Merkószki Csilla
Innen folytatjuk
Rajzoljam le a szorongásom, ezt kéri az anyám korú pszichiáter. Feláll a kényelmes foteljéből, megkerüli az íróasztalát, az irattartó tetejéről levesz egy fehér papírt, rácsippenti egy felírótáblára, és ezzel együtt megfogja a ceruzát és tollakkal teli bögrét, azon gondolkozom, hogy lehetne ezt megúszni. Múlt héten arra jutottunk, hogy meg kell tanulnom nemet mondani. Neki mondhatok nemet?
Nem tudok rajzolni, csúszik ki a számon, mikor elém teszi a bögrét és a táblát. Visszaül a kényelmes fotelbe, mindkét karját a karfára teszi, nem szól semmit. Ül és vár. Megszoktam, hogy itt csak én beszélek. Bámulom az üres lapot, és próbálom elképzelni, milyen rajznak örülne a pszichiáter, akiről annyit tudok, hogy mindig Chanel kosztümben van, és a szomszéd szobában a bőrgyógyász férje dolgozik. Szeretném lenyűgözni, szeretnék egy pozitív példa lenni, akit emleget, hogy milyen gyorsan felépült, meggyógyult, helyrejött. Ölembe veszem a kemény táblát, kiveszek egy golyóstollat, felemelem a merev csippentőt, és kihúzom alóla a papírt. Nem értem, minek leszorítani. A toll hegyét a papírra teszem, menni fog, biztatom magam, húznék egy vonalat, de félek, hogy elrontom.
Izzadni kezdek, mikor eszembe jut az összes általános iskolai rajzóra. Kati néni nyomorgatja és állítgatja az ujjaimat, hogy kezembe simuljon a ceruza. Ági néni éles hangja, hogy mi ez, kislányom, nem érted a feladatot? Érzem, hogy a térdhajlatomból elindult egy izzadságcsepp. Tudtam, hogy nem szoknyában kellett volna jönni. Ránézek a faliórára. Még mindig áll. A kanapé melletti asztalon van egy digitális óra, ami jár, de az a doki felé van fordítva. Sose merek előredőlni, hogy lássam, azt se kérdezem, miért nem cseréli ki az elemet. Valahogy illetlenségnek érzem. Félek, hogy akkor nem jöhetek többet. Két hónapot vártam, mire tudott fogadni. Fél éve ajánlotta a házidokim, mert nem tudott mit kezdeni az állandó hátfájásommal, és minden negatív lett. Munkahelyet váltottam, és meggyógyultam. szerintem jól haladunk. szerint elakadtunk.
A kék tollat visszateszem, és kiveszek egy grafitceruzát. Mindig a gyomromban kezdődik, és fekete, magyarázkodom. Vagyis szürke. Szürke gomolyfelhő. Ami beszorult egy kockába. Rajzolok egy négyszöget. Nem párhuzamos az oldala, hallom Ági néni feddő hangját. Fogd normálisan azt a ceruzát, nem antenna az, hogy égnek álljon, kiabál Kati néni. Még jobban izzadok. Ha felállok, a világos szoknyámon lesz egy sötét folt.
Minden ülés úgy kezdődik, hogy megkérdezi, mi történt velem az elmúlt héten. Olyan szépen megfogalmaztam útközben a mondandómat. A kanapé a hibás. Leülök, és máshogy jönnek belőlem a szavak. Apám rákos, hallottam a száraz hangomat. Ahelyett, hogy folytatnánk a munkahelyi problémáim megoldását, megint apám a téma.
Hétfőn találkoztam vele. Eddig stramm férfi volt, most lifttel jött fel a harmadikra, és azonnal inni kért. Aztán percekig csak szuszogott. Csendben ültünk, amíg elkortyolgatta a vizet. Egy hónap alatt legalább tíz kilót fogyott. Nem bír enni.
Hátradőlök a kanapén, nem megy, nem tudom lerajzolni, ami a fejemben van.
Ha a gyomrából indul, miért azt szeretné megjeleníteni, ami a fejében van?
Ami a gyomromban van, az ijesztő. Én se akarom látni.
Azért fontos, hogy lerajzolja, ami Önben van, mert akkor a tudattalan irányít. Nincs lehetősége gondosan megválogatni a szavait.
Most is elszóltam magam, vicceskedek, de nem nevet velem. Eddig egyszer sem tudtam megnevettetni. Pedig ebben jó vagyok.
