és felnőttes gőggel még azt is állítjuk, hogy ez az ő érdekük, és mi jobban tudjuk. Ha márpedig azt firtatjuk, kiről feltételezzük, hogy a legjobban tudja, az kétségtelenül egy képzett irodalomtanár, aki mindennapját a gyerekek és a könyvek között tölti. A tanároknak biztosított nagyobb autonómia azt jelenti: bízom a szaktudásodban, amely bizalom mindenféle munka, együttműködés alapja kellene, hogy legyen.

A leggyakoribb érv a jelenlegi kötelezők mellett, hogy klasszikusok és a kultúránkat hordozzák. A kultúrát, az adott kor lenyomatát természetesen minden egyes mű viseli – még a rosszak is, klasszikusoknak pedig nem vagyunk híján. A közös tudás megteremtése véleményem szerint fontos, de közel sem mindegy, hogy milyen érzések kapcsolnak össze. Az öröm a közös olvasnivaló és megszerzett tudás fölött és a büszkeség a szépen művelt nyelvre és értőire, csodás. És bár remek csoportképző az utálat a közös ellenség (a tanár és a kötelező irodalom) iránt, nem sok jó sarjad belőle.

Aki látott már gyereket vagy bármilyen korosztályú embert, az tudja, hogy ami kötelező, az büdös. Hiszen miért is lenne kötelező, ha jó lenne? És mégis, hogy lehet egyszer az olvasás szépségéről beszélni, majd utasítani a diákokat rá? Ugyanolyan, mint a kötelező önkéntes gyakorlat. A legtöbb ember szeret választani, megosztani a véleményét, nincs ez másként a fiataloknál sem, és biztosan hihetetlen, de tudják, hogy mit szeretnének. Az ő jelenlegi világukhoz közel álló irodalmat talán elolvasnák, esetleg még meg is értenék, szeretnék, és ki tudja, még az is előfordulhat, hogy olvasó felnőttekké válnak ennek hatására. És az sem volna rossz, ha az iskolában oktatott magyar irodalom java nem csak idealizált, halott írókból és költőkből állna.

Hozzánk sosem jött kortárs író, az én fejemben is olyan gondolat élt, hogy minimum amerikainak kell lenni ahhoz, hogy életében az embernek polcra kerüljenek a könyvei. Egyetlen élményem van a kortárs irodalommal, mikor Bárka-estre vittek el minket a középiskolában, és kicsit tágabbra nyílt a világ ajtaja. Szerintem ez egy szép szimbolikus mondat itt, a Bárkaonline Ütőér rovatában néhány évvel később, több kötettel a hátam mögött.

 


 

Arról, hogy mit szabad és mit nem

 

Nagyon érdekes interjús tapasztalattal gazdagodtam nemrég. Aki hosszú ideje űzi az irodalmat, biztosan tudja, hogy el lehet különíteni néhány interjútípust. Az első, amikor épp csak megkapargatjuk a felszínt, elmeséli az alkotó, hogy mióta és miért ír, kiket szeret olvasni. Egy másik típus, mikor előkerül néhány érdekes kérdés, aminek látszólag semmi köze az adott író életművéhez, majd az interjú során ki is derül, hogy a kérdező vélhetően bele sem lapozott a szóban forgó kötetekbe. A harmadikba sorolom az igazán tartalmas beszélgetéseket, ahol értő és érdeklődő felek ülnek egymással szemben.

Ez a megesett eset a harmadik típusba tartozik, remek eszmecsere kerekedett, tudományról, hitről, társművészetekről, szociális munkáról beszélgettünk. Egy pillanatban azonban úgy éreztem, ingoványos talajra tévedtünk. A humorról, a nők helyzetéről és felelősségi körökről volt szó. A humort azért érzem összekapcsolhatónak az utóbbi két témával, mert vissza-visszatérő kérdés, hogy szabad-e nevetnünk azon, amin inkább sírnunk kellene, meddig terjed a jóízlés és a tapintat a humorban, és honnantól veszi át a nevettetés helyét a gúny. Humor-e még az, ami sért, fájdalmat okoz valakinek, és lehet-e úgy viccelni, hogy az senkiben ne keltsen rossz érzést? Van-e olyan téma, amit nem vehet a nevettető a szájára, és hány embernek az érzéseire kell tekintettel lennie egy alkotónak?

Régi kérdések ezek, talán senkinek sem okoz meglepetést, hogy igazság nincs, csak vélemények. Számomra a szándék és a belátás a két legfontosabb tényező ebben a kérdésben. A művész nekiülhet olyan szándékkal is a munkának, hogy most jól megmutatja ennek meg annak, helyre vagy nevetségessé teszi ezt meg azt. Meg gyengédebb motivációval is. Persze a szándék csak az egyik, rejtett oldala a kommunikációnak, ami műértés során alakul ki az olvasó és a mű között. A másik a befogadón múlik. Mit hallok, mit akarok kihallani az adott műből, mit feltételezek az alkotó szándékának? Egészséges környezetben egy ilyen szituációból izgalmas beszélgetés növi ki magát. Kérdezek, válaszolnak, utána fordítva, törekszünk a másik megértésére, az érzések elfogadására. Egyre többször tapasztalom, hogy kincs a jó beszélgetés, aminek van súlya, ahol a felek vigyáznak a másikra és magukra. Művészet, kemény munka ez is.

