Miklóssi Szabó István
Szelíd óriások mosolygós-hűvös árnyékában
120 éve született Rejtő Jenő
„Ha egymás után olvasod a regényeit, unalmas”, mondta Tupir, és a kis asztalra tette a vastag könyvet.
Tupir, becsületes nevén Hajtó Tamás alkoholizmusát gyógyítandó vonult vissza falura, a kínzó vágyakozás tüneteit Rejtő Jenő regényeivel enyhítette. „Még mindig jobb, mint nyugtatókkal”, gondoltam, mert egyik költő barátom gyakorlatilag a szemem előtt csúszott a halálba az amfetamin és nyugtatók mértéktelen használata miatt.
Tupir a vastag kalózkiadást velem cserélte. Én a Drakulát, Stoker könyvét kértem érte, szintén kalózkiadás. Hozzátettem, csak akkor áll a vásár, ha beleírja, „Az internátusi évek emlékére”. Persze nem voltunk internátusban, már közel harminc éve nem. Ennyi idő bőségesen elég az alkoholizmushoz. Az internátusi évek itt az önkéntes falusi internálást jelentették. Gyújtópont a gyógyuláshoz, ha úgy tetszik.
„A mai napig nincs hivatalos Rejtő-összkiadás”, böktem a könyvre, „pedig 2014-ben lejárt a jogdíj-kötelezettség.” Tupir nagyot nézett: „ott a polcon az öt vastag kötet, abban nincs benne az összes műve?” „Megközelítőleg sem”, mondtam, „Rejtő összes művei meghaladják a szokásos ötkötetes kiadást. Számtalan bohózata, novellája, verse, fiktív, kevésbé fiktív útinaplója van, melyekről vajmi keveset tud a hálátlan utókor.” „Nem vagyok hálátlan”, dohogta Tupir. Az elvonási tünetek kissé érzékennyé tették. „De te vagy az utókor, aki szereti Rejtőt, mégsem ismeri teljes egészében. Akárcsak Márai Sándort, vagy teszem azt, Jack Londont. Nagyon sok közös van a három szerzőben.”
„Magyarázd!”, csattant Tupir, polgári nevén Hajtó Tamás hangja. A türelmetlenség illett neki, mint Piszkos Frednek a hatalmas revolver. Önkéntelenül elmosolyodtam. „De még benned is sok közös van Rejtővel. Ő is 195 centiméter magas volt, imádták a nők, téged is imádnak. És nem volt érettségije sem, neked sincs, mert mindkettőtöket kicsaptak az iskolából. Őt azért, mert felpofozta a zsidózó tanárát. Te az alkoholt választottad, Rejtő az amfetamint, a nyugtatókat, a mértéktelen kávét és cigarettát. Nem ritkán alig két nap alatt megírt egy-egy filléres regényt, ehhez használta a serkentőket. Szervezetét mindez annyira megviselte, hogy többször is szanatóriumba került. Tedd még hozzá ehhez a szerencsejáték szeretetét, kevesen tudják, hogy Rejtő imádott kártyázni, ezért általában úszott az adósságban. Talán hallottál arról az adomáról, hogy a kávéházakban írásaival fizetett, az írásait a pincérek váltották be a kiadóknál. És Rejtő imádta a kávéházakat, szóval lehetett dolguk a pincéreknek.”
„Ebben nem látom Jack London és Márai kapcsolatát Rejtővel”, gyújtott cigarettára Tupir, majd kávét töltött. Keze remegésében volt valami finom, szép kiszámíthatóság. Élénken emlékeztem, amikor nagyapjával először fogtam kezet, fogásában eltűnt a mancsom, pedig nem számítok a veréb-begyűek közé. Behemót ember volt a hetvenen túli öregúr, ő sem vetette meg az italt, a ház tájékán foglalkoztatott munkása, akivel gyakran csapkodták a kártyát a zsíros konyhaasztalnál (cinkelt lapokkal játszottak, de mindketten tudták, ezért ez nem keltett zavart), általában egészségügyi szeszt ivott. Minden reggel ötkor kelt a munkás, kenyéren szűrte át a keveretlen alkoholt, mire hatra végzett az állatokkal, az udvar söprésével, a fél literes üveg kétharmadát elszürcsölte, másként nem tudta uralni végtagjai erős remegését. Estig elment nyolc-kilenc deci szesz, de amikor leültek kártyázni a konyhaasztal mellé, mi sem látszott a harminc körüli, cingár munkáson. „Kecskés Bélának hívják”, mesélte röhögve Tamás, „én csak Kecskés Billnek emlegettem, amikor egyszer meghallotta, rám emelte a villát. Na, azóta Villás Billnek nevezem, el is terjedt a faluban.” Néztem a cingár embert, aki tett-vett az udvaron, itt maradt a nagyapa halála után, és el nem tudtam képzelni, miként vágta oda azt a hatalmas embert. Tanúja voltam, amikor összekaptak a kártya felett, mire az öreg felemelte lapátkezét, már a földön hevert. Heti két-három alkalommal is összecsaptak, persze meg kellett békélni a verekedés után, a közeli kocsmáros örömére, mert ami szeszt ez a két ember elpusztított, azt egyenesen csodálni kellett. Például a nagyapa a saját torjára jó arányban cserélt krumplit harminc liter pálinkára (a faragott diófa koporsó rég a csűrben volt felállítva, viaszkosvászonnal letakarva), amit alig egy hónap alatt megittak, Bill szokásos reggeli adagja és a kocsmázás mellett. „Hoztok tük majd italt, ha meghalok”, dörmögte az öregúr, amikor lánya élesen rászólt a mértéktelen italozás miatt. „Bill, neked lehetne több eszed”, fordult a munkáshoz Tamás anyja, de Bill tudta az okosat, hallgatott, ette a rántottát, és félénken vizslatta a diós pálinkát, nehogy a ténsasszony hamari haragjában a kamrába tegye. De a ténsasszony inkább töltött egy pohárral, egy hajtásra lehúzta, s ezzel mindenki megnyugodott.
„A kapcsolat Rejtő, Jack London és Márai Sándor között a ponyvában keresendő”, mondtam, és vártam a hatást. Tupir szippantott a cigarettából, „apádnak nagyokoskodj, kisfiú”, mormogta, majd oldalra köpött.
„Műveik értelmezése teszi őket közössé”, mosolyodtam el, „mindhármukat olvassák ugyan, de igazán kevesen ismerik. Londont annyira azonosítják a Fehér Agyar, A vadon szava, Az éneklő kutya stb. történeteivel, vagyis a kalandregényeivel, hogy megfeledkeznek a világirodalom egyik legjobb regényéről a Martin Edenről, melyet London a saját élete tapasztalataiból írt meg. Még nem olvastam művet, amely ennyire tragikusan érzékeltetné a kiégést. De ott van a Vaspata, a Kóbor csillag, az Országúton, A sárga sátán. Ezeknek a műveknek nem sok köze van a kalandhoz, inkább érzékeny látásmóddal megírt párlatai London világának. Az 1913-ban megjelent A sárga sátánt akár egy alkoholista életrajzának is nevezhetnénk, ritka jó pillanata a világirodalomnak, felér Thomas de Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai című 1821-ben megjelent művével, az én olvasatomban túl is szárnyalja azt, bár itt szó sincs művek összehasonlításáról. London egyszerűen alaposabban tárgyalja, miként kísérte végig életét az alkohol, járult hozzá pusztulásához, halálához. Mondhatjuk, a magyar olvasó csupán egy oldaláról ismeri Jack Londont, sajnos többnyire ifjúsági íróként tartják számon.
Márai Sándor olvasása általában megragad A gyertyák csonkig égnek, az Eszter hagyatéka és a hasonló alkotásoknál. Nyilván remekművek ezek is. De az igazi Márai a Hallgatni akartam-ban, a Naplókban rejtőzik. Talán botornak tartasz, barátom, de vállalom, amikor azt mondom: a Naplók mentén akár élhet is az ember, kevesebb izzó mű született a magyar irodalomban, pedig izzásban ugyancsak jeleskedünk. Nem mindig vörös, fehér izzás ez, hanem maga az élet izzása, tisztasága, tárgyalása. Ez valójában keveseknek sikerült.
Tehát az a közös a három szerzőben, hogy sokan olvassák műveiket, alaposan mégis kevesen ismerik őket. Az ügy pikantériájához az is hozzátartozik, hogy a maga korában Rejtő, vagyis P. Howard sikere vetélkedett, sőt meghaladta Márai és Babits Mihály sikerét. Utóbbi nagyon kedvelte az írásait, bár nem sokat tudott a szerzőről. Babits odavolt a detektívtörténetekért, Rejtő pedig megújította a ponyvaként számontartott műfajt.”
Villás Bill, kezében egy leghorn tyúkkal, végigment az udvaron. „Ezt estebédre”, mondta, mire Tamás bólintott. „Ez nem eszik húst”, intett felém. „Há’ mi a baja?”, hökkent meg Bill. Tupir finoman a homlokához érintette a mutatóujját. „Sütök halat is”, mormogta Villás Bill. Kedvem lett volna megjegyezni, hal a fán ritkán terem, krumpliágyásban annál is ritkábban, tetéztem volna az egészet laktózintoleranciámmal, de amikor Villás Bill a harminc centis bicskájával rutinosan elnyisszantotta a tyúk nyakát, tanácsosabbnak véltem hallgatni.
„Tréfát félretéve, e három írónak sok köze van a ponyvához”, folytattam. „Rejtő írásai a tízfilléres füzetekben jelentek meg. Egész műfaj volt az, kérem szépen, akkoriban legalább száz szerző termelte a ponyvát, az átkozott, mégis áldásos írásokat. Áldásos, mert a ponyva tanította meg olvasni, írni az embereket, átkozott, mert alacsony a színvonala. Igaz, nehezen tudom elképzelni azt a szakmunkást, aki a gazdasági válság utáni világban a tizenkét-tizenhat órai műszak után hazamegy, és felüt egy Shakespeare összest, hadd eressze ki a gőzt. Nem, kérem szépen, a ponyva lényege a sokak által megvetett szórakoztatás. És el kell mondani, pompás művek születnek meg ebben a műfajban is. A Veronika, a fegyencbáró asszonya, a Szivek harca remek példája ezeknek. Érdekesek, egyenesen lenyűgözőek. Korabeli híradások arról szólnak, hogy az emberek valósággal falták a jobb ponyvákat. Itt kopogtat Rejtő is, tehát a tízfilléres füzet-regények. Gyatra kivitelezésű, gyengén ragasztott füzetek, figyelemfelkeltő borítóval, ám izgalmasak. Egy egész világról van itt szó, barátom. Nick Carter mesterdetektív, a magyar betyár, indiános történetek, bohózatok, minden! Valósággal ömlik a nyomdákból ez a rengeteg szórakoztató anyag. A jeles, fennkölt irodalom pedig háborog, a háborgás lassan elér a kormányzati körökbe is, ezért 1942 júliusában olyan rendeletet hoznak, amely gyakorlatilag a ponyva végét jelenti. Igaz, ez azért jócskán sok időt vett igénybe. Talán azért is, mert sok neves író, köztük Tamási Áron, Móricz Zsigmond átvette a füzetes módszert: magyarán, regényeik füzetes folytatásokban jelentek meg. Ha már itt tartunk, hadd mondjam el, Rejtő művei eddig mintegy öt- és hatmillió közötti példányban fogytak el. Napjainkban egy jó állapotú, dedikált Rejtő-mű több millió forintot is megér a gyűjtőknek. A maga korában Babits a legolvasottabb magyar írónak nevezi.”
Tupir nagyot nyelt, majd intett, hogy folytassam. Megvontam a vállamat. „Honnan folytassam? Rejtő a tízfilléres füzetek világából a pengős regények világába lép. A Nova Kiadónak dolgozik. Fordít, németből, franciából. Bohózatokat is ír, hiszen a színház már gyerekkorában belépett az életébe, akárcsak a kártya. De ír filmeket is. Őrült iramban dolgozik. Napokig nem alszik, serkentőszert szed, egyáltalán nem alszik, literszámra önti magába a kávét, láncdohányos. Több napos ébrenlét és munka után összeesik, úgy alszik el, de később már úgy sem, ekkor következnek az altatók. Amikor azok sem hatnak, teljes lesz az összeomlás, többször is szanatóriumi kezelésre szorul. Tévhit, hogy nyomorgott. Több ezer pengőt keresett egy hónapban. A nők imádták. Praktikusan kezelte őket: két titkárnőjét is feleségül veszi. Házasságai nem tartottak soká, jogász nagybátyja intézte a válások körüli hercehurcát. Egy adoma szerint általában reggelig bérelt fel egy gépíró kisasszonyt. Szigorú feltétele volt a munkának, hogy a kisasszony diktálás közben nem szólalhatott meg, és nem nevethetett a szövegeken. Rejtő ugyanis, a közhittel ellentétben, rengeteget dolgozott az írásain, többször is átírta azokat. Össze is veszett a kiadójával emiatt. Nem műremekek kellenek, hanem olvasmányos művek, ráadásul minél hamarabb, dörögte a mindenható kiadó. Rejtő meg keserűen tűrte, hogy – és most kapaszkodj – eleinte kihúzták műveiből a humort. A fehér folt az első humoros regénye, 1938-ban jelent meg, hetvenöt oldalt vágott ki belőle a kiadó, mert attól tartott, a rejtői humor nem nyeri el az olvasók tetszését.
Holott Rejtő, igazi nevén Reich Jenő, teljesen megváltoztatta a ponyvát. Kell beszélni Piszkos Fredről? Akinek színre lépése mindig mindent megváltoztat, akárcsak az eltűnése, aki olyannyira piszkos, hogy a kecske elmekegné magát tőle? Fülig Jimmy tetőtől talpig világfi volt, szeretett mosakodni, s ha olykor nevetségesen öltözködött, csak a divat kedvéért tette. Kitartó jellemére vall, amit Piszkos Fred mond róla: „Kínába te már elhatoltál nemegyszer, egyetlen darab kenyér és vas nélkül is.” Uralkodóként letegeződik a népével, leveleiben – egyes irodalomtörténészek szerint – bizony Göre Gábor stílusát utánozza, akit Gárdonyi Géza teremtett meg.
Rejtő karakterei tehát teljesen megváltoztatják a ponyvát. Addig ott voltak az igazságosztó, nemes betyárok, a hatalmukkal visszaélő nemes urak, a kapzsi falusi jegyzők, molnárok, igazságosztó hősök, méregkeverők, romok között tántorgó kísértetek. Aztán egyszerre megérkezett ez a nagyszerű fickó, és a maga módján, mondhatni, lefejelte Temeshy György, Katolnay László, Tölgyessy Mihály ponyvaírókat. Lefejelte? Reformálta. Mert maradtak a „piacon” ők is. Hely volt éppen elég, meg aztán, ahogy elnézem, Bogár Imrének, a magyar puszták betyárjának nem sok esélye lehetett volna egy Piszkos Freddel, Buzgó Mócsinggal szemben. És közös is van bennük. Bármennyire is azt hitték, P. Howard angol író, Rejtő hősei többé-kevésbé magyarok, magyarosak, főként budapesti életérzéssel. Talán ez megmagyarázza, hogy miért annyira nehéz filmre vinni őket. Fülig Jimmy élénkebb a fantáziában, mint a képernyőn. A fantáziában udvariasan, angolosan el tudja tartani a kisujját, amikor teázik, persze sok rummal, közben lornyonnal, monoklival újságot böngész. Ám ugyanakkor ez a figura valahol magyar is, angol is, világpolgár is. Ezért nincs sikeresen megfilmesített Rejtő Jenő-regény”.
Belekortyoltam Villás Bill kávéjába, tüzes lávaként száguldott végig ereimen a koffein. Alighanem sírva könyörögtek volna a Borgiák a receptért.
„Undorító lötty”, hörögtem, mire Tupir vigyorogva mondta: „Unicummal főzi.”
Gyilkos pillantást vetettem az udvar szögletében a tyúkkal foglalatoskodó Villás Billre, aki, miután tüzet rakott, rutinosan nyúzni kezdte a tyúkot.
„Van, aki úgy tartja, Rejtő Jenő bipoláris volt”, folytattam elhaló hangon, miközben magamban megesküdtem, hogy poharat, melyet Villás Bill tesz az asztalra, számhoz nem emelek. „Egyik pillanatban még kedves, segítőkész volt, a másikban lobbant, robbant, paranoiás lett, sokat panaszkodott. Talán az volt, nem tudom, talán nem is számít. De azt tudom, az amfetamin, a kávé, az alkohol, a cigaretta, a kialvatlanság, a hazárdjáték előbb-utóbb erodálja az ember szervezetét. Tedd még hozzá, hogy 1938-ban megjelennek az első magyar zsidótörvények, egyre magasabbra hág az antiszemitizmus. Rejtőnek, úgymond, vissza kell vonulnia. Nem dolgozhat a saját neve alatt, ezért másokkal – mondhatni – szövetkezik. Filmeket, bohózatokat ír, ötletet ad hozzájuk, kidolgozza a cselekményszálat, mindezt teljesen ismeretlenül. Bár ezrével fogynak a könyvei, a saját neve nem lehet a borítón. Igazi neve Reich, melyet törvényesen soha nem változtatott meg, az ún. Piszkos Fred-történeteket P. Howard neve alatt írta, a vadnyugatiakat pedig Gibson Laveryként szignózza. Néhány könyvében fordítóként tűnik fel a neve, ennyi elismerést kap, holott minden vágya, hogy nyilvánosan is elismerjék tehetségét, nevét. Mindez bőven elég ahhoz, hogy robbanékonnyá, paranoiássá tegye az embert, tehát óvatosan a diagnózisokkal.”
„Márai Sándor és Jack London öngyilkos lett”, szólt közbe Tamás.
„London esetében nem egyértelműek az információk, de sok minden erre mutat. Miként az orvosi beszámolók is arra mutatnak, hogy Rejtő szervezetét már a csavargásai alaposan megviselték. Sokáig kétségbe vonták, de mára bebizonyosodott, szerzőnk huszonkét éves korában, 1927-ben tényleg nekivágott a nagyvilágnak. Igaz, leginkább Európában tartózkodott, de eljutott Franciaország észak-afrikai gyarmataira is. Mielőtt kérdeznéd, nem, soha nem volt légiós. De sztepptáncos, dokk- és építőmunkás, heringhalász, gobelin- és illatszerárus bizony volt. Több éves útja alatt rengeteget nélkülözött, olyannyira sokat, hogy egy orvosi vizsgálat után legalább egy éves pihenést javasolnak neki, mindenféle szerek fogyasztásának sürgős abbahagyását. Persze nem hallgatja meg az orvos tanácsait. Spekulálhatok egy nagyot, kedves barátom? Nemrég tudódott ki, Rejtőnek volt egy húga. Kornélia alig két és fél évesen vörhenyben meghalt. Hajlandó vagyok azt gondolni, Rejtő Jenőnek volt valamifajta rejtett bűntudata, mert túlélte a húgát. Többgyerekes családban a legkisebb életben maradt gyerek magával tudja vinni ezt az erős érzést, persze tudat alatt. Talán a mértéktelen önpusztítás ennek tudható be, de ha nincs is így, azért felvet néhány komoly kérdést. Adalék: kedvenc kávéházában, a budapesti Japán Kávéházban Rejtő sokat sakkozott József Attilával. Mindketten 1905-ben születtek. Ennek továbbgondolását rád bízom. Apropó, a Japán Kávéház helyén van most az Írók Boltja. A boltról Esterházy Péter azt mondta: »egy sziget az általános tahóságban«. Állandóan az az érzésem, e sziget környékén bármelyik pillanatban feltűnhet az elveszett cirkáló.
De maradjunk még a Japán Kávéház mellett. Olvasd, kérlek”, nyomtam Tupir kezébe egy papírlapot.
„Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatér a Japán-kávéházba.
Néhány évvel ezelőtt új szerzőt avatott ponyvát olvasó közönségünk. A szerzőt P. Howardnak hívták, s ezt megnyugvással vette tudomásul mindenki, bár egy kicsit gyanús volt a derék angol, aki (talán éppen gyarmati szolgálatban) beutazta a félvilágot s hazai zamatú neveket adott hőseinek. Könyveiből úgy éreztük, a kitűnő angolnak egyszer meg kell ismerkednie a Szahara borzalmaival, személyesen kellett beszélnie kalózokkal és kémekkel, közelről láthatta az idegenlégiót s Piszkos Fred alakját se álmodta csak úgy. Mit tagadjuk, a ponyva kényes közönsége kegyeibe zárta Mr. Howardot... S ez a titokzatos, bizonyára kalandos multú külföldi író most itt sétál Pesten a Japán-kávéház körül, hatalmas teste tanácstalanul áll meg egy-egy kirakat előtt, aztán félszegen körülnéz és továbbmegy. Beül a kávéházba is, feketét rendel, egymásután szívja cigarettáit, és tehetetlenül néz maga elé. Ha azt hinnéd, hogy legutóbbi földkörüli utazását álmodja vissza, vagy arra a beduinra gondol, akit csipőből leadott mesterlövéssel terített le annak idején a Szaharában, súlyosan tévednél. Mert Mr. Howard néhány hete hagyta el az egyik ideggyógyintézetet, s civilben Rejtő Jenőnek hívják. Ha pedig tovább kutatsz, kiderítheted, hogy nem is Rejtő Jenő az igazi neve, hanem Reich Lajos. Budapesten született, és azóta állandóan itt is él ő, annyi kalandos történet szerzője, a Piszkos Fredek, Fülig Jimmyk, Buzgó Mócsingok, Vörös Vaszicsok legendás alakjainak megálmodója.
