A teherautó előtt lefékezett a kocsisor, nem indult el, a sofőrök várták, mi lesz, mutogattak az autóból, araszolgattak a liba után, a járdán is megálltak a járókelők, az anyukák gyermekeik fejét forgatták, „odanézz!”, hallotta Jocó a sarokról is, a belső sávban egy kacsa vagy mi. Madár. A lúd nem akart letérni, úgy látszott, a belső sávban akarja elhagyni a várost. Lajos bácsi felpattant, és miközben kirohant az utcára, Jocóra parancsolt.

– Gyere!

Nevetve utánozta a libát, követte, ment a Gyulai út járdáján, földhöz csapkodta a lábát, mintha az úszóhártyái slattyognának az aszfalton, szédelgett, és a könyökét felhúzva képzeletbeli szárnyát igazgatta, a madár közben a szárnyát kitárva harcba szállt a Gyula felől érkező kamionokkal, azok szintén csikorogva fékeztek le, Lajos bácsi széttárta a karját, a járdán szembejövőket ijesztgette, aki ugyan nem fékeztek, de ő lett a járda ura. Ahogy a liba az úté. Szalma Lajos szívből nevetett.

– Libák lettünk, fiam, Istenem, milyen vakmerő libák! Gyere, gágogj te is!

Aztán hozzátette, ha ennek a sétának vége lesz, akkor végre el tudja mondani, amihez napok óta válogatja a szavakat, de most had pörögjön a ritmus, az élet már háromnegyedre váltott, és mindjárt szét is esik, pörgős kilencnyolcad következik, kiugrik a szívük, akkor pedig tudni lehet, hogy a halál következik. Jocó meglepődött, miféle halál, és már meg is kérdezte volna, mikor szemből, egy fekete Mercedes átgázolt a libán, tovább hajtott, mintha egy nejlonzacskón száguldott volna keresztül, tolleső hullott, kavarodott fel a huzatban, akárha őszi orkán kapta volna fel a leveleket. Lajos bácsi elhasalt a járdán, az ég felé nézett, de azt állította, ő így is látja, hogy mi történik az úton, a tolleső szerinte fehérre festette a tótvárosi határt, havazott, a Zwackék középiskoláját beborította a toll-havazás, és a tajgai rémület díszletében vágtatott, vonult tovább a fej nélküli lovas, pontosabban a fej nélküli liba, a vér még keringett a testében, minden dobbanással kevesebb, és a lehullott fejben megszülető szándék, az akart utolsó taktusa még odaért az izmokhoz, még egy fél dallamnyi kívánság felcsendült, majd a magára hagyott test átvette a hatalmat, és a földíszített tajgai télben, akár valami színpadi-tablón, azok vonultak el az úton, akinek így fogyott el a testéből az élet. Igen, Szalma Lajos látta őket, egy kantakék Simson segédmotoron, a szemben lévő sávban maga Zoszima váltott sebességet, igen, ő az, a Karamazov testvérek csalódást okozó mestere, aki halálával olyan cifra kiábrándulást keltett Aljósában, a mellette haladó sárga Wartburgban az a névtelen idegen ült, akit Meursault lőtt le, mert erősen tűzött a nap, illetve nem is azért, hanem mert csak, ezt hosszú volna most elmondani… és a feloldódó vércseppek már nem a liba szívéből pumpáltak kifelé, hanem annak az angol katonának a szívéből, aki Avraham Bogatír lányának udvarolt, de az is lehet, hogy Held Henriett ifjú szíve adta, aki nem tudott visszaszökni a Katalin utca kertjein át, és hátba lőtték a nyilas katonák, egyszóval itt vonult fel most minden ritmusát vesztett halál, mind, ahol a taktusokból zavarodott kopácsolás lett… A városból érkező Audi A4-esben Anna Karenina ült, testét a szűk ruha prése tartotta egyben, az öreg Szindbád pedig a túl oldali járdán tolta a biciklit, Krúdy doktort hibáztatta hosszúra és megalázóra nyúló halálért, hogy a kínok kínja jár az elfekvőben, a leszíjazás, a biztos jelek: a végbél galád nyílásán lassan kiszivárgó vér…

A nővérszálló paneljának garázsboltjából kijött az árus néni, a patyolatos lány is kiállt cigizni, hogy lássa, miért fekszik ott az az ember, a szomszédos művégtag üzemből kihoztak egy műanyag mankót, hogyha szükség lenne rá, de Lajos bácsi elzavart mindenkit, és azt mondta Jocónak, ha mi tényleg hasonlatosak lennénk Istenhez, akkor ki tudnánk hányni a szívünket, de mivel a Teremtő megtagadta tőlünk, nehezen összetákolt teremtményétől a szabad akaratot, azt, hogyha úgy tartja kedvünk, szarjunk a fejére, egészen más okból kell szarnunk a fejére.