A belátást emlegettem még korábban. El kell fogadni, hogy néha a legjobb szándék ellenére igenis megbántunk valakit. Hozzátartozik a hétköznapokhoz. Az azonban talán nem lesz meglepő, hogy ebben a helyzetben is kiváló párbeszédeket lehet folytatni, a korábban leírt recept alapján, sok-sok alázattal. Az egyik legkedvesebb oktatómmal sokat vitáztunk a szociális munkás képzés alatt arról, meddig lehetünk toleránsak az intoleranciával szemben. Bárki takarózhat azzal, hogy túlérzékeny műfogyasztóval találkozott vagy ő egy szándékosan félreértett alkotó, ahogy olvasóként is nagyon könnyű addig tekerni egy-egy szót, mondatot, míg kellően sértővé nem válik. Ez az irodalom, a művészet csodája. Ha akarom, jó, ha akarom, rossz.

Miután a humor kérdéskörét megtárgyaltuk, szóba került a női nem, melyet az egyik novellámban karikíroztam. Nagyon érdekesnek találom a társadalmi szintű tabusítást, moralizálást és erkölcsi nevelést. Egy online kritikában megfogalmazták, hogy tanuljam meg, hogy bármiről nem kéne írni, és amúgy hímsoviniszta vagyok. Ez kicsit összezavart, mert néhány nappal korábban kaptam egy visszajelzést, ami szerint femináci vagyok – ugyanazon novella miatt –, és akkor hirtelen nem tudtam, hogy mi van.

Rengeteg gondolatot elindított ez az élmény, kezdve az online véleményháborútól az író személyének vizsgálatán át a társadalmi idomításig. Néha úgy érzem, hogy annyiban igaza volt a kommentelőnek, hogy vannak olyan érzékeny témák, amik ha egyáltalán szóba kerülnek, valaki már rá is harap. Aktuálpolitika, kisebbségek, gender – annyi fontos dolog, amiről beszélni kellene. Nehéz azonban bátorságot gyűjteni egy-két ilyen reakció után.

Egy interjúsorozat keretében sorra olvasom, hogy milyen nagy szavakat és tetteket várnak a pályakezdőktől már befutott írók, költők, akik mintha elfelejtenék, hogy milyen nehéz is az elején megszólalni, és milyen könnyű beletörni abba a sablonba, amit felhúznak körénk.

És ezzel el is érkeztünk a felelősségi körökhöz. Mindenki mindenkiért – ha engem kérdeznek. Már persze nem lehet az én kizárólagos hibám a másik rossz érzése (kivéve, ha egyszerűen bántom őt), de a saját tetteimért igenis komoly felelősség terhel.

Az irodalom kapcsán pedig fontos kérdés, hogy meddig terjed az író felelőssége? Egy-egy novella profin megkomponált műalkotás, minden jelzőnek és kötőszónak megvan a maga szerepe. Olyanok, mint a zongora billentyűi: tudja az alkotó, hogy milyen hangon fognak megszólalni. A propagandaszövegeknek, nyílt leveleknek, dalszövegeknek, mottóknak, sírfeliratoknak, az összes írásos szövegnek szándéka, célja van. Gyakori azonban, hogy a megszólaltatott dal valamennyi szívben máshogy dübörög, más húrokat penget meg. Hogy azzal ki mindenkinek van dolga, jó kérdés.


 

A könyvpalotákról

 

„Sokat elárul egy társadalomról, hogy miként bánik az elesettekkel.” – nyilatkozta egyszer José Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke. Számomra vitathatatlannak tűnnek a szavai, és valahogy ez a mondat jutott eszembe, mikor egy kisváros szakadt könyvtárában bolyongtam. Talán az is rengeteget elmond egy társadalomról, hogyan festenek a könyvtárai, milyen funkciót töltenek be, mennyire látogatottak, mekkora a választék.

Ha elmész egy kosármeccsre, abban biztos lehetsz, hogy a játék iránti szeretet közös benned és a többi nézőben. Így van ez a könyvtárakkal is: valamiféle hazatérés-érzés száll meg, mikor belépek a kapuján. Halk papírzörgés üli meg, könyvbarátok susognak, lehet tanulni és olvasni. Ha beszélsz nyelveket, nincs olyan könyvtár a világon, ahol ne találnál egy-két kötetet, amely az ismerősség-érzésével ajándékoz meg.

Az ókorban szentélyeket építettek az írott tudás védelmére, tisztelték és óvták őket, szimbólumai voltak a szellemi nagyságnak, a műveltségnek, a tudásnak.

Egy évig éltem Németországban, ez alatt rengeteg időt töltöttem a legkülönfélébb városok könyvtáraiban, amik rengeteg titkot elárultak a város lakóiról. Freiburg egy egyetemi város, nagy múltú, de a jövőbe tekintő, zöld szellemiségében – már amennyire egy város lakóit ilyen könnyedén egy kalap alá lehet venni – és területileg. Sokan utaznak, ücsörögnek e-book olvasóval, ennek megfelelően viszonylag kevés fizikai kötettel, ám nagyon gazdag e- és hangoskönyv kínálattal rendelkezik a városi könyvtár. A torrentezést nagyon szigorúan büntetik az országban, ezért szinte mindenki előfizetője valamilyen streaming-szolgáltatónak, ám még ezzel együtt is meglepően sokan kölcsönöznek DVD-ket, amiket ma már szintén csak a könyvtárban találni. Furcsa keveredése ez az idővel való haladásnak és a megszokotthoz való ragaszkodásnak, olyan, mint a műemlékvédelem alatt álló épületbe költözött szupermarket vagy a jövőkutató, aki Nokia 1600-at használ.

Ami változatlan: gyermekkönyből több ezret találni, és még mindig papíralapon a legnépszerűbbek. Vásárlásnál is tartják a helyüket a mesés kötetek, úgy tűnik, a gyerekirodalom az, amire hajlandóak vagyunk rengeteg pénzt kiadni.

