Kiss Ottó
Hatás
Én egész életemben óvatosan bántam a nagy szavakkal, mindig úgy éreztem, nem illenek hozzám, úgyhogy most ezzel a visszafogottsággal mondom, hogy óriási öröm Krasznahorkai László Nobel-díja! Még akkor is szinte felfoghatatlan a hír, ha már jó évtizede tudtuk: komoly esély van rá. Az ilyen mellbevágó öröm esetén az ember hajlamos elfelejteni minden gondját, legalábbis arra az időre, míg meg nem kísérli feldolgozni, mennyire fontos visszaigazolás, mennyire fontos történés ez a múlt-, a jelen- és persze a jövő magyar irodalma számára. De ha szigorúan csak a szűkebb régiónknál maradunk, mondjuk azért nem annyira szigorúan, mint például én, aki örökre itt maradtam, meg kell állapítanunk, vagy ha nem is kell, de lehet, hogy régiós viszonylatban Gyulán hagyományosan erős a humán értelmiségi jelenlét, azon belül is a szépirodalmi jelenlét: hosszú idő óta születtek és éltek itt, települtek be ide vagy származtak el innen írók, Simonyi Imrétől Ambrus Lajoson át Krasznahorkai Lászlóig, Kiss Lászlótól Haász Jánoson át a most induló Balássy Fanniig. Azt gondolom, ez a helyzet már önmagában is régóta adott motivációt, követhető mintát a helyi nemzedékek erre fogékony fiataljainak, de a Nobel-díj most ehhez olyan elemi erővel járul hozzá, hogy a hatása bizonyára nemcsak évtizedekben lesz majd mérhető. Aztán száz kilométerre van itt nekünk egy kitűnő egyetemünk (alig egy hete jártam ott, és láttam a Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán a bejárat elé kifeszített óriási molinó feliratát: SZTE – Magyarország legjobb egyeteme), ami professzionális segítség lehet az irodalommal foglalkozni kívánó gyulai ifjaknak is, de helyi segítség is van az induláshoz: a Bárka folyóirat irodalmi műhelye.
Ami az én indulásomat illeti, bár nem klasszikus módon, valamennyire érintett vagyok mindháromban, alapvetően mégis az itteni minta motivált. A nyolcvanas években kijártam a Simonyi-iskolát, a tőle kapott, az emigráció előtti, illetve németországi megjelenésű Márai-könyveket sorkatonai szolgálatom ideje alatt olvastam el a laktanyában, Ambrus Lajos Eldorádóját önszorgalomból már itthon, ahogy előtte és utána sorban a friss megjelenésű Krasznahorkai-könyveket, a Sátántangót, a halálnovellákat, Az ellenállás melankóliáját. Az urgai fogoly helyi bemutatóján már magam is ott lehettem, a dedikáció tanulsága szerint 1992. június 3-án járt itt az író.
„Történelmileg úgy alakult”, hogy én az egypártrendszer bukásáig fizikai munkásként dolgoztam a Gyulai Húskombinátban. Az első három Krasznahorkai-könyvet még ott olvastam, autentikus környezetben: a húskombinát városszéli üzemében. Már az elsőnél, a Sátántangónál megtanultam, hogy ha az ember arról ír, amit ismer, az hiteles lesz. Elég volt kinéznem az első emeleti folyosóablakon, elláttam az eleki útig, oda, ahol játszódott az a jelenet, amit éppen olvastam. A Krasznahorkai-féle szövegépítkezés, a mondatok ereje, a világ szó szerinti szemlélete és a róla való gondolkodásmód olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy lehetetlen volt kivonnom magamat alóla. Az már az első emeleti folyosóablakból látszott, hogy Krasznahorkai László végérvényesen beemelte ezt a reménytelen viharsarki tájat a magyar irodalomba, de hogy a világirodalom térképén is elhelyezi, arra én akkor még csak nem is gondoltam.
Kiss László
Hogyan olvassunk
Krasznahorkait
Bárhogyan. Az olvasás műveletének érzékeltetésére számos metafora vagy hasonlat alkalmas, nekem mostanság a rogyásig megpakolt svédasztal tetszik igazán. Kezdhetem innen, indulhatok onnan, csipegethetek ebből, markolhatok abból. A fantáziámra, a leleményességemre, a kedvemre: rám van bízva, hogyan csinálom. A legnagyobb szabadság. Egyszerre lenni bárhol, és mindenütt.
Ezért nem érvényes a mentegetőzés, hogy nem értjük, amit olvasunk. Hiszen egy szöveget sosem lehet érteni, minden bizonnyal alkotója sem „értette”, amikor írta. Ha értette volna, nem írja meg. Viszonyt kell kialakítani vele, közelíteni kell hozzá: magunkhoz.
A Krasznahorkai-teríték végtelenül színes. Az ismerkedést kezdhetjük, például, a Néma a süketnek (1899–1999) című gyönyörű elbeszéléssel, amely Krúdy Gyuláéra emlékeztető stílusával nem csupán magával ragadja, de beszippantja is olvasóját, aki – hipp-hopp, és varázslat – máris Gyula városának egy letűnt, közelebbről meg nem határozott korszakában jár, ahol rendre feltünedezik megannyi ködlovag, aki egykor e település különc vagy különleges figurájának számított, Banner tanár úrtól Soóky doktoron át Füredi trafikosig. A Néma a süketnek szívszorító vallomás egy kisfiútól, aki az évek során felmérhetetlenül nagy lett, és közben valamit elveszített, amit soha többé nem kap már vissza: városát, múltját, gyermekkorát, önmagát. Minden ugyanaz, és mégis minden más. Aki csak ezt az egy prózát olvassa Krasznahorkaitól, szinte valamennyi művéről tud valamit.
Mert ott van a csodálatosan rétegzett Sátántangó, a debütáló regény, a berobbanás, a páratlan siker, közmondásosan sötét viharsarki környezetével, szeszben áztatott életek panoptikumával, emberekkel, akik szüntelenül várnak valamire és valakire, de mindig megvezetik őket, akik folyton mennek, de sosem jutnak sehová, mert nincs hová elmenekülni a sorsunk elől, a Sátántangó, amely nyomasztó és pokoli világot ábrázol, de a humora elementáris, hangosan röhögünk olvasás közben, hogy aztán egyszer csak ajkunkra fagyjon a mosoly.
Mert ott van a legszebb című Krasznahorkai-kötet, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, egy japán buddhista kolostorba tett utazás, amely nemcsak arról győz meg bennünket, hogy a pillanat, a jelen megragadhatatlan, nincs, de arról is, hogy létezik ugyanakkor boldogság, mondjuk, egy zsebkendőnyi kert, ahol azt érezhetjük: megérkeztünk, otthon vagyunk.
Vagy ott van a Zsömle odavan, ez a kedves jó regény, a nyugdíjas villanyszerelő Kada Józsi bácsi nagy története, akiről kiderül, hogy IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottja, s ha akarná, elfoglalhatná a trónt Árpád-házi I. József néven. Nem lehet, hogy sokkal boldogabb országban élnénk, ha Kada Józsi bácsik, de legalábbis Árpád-házi I. Józsefek uralkodtak volna nálunk sok-sok évszázadon át?
És ott van a Gyulán is nagy hírt kapott Báró Wenckheim hazatér, a karcsú Az utolsó farkas, a nem karcsú Rombolás és bánat az Ég alatt, vagy a hátborzongató emberiségdráma-regény, a Háború és háború – lehet-e ennél aktuálisabb bármi?
Persze elképzelhető, hogy rosszul mondom, vagy helytelenül emlékszem, ám az legyen az én bajom. Most innen indultam neki ennek a beláthatatlanul gazdag életműnek. Legközelebb, talán, máshonnan kezdem el.
