Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Magyary Ágnes
Csepel
– avagy kis magyar sznobéria –
1989 óta élek Csepelen. Nem akkora nagy szám, csupán a magyar kispolgári lélek erkölcsi lakmuszpapírja. Bárki, aki meghallja Csepel nevét, az ájulás szélére kerül, elkerekedik a szeme és álságos módon óbégatni kezd. Hogy az ő világnézete, szociokulturális helyzete, szent meggyőződése, vallása, politikai hitvallása és egészségügyi állapota nem teszi lehetővé, hogy Csepelre gondoljon. Nemhogy még oda el is menjen!
Ugyanis a magyar társadalom mindennél jobban szeretne dzsentri lenni. Ne legyenek illúzióink! Nem polgár, nem politikai aktivista, nem kommunista, de még fasiszta sem – hanem dzsentri. Tulajdonképpen ezért jöttünk a Kárpát-medencében tűzön-vízen át. Ezért kalandoztunk Európában jobbra és balra, hogy végre valaki megmutassa nekünk: hogyan lehetne dzsentrivé válni – csak akkor ezt még Európában sem tudták. Azóta sem, de ez már egy másik kérdés. Még a kereszténységet is felvettük minden meggyőződésünk ellenére, olyan nagyon vágytunk arra, hogy kölcsön bundában, kölcsön ékszerekben és kölcsön fogaton mehessünk fényes ünnepségekre, ahogy azt a nagy magyar író, Mikszáth is megírta halhatatlan Gavallérok című művében, amely azóta is a magyar dzsentri lélek kiskátéja. (Kérdés: Milyen úr a dzsentri? Válasz: Olyan kis úr, aki nagy úr. Kérdés: Hol él a dzsentri? Válasz: Az illúziókban. És a többi.) Mert nem az számít, hogy mi van, hanem az, hogy mi látszik. Ez a dzsentriség lényege.
A magyar dzsentri tehát olyan egyén, aki kényesen eltartja a kisujját Csepeltől, miközben pezsgőspoharat szorongat, amiből szabolcsi szilvapálinkát vedel, amiről persze azt mondja: Dom Perignon, de ő akkor sem megy Csepelre. A másik kezében közben egy fogpiszkálón vegán falatkának álcázva füstölt kolbász billeg, fennhangon persze az egészséges életmódról papol, de magában disznótorosról álmodik, de Csepelre akkor sem menne ki, ha ott vegán Dom Perignont lehetne kapni.
− Annyira ki vagyok idegileg − nyafogja –, hogy elugrottam a hétvégén Milánóba.
Mivel az köztudomásúlag sokkal közelebb van, mint Csepel. Hiszen bármi közelebb van, mint Csepel: a Maldív-szigetek, Buenos Aires, Fokváros. A távolságot nem csak térben, hanem időben is mérhetjük, hiszen Csepelen még 1975 van. Dühöng a szocializmus. Építik a Csepel Művekben a rendszert. Miközben az ország többi részén 2025-ben járnak, pár kiváltságos helyen már 2036-ban – őket hívjuk felvilágosultaknak, és ők azok, akik a leginkább ódzkodnak kiutazni Csepelre, ami érthető, hiszen az időutazás kimerítő és meglehetősen bonyolult.
Szóval, amíg a vörös Csepelen a kétesértékű múlt posványában fetrengenek a retardáltak, addig a lakosság szerencsésebb fele Milánóban szürcsölgeti a lattéját, miközben Barcelonáról ábrándozik – szigorúan c-vel ejtve –, de Párizsba semmi pénzért sem tenné be a lábát, mert azt már a tömegturizmus teljesen tönkre vágta.
Én 1989-ben költöztem Csepelre – akarom mondani 1975-ben, mert Csepelen mindig 1975 van – és rá egy évre kitört a kapitalizmus, igaz, ehhez tőke kellett volna, csak az éppenséggel nem volt, mert errefelé (errefelé=Kelet-Európa) senki sem örököl a nagyapjától. Így aztán a kapitalizmusból szabadrablás lett, valamiféle elvadult lovagkor, ahol, aki kapja marja alapon, ha örökölni nem is volt lehetséges, a családi vagyont harácsolással is meg lehetett alapozni. De mivel úgysem az számít, ami van, hanem az, ami látszik, ez nem gond, és nyugodtan hívhatjuk akár kapitalizmusnak is.
Így már van tőke, szerencsére, csak az nem Csepelen van − hiszen ahogy már említettem, ott még a szocializmus honol, az pedig tőke nélkül is remekül virágzik. De ha ez nem lenne elég, közben már arra is fény derült, hogy az 1990-ban annyit ajnározott kapitalizmus sem az igazi, mert hajlamos mindenféle tőkefelhalmozásra – a szabadrablás fejlődőképesebb elnevezése –, és ha az embereknek lenne esze, akkor boldogan mennének vissza a kommunizmusba. Még szerencse, hogy Csepelen még mindig 1975 van.
Szóval az élet Csepelen kívül tiszta rémálom: kudarcos rendszerváltás, polgáriasodni képtelen és nem akaró társadalom, dzsentri allűrökkel fennhéjázó újsznobok, az illúziók és a látszatok teljes hiánya. Még szerencse, hogy Csepelen lakom.