Budapesten a Szabó Ervin könyvtár üzemel városi könyvtárként. A főépülete impozáns, a polgári Budapest fénykorát idézi, mikor a kulturális élet kávéházakba tömörült, és a fiatalok versekkel szórakoztatták egymást ebéd közben. A fiókkönyvtárak pedig érdekes tükröt tartanak a kerületeknek, megéri egyszer kíváncsi szemmel végigjárni őket. Azt hiszem, volt egy időszak, mikor a könyvtárakba csak az igazán elhivatottak jártak, ma azt látom azonban, hogy könyvtárazni ismét trendi: beülni olyan kis lezárható kávésbögrével és pötyögni a laptopon. Egyszer szinte úgy kellett kimenekülnöm a Központi Könyvtárból, mert a művelődő sokaság nagyobb zajt vert, mint az utcai forgatag. Szép novella születhetne ilyen groteszkségből.

A gyorsan rohanó világban olyan apró szigeteknek tűnnek a könyvtárak, ahol egy kicsit megáll az idő, nem lehet telefonálni (vagy legalábbis egy jó helyen lepisszegnek), és gyorsabban dolgozol (vagy csak az internet nem bírja betölteni a sok-sok felesleges oldalt munka közben, és egyszerűen csinálod a dolgod). Az elkövetkező időszakban pedig több űrt is be fognak tölteni: lassan az új könyvek luxuscikknek számítanak, és egyes könyvtárakban számos olyan olvasóval lehet számolni, akik nem tudják otthonaikban megoldani a home office-t, tanulást vagy ami még borzasztóbb: a fűtést. Az más kérdés, hogy a könyvtárak miből fogják a fenntartást fedezni, mert könyvtárjegyekből és büntetésekből nem futja a gázszámla.

Az első Covid-időszak példátlan bezárásokat eredményezett: a könyvtári szolgáltatások, beleértve az épület adta biztonságot is, elérhetetlenné váltak. Csepp csak a tengerben, ha arra gondolunk, hogy hányan haltak meg vagy maradtak jövedelem nélkül. Úgy gondolom azonban, hogy a puszta létezéshez szükséges dolgoknál (pl. víz, étel) éppen csak egy szinttel vannak magasabban a könyvtárak a Maslow-piramison, ha a munkahely, a biztonság vagy a melegedő szerepét töltik be.

Méltatlan ez a mostani szituáció mindenféle kulturális intézménnyel szemben, ugyanis éppen a létbiztonságot megingató helyzetekben fontos, hogy kapaszkodhasson az ember valamibe, legyen az a természet, a család és a barátok, a hite vagy a művészet. A lelki egészséghez mindenképpen hozzájárul, és tarthatunk ott hamarosan, hogy a testihez is – már ha feltételezzük, hogy e kettőt külön lehet választani. Érdemes hát elgondolkodnunk, hogyan bánunk ezekkel az épületekkel, intézményekkel, szolgáltatásokkal, mert ha lekicsinyeljük őket, akkor közvetve a használóik problémáit, szükségeit söpörjük félre.

 


 

Örök harc

 

Amikor az Alkonyat-filmek kilőttek Hollywoodból, általános iskolás voltam. Élénken él bennem az a pillanat, ahogy a lányöltözőben felcsapott a vita heve, mikor az egyik osztálytársam kijelentette, hogy hamarosan moziba kerül egy olyan sorozatnak az első része, amely népszerűbb lesz a Harry Potternél. Ez a kijelentése a Potter-fanokat végetlenül felháborította, látatlanban elutasították a készülő filmeket.

A könyvek megfilmesítése egyidős a mozgóképkultúrával. A film születésével eldönthetetlen háború robbant ki a két óriás között – mintha legalábbis nem lehetne mindkét műfajt élvezni. Az irodalom és a filmművészet szerelmesei vérre menő (ideális esetben csak) szócsatákat vívnak, világi ítélőszék híján eredménytelenül. Úgy érzem, a voksomat nyolcévesen tettem le a könyvek mellett, az első mesék megírásával. Hivatali kötelessége egy írónak az irodalomért kampányolni, nem érzem azonban úgy, hogy a filmek olvasókat vennének el tőlünk, és nekem is jólesik egy-egy horrorfilmre borzongani vagy sitcomon nevetni.

A könyv vs. film harcban számomra a legérdekesebb kérdés a megfilmesített (vagy akár már olyannal is találkozhatunk, hogy egy sikeres filmből készült könyv, szóval megkönyvesített) irodalmi alkotásoké. Mi történik, ha a sztori, a szereplők ugyanazok, csak a műfaj más?

Mikor egy történetet olvasok, szeretem, ha csak felületes leírása van a szereplőknek, sőt, kiderülhet a mozgásukból a testalkatuk vagy a környezetük reakciójából a hajszínük. Hiszen mindenki előtt megjelenik egy alak, aki lassan végigdöcögött a peronon, miközben a vonatra várakozók összesúgtak: Ilyen lenne az ibolyalila? Szerintem bíbor. Éppen annyi különböző karakter születik, ahányan elolvassák ezt a két sort. És ebben rejlik a könyvek varázsa: a fantázia dolgoztatásában, a teremtésben. Készen is meg lehet venni egy játékházat és gyönyörködni benne, ám annak, aki élvezi az építést, a Lego is jó móka. Maga az olvasás is aktív folyamat, alkotómunka ugyanis.

A filmek ezzel szemben (remélhetőleg szakértők vagy zsenik által) megkonstruált világot tárnak elénk, amelyet már feltöltöttek színekkel, hangokkal, elhelyezték benne a tárgyakat, kész arcokat és mosolyokat adnak.

