Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Szakács István Péter
Miért ne legyünk írók
Már egy órája, hogy a kiadóm standja előtt produkáltam magam. Igyekezetem egy minden hájjal megkent kerítő becsületére válhatott volna, de hiába mutogattam, dicsérgettem, kínálgattam legújabb regényemet, a könyvvásárban lézengő emberek ügyet sem vetettek rá.
Széplaki Aladár, te aztán csúnyán rászedtél, korholtam magamban mélabúsan hajdani gimis magyartanáromat, aki tekintetét a plafonra függesztve, oly átszellemülten ecsetelte az irodalom nagyszerűségét, hogy már kilencedikben elhatároztam, ha törik, ha szakad, író lesz belőlem. Indiánregénnyel kezdtem, aztán két szerelmes regényt is írtam, melyek szívtipró hősei megtették mindazt, amiről mamlasz kamaszként titokban fantáziálgattam. Nagybátyám, aki pragmatikus gondolkodásmódjáról híresült el a családban, szerencsére még idejében észrevette ifjonti eltévelyedésem. Az írás fájintos dolog, de csak kevesen élnek meg belőle, világosított fel tapintatosan. Kell melléje egy fix állással járó, polgári foglalkozás is, különben a mindennapi betevő falatért kóbor kandúrokkal fogsz a kukáknál marakodni. Tanácsát megfogadva, hosszas töprengés után a közgazdász szakmát választottam. A hét öt munkanapján egy mesterséges fénnyel megvilágított, ablaktalan helyiségben kuliztam, hogy vakmerő hőseim a földkerekség egzotikus helyszínein szabadon élvezhessék kalandos életüket.
– Na, mi van, faszikám, hogy szolgál az egészséged? – riasztott fel gondolataimból egy borízű férfihang.
Tűnődve néztem a kedélyes közvetlenséggel érdeklődő, velem egyívású fazonra. Homokszínű kalapjával, kopottas, vitorlavászon szerkójával, elnyűtt, szattyánbőr csizmájával kirítt a standok között ténfergők szürke faunájából. Ki ez? Honnan jött? Mit keres itt?
– Meg sem ismersz?! – horkant fel bosszúsan.
– Miért? Meg kellene? – ráncoltam a homlokomat, s már bántam, hogy reggel nem vettem be az agyserkentő tablettámat.
– Még szép! – húzta ki magát önérzetesen. – Hiszen te találtál ki.
– Tessék?! – meredtem rá bambán.
– Mikházi Szél Eduárd, a Kleopátra gyöngyös ágyékkendője című kalandregényedből – érintette meg kalapja karimáját laza eleganciával.
És igen, erről a könnyed, ikonikus mozdulatról végre felismertem! Második, nyomtatásban megjelent regényem hőse, Mikházi Szél Eduárd vérbeli kalandor volt. Világjáró, vakmerő kincsvadász. Nagy nőcsábász, aki oly fesztelenül vált meg a gerincre vágott, álmodozó lányoktól, érett szépasszonyoktól és változatosságra vágyó feleségektől, mint más a használt papírzsebkendőitől.
– Hogy kerültél ide?! – nyekegtem, s éreztem, amint a hátamon minden egyes szőrszál fölmered.
– S ezt pont te kérded? – vigyorgott az arcomba. –Te, aki szerint a valóság és a képzelet bármikor összeérhet, s az égvilágon minden megtörténhet?
Tömény bagószagot árasztó leheletétől heveny hányinger fogott el.
– Még csak az hiányzik, hogy leokádj! – lépett hátrább megütközve. – Egy író nem teheti meg ezt a hősével…
– Miért jöttél ide? – próbáltam hányingerem múltával más irányból megközelíteni ezt a cirka 85 kilós, nagyon is valóságos problémát.
– Mert elegem lett a nekem szánt sorsból – recsegte komoran. – Még ha nem is látszik rajtam, de az állandó stressz felőrölte az idegeimet. Te tényleg azt hiszed, hogy olyan cool kalandornak lenni?! Veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe keveredni, miközben te a munkahelyeden a töködet lógatod flegmán?!
– S a nők? – vetettem ellen. – Nem örvendesz annak, hogy annyi dögös szépséggel hoztalak össze?
– Már megbocsáss, de neked, aki a házasság komfortos kikötőjében jó ideje lehorgonyoztál, s hozzászoktál halk szavú hitvesed hóbortjaihoz, fogalmad sincs arról, hogy milyen fárasztó az utamat keresztező, szenvedélyes nők szeszélyeit elviselni, majd fesztelenséget mímelve szakítani velük! – hadarta egy szuszra. – Azért jöttem át, hogy hátha tudsz segíteni rajtam – nézett rám reménykedve.
– Ami meg van írva, azon bajos változtatni – vakartam meg a fejemet tanácstalanul.
– Hát akkor vedd úgy, hogy itt sem voltam – sóhajtotta lemondóan, és a védjegyévé vált, ikonikus mozdulattal kalapja karimájához emelte mutatóujját. – Isten veled! Adieu! Adios! Goodbye!, ahogy egy többnyelvű, multikulturális kalandregényben mondanák.
Tűnődve néztem, amint lehajtott fejjel a kijárat felé ballag.
– Látom, a kutya sem veszi meg a könyvedet – állt meg előttem a rettegett irodalomkritikus, csúfondárosan méregetve. – Nem csoda, mivel ebben a regényedben is összehordtál hetet-havat. Barátocskám, ideje lenne a natúr valóságról írni, vagy valami más szabadidős foglalkozás után nézni – emelte fel figyelmeztetően a kezét, és már indult is a következő stand felé.
Most az egyszer igazad van, néztem utána. Aztán a könyvemet visszatettem a többi közé, és a kijárat felé iramodtam.
Mikházi Szél Eduárdot az ajtónál értem utol. Búskomor arccal fordult felém.
– Mi lenne, ha cserélnénk?– tettem a vállára a kezem. – Te nyugalomra, én pedig kalandos életre vágyom.
– Miért is ne? – derült fel az arca. – Fix munkahely, békés környezet, megbízható asszony, aki nap mint nap gondoskodik rólam. Akkor hát kvittek vagyunk. Nem is vagy olyan balfácán, mint gondoltam.
Majd meglátod, egyetlen asszony rigolyáit is kurva nehéz elviselni, arról nem is beszélve, hogy a szakmámhoz egy fikarcnyit sem értesz, gondoltam kajánul, miközben kezet ráztunk.
Ő elégedetten vigyorogva befelé vette az irányt, én pedig a rám váró kalandokra gondolva, könnyű szívvel kiléptem az ajtón.
A szürke tömbház-negyed helyett vad, sziklás táj tárult elém. Alkonyodott. A lemenő nap vörös izzásában egy lovas vágtatott felém. Egy nő. Hosszú haja szőkén lobogott a szélben.
– Végre elkaptalak, te nyavalyás szoknyavadász! – kiáltotta, és rám emelte a pisztolyát.
