Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Magyary Ágnes
Női és férfi katarzisok
A nők mazochisták. Arra teszik fel az életüket, hogy a férfiakat megváltoztassák. Nem arról van szó, hogy ez ne lenne lehetséges – elméleti szinten mindenképpen az −, inkább arról: ez inkább mitikus, mint kézzelfogható kihívás. A társadalom azonban arra sarkall bennünket, győzzük le a kihívásokat, sőt keressük azokat, hiszen, amikor sikerül felülkerekedni akadályokon, az maga a megdicsőülés, a hős útja, a hőssé válás betetőzése. Ez az, amit korunk rajongva imád: az egyéni hősök, egyéni erőfeszítéseinek zamatos, egyéni eredményeit.
A férfiak átnevelése azonban egyetemes kudarcra van ítélve. Nem egyénire, hanem egyetemesre. Mint amikor a nők apollói törekvése összecsap a férfiak dionüszoszi őserejével. Sehol egy falatnyi siker, nyoma sincs a hőssé válásnak, a megdicsőülés mitikus homályba vész. Így marad a szenvedés. A szenvedés gyógyírja azonban az ókori görögök receptje szerint a katarzis. A világ rondaságait, az élet eszeveszett fordulatait, a mindennapok szörnyűségeit csak és kizárólag valamiféle emelkedettséggel lehet kissé tompítani.
A katarzis azonban közösségi élmény, a görög drámák megtekintése közben a nézők együtt esnek át a mentális megtisztuláson, és ha csak egy percre is, levetik magukról a lét szorongató gondjait.
De mégis mi lehet ebben a helyzetben katartikus, amikor a nők a kínok kínját élik át mindennap, és panaszkodnak? Hogy így, hogy úgy, de miért, és mégis hogyan lehetséges. Márpedig minden jel szerint lehetséges.
A panaszáradatnak, azaz a verbális túllengésnek is az lenne a célja: a férfiak megváltozzanak. Mintha a szavaknak lenne ereje. A nők szerint van. Hiszen nekik ez a fegyverük. A kívánt változás persze nem következik be, de a remény hal meg utoljára. Magyarázat erre a makacs ellenállásra nincs. Legalábbis a nők szerint, csakis az: a férfiak megátalkodottak.
A férfiak naivak. Hajlamosak hinni mindenféle csacskaságban. Mint például abban, hogy a nők nem változnak meg. Márpedig ez dőreség, hiszen a nők minden pillanatban átváltoznak, a gyengébbek kedvéért ezt csak változásnak hívjuk. Jelen esetben a gyengébbek a férfiak, akiknek minden jel szerint kissé nehézkes a felfogásuk. A nők igény szerint változnak át démonná, sárkánnyá, anyává, feleséggé, dolgozó nővé, háziasszonnyá, dívává, diáklánnyá, jósnővé, bankigazgatóvá, látnokká, titkosügynökké, házmesterré. És igény, az van.
Hogy az átváltozás mennyi ideig tart, az rengeteg dologtól függ: az inflációtól, az időjárástól, az évszakoktól, a gyerekek számától, a férfiak naivitásától. A férfiak persze nem beszélnek, mert sok beszédnek sok az alja, inkább hallgatnak. És szenvednek. Várják a katasztrófa végét. Nem tudják, ennek nincs vége, csak eleje. Ennek persze nem sok értelme van, hiszen aminek van eleje, annak valahol vége is kell legyen. De vajon van valahol vége a világűrnek? Lehetséges. Csak mi nem tudunk erről. Amiről nem tudunk, az viszont nem fáj.
És ha még nem lenne elég bajunk, valaki valahol kitalálta, hogy a nőiesség és a férfiasság pusztán társadalmi konstrukció. Semmi köze sem a biológiához, sem az átváltozáshoz, vagy a megátalkodottsághoz. Még a biológiai érv csak-csak, hiszen egyértelmű: nővé vagy férfivé váláshoz hosszú és rögös út vezet, de az átváltozás és a megátalkodottság az mégis valami oly rendkívüli dolog, ami a zsigereinkben van. Márpedig a zsigereket nem lehet levágni, kivágni, gyógyszerrel lenyomni, átnevelni, meggyőzni és társadalmilag re- vagy dekonstruálni.
Az individualizmus korában a nagy közösségi kihívások egyéni gondokká válnak, nincsen egységes módja megküzdeni az emberre zúduló bajokkal. Ha a társadalom nem is esett annyira atomjaira, ahogy azt Zygmunt Bauman megjósolta a likvid társadalom elméletével, abban mégis csak igaza van Baumannak, hogy szentül hiszünk abban: az idő nekünk dolgozik, és magunk vagyunk a saját sorsunk kovácsa. Vagyis napról napra minden jobb lesz, napról napra boldogabbak leszünk, csak dolgozni kell rajta.
Ennek az életprogramnak a kerékkötője a nők örökös és ösztönös átváltozása és a férfiak zsigeri változásra való képtelensége.
Számos felmérés mutatja: a mostani fiatalok jóval kevésbé érdeklődnek a testiség iránt, mint a szüleik vagy a nagyszüleik generációja. Micsoda abszurd paradoxon ez?! Freud forog a sírjában. Hova lett a libidó ebben a nagy szabadságban és jólétben? Mindenféle mondvacsinált érvvel állnak elő a kutatók, hogy miért is lehet ez, de mondanom sem kell, egyáltalán nem meggyőzőek.
Tulajdonképpen tehát az a katarzis, hogy nincs katarzis. Mert ha nincs többet a szexuális hajtóerő, akkor mondhatni kihúztuk a szőnyeget az átváltozás és a megátalkodottság lába alól.