Mikor A Gyűrűk Ura-filmeket nézem, teljesen elveszek Középfölde világában, olyan transzba kerülök, hogy alá is írathatnák velem, hogy szerintem a filmek jobban sikerültek, mint a könyvek. Éppen ez a trilógia jelen tárca ihletője, ugyanis a nemrég debütáló előzménysorozat felkavarta az állóvizet. Féltek a rajongók a nagysikerű kötetek és filmek után a sorozattól, a premiert követően a leghangosabb kritikusok pedig az eredetitől való eltávolodás miatt méltatlankodtak.

Nem gondolom, hogy a két (sorozattal együtt három) műfaj konkurálna egymással, inkább különböző alkotásokként kellene kezelnünk őket. Természetes, hogy megóvnánk szeretett világunkat a változásoktól, a regényből készülő film és fordítva azonban nem másolata az eredetinek, hanem interpretációja, egy önálló mű. Számonkérni például egy másfél órás játékfilmen, hogy nem tudott átadni mindent, amit egy ötszáz oldalas regény, vagy felróni, hogy harminc évvel ezelőtt nem tudtak szfinxet, tengeri szörnyeket animálni, meredeknek tűnik. A könyveknek mindig meglesz az egyszerűségükben rejlő előnyük: nem kellenek kiegészítők, nem függnek nagyban az aktualitásoktól.

Számomra végtelenül beszédes, hogy egy-egy filmhez monumentális büdzsé szükséges (csak hogy egy példát említsek, a Dűne első részének költségei 165 millió dollárra rúgtak), ezzel szemben a szavakat pecsétes sajtpapírra is lehet nyomtatni, és amíg olvashatóak, nem veszítenek az élvezeti értékükből. A film egy késztermék, fast food, ha úgy tetszik, míg a könyv csak az alapanyag az olvasónak. A saját fantáziára kell támaszkodni, a fizikai, biológiai vagy a technológiai fejlettség korlátai átléphető magasságba süllyednek.

Véleményem szerint a könyvek sosem kerülnek majd le a repertoárról, a szórakozás örök forrásai, a tudás hordozói lesznek, amíg világ a világ. Nincs ugyanis a szóbeli mesén és a könyvön kívül olyan műfaj, mely során történetek elevenednek meg úgy, hogy a saját fantáziád végtelensége alakít mindent.


 

Az unalomról és a határidőkről

 

Életem egyik legbénább olvasásélménye volt Albert Camus Közönye. Az Íróakadémián ajánlotta egy oktató mint a világirodalom egyik kiemelkedő darabját, must-readet. Szabályosan unatkoztam a kötet olvasása közben, kettőt, hármat lapoztam többször is, hogy fogyjon a hátralévő papírmennyiség. Kétségtelenül hat a történet: elgondolkodtat, erős érzelmeket vált ki, fontos üzenete van. Azt is mondják, hogy tud valamit az az író, aki olyat vet papírra, ami az olvasót utálatra, dühre készteti. Mert ezt váltotta ki belőlem a főhős életuntsága.

Tétlenül ülni, várni, nézni, ahogy elszalad mellettünk a világ, miközben belül növekszik a szürkeség, az üresség, a semmi. Az unalom a világ megrontója. Akkor mindenképpen, ha hagyja magát legyűrni az ember. Lehet ugyanis a kreatív hobbik bölcsője, a nagy ötletek melegágya, szárnyakat adhat a fantáziának.

Nagyon szeretem Vekerdy Tamás előadásait hallgatni, hiszem, hogy az az elfogadás és tiszta szeretet, amellyel az emberek felé fordul, forgatja valójában a világot. A gyerekek és a felnőttek értője is volt, az ő tolmácsolásában hallottam először, hogy bátran hagyjuk unatkozni a gyerekeket, ne stimuláljuk őket folyamatosan, úgy kel majd szárnyra a képzelet és találnak valamilyen kreatív hobbit. Az unalom tehát a kreatív, alkotó ember receptjének egyik fontos összetevője.

Mikor nyolcévesen elkezdtem történeteket kitalálni és elmesélni, nem az motivált, hogy meg akartam osztani a gondolataimat, ki akartam írni magamból valamit vagy világmegváltó terveket dédelgettem. Szimpla unalmat éreztem, épp nem voltak elérhetőek a barátaim, mással voltak elfoglalva a szüleim, nem ment semmi a tévében. Elgondolkodtató, hogy van-e jó fajta, ösztönző és ragadós, lehúzós unalom, ám arra jutottam, hogy a természetéből fakadóan inkább egy szürke zónába tartozik, és az unatkozón múlik, hogy mihez kezd vele.

Egy másik, az íráshoz tartozó faktor, amely vagy ösztönzően vagy a kreativitás gyilkosaként lép fel, az a határidő. Furcsa a művészetek vagy a kreatív feladatok kapcsán határidőről beszélnünk, képzeljünk el azonban egy világot lapzárta, kiállításmegnyitó, pályázati elszámolás nélkül. Valószínűleg rengeteg mű sosem készülne el.

A határidő lehet fenyegető árnyék is az ember válla fölött, ha felkészületlenül éri. De kecsegtethet olyan ösztönzőkkel (pl. munkahely elvesztése, támogatás visszafizetése, konfliktus, kiabálás, rimánkodás, „mondtam, hogy ne hagyj mindent az utolsó pillanatra” monológ), amelyeket szeretne elkerülni a művészember. Tapasztaltam magam is, hogy nehéz parancsra írni, kreatívnak, viccesnek, szomorúnak lenni, amikor kellene, de nagyon más színtéren barangolnak a gondolatok. Önfegyelem és tervezés kell ehhez is, mint a legtöbb munkához.