Mikor kiderült, hogy apám rákos, sírni akartam. Nem azért, mert közeli lett a halála, bár ez sem biztos, mert semmit nem tudok az állapotáról, csak annyit, hogy rosszindulatú daganatot találtak nála. Azt éreztem, hogy valamit csinálnom kell, de hogy mit, azt nem tudom. És félni kezdtem, de nem tudom, mitől. A doki szerint ez szorongás, ekkor jött a rajzos feladat.
A táblát az üres lappal visszateszem az asztalra, a ceruzát forgatom a kezemben.
Szóval ötödikben majdnem megbuktam rajzból. A tanár, akinek ajkát és fogát bordó rúzs díszítette, az egész osztály előtt kijelentette, hogy közel harmincéves pályafutása alatt nem találkozott ilyen kétbalkezes gyerekkel. Inkább ne járjak be az órájára, mert nem bír nézni. Megadja a kettest, csak többé ne lásson. Hallotta a híremet Kati nénitől, de nem gondolta, hogy arra sem vagyok képes, hogy a váza zöld árnyalatát eltaláljam. Így heti kétszer a büfében üldögéltem, vagy a folyosón, később meg kijártam cigizni a suli mögötti játszótérre. Hogy éreztem magam? Sehogy. A többiek irigyeltek. Az az Ági néni mocsok egy nő volt. Akkor már reggelente is elszívtam egy szálat a játszótéren. Egyszer pont ott ment keresztül, én meg nem vettem észre, mert hátradőltem a hintában, és úgy fújtam az ég felé a füstöt, csak mikor a nevemen szólított, akkor ültem fel. Ne csodálkozz, kislányom, hogy elváltak a szüleid, ilyen rossz gyerek ezt érdemli. Végre kimondta, amit sejtettem. Rossz vagyok. Elég elcsépelt és közhelyesen semmitmondó, pont ezért illik rám. Rossz vagyok.
Miért mondja ezt magáról?
Mert ez vagyok én.
Mióta érzi ezt, Laura?
Mióta az eszemet tudom.
És az édesapja? Hozzá milyen szót kapcsol?
Azért szeretek hanyatt dőlve cigizni, mert akkor szabadnak érzem magam. Mintha nem kötne a gravitáció. Nézem a füstöt, egy darabig látom, követem, és egyszer csak nincs. Fokozatosan tűnik el. Apám is így szivárgott el az életünkből. És ugyanolyan megfoghatatlan, mint az elszálló cigifüst.
Most mit érez az édesapjával kapcsolatban?
Hogy úgy fog meghalni, hogy… Azt már elengedtem, hogy az életem része legyen. Tudja, úgy igazán a része. Akármi történik velem, nincs az, hogy felhívjam, és elmeséljem neki. Régen volt, de már kinőttem. Elfogadtam, hogy nem tud sem örülni, sem együttérezni velem. És sosem a kérdésre válaszol. Hat-hét éves lehettem, mikor megkérdeztem tőle, hisz-e istenben. Azt válaszolta, hogy még nem látta. Ha megkérdezném, szeret-e, azt felelné, hogy a lánya vagyok. Miért nem foglalkoztál velem? Anyád mindent megadott nektek. Ilyesmire számítok. Tudom, hogy nincs értelme kérdezni tőle. Most amúgy nem tud beszélni. A daganat miatt. Azzal együtt tudok élni, hogy van, de nincs. Felbukkan, eltűnik. De mi lesz, ha már fel se bukkan? Szívom a cigit, és nincs füstje? Azt is tudom, hogy nem miattam váltak el. Mindent tudok, csak nem érzem. Érti ezt?
Azt gondolom, hogy nagyon is érez. Engedje ki a felhőt a kockából.
De akkor mindent betakar! Nem fogok látni tőle! Amúgy jobb nem tudni, mi van ott.
Itt kiengedheti, segítek látni. Az energiáját most arra fordítja, hogy az érzéseit elnyomja. Ha megéli az érzéseit, megkönnyebbül.
Nézegetem a csúnya kis négyzetet a papíron. Ízlelgetem a szavait: megélni az érzéseket. Nem tudom, mit jelent ez, de elhiszem, hogy jobb lesz.
Próbáljuk meg.
Rendben. Legközelebb innen folytatjuk.
A rendelőből kilépve előveszem a telefonom. Három nem fogadott hívást és egy üzenetet a tesómtól: apánk meghalt.
Merkószki Csilla 1984-ben született Nyíregyházán. Jelenleg is ott él.
