Gömöri György
Nobel-díjasok, akiket ismertem
Egyetemi pályám során Cambridge-ben számos Nobel-díjazottal volt szerencsém találkozni. De mivel többrendbeli irodalmár vagyok, főleg az 1901 óta kiadott irodalmi díjak érdekelnek, és a továbbiakban arról a nyolc Nobel-díjasról számolnék be, akik ilyen díjat kaptak, és akiket személyesen ismertem. T.S. Eliottal kezdem, aki már 1948-ban megkapta ezt a rendkívüli elismerést.
1. T. S. Eliot
1956 végén kerültem Angliába, és 1957-ben felvettek az oxfordi egyetemre. Első oxfordi évemet, a minden magyar diáknak kötelező nyelvvizsgára készülés mellett, négy brit költő felfedezésével töltöttem. A négyből csak egy volt született angol, D. H. Lawrence, William Butler Yeats ír, Dylan Thomas walesi, s a negyedik, Thomas Stearns Eliot amerikaiból lett brit állampolgárrá. Négyük közül ekkor már csak Eliot élt. Lemezről sokan hallották a hangját, de „élőben” (mivel a könyvkiadói alkalmazott nagyon rezervált ember volt) csak a választott kevesek ismerték. Ezek közé tartoztam én, aki 1958 novemberében találkozhattam a „Puszta ország” és a „Hamvazószerda” költőjével.
Erre egy zártkörű felolvasáson került sor, a Westminster Abbey melletti Jerusalem Chamber nevű teremben. A fizetéses részvételre csak az jutott be, akinek Eliot titkárnője küldött külön meghívót. Egy angol költő barátomtól megtudtam a hölgy címét, és írtam neki egy szép levelet arról, milyen élményt jelentene számomra, fiatal magyar menekültnek egy ilyen meghívó – a válaszlevélben benne volt az áhított, ezüstszínű kis belépőkártya. A teremben rengeteg ember szorongott, többnyire szakállas, pulóveres fiatalok. Miután az estet rendező jótékonysági egylet vezetője üdvözölte az akkor hetvenéves költőt, megilletődve, majd egyre lelkesebben hallgattuk az ősz hajú, jól öltözött, külsejében szolid banktisztviselőre vagy vidéki lelkészre emlékeztető urat, aki korai verseivel kezdte és legújabb, „macskás” verseivel fejezte be a felolvasást. Ezeket csak később zenésítette meg Andrew Lloyd Webber, és azt hiszem, Eliot a Macavityt nemcsak azért hagyta a végére, mert legkésőbben írta, hanem azért, hogy bátorítsa a többnyire fiatalokból álló hallgatóságot, menjenek oda hozzá kérdéseikkel vagy megjegyzéseikkel. Erről a találkozásról Eliottal rövid esszét írtam a jugoszláviai magyar Hídnak (1965/2), amiben a költő gondos versolvasását emeltem ki: ő a „nyelvi analitikus” versolvasók közé tartozott, akik minden szót tisztán, érthetően ejtettek ki, ami az angol nyelvben gyakori szójátékok miatt nagy könnyebbséget jelentett a hallgatóságnak. Eliot a Négy kvartettből, egyik legfontosabb újabb művéből is felolvasott egy részletet, már nem emlékszem, mit, lehet, hogy az East Cokernek azt a – halállal foglalkozó, drámai – részletét, amit akkor a Hídnak az esszé mellé lefordítottam.
Ekkor már Eliotban nem csak a költőt, a kitűnő tanulmányírót is becsültem: Tradíció és egyéni tehetség című esszéjét már évekkel korábban átültettem, ez volt a legkorábbi közléseim egyike az újvidéki Hídban (1962/9). Ebben az írásában Eliot állást foglal amellett, hogy „a művészi érzelem személytelen”, ami Weöres Sándor üzenetére hajaz, az Ars poeticában: „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. / Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti…” Aki maga is verset ír, tudja, milyen hallatlanul nehéz ezt az „egyén-fölöttiséget” és személytelenséget elérni.
2. Czesław Miłosz
Miłosz fiatalkori kötete már 1953-ban a kezembe került, méghozzá arra is emlékszem, hol: a Balti-tenger melletti Sopotban, egy kedves lengyel hölgy jóvoltából, aki egy napra kölcsönadta ezt az irodalmi csemegének számító, visszamenőleg betiltott kötetet, egy nyugati emigráns költő könyvét! Magával a költővel csak négy évre rá ismerkedtem meg, ez Strasbourgban, a Free Europe University nyári tanfolyamán történt, amire (bár nem voltam Free Europe-ösztöndíjas), engem is meghívtak. Ennek az első találkozásnak levélváltás volt a következménye, no meg egy újabb találkozás egy párizsi kávéházban, végül pedig egy meghívás a kaliforniai egyetemre, Berkeleybe, ahol a költő 1960 óta tanított.