Ha azonban nem elég a belső motiváció, rengeteg praktikát lehet találni ahhoz, hogy a határidő nagyobb érvényhez jusson. El lehet például panaszolni egy kotnyeles ismerősnek, hogy milyen sanyarúan bánik velünk a sors, mire ő egy kis lelki terrorral emlékeztet majd a határidő közeledtére. Kedves barátainknak is említhetjük, nekik inkább úgy tálaljuk, hogy határidőre lesz kész az új mű, s ők majd érdeklődnek az állapota iránt, kérdezgetik, hogy hol tartunk, ezzel emlékeztetve az óra ketyegésére.

Más az idő beosztására, apró célok kitűzésére esküszik, így a határidő nem lecsap egyszer a semmiből, hanem fokozatosan közeledik, miközben folyik a munka. Egészen furcsa módszerek is akadnak azonban, egy ázsiai kávézóban például kérésre ellenőrzik a pincérek, hogy telnek-e az oldalak. Noszogatják is a vendéget, ha igényli, sőt, be is állnak mögé, hogy szigorú árnyat vessenek a monitorra, akár a határidő megtestesülése. Ha a módszer nem is lepett meg néhányakat, az mindenképpen érdekes, hogy kereslet van ilyen szolgáltatásra.

Vajon amikor magától nem dolgozik az alkotó, és a határidő sem hat, mi lehet a baj? Nincs elég unalom? Vagy éppen ellenkezőleg, unalommá vált az alkotómunka, a kreatív tevékenység is? Talán nem elég fenyegető a határidő vagy túlságosan is az, és már inkább bénítóan hat? Valószínűleg ahány embert megkérdeznénk, annyiféle válasz érkezne. Aki azonban valamilyen alkotó szakmában szeretne elhelyezkedni, az jobb, ha felkészül a kreatív tevékenységeket keretező határidőkre, és helyet csinál az életében az unalomnak.

 


 

Hivatás, felelősség

 

„– Hiába minden, a vérnyomás a tüdőben egyre fokozódik. Kapott vízhajtót, hidralazint és nitroprusszidot. Nem tudom, mitévő legyek.

Jason benézett a fülkébe Miss Levay válla fölött. Lennox úgy fújtatott, mint a gőzmozdony. Jason a szívátültetésen kívül semmi másra nem tudott gondolni, persze, arról szó sem lehetett. A betegnek, erős dohányos lévén, a szívbaja mellett nyilván tüdőtágulása is volt. De ettől még reagálhatott volna a kezelésre. Más magyarázat nem volt, mint hogy az infarktus egyre nagyobb területen támadja meg a szívizomzatot.

– Hívjunk össze kardiológiai konzíliumot!” (Robin Cook: Halálfélelem, I.P.C. Könyvek Kft., 1989)

Robin Cook könyvei részét képezik az első olvasásélményeimnek. Ott sorakoztak a nappalink könyvespolcán egymás hegyén-hátán, nagy összevisszaságban, közvetlenül Vavyan Fable és Leslie L. Lawrence kötetei mellett. Számtalanszor merültem el a fertőtlenítőszer-szagú, latin kifejezésekben dúskáló történetekben, melyekből akár egy orvostanhallgató is készülhetne a farmakológia vizsgájára. Gyerek voltam még, mikor a könyveit forgattam, a szakkifejezések jó részét nem értettem (ma sem érteném), mégis megfogott benne valami: a szakértelem. Nagyon nehéz megfogalmazni, mit is éreztem, amikor olvastam. Valahogy teljesen egyértelmű volt, hogy ő nem csak egy író, aki orvoskrimiket ír, hanem egy orvos, aki író is.

Egy-egy novella megírásához hosszú órákon át tartó kutatómunkán át vezet az út. Kitaláltad, milyen környezetbe helyezed el a szereplőidet? Klassz. Ha városban lesznek, akkor érdemes leírni néhány épületet, akár meg is nevezni, milyen stílusban épültek. Ha a természet kap nagyobb szerepet, örül az olvasó, mikor egy-két konkrét fajnév is elhangzik, hiszen ez mind-mind „odavetett morzsa” a képzeletnek, amelyet fel lehet csipegetni, építkezni belőle. Véleményem szerint hitelesnek kell azonban mindig maradni: megélnek egymás mellett a ciprusok és az orchideafélék? Csak akkor írjuk meg, ha biztosak vagyunk benne.

Az irodalom nem csak szórakoztat, sokkal többet tesz ennél. Tanít, de nem úgy, mint egy tanár. Nem didaktikus, nem szól rád, meg sem hallgat téged. A világról közöl tényeket, betekintést enged más gondolataiba, történeteket mesél, amelyeknek az ezer apró részlete befészkeli magát a gondolataidba. Közös gondolkozásra hív, és ez hatalmas felelősség.

A szavak erejét nem szabad lebecsülni, elképesztő befolyással vannak mindannyiunkra. Egy-egy irodalmi alkotás, blogbejegyzés, jól elhelyezett komment emberéleteket változtathat meg. Az írás a végtelen lehetőségek tárháza.

Számomra magától értetődő, hogy amikor valamilyen témát kiválasztok, felkészülök belőle a jelenleg elérhető információkkal. Ha például egy autószerelő a főszereplőm, akkor kiképzem magam az autók részeiből, működéséből, utánajárok az autószerelők napi rutinjának, munkaeszközeinek, esetleg elmegyek egy műhelybe, körbeszaglászom (szó szerint és átvitt értelemben), beleélem magam a helyzetbe. Ettől lesz hiteles a szöveg. A tudás elmélyítése függ attól, hogy mennyire képezi fontos részét a szövegnek az adott dolog, de a kutatómunka megkerülhetetlen az alkotás során.