Lajos bácsi felkelt és a rémült zöldségestől négy üveg sört vételezett, pedig a korábban vásárolt, kicsapolt nedű még ott várakozott az Üvegház kocsma teraszán. Szalma Lajos úgy vélte, oda most nem mehetnek vissza. A sörök mellé divatjamúlt, műanyag hálóból font szatyrot követelt, de csak egy nejlontáskát kapott, de már azzal is lehetett utazni, és Lajos bácsi azt ígérte, most világot fognak látni, előbb csak kerékpáron, kissé szűkösen és veszélyesen, de aztán valódi korzózás következik. Jocó felült hátulra, a bicikli keserű nyöszörgéssel nyugtázta a megsokasodott súlyt, lassan, nyikorogva, kacsázva haladtak végig a Gyulai úton, a járdán keskeny korridorja döcögős volt és veszélyes, a Munkácsy-emlékház kúriája előtt majdnem elhasaltak a macskaköveken, de aztán Szalma Lajos elkapta a fonalat, és tekert, a múzeum oszlopsora előtt már úgy hasítottak el, akárha élveznék az utat, beértek a főtér lombaluljárójába, a katolikus templom vörös tégláitól a polgármesteri hivatal erkélyéig, az egész teret beborította a lomb, a zöld folyosó enyhéből aztán kikanyarodtak a sétálóutcára, ahol a kockakövek között mederben tartott patak kígyózik, és Lajos bácsi kishíján elgázolt egy virágárus nénit a százas ábécé előtt, felborult az őszirózsacsokrokkal tömött vödör, az asszony jajveszékelését még a borozónál is hallani lehetett, Cakaj péknél az utcára ért a sor, a friss vajas kifli illatát a Korzó-térig őrizte az orruk, és a platános utca végén éppen zöldet kaptak, és Lajos bácsi vágtába fogott, elszáguldtak a goblenes cérnaboltja mellett, a színészházba a helyi csepűrágók vonultak be éppen, felszegett fejjel és kopottasan, és ekkor szemben, az út végén már feltűnt a vasútállomás rozoga épülete, melyet az akol meleg monarchia idején húztak föl, és jó, ha két tucat ember akad az egész megyében, aki fel tudta idézni, milyen ábrázata volt fénykorában, mert az első világháború óta egy vödör maltert nem kentek rá, az omladozó romhalmazra utoljára IV. Károly osztrák császár és magyar királynak volt gondja, azóta minden harmatos jobbító szándék elkerüli.

Az állomás büszke épületéről már Lajos bácsi mesélt Jocónak, és elmondta neki, hogy a vasúti gyaloghídon fogják kifigyelni, hogyan zajlik az ország utolsó nagy pályaudvarán a hétköznapi kavalkád. Jocónak tériszonya volt a gyaloghídon, és nem értette, hogyan fognak világot járni itt, de Lajos bácsi mesélt, és Jocó már tudta, hogy a valóságos utazás az ő valóságában csak álldogálás lesz a tótvárosi vasúti felüljárón, a Jamina nevű kertváros és a Kazinczy lakótelep között, félúton a levegőben. Lajos bácsi megvárta, hogy elmenjen a húgyos oldalú, minden ízében mocskos Dácia expressz, ami azért tisztább, mint a hazai vicinálisok vagy a zónázók, könnyes szemmel nézett a dobogó vagonok után, és ekkor belekezdett: hogy a szív mindig utazik, akkor is, ha láb és a fej marad, és a szív folyton új világra vágyik, télen azért, mert fukar, ne kelljen otthon fűteni, nyáron meg ott van a legfontosabb létező ok, miszerint akkor szép a táj, ha fut. Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot. Szalma Lajos ekkor azt mondta, hogy a világon a legszebb dolog megálmodni Magyarországot, ő Hajdúszoboszlótól Debrecenig savanyú almával szokott álmodni, a hajdúságban sárga almácskák gurulnak a szálkás faládákból kifelé, és van más: a Hortobágyon sohasem mély az álom, de mindig illatos. Gyoma és Mezőtúr között istenien lehet szunyókálni, ha ott álmodik, női öleket lát, Mezőtúrnál bele is túrhatja a fejét, ha nem kiabál nagyon tolakodóan a vasúti szignál, és ha még az állomáson várakozva is szabadon tudja hagyni a szívét, akkor az is megtörténik. A kupé és a vagon erotikus zóna, a finoman rezgő, mocorgó műbőr ülés a leghidegebb asszonyt is felbirizgálja, és mikor pironkodva kiindulnak, azzal a finom, de nem tudatos elhatározással, hogy néhány eltéved simítással könnyítenek magukon, akkor kell a gáláns férfinak felajánlani szolgálatait, és segíteni kioldani a feszültség görcsös csomóját… no, de ez már nem a szív ügye. Jocó ellenkezett, mert miféle megálmodás ez, hogyhogy Lajos bácsi Mezőtúrnál párzana, a vasúti vonalaknak semmi köze a tudatalattihoz. Ezen a mondaton Szalma Lajos elgondolkodott, Jocónak – ezek szerint – még mindig zárva van minden harmadik szeme, ettől a felismeréstől szomorú lett, de nem sokáig, már folytatta is, hogy Szolnok és Cegléd között az első szerelmét szokta látni, de mai formájában, egy kövér háziasszony karasol a szőlőben, és akkora a fara, mint egy hektós hordó, ezért Cegléd felé nem is szeret utazni, látott ő ilyen segget eleget, nem akar lázálmokat magának. Szalma Lajos alföldkutató és vasúttörténész, viccelődött magában Jocó, de közben a nagybátyja már arról mesélt, hogy Szeged és Kistelek között a híres szatymazi kakasviadalról álmodik a szív, Miskolc Tiszai-pályaudvaron pedig arra ébred, hogy valami híres embert szólongatnak a hangosbemondóban, és nem is véletlen, mert ott véget ér a haza-álmodás, annál északabbra már kassai polgárokat, meg történelmet, Nagymagyarországot lehet álmodni, de azzal meg vigyázni kell, mert oda fej kell, nem szív…