Elek Tibor
A nemzet és a pillangók,
avagy az érinthetetlen valóság
„…ez a sok szépség mind mire való? (…) miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” – kérdezi, többek között, Babits Mihály az Esti kérdés című csodálatos versében, amiben „a hímes lepke kényes, dupla szárnyán / nem veszti a szivárványos zománcot”, s valami hasonló foglalkoztatja szenvedélyesen Krasznahorkai László új, A magyar nemzet biztonsága című, Vadászat pillangóra alcímű regényének egyik főszereplőjét, a Krasznahorkai László nevű 71 éves, elhanyagolt külsejű, csipás szemű, húgyszagú írót is, „nem érti, miért van az élet (…) miért akar az élet ennyire élni (…) mi ez az őrült hajsza a túlélésért (…) valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar”, igaz, ő nem Babitsot, hanem Ady Endrét emlegeti, nyilván az Intés az őrzőkhöz című versére gondol: „Az Élet él és élni akar”, pontosabban éppen azt mondja, hogy nem Ady Endréről van szó, de szerintem igen, róla is, mert ez is egy olyan nem, ami igen is, ugyanis a szerző Krasznahorkai László, és ezért a hősei kijelentései is, gyakorta dupla- vagy triplafenekűek, ironikusan talányosak, nem vagy nem csak azt jelentik, amit állítanak, ahogy ebben az új regényben is, például a regényhős Krasznahorkai azt állítja a 4. fejezetben – ami éppúgy egyetlen szerteindázó és -burjánzó mondat, mint a többi fejezet –, hogy megfogalmazni, kimondani sem tudja azt a kérdést, ami szenvedélyesen foglalkoztatja, miközben már, amint láthattuk, tulajdonképpen megfogalmazta, kimondta, de újra és újra nekirugaszkodik, hogy megfogalmazza, kimondja, önmagát ismételve, miként a természetben látja az ismétlés mozzanatát, a természet működésével, a létezők túlélésével, folytonos reprodukciójával kapcsolatos gondolatait, hogy megossza azokat a természettudományi múzeum Papp András nevű, gyerekkora óta rendszerező hajlamú, torz alkatú, szinte nyak nélküli, nehézjárású lepketudósával, entomológusával, a regény másik főszereplőjével, aki fiatalkorában szinte ugyanezekkel a szinte megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan, az „élet minéműségével” kapcsolatos kérdésekkel szembesült, de egy idő után letett arról, hogy választ is keressen rájuk, mert belátta, hogy nem lehet, ő legalábbis nem képes érvényes válaszokat találni, s jobban jár, ha marad a praxisnál, a lepkék tanulmányozásánál, s valami hasonlóra jön rá a regénybeli Krasznahorkai is végül, ő is feladja, mielőtt szétesne teljesen, de azelőtt még néhányszor előadja a barátjának, Bandinak, hogy mi foglalkoztatja, mert fokozatosan barátokká válnak, hogy miért akadt el a regényírással, amivel egyébként éppen le akarna már számolni, s hogy a lepkék négy életfázisa, a varázslatos átváltozásaik miatt kereste meg éppen őt, aki az elméleti problémák helyett a lepkék és pillangók gyakorlati létezéséről beszél inkább Krasznahorkainak, az olvasó pedig elámulva, elképedve, már-már felháborodva, vagy hahotázva, vérmérséklettől függően, „hallgatja” kettejük párbeszédét vagy inkább egymásnak tartott előadásait, azt, hogy a tudomány embere milyen aprólékos, részletező pontossággal, szeretettel beszél kedvenc lényei életéről, működéséről, s hogy a művészet embere milyen hasonló felkészültséggel, elmélyültséggel, árnyaltsággal beszél különböző szaktudományok, például az evolúcióbiológia elméleti kérdéseiről oldalakon keresztül, miközben azért a valóságos élet is zajlik, főként az egyre szimpatikusabbá váló Bandi körül, jóllehet a valóság fogalma ezúttal is többszörösen megkérdőjeleződik, meg a hozzá való viszonyunk is – „a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg” – , míg végül az is kiderül talán, hogy milyen messze van egy pillangó a magyar nemzet biztonságától, és hogy lehet-e Bandiból vagy akár belőlünk pillangó valaha.
Megjelent a Gyulai Hírújság 2025. decemberi számának mellékletében.
Fotó: Rácz Katalin