A könyvek hordozzák az írójuk értékrendjét, tudását, az adott éra kulturális lenyomatát. Robin Cook egy amerikai orvos, aki krimiket ír, melyekben hangsúlyosan megjelenik az egészségügyi tudása. Érződik, hogy szakértője a témának, fontos neki, úgy tálalja a saját világát, hogy az szórakoztató legyen, játszva tanítsa az olvasót, ahogyan az embereket kellene. Cooknak elhiszem, hogy összehívnak a szereplői egy kardiológiai konzíliumot, levezénylik, és az tényleg olyan lesz, mint egy amerikai kórházban a nyolcvanas években. Ez a hit, az olvasóknak az íróba és a szövegbe vetett hite az, ami miatt hatalmas felelősség nyugszik az alkotó vállán.

Mikor a szöveg szárnyra kél majd, abban a biztos tudatban kell pihennie az írónak, hogy legjobb tudása szerint dolgozott, nem írt valótlanságot, hülyeséget. Kivételt képez a szándékolt bohóckodás, ami vékony jégréteg, egyetértek azonban a szólásmondással: érződik, ha egy tanult, művelt ember mímeli a butát, viccel, játszik. Szándékos és véletlen félreértések, -olvasások persze mindig vannak, de ezek legalább pezsgésben tartják az irodalmi életet.

 


 

Az írás tanulása

 

Rengeteg önköltséges és támogatott kurzus, iskola, szakkör, még egyetemi specializáció is azt a választ kiáltja a „Lehet-e tanulni az írást?” kérdésre, hogy: IGEN!

Úgy vélem, hogy az írás tanulhatósága kapcsán azzal a kérdéssel kell kezdenünk, hogy elfogadjuk-e, hogy bárki írhat?

Amondó vagyok, hogy az írás egy olyan, mindenki számára elérhető, olcsó, rengeteg pozitív hatással bíró cselekvés, amelyet bárkinek ajánlanék. Alkalmas hasznos, kreatív időtöltésre, a saját érzéseink és gondolataink tisztázására (mikor leírunk valamit, hosszabban foglalkozik a tudatunk vele, mintha szóban eldarálnánk, ráadásul visszaolvasható minden), traumafeldolgozásra, az önkifejezés, önismeret és a fantázia fejlesztésére. Fontos azonban elkülöníteni a közönségnek szánt, (remélhetőleg) professzionális alkotást a ventillálástól, naplóbejegyzésektől, gondolatfecniktől.

Az írást, amit tanítanak, én a professzionális kategóriába sorolnám. Ennek az az oka, hogy magában foglalja a minőségi tényezőt, amely az élmény-írásnál nem fontos, hiszen ott a cselekvés, nem a végtermék számít. Ezért az első mondat kérdését így módosítanám: meg lehet-e tanulni, hogyan kell jól írni?

Mindig is úgy gondoltam, hogy a közönségnek szánt alkotásokhoz tehetség és kemény munka kell.

(Abba most nem mennék bele, hogy nem létezik univerzális szép, jó alkotás. Így nyilván egyetemes tehetség sincs egy olyan mérésre alkalmatlan, számszerűsíthetetlen területen, mint a művészet.) Nevezhetjük hát az íróiskolákat tehetséggondozó programoknak? Szerintem igen. A kemény munka vitathatatlan és megkerülhetetlen, több szót nem is érdemel, pusztán azért, mert ez a sziklaszilárd alapja mindennek.

Ha ezt a gondolatmenetet követjük, és van már tehetségünk és kemény munkánk, akkor mit lehet tanulni?

 

Az előző tárcát azzal zártam, hogy kell egy mester, aki nem hagy egyedül. Faludy írta a Hangosan mondd e versemet című művében, hogy „lángésznek nem kell mester”. Hát, én megkérdeznék egy-két lángészt, hogy nem volt-e egészen véletlenül mégis mesterük? Valaki, aki átragasztotta rájuk a csodát, szította bennük a lángot.

El tudják képzelni például, hogy Fekete Istvántól tanulnak a természetről, Arisztotelésztől a filozófiáról, Liszt Ferenctől a zenéről? A jó mester, oktató véleményem szerint megszeretteti a tanítványával azt, amit tanít. Ehhez kell persze előzetesen kevés belső motiváció, akinek ugyanis semmi ambíciója, kíváncsisága például megismerni a minket körülvevő világot, annak tarthatja az összes biológiaórát Darwin, kémiát Curie. Egy jó oktató olyan, mint egy lelki vezető: felgyújtja a benne is égő szenvedélyt a tárgy iránt. És együtt hódolni a közös passziónak jó érzés.

Ezt tudja adni egy képzés, egy iskola: mestert, visszajelzést, közösséget, sodró szenvedélyt, megugrandó kihívásokat, barátokat, riválisokat, az érzést, hogy fejlődsz, foglalkozol az alkotással. Több szem többet lát és lifelong learning – csak hogy néhány elkoptatott aforizmát tovább használjak; egy közösségben, osztályban tanulunk egymástól, mindenki hatással van a másikra, így a művészetére is.

És igenis léteznek olyan fogások, tippek-trükkök, amiket meg lehet tanulni. Ott vannak a helyesírási szabályok, a kerülendő klisék, a nyelvi fordulatok, a trendek, a különböző szemléletmódok, a műfaji jellemzők, melyeket el lehet sajátítani. Ahogy az sem hátrány, ha valaki segít az elején, hogy mely könyvekből lehet tanulni, melyek elolvasása nélkülözhetetlen annak, aki irodalmi porondra szeretne lépni. Mert a könyvek is mesterek: okítanak, simogatják a lelket, motiválnak, hatással vannak. Az sem elhanyagolható, hogy megtudja az ember, miket vetettek már papírra, mely zseniális ötletét írták meg 10-100-1000 évvel ezelőtt.

