Erdész Ádám
Az ünnep színeváltozásai

Az ide március 15-e bő forrásanyaggal szolgál majd a kultusztörténet kutatóinak. Különösen sok – ma még csak részben látható – színes mozaikkockát kell egymás mellé illeszteni, hogy kirajzolódjon az összkép: voltak gondosan megtervezett kommunikációs stratégiák, látványos tömegdemonstrációk, sok csatornán közvetített utcai összecsapások, a metapolitika nyelvén megfogalmazott üzenetek – s ott voltak az ünnepelni vágyó emberek, akik többsége alighanem csak remélte, hogy formálója, nem pedig statisztája az ünnepi rituálénak.

Aggodalomra persze nincs ok, nem történt semmi különleges, egy régesrégi könyvbe íródott új fejezet. Az én városomban, Gyulán ebbe a könyvbe fiatal diákok írták az első bekezdéseket: a forradalom 25. évfordulóján 40–50 fiatalember kiment a szabadságharc és a passzív ellenállás egyik fiatalon elhunyt legendás helyi alakjának a sírjához, s ott a reformkori elődök gondolatait és stílusfordulatait idéző beszéddel hitet tettek 1848 öröksége mellett. Március 15-e ünneppé formálására már megvolt a szándék, de követhető minták még nem alakultak ki. A csabai Polgári Körben társasvacsora keretében ünnepeltek, Gyomán egy tehetős polgár a község szegényeit látta vendégül. Másfél évtized alatt az alföldi városok és községek társadalmának páratlan aktivitása nyomán nagy részvétel és még nagyobb érzelmi azonosulás mellett, sok színtéren zajló ünnepi rituálé alakult ki. Tekintve, hogy március 15. nem volt hivatalos ünnep, Gyulán a megemlékezés első felvonása reggel zajlott le, református istentisztelet keretében. Délután a városrészek népköreinek tagjai a fontosabb utcákat érintő „körmenettel” emlékeztek. Azaz a zászlós felvonulók és az őket követő nézelődők az egész belvárost az ünnep színterévé tették. Este azután a kaszinóban, polgári körben, a nagyobbrészt földmíveseket tömörítő olvasókörökben következtek a társasvacsorák, beszédekkel, diskurzusszámba menő pohárköszöntőkkel. Kerek évfordulókon még látványosabb volt az ünnep: délután bezárt az üzletek többsége, este gyertyák égtek az ablakokban, s ilyenkor nemcsak a reformátusoknál volt istentisztelet. A zsinagógában versenyre keltek a szívek dobogtatásához legjobban értő református esperessel. Az ötvenedik évfordulón például Kecskeméti Ármin beszélt, az Ótestamentum és 1848 szimbólumait egymásra vetítve Kossuthot ihletett nagy prófétaként festette le, a 12 pont hatását pedig a Sinai hegyen kapott parancsolatok hatásához hasonlította.

A társadalom többsége számára március 15-e szimbolizálta a függetlenséget, a polgári jogegyenlőséget, a szabad tulajdont és a hétköznapokban is érezhető gazdasági és civilizációs fejlődést. S ez a nap szimbóluma lett a sokszor tudatosan meg sem fogalmazott reményeknek is. – Magától értetődő, hogy egy, a társadalom többsége által mélyen átélt, nemzeti és polgári identitást felmutató ünnep a politikum számára a legcsábítóbb terepek közé tartozik.

Ünnep és politika vonzáson és taszításon alapuló viszonya különlegesen érdekes és fordulatos történetek forrásvidéke. 1898-ban, az ötvenedik évfordulón a kormány 1848 mindig függetlenségi töltetű, Bécs-ellenes ünnepét megpróbálta más időpontra átcsúsztatni és más tartalommal megtölteni. A parlamenti többség törvényt fogadott el arról, hogy április 11-e, az április törvények elfogadásának napja legyen a hivatalos ünnep. Egy látványos április 11-i ünnep után a kísérlet gyorsan feledésbe merült. A két háború között az egymást követő kormányok megpróbálták 1848 emlékét a terület-visszacsatolás szolgálatába állítani, de március 15-ét a rendszer ellenzéke sokkal inkább kihasználta. A legemlékezetesebb márciusi megmozdulásokat a földreformot sürgető, németellenes erők hajtották végre: 1937. március 15-én a Márciusi Front az 1848-as díszletek között a korabeli koreográfiát használva indította el a maga politikai mozgalmát.

A berendezkedő kommunista hatalom a centenárium évében rendkívüli erőfeszítésket tett azért, hogy 1848 hagyományát valamiféle torz németellenességgé és plebejus radikalizmussá formálja. Kevés sikerrel, hiszen 1956-ban 1848 szimbolikája éledt újjá: a Petőfi Kör, a Kossuth-címer, a nemzetőrség és a többi jelkép azt mutatta, 1848 emléke kritikus pillanatokban politikai erővé válik. Nem kevés gondot okozott ennek az erőnek az eltüntetése és elfojtása. Az ötletek tárháza kimeríthetetlennek bizonyult, a különlegesebbek közé tartozott a „Forradalmi Ifjúsági Napok” ünnepségsorozata, amely március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét próbálta összemosni. Noha a korabeli játszmák rendkívüli manipulációs találékonyságot mutatnak, ezúttal is csak rövid időre sikerült a március 15-ében rejlő gyúanyagot hatástalanítani. A ’80-as évek második felében a hatalom számára március 15. lett a legkritikusabb nap.

A mostani szcenárió nem kevésbé érdekes: mintha a hivatalos forgatókönyv írói arra törekedtek volna, hogy minden kritikus megmozdulást randalírozásnak lehessen minősíteni. Míg korábban március 15-ét az aktív csoportok a maguk melletti integrálásra akarták felhasználni, most inkább a megosztáson volt a hangsúly. A korábbinál jóval több kommunikációs síkot láthattunk. A metapolitikai kommunikáció eszközeit különösen aktívan használta ki az államelnök, aki bizonyára nem véletlenül utazott el Erdélybe, s aki a főpolgármestert és a kormány tagjait ért tojászápor után nem véletlenül sétálgatott mosolyogva az emberek között. Figyelemre méltó a március 15-i pesti eseményeket kevésbé fontosnak minősítő miniszterelnöki beszéd is, a sajtó interpretációiról nem is beszélve. Régen fordítottak ennyi energiát egy ünnep forgatókönyvének gyakorlatba való átültetésére, az eredményt azonban csak később látjuk. Az ünnepi rituálét sokan és sokféleképpen átírták, viszont sikert hosszabb távon csak azok értek el, akik valóban 1848 örökségének szellemében cselekedtek, s tudták, nemzet és modernizáció elválaszthatatlan fogalompáros.

Kapcsolódó:

Erdész Ádám honlapja a Bárkaonline-on

A Munka-társ rovat tárcái

Főlap