Udvariatlan leszek, magamról beszélek. Öt évig dolgoztam a Békés Megyei Könyvtár kötelékében, a Bárka szerkesztőjeként, és Elek Tibor kollégámmal minden tavasszal nekibuzdultunk, hogy megszervezzük, összehangoljuk, mederben tartsuk a könyvhetet errefelé. A battonyai középiskolai irodalmi vetélkedőtől a szarvasi közönségtalálkozón át a könyvhét záró irodalmi délutánig a meseházban, ahol eleinte kolbász is volt, később már csak a társaság és a jókedv, de hála az égnek, az utóbbi az osztódással szaporodott.
Nem ritkán éreztem úgy, hogy pocsékolás.
Kár az energiáért.
Másszor elég volt egy jó szó: egyetlen olvasó lelkesedése hizlalta örömem. Egy biztos, minden évben itt álltam a Korzó téren, többnyire aggódtam, hogy ideér-e a megnyitóra idecsalogatott író, hogy Pestről, Erdélyből, ki tudja, honnan futja-e az idő, a türelem és az út.
Most én jöttem haza, hogy a szavakból kiteljen a könyv ünnepe.
Pontosabban a kortárs irodalom ünnepe.
Mert ennek lassan újra könyvnappá fogyó könyvhétnek az alkalom a lényege. Hogy esemény. Társasági. Ügy, ürügy, lehetőség a kontaktusra, adás van és kapás, küldés és befogadás, színtiszta szerelmes kommunikáció. És akár egy rendes, méltósággal megélt vallási ünnepen, egy évben egyszer felvirágoztathatja lelkét a kortárs író, előléphet a zsinórkamrából, hogy megmutassa, létezik. Van. Fizikailag is, de főleg a szövege miatt. Okán. Céljából.
Hogy nem csak kiállítás megnyitók vannak, tűrhető borral és kevés pogácsával, meg az új kisestélyi megmutatásának pazar lehetőségével. Hogy nem csak a hazai teátrumban kiabálják a zsöllye sötétjébe a kultúrát, hanem élnek, kaparnak, dolgoznak e tájon olyan szerzők, akik a hazai ízeket érzik, az itteni szagokat szagolják, és a békési kulissza, táj, ember, akarat finomságait rögzítik. Ha akarják, ha nem.
Van egy sajátos, kopogós viharsarki jellegük.
Még Kiss Ottó gyerekverseinek is, pedig azok tűnnek elsőre a legkevésbé röghöz kötöttnek. Szokás azzal jönni, hogy ez a táj több írót adott az irodalomnak, mint mások, hogy a puszta kegyetlensége csak fantáziával viselhető el, és itt pengévé élezték a képzeletet a ciános hétköznapok. Nem fontos, hogy százalékosan így van-e, a mecseki lankák vagy a Viharsarok Bermudaháromszöge küldött-e többet a csatába. Mert nem valódi a harcmező, és nincs célszalag se, az író és olvasó viszonyában csak a jelen van.
A többi, az időtlenség lenne az irodalom, de arról most, szorosan véve nem szólunk, túl nagy falat, nem is idevaló, ha belekezdenék, visszakapcsolnák a szökőkutat.
A jelen lajstromában hét hazai tétel.
Elek Tibor, Hartay Csaba, Kakuk Móni, Kiss László, Kőváry E. Péter, Nagy Mihály Tibor, Somi Éva és melléjük társulok tisztelttel én is – nyolc cím az idei könyvhétre. A szám hízelgő, erős, gazdag könyvtermést jelez, ráadásul mi tudjuk, hogy sok megérlelt, régóta várt munka sorakozik benne.
Elek Tibor 23 év munkáját fésülte át. Ahol Erdélyben élő szerzőről írt, ott megállt pihenni. Most kész a leltár. Egy mániából, szerelemből, gondosságból, figyelemből lett ez a könyv, a Magatartások és formák.
Hartay Csaba kiadót váltott, a friss József Attila-díjas Podmaniczky Szilárd kiadójába társult. Szakértelmet és szabadságot akart, ez lett az ironikus, keserédes Nyúlzug.
Kakuk Móni már új generáció, 19 éves, én már nem ismerem, idén tűnt fel első regényével. Az én időmben ilyen fiatalon még szerelmes verseket volt szokás írni regényt nem, de lám, elárvultunk az idővel.
Kiss László előző kötete óta öt év telt el. A Szindbád nem hazamegy hangulatát idézi az Árnyas utcai szép napok, Krúdys, okos játék, ízléssel, tehetséggel, szeretettel.
Kőváry E. Péter a nagy öreg itthon, a doajen, a Mester, tótia legfontosabb, legautentikusabb krónikása, a Nem jön többé a drótostót szerzője. Az újságírás, a főszerkesztés kevés időt hagyott számára az írásra, A szik virága című regénye ’86-ban jelent meg, utolsó könyve, az Ez az a föld című riportgyűjtemény hét évvel ezelőtt. Nagyon vártuk már, hogy jöjjön.
Nagy Mihály Tibort tanult kollégánk egyszerűen csak a „békési szonettkirálynak” nevezte. A barkaonline-on olvasom, hogy A várható érkezésében című kötetben azért nem zárja a „szonett-kalodájába” magát a Bárka-díjas szerző.
Somi Éva évekig küzdött, hogy megírhassa, befejezhesse a Békés megyei irodalom kézikönyvét. Idénre végre sikerült. Csiklandós öröm lenne, ha a kézikönyv nem csak azért forogna haszonnal, mert létezik egy bizonyos érettségi tétel, az úgynevezett „lokális kortárs irodalom”. Hogy nem csak hivatali szóval kellene meggyőzni magyartanárokat, leendő olvasókat, hogy a közvetlen környezetükben is terem a babér.
Addig is, míg így botladozunk, van itt lap, amely eligazít. A küllemében is megújult Bárka irányra tart. Nem kell nagy szufla hozzá, csak vágy, szeretet és alázat. És akkor lehet követni. Barátaim, az idei könyvhéten szeretettel ajánlom magunkat a figyelmükbe.
A megnyitó szöveg persze afféle beszédaktus, mint a házasság, csak kimondva érvényes.
Hogy aszondja, ezennel megnyitom.