Amikor ezt a meghívást elfogadtam, nem sejtettem, mire szemelt ki engem ekkor a Kaliforniában élő, már majdnem 50 éves költő. Azt szerette volna, ha majd utódja lehetnék Berkeleyben, de ezt nem közölte velem, és féléves egyetemi szabadságát az én szempontomból elég rosszul készítette elő. Ottlétem első szemeszterében egy helyi tanárnő ügyes intrikájának következtében kizárólag lengyel nyelvet taníthattam, annak is a legnehezebb részét: lengyel nyelvtant haladóknak! Ezzel sikerült velem megutáltatni az egyetem szláv tanszékét, különben is, oxfordi diplomám birtokában lekezelő megjegyzéseket tettem a helyi egyetem tanítási rendszeréről, ami nem tett népszerűvé a tanszéken. Miután Miłosz hazajött Párizsból, ahol 1960 második felében szabadságát töltötte, próbált változtatni helyzetemen, kaptam egy „kelet-európai” irodalmi szemináriumot, gyakran találkoztunk, vendégeskedtem a berkeley-i öbölre gyönyörű kilátást nyújtó hegyoldali házában, és látogattam a régi és az újabb lengyel irodalomról szóló előadásait, amiket erős akcentussal, de lendületesen és humoros anekdotákkal tarkítva adott elő. Közben, mivel Miłosz éppen antológiát készített elő kortárs lengyel költőkből, azt egy helyi „kulturális” rádióadón, a KPFA-n keresztül próbáltam népszerűsíteni, bemutatva a költő és kanadai fordítótársa, Peter Dale Scott szerintem jól sikerült fordításait.
De térjünk rá költői kapcsolatunkra. Ez azzal kezdődött, hogy a londoni Irodalmi újságban közöltem Miłosz Antigoné című, párbeszédes versének fordítását, amit ő a magyar forradalom „munkásainak, diákjainak és katonáinak” ajánlott, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a töredéket ő 1949-ben írta, tehát igazából az 1944-es varsói felkelés áldozatainak emlékére. Ez a versfordítás aztán a többnyelvű Gloria victis című antológia (München,1966) egyik legnagyobb figyelmet felkeltő verse lett, bár maga a költő, ha nem is szégyellte, de elhanyagolható darabjának tartotta. Mivel én viszont fontosnak véltem ezt a verset, angolra is lefordítottuk a cambridge-i költő, Richard Burns-Berengartennel és az nemrégen újra megjelent Bob Hass jóvoltából a Poet in the New World, Czesław Milosz: Poems, 1946–1953 (Ecco, New York, 2025) című kötet egyik legfontosabb darabjaként.
Az évek során számos helyen közöltem Miłosz-fordításokat, nyugati magyar lapokban és folyóiratokban, a jugoszláviai Hídban, sőt 1980-ban, amikor Czesław Miłosz Nobel-díjas lett, még a Magyar Nemzetben is. (Később egész kötetre valót fordítottam Miłosztól, ez Ahogy elkészül a világ címmel jelent meg 2001-ben az – akkor még pozsonyi – AB-ART kiadónál, és a rossz terjesztés miatt csak nagyon kevés olvasóhoz jutott el).
A hatvanas években Miłosz eléggé magányos volt Berkeleyben. Azt gondolta, Lengyelországban teljesen elfelejtették, és többek között én hiába bizonygattam neki, hogy ez nincs így. Amerikai elismertetésében két ember játszott fontos szerepet: Kenneth Rexroth és a később ugyancsak Nobel-díjas, orosz Joszif Brodszkij. 1978-ban Miłosz Neustadt-díjat kapott, és számos esszével ünnepeltük a Books Abroad című világirodalmi folyóiratban, ez alkalommal, azt hiszem, a kanadai Louis Iribarne és én voltunk a kivételek, a többi tanulmányíró mind hazai vagy emigráns lengyelek közül került ki. Levelezésemet Miłosz-sal a krakkói Jagiello-könyvtár birtokolja, két hosszabb hozzám írott levele megjelent egy magyar könyvemben is, és nagy örömömre szolgált, amikor 2011-ben a krakkói maratonhosszúságú Miłosz-konