Erdész Ádám
942 kép

Otthon, saját városában legtöbb ember nem ér rá nézelődni, a részletekkel bíbelődni. Ki-ki a maga tempójában célirányosan halad valamerre, s a hosszú ideje jól ismert kulisszákra kevés figyelem jut. Leginkább a romlást lehet észrevenni, de aztán azt is megszokjuk, mintha a „rossz térnyerése” természetes lenne. Ha a véletlen folytán idegen szemmel pillantunk a sokszor látott utcákra és terekre, olykor azért meghökkenünk. Például, ha ritka vendégünknek igazi lokálpatrióta polgárként városunk nevezetességeit mutogatjuk. Egyebek közt a belvárosban álló réges-régi szállodát, s meséljük, hogy ki mindenki megfordult ott, és micsoda élet folyt valamikor a vastag falak között. Kik ülték körül az asztalokat, ha egy neves művész érkezett fellépésre, mi volt a szokásrend az új főispán beiktatása utáni banketteken, mi a választások idején, amikor kortestanyaként működött, és mekkora vagyonok cseréltek gazdát a kártyaszobában. No, nem a dzsentrik között, hanem a gyulai vásáron megjelent kupecek ferblicsatáiban. Már-már lelkesedni kezdünk, amikor vendégünk közbekérdez: Erre a kopott homlokzatú épületre gondolsz, a kínai lampionokkal és bambuszokkal a bejárat mellett? – Igen-igen arra, no, menjünk tovább.
A módszeres nézegetés – legyen szó sétáról vagy képekről – kimondott meglepetéseket tartogat. A véletlen úgy hozta, hogy egy könyv illusztrációs anyagának válogatásakor több estén keresztül képeket böngésztem Gyuláról. Először egy CD-n 942 Bagyinszki Zoltán-fotót, aztán másokét, s végül a régi képeslapokat, metszeteket, rajzokat. A könyvben Dürer jóvoltából Gyula és Nürnberg kerül egymás mellé. Rögtön meg is billent az egyensúly: az egyik oldalon alig-alig kellett a régi metszetek között kutatni, a mai fotók is visszavittek a középkorba, a Dürer házhoz, a 14–15. századi várfalak, kaputornyok, régi piacterek és templomok közé. A másik oldalon a korból egyetlen épület, a vár maradt meg. És ez is micsoda páratlan szerencse ezen a vidéken. – Vajon milyenek lennénk, milyen szellemiség venne körül bennünket, ha mi is nap mint nap elballaghatnánk azok mellett az ötvösműhelyek mellett, amelyekben a tekintélyes nürnbergi polgárrá lett földink, idősb Dürer Albert tanulta a mesterséget? Ő az első gyulai polgár, akinek ismerjük az arcát. Cs. Szabó László különleges láttató erővel kötötte össze a századokat, ha egy erdélyi városban talált egy gótikus vagy reneszánsz épületet, vagy legalább egy szögletet, olvasójával elhitette, hogy mi is éppen olyanok vagyunk, mint azok, akik nap mint nap ilyen épületekkel szegélyezett utcákon ballagnak a piacra. Sőt, ő még azt is el tudta hitetni, hogy esetenként mi olyanabbak vagyunk, hiszen 1933 után nem akarta, hogy kedvenc városainak lakói hasonlítsanak azokhoz, akik éppen a Dürer ház előtt sétáltak. Továbbfűzte hát a gondolatot, s oda jutott, hogy az európai humanizmus inkább megmaradhatott ott, ahol a tömeg nem vált a történelem formálójává. Ő volt az, aki jó restaurátor módjára múltunk töredékeit tudta úgy összeilleszteni, mintha a megmaradt mozaikok egy bámulatos egészet rejtenének. Milyen kár, hogy nemcsak a múlt kövei, hanem a nagy restaurátor gondolatai is elsüllyedtek az időben. Jó lett volna húszas éveinkben, úgy 1980 körül, egy olyan hetilapot olvasni, ahol a fontos vagy kevésbé fontos eseményeket Cs. Szabó vagy Szabó Zoltán kommentálja, de sajna azokat az írásokat, amelyek születésük pillanatában lettek volna a legfontosabbak, keményborítós klasszikusként ismerhettük meg.
A régi és új képek azt is pontosan mutatták, hogy miként merül alá a múlt, amikor nem a történelem radírja működik, hanem generációk folyamatosan írják felül az örökül kapott hagyatékot. A gyulai Németváros a 18. századi megtelepüléstől 1857-ig önálló volt. Az első térképes ábrázolások egy szigetet mutatnak: a Fehér-Körös ágai veszik körül a várost. Magyargyulára több méteres árkon átívelő hídon jutottak át. Az ötven évvel későbbi ábrázolásokról eltűnik az árok, később az egyik Körös-ág is. A környékén szőlők zöldellnek, a mélyebben fekvő meder pedig, horribile dictu, szeméttel, trágyával töltődik fel. A 19. század végén ugyanez a hely a társas élet egyik fő színtere. Pavilon, padokkal szegélyezett barátságos sétautak. Az egykori németvárosi városháza képei azt mutatják meg, hogy a valaha impozáns, kiemelkedő épület funkciójának vesztésével, a környezete léptékének megváltozásával miként zsugorodik, látszik egyre kopottabbnak. Történetek sora bontakozik ki a képekből, az egykori árendás kocsma, a Nap-kocsma metamorfózisok során ment át. Valaha itt a város borának megnyugtató kortyolgatása közben olvasták fel a frissen felszabadított jobbágyoknak Táncsics újságját, hogy azután a karcostól és a hallottaktól felderülve induljanak haza a keskeny pallójárdán.
Az egyik legérdekesebb pillanat az, amikor egy valaha fontos, időközben megkopott objektum az emlékezet helyévé válik. Felújítják, új funkciót kap, amelynek része az emlékeztetés. Az emlékeztetés mindazokra, akik a „szigetre” érkezett első letelepedőktől fogva itt éltek. Születik valami: közös emlék a múltról, ami feltétele annak, hogy legyen közös tervünk a jövőre.
Amúgy az elsőre végigfutott 942 képből egyik jobb, mint a másik: nem is tudom láttam-e valaha az Élővíz-csatorna partját és környékét olyan szépnek, mint ezeken a képeken. Elegáns részletek, apró intimitások, otthonosság. Egy-két bambusz ide vagy oda, különösen szép város a mi Gyulánk, igazán megérdemli, hogy ahol a múltból csak töredékek maradtak vagy a nagy radír működött, amúgy Cs. Szabó László módjára restauráljuk a róla alkotott képet.