Igaz, az állandó pesti tartózkodást illetőleg megoszlanak a vélemények. Egyesek azt állítják, hogy Mr. Howard-Rejtő-Reich igenis járt Afrikában, és saját bőrén tapasztalta azt a sok szörnyű borzalmat és szenvedést, amit az idegenlégióról szóló könyveiben leírt. Párizsból került ki az idegenlégióba, mondják (hogy miért, erre már nincs válasz). Vérmesebb hívek szerint igenis szolgált, az oráni idegenlégió poklában. Valaki azt is megkockáztatta, hogy az oráni látogatás megfelel ugyan a valóságnak, azonban csak egy »Az Est«-társasutazás keretében zajlott le és a »,sárga garnizont«, a »pokol zsoldosait«, a »bosszú árnyékát«, stb. csak egy kényelmes, másodosztályú hajókabin ablakából, illetőleg autocarból látta a szerző. Egy hírforrás olaszországi útjáról is megemlékezik, Rejtő Jenő állítólag hosszú hónapokat töltött itt szorgalmas munkában s csak akkor hagyta el Itália földjét, amikor az ottani hatóságok minden külföldi zsidót eltanácsoltak az országból.”
„Mondhatni, Rejtő halálsorait olvasod”, mondtam, miután Tamás elnémult. „1942. október 9-én jelent meg az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lapban, bizonyos László András írta. Álnév, persze. Ha úgy tetszik, leleplező írás, egész oldalon át ostorozza a szerzőt, hatására Rejtő SAS-behívót kapott, munkaszolgálatosként került a frontra. Hivatalosan 1943. január elsején eltűnt. A mai napig eltűntként, nem halottként tartják számon. Amúgy is megviselt szervezete nem bírta a Don-kanyar megpróbáltatásait”.
„Ennyi”, mondta tompa hangon Tamás.
„Ugyan. Azokat a bizonyos unalmas regényeket a Rákosi-korszakban nem engedik kiadni. Nincs egyedül, akkoriban több száz szerzőt próbált ellehetetleníteni a rendszer. Rejtő könyveit bezúzzák, többek közt ezért is olyan kevés és értékes napjainkban az eredeti kiadvány. Amikor 1957-ben a Magvető Kiadó megkezdi írásainak kiadását, a piaci árusok halálosan megfenyegetik a kiadó igazgatóját, mert Rejtő művei időközben elképesztően értékesek lettek. Akkora az igény írásaira, hogy több százezres példányban jelennek meg. És még mindig nem ennyi. Miként mondtam, mind a mai napig nincs összesített Rejtő-kiadás. Hogy mi a baj ezzel, kérdezi a költő? Drága barátom, a kommunista világban Rejtő könyvei cenzúrázva jelentek meg. A kiadóknál többen is dolgoztak azon, hogy megfeleljenek az aktuális politikai nézetnek. Tehát az a Rejtő-mű, ami éppen az asztalodon van, nem biztos, hogy olyan, amilyennek a szerző írta. Őszintén hiszem, amennyire lehetőségeink engedik, amennyiben rendelkezésünkre állnak az eredeti szövegek, el kell indítani egy – ha úgy tetszik – hivatalosnak nevezhető Rejtő-életműsorozatot. Hogy elmondhassuk: ennek ennyi. S persze ne foglalkozzunk azzal, hogy a magasztos irodalmárok a mai napig lekezelően beszélnek Rejtőről. A magyar irodalomban valamiért szenvedni illik, nem nevetni.”
„Ugyancsak elkomolyodtál”, hörpentett a kávéjából Tupir.
„A humort nem lehet eléggé komolyan venni”, válaszoltam. „Mielőtt azt mondanád, hogy Karinthy Frigyes mondta, nem, ez Konrad Lorenz. Amúgy Karinthy és Rejtő jó barátok voltak. De Villás Bill nem Unicumból készíti a kávét?”
„Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel”, vakkantotta Tamás, majd elkiáltotta magát: „Hé, Villás Bill! Pálinkát!”
Aztán már csak ültünk az udvaron a szelíd óriás mosolygós-hűvös árnyékában.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