Véleményem szerint tehát van egy hagyományosan tanulható része a professzionális írásnak, és van a fent említett kurzusoknak egy közösségi része, ami szintén áldásos. Érdemes ezért böngészni a lehetőségeket, az érdeklődők biztosan találnak egy-egy helyi novellakört, könyvtári alkotótábort, íróképzést vagy -iskolát, ahol fejlődhetnek.

 


 

Az alkotás magánya

 

Azt gondolom, egyetlen alkotónak, művésznek sem kell magyaráznom, hogy az ő munkája nem munka. Remélem, tisztában van vele, hogy az a folyamat, amibe szívét-lelkét, idejét, pénzét öli, amiért évekig tanult, ami során érzések százai futnak keresztül rajta, az csak semmittevés, játék, dologtalanság. Kedves, gyermeteg cselekvés, amit valamilyen hóbortból éppen megfizetnek (vagy nem) – lesz ez még így se!

Az alkotás magánya számomra több jelentéssel is bír, az elsőt az előző bekezdés festi le. Ez egyfajta megnemértettség, amelyhez nehéz partnert találni. Talán csak egy másik alkotóban lehet, aki szintén ismeri az alkotási folyamat mint kemény munka jellemzőit: az anyaggyűjtést, a tervezést, a megvalósítást és az azt követő teendőket (utómunka, utánkövetés, eladás, népszerűsítés stb.).

Az anyaggyűjtésnek rengeteg módja van, például az olvasás vagy a tapasztalás. Értem én, hogy nehéz munkaként azonosítani azt, hogy regényt olvasok vagy elutazom az Alpokba, pedig így lesz táptalaja a fantáziámnak, amivel dolgozom, így születnek majd élethű, hiteles írások. Az sem tűnhet túl melósnak, hogy hason fekszem az ágyban, és morcosan nézek előre, holott lehet, hogy éppen egy kihallgatás elmés dialógusa vagy egy háborút kiváltó esemény leírása születik a homlokráncolás mögött. Mindkét előkészítő munka nagyon fontos a konkrét alkotáshoz, ami szintén nem túl „munkaszerű” egy író esetében: mindenféle furcsa pózokba csavarodni, görnyedni a gép előtt. Figyelni, ahogy villog a kurzor a hófehér lapon, motyogni, fejet rázni vagy bólogatni. Ekkor készül a nagy mű.

Én írás közben rágcsálok, bokszolok – valaki hozzáértő valószínűleg csapkodásnak nevezné –, fel-felpattanok vagy labdázok, rajzolok – ehhez legalább annyira értek, mint a bokszhoz – panaszkodom kicsit, hogy nem megy a dolog. Általában a zene segít: valaki Beethovenre esküszik, én café noise keresőszavakkal szoktam olyan megkonstruált zajok után kutatni az interneten, amelyek azt az érzést keltik, hogy egy kávézóban ülök, éppen csak nem zavar meg a pincér és a kávé is olcsóbb, ha magamnak készítem, vagy orvul megiszom a lakótársaimét. De a zene ihletetté is tesz: egy-egy csatajelenet megírásában segít az epikus betétdal, és semmi sem könnyíti meg úgy a szerelmi csalódások felidézését, szavakba öntését, mint egy Céline Dion-ballada. Érdekes, hogyan hatnak egymásra a különböző művészeti ágak, néha képeket is nézegetek, amelyek rengeteg érzelmet kiváltanak belőlem, megkönnyítve azok ábrázolását.

Mikor megteltek a lapok, minden gondolat papírra került, jöhet a szöveggondozás, a pihentetés, majd a terjesztés. Az elkészült szöveggel általában az a cél, hogy eljusson az olvasókhoz. Ehhez folyóiratoknak, kiadóknak kell elküldeni, pályázatokra, versenyekre nevezni vagy más platformokon (pl. blog, Facebook, Wattpad, magánkiadás) megosztani, népszerűsíteni. Munka, munka, munka. És persze szórakozás, hobbi, szerelem.

Azt tapasztalom, hogy egy nem ebben a világban munkálkodó embernek nehéz elképzelnie az alkotás keserű, hivatalos, „melós” oldalát, és ettől magányossá válhat az alkotó.

A magány az egyik legrafináltabb érzés a világon, mert a sok termékeny és boldog gondolat mellett rengeteg mást is hozhat magával: reményvesztettséget, kétséget, értéktelenség-érzést. Érdemes ezért szemmel és szívvel tartani a számunkra kedves alkotókat, nincs-e szükségük egy-két jó szóra, egy csendes- vagy hangostársra, egy kis szünetre a munkában.

Maga az alkotási folyamat általában nem csoportmunka. Persze akármelyik részébe be lehet vonni több szereplőt, a tapasztalásnak például van is olyan része, melyet egyedül nehezen lehetne kivitelezni, de a kreatív feladatok általában jobban működnek egyedül. És itt következik az alkotás magányának a második jelentése, a fizikai magány – vagy nevezhetnénk szükséges magánynak is.

Próbáltak már úgy dolgozni, hogy a párjuk közben a figyelmükre pályázik, hogy egy barát mesélni szeretne, hogy a gyerek előadna valamit, amelyhez közönség kell? Fúrnak, beszélnek, rádiót hallgatnak mellettünk? Nem lehet úgy haladni. A jó szöveg beszippant, nem csak az olvasót, hanem az írót is, miközben készíti, ezért be kell látnunk, hogy lehetetlen úgy dolgozni, ha nincs meg a magány.

