Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Kopriva Nikolett
A vonatokban versek bujkálnak
A vonatokban versek bujkálnak.
Gyerekként Kárpátalja erdeihez, tavaihoz, hegyeihez vittek el, araszolva a négy beszkidi alagúton, a huklivai viadukton át. Kanyargós ösvények, múltban ragadt falvak, kékes-lilás erdők mentén, a sínpár mellett csörgedező patakok varázslatain keresztül. Este fáradtan, általában az utolsó járaton gombákkal teli kosarakkal tértünk haza.
Egyetemistaként a vonat életem részévé vált, kéthetente jártam haza Debrecenből. Első ízben választott el országhatár otthonomtól. Amikor a nyolcas vágányra beérkezett vonatra felültem, valahogy helyére kerültek a dolgok. Aztán átszálltam a kétvagonos, fapados, büdös, maghéjas ukrán szerelvényre, sokadmagammal összezsúfolva. Meghallottam az ukrán-magyar-orosz egyvelegből álló kárpátaljai beszédet, s az már szinte haza is repített.
A magyar és ukrán vonatok között az a különbség, hogy az utóbbiak még mindig fapadosak, talán negyven évvel ezelőttiek, a vagonok között lehet dohányozni, a vécé egy padlóba faragott lyuk. Olykor harmonikázó cigányok, nasit áruló vénasszonyok járták végig imbolyogva a szerelvényt. Az emberek ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Kérges markukból napraforgómaggal kínálnak. Emlékszem, egyszer valaki megmutatta kedvenc tehene fényképét, és elmagyarázta, hol találom meg a házát, hadd látogassam meg, ha legközelebb a falujában járok. Magyar földön nem tapasztaltam a már-már zavarba ejtő közvetlenséget: néma, telefonjukat nyomogató, elmerült emberek társaságában utaztam végig a hosszú órákat.
Amikor évekkel később elindult a Budapest–Munkács járat, mindenki ünnepelve fogadta. Az ukrán határt átlépve a dohányosok rágyújtottak két vagon között. De ezt a szokást gyorsan megszüntették, mert a vonat a magyar állam tulajdonát képezi, melyeken tilos a dohányzás.
A vonatokban versek bujkálnak.
Talán tíz éve is lehet, egy barátnőmmel elhatároztuk, Egerben szilveszterezünk. Majd a kocsmákat járjuk, magunkhoz hasonló embereket keresünk, olyan különcöket, amilyeneknek magunkat is hittük. Hogy ezt a lehető legteljesebben tegyük, elvágtuk a visszatérés fonalát, az utolsó járattal indultunk.
Van sors, amit a vonatok szabnak át. Az egyenesnek induló utazás több részre szakadt a szerelvények késése miatt. December harmincadika volt. Hó. Hideg. Jégcsapok a házak ereszein. Placebo-t hallgattunk, vasútállomások vécé fülkéibe húzódtunk a fűtetlen várótermek elől. De azért ittunk forró csokit, kacagtunk a beszélő jelzőlámpákon, buszmegállóban aludtunk. Hajnal helyett délre érkeztünk a városba. Felfedezésére indultunk - kezünkben egy üveg hubertusszal. Betértünk néhány boltba, hadd járjon át a meleg, plázában mostunk kezet, arcot, fogat. Az éhséget remekül elfedte az alkohol. Különcök sehol. Délutánra alapos fáradtság szúró érzése. Tagadhatatlan, hogy hatott az ital és a hideg, négy órakor az életben ritkán tapasztalt örömmel ültünk fel a debreceni járatra. Míg a többiek az év átfordulását a főtéren ünnepelték, mi a meleg kollégiumi szobában átaludtuk az éjszakát. Volt értelme. Ez az út megtanított arra, hogy a vonatok csupán helyekre visznek, a találás mindig a mi sorsrészünk marad.
A másnaposság is.
A vonatokban versek bujkálnak.
Az örökkévalóság parányi szikráját béreljük a vonaton, mert egy hely nélküli hely lehet, ahol az ember olvashat, írhat, beszélgethet, zenét hallgathat, ábrándozhat, akár szeretkezhet is.
Emberek életét ismerheti meg, akiket esetleg sok évvel később újra felismer.
Hagyhat ott fontos dolgokat. Például gondosan kidolgozott grafikát valamelyik skandináv istenségről. Egy álmatlan éjszakámba került, akkori kamaszos szívfájdalmaim voltak belesatírozva a barázdált papírba. Annyira megütött a veszteség, hogy napokig érdeklődtem felőle a vasútállomáson. Ma már tudom, nem a rajzhoz ragaszkodtam ennyire, hanem akkori problémáimhoz, melyeknek így sikerült formát adnom.
Találkozások. Forró nyáron, útban haza egy rettenetes fesztiválról találkoztam sorsom azon részével, mely huszonkét évesen elköltöztetett Budapestről a dél-alföldi tanyavilágba.
Halál. Hosszú éjjeli úton arra riadtam, a mellettem ülő öregasszonyt próbálja ébreszteni unokája. Egyre kétségbeesettebben, hisztérikusabban rángatja, de ő nem reagál. Tapintani lehetett a halálfélelmet a fülkében. Mentősök hívása, az asszony pofozgatása, ordítozás. Mikor vízzel öntötték le, felhördült, magához tért. Holdarca elárulta, egy másik világ küszöbéről lépett vissza. Így sétált be a fülkénkbe aznap éjjel a halál.
Házasság. Kezdődött retúrjegy nélküli utazással. Kéthetes alkotói rezidenciára indultam Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre. Nem kevés kétséggel ácsorogtam Szolnokon, vártam az éjszakai brassai járatot. Egyedül leszek egy idegen ország idegen városában. Irtózatos. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ezt akartam.
Hajnalban, amikor felkeltem, megpillantottam a vonat ablakából a ködben úszó, hatalmas hegyeket, kanyargós ösvényeket, múltban ragadt falvakat, sínek mentén futó patakokat, kékes-lilás erdőket. Úgy éreztem, új, mégis ismerős világba érkeztem. Azt kívántam, bárcsak sosem érne véget ez az út. Másnap ismertem meg leendő férjemet. A rezidencia után Erdélybe költöztem.
A vonatokban versek bujkálnak.
Némelyik az életedet írja át.
