Izsó Zita
Az írás akadályai
Eszembe jutott egy verssor
a kedvenc fádat fojtogató
futónövényről.
Arra gondoltam, megjegyzem úgyis,
nem kell felírnom,
de helyette most csak
azok a dolgok jutnak eszembe,
amiket pont azért írtam fel,
hogy ne kelljen megjegyeznem,
például a hagyatéki ügyintéző telefonszáma,
amiben túl kiszámítható sorrendben
követik egymást a számok.
Pedig lehetett volna
egy vers első sora,
de persze biztosan túlírtam volna,
gyorsan nőtt volna, mint a repkény,
amit nem volt erőd kiirtani.
Ezért azt hiszem, inkább
lezártam volna vele
egyet a rólad szóló
félbehagyott versek közül.
Megnyugtató lett volna,
mint a céges e-mailedről érkező
automatikus válaszok: „Köszönöm az üzenetét,
nemsokára felveszem Önnel a kapcsolatot.”
Az öröklét akadályai
Csak egy dologra
emlékszem belőle pontosan:
amikor először találkoztunk,
sután bemutatkozott –
úgy állt rajta a neve,
mint az első ruha,
amit az ágyból kiugorva sietve magára kap,
amikor valaki váratlanul becsenget.
Az igazság az,
hogy tényleg fogalmam sincs,
melyikünk lehetett
volna kedvesebb:
a végén úgyis
összekeverednek a hiányzó részeink,
mint a fodrász széke alatt
a vendégek levágott hajszálai.
Az örök dolgok sokkal
kézzelfoghatóbbak.
Például hogy ma is
bekopog az ételszállító,
és nem mondom el neki,
hogy nem ismerném fel az utcán,
pedig tudom,
hogy hetente háromszor találkozunk,
és azt sem,
hogy mindennap eszembe jut valami,
amit soha többé nem láthatok.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