Női és férfi katarzisok
A nők mazochisták. Arra teszik fel az életüket, hogy a férfiakat megváltoztassák. Nem arról van szó, hogy ez ne lenne lehetséges – elméleti szinten mindenképpen az −, inkább arról: ez inkább mitikus, mint kézzelfogható kihívás. A társadalom azonban arra sarkall bennünket, győzzük le a kihívásokat, sőt keressük azokat, hiszen, amikor sikerül felülkerekedni akadályokon, az maga a megdicsőülés, a hős útja, a hőssé válás betetőzése. Ez az, amit korunk rajongva imád: az egyéni hősök, egyéni erőfeszítéseinek zamatos, egyéni eredményeit.
A férfiak átnevelése azonban egyetemes kudarcra van ítélve. Nem egyénire, hanem egyetemesre. Mint amikor a nők apollói törekvése összecsap a férfiak dionüszoszi őserejével. Sehol egy falatnyi siker, nyoma sincs a hőssé válásnak, a megdicsőülés mitikus homályba vész. Így marad a szenvedés. A szenvedés gyógyírja azonban az ókori görögök receptje szerint a katarzis. A világ rondaságait, az élet eszeveszett fordulatait, a mindennapok szörnyűségeit csak és kizárólag valamiféle emelkedettséggel lehet kissé tompítani.
A katarzis azonban közösségi élmény, a görög drámák megtekintése közben a nézők együtt esnek át a mentális megtisztuláson, és ha csak egy percre is, levetik magukról a lét szorongató gondjait.
De mégis mi lehet ebben a helyzetben katartikus, amikor a nők a kínok kínját élik át mindennap, és panaszkodnak? Hogy így, hogy úgy, de miért, és mégis hogyan lehetséges. Márpedig minden jel szerint lehetséges.
A panaszáradatnak, azaz a verbális túllengésnek is az lenne a célja: a férfiak megváltozzanak. Mintha a szavaknak lenne ereje. A nők szerint van. Hiszen nekik ez a fegyverük. A kívánt változás persze nem következik be, de a remény hal meg utoljára. Magyarázat erre a makacs ellenállásra nincs. Legalábbis a nők szerint, csakis az: a férfiak megátalkodottak.
A férfiak naivak. Hajlamosak hinni mindenféle csacskaságban. Mint például abban, hogy a nők nem változnak meg. Márpedig ez dőreség, hiszen a nők minden pillanatban átváltoznak, a gyengébbek kedvéért ezt csak változásnak hívjuk. Jelen esetben a gyengébbek a férfiak, akiknek minden jel szerint kissé nehézkes a felfogásuk. A nők igény szerint változnak át démonná, sárkánnyá, anyává, feleséggé, dolgozó nővé, háziasszonnyá, dívává, diáklánnyá, jósnővé, bankigazgatóvá, látnokká, titkosügynökké, házmesterré. És igény, az van.
Hogy az átváltozás mennyi ideig tart, az rengeteg dologtól függ: az inflációtól, az időjárástól, az évszakoktól, a gyerekek számától, a férfiak naivitásától. A férfiak persze nem beszélnek, mert sok beszédnek sok az alja, inkább hallgatnak. És szenvednek. Várják a katasztrófa végét. Nem tudják, ennek nincs vége, csak eleje. Ennek persze nem sok értelme van, hiszen aminek van eleje, annak valahol vége is kell legyen. De vajon van valahol vége a világűrnek? Lehetséges. Csak mi nem tudunk erről. Amiről nem tudunk, az viszont nem fáj.
És ha még nem lenne elég bajunk, valaki valahol kitalálta, hogy a nőiesség és a férfiasság pusztán társadalmi konstrukció. Semmi köze sem a biológiához, sem az átváltozáshoz, vagy a megátalkodottsághoz. Még a biológiai érv csak-csak, hiszen egyértelmű: nővé vagy férfivé váláshoz hosszú és rögös út vezet, de az átváltozás és a megátalkodottság az mégis valami oly rendkívüli dolog, ami a zsigereinkben van. Márpedig a zsigereket nem lehet levágni, kivágni, gyógyszerrel lenyomni, átnevelni, meggyőzni és társadalmilag re- vagy dekonstruálni.
Az individualizmus korában a nagy közösségi kihívások egyéni gondokká válnak, nincsen egységes módja megküzdeni az emberre zúduló bajokkal. Ha a társadalom nem is esett annyira atomjaira, ahogy azt Zygmunt Bauman megjósolta a likvid társadalom elméletével, abban mégis csak igaza van Baumannak, hogy szentül hiszünk abban: az idő nekünk dolgozik, és magunk vagyunk a saját sorsunk kovácsa. Vagyis napról napra minden jobb lesz, napról napra boldogabbak leszünk, csak dolgozni kell rajta.
Ennek az életprogramnak a kerékkötője a nők örökös és ösztönös átváltozása és a férfiak zsigeri változásra való képtelensége.
Számos felmérés mutatja: a mostani fiatalok jóval kevésbé érdeklődnek a testiség iránt, mint a szüleik vagy a nagyszüleik generációja. Micsoda abszurd paradoxon ez?! Freud forog a sírjában. Hova lett a libidó ebben a nagy szabadságban és jólétben? Mindenféle mondvacsinált érvvel állnak elő a kutatók, hogy miért is lehet ez, de mondanom sem kell, egyáltalán nem meggyőzőek.
Tulajdonképpen tehát az a katarzis, hogy nincs katarzis. Mert ha nincs többet a szexuális hajtóerő, akkor mondhatni kihúztuk a szőnyeget az átváltozás és a megátalkodottság lába alól.