Vannak azonban pillanatok, amikor szükség lenne más értő szemre, fülre. Az alkotó szomjazza ugyanis a magány mellett a közönséget, a hasonszőrűek társaságát, a visszajelzést. Olyan ez, mint az olvasás: a fejlődés egyik módja. Nem véletlen a sok alkotói műhely, írókör, -szövetség.

Kell tehát néhány ember, egy csoport és legalább az elején egy mester, aki nem hagy egyedül.

 


 

Az alkotás őrülete

 

Legalább öt olyan komoly pszichológiai kórkép jut az eszembe, amelynek tünetei közé tartozik a fantázia burjánzása, a visszahúzódás a saját világba, az adott szituációban nem megfelelő viselkedés, a gondolatok inkoherenciája, a szélsőséges érzelmek átélése és megnyilvánulása. Ezek a jellemzők igazak azonban az alkotás folyamatára is, mégsem nevezzük a legtöbb írót, költőt, festőt, grafikust, népművészt, zeneszerzőt etc. betegnek, őrültnek. Vagy ha mégis, azt más okból tesszük, nem az alkotófolyamata jellemzői miatt. Pedig kevés borzongatóbb dolgot tudok elképzelni, mint az éjszaka közepén az ágyában mosolygó-pityergő embert, aki partner nélküli dialógusokat folytat, miközben az üres Word-oldal kísérteties fehér fénybe vonja az arcát. Ezúton is bocsánatot kérek minden szobatársamtól, hogy ezen kellett keresztülmenniük – kárpótol azonban a gondolat, hogy én is sok hajmeresztő dolgot láttam a jóvoltukból.

A művészek az érzelmeikkel dolgoznak, ezért számomra nem is a fent leírtak a furcsák, hanem azt elképzelnem (már megint a képzelgés!), hogy valaki faarccal, egyenes háttal, megingathatatlan elmeállapotban leteszi a fenekét, és ír, méghozzá valami fantasztikusat. Hiteltelen szerelemről, halálról, barátságról, háborúról írni úgy, hogy az alkotón semmilyen érzelem nem fut keresztül, és véleményem szerint kétséges, hogy ha már a szerzőt sem érinti meg a történet vagy egy-egy szereplő, akkor a műélvezőre gyakorolhat-e hatást. Mert végtére is erre vágyik a legtöbb ember: érzelmeket adni és kapni. Ezért úgy gondolom, hogy helyénvaló az is, ha valaki rossz érzésekkel telik meg, miközben valami komoly témáról ír, és az is rendben van, ha a súlyos érzések nem múlnak el egyik percről a másikra. Erről a jelenségről többek között színészek is beszámoltak, az érzelmi bevonódás szinte elkerülhetetlen, ha komolyan beleéljük magunkat valamibe.

Korábban egy írótáborban rám szóltak, hogy ne kerüljek a karakterem hatása alá. Ez a tanács a mai napig értelmetlennek és érthetetlennek tűnik a számomra. Egyrészt hogyan kerülhetnék valami hatása alá, ami maga is az én lényem egy darabja, másrészt hogyan várhatják el tőlem, hogy semleges maradjak vele szemben, ugyanezen okból? Ki szeresse vagy vesse meg a szereplőimet, ha én magam nem? Ha úgy sikerült, hogy az nem vált ki érzelmet, az az én hibám, ha meg jó vagy rossz érzéseket kelt bennem vagy másban, akkor miért vitatná el azokat bárki? Hiszen olvasóként is azt szeretem, ha azonosulni tudok egy-egy hőssel, megkönnyezem vagy vele együtt nevetek, vagy el tudom magam határolni tőle. Persze ez is hidegrázósnak tűnhet: kitalálni személyeket és kötődni hozzájuk. De talán ez is rendben van, ha tudatában van az ember.

Felfoghatatlan számomra az az elterjedt vélekedés is, hogy a fantáziálás, szerepjáték vagy a játék önmaga valamilyen abnormális, infantilis cselekvés volna. Mindhárom nélkülözhetetlen az íráshoz (s az élethez is), és rengeteg kiváló írót, költőt ismerek, aki játékos, egyben komoly ember. A mértéken van minden bizonnyal a hangsúly. Alkotóként ki-belépkedhetsz ennek a módosult tudatállapotnak az ajtaján. Ha a kedved úgy tartja, nagyra tárod a kapuit, és elmerülsz a saját világodban, de el is tudod azt hagyni, mikor a helyzet úgy kívánja. Idővel – ha nem is tanulod meg a helyén kezelni a kalandozó gondolatokat – kifejlesztesz olyan technikákat, amelyekkel magasan tudsz funkcionálni az életben, miközben fejben talán teljesen máshol jársz. Erre tökéletesen alkalmas például a kiváló pókerarc vagy a bájosan semmitmondó Mona Lisa-mosoly.

A karakter- és helyzetalkotás mellett különösen fontos egy prózaíró esetében a valósághű párbeszédek megkonstruálása, amely talán a leglátványosabb folyamata az írásnak. A hangosan kimondott párbeszéd ugyanis egészen máshogy hangzik, mint a leírt. A saját módszerem a dialógusok felolvasása, a mondatok, szavak próbálgatása, míg nem válik elég élethűvé a beszéd. Így tárgyalok, vitázom, viccelődök az általam megkonstruált emberekkel egy másik, kitalált szereplő bőrébe bújva. Azt hiszem, ha nem lenne valami kézzel fogható eredménye ennek a munkának, valóban ijesztő lenne. De a folyamat végén a megalkotott szereplő, az életszagú dialógus, az elbeszélt történet ott rejlik az oldalak között, és csak arra vár, hogy valaki olvassa, átérezze. Az elkészült mű fölött érzett öröm pedig megéri azt a kis őrületet.

 


Főoldal

2022. július 18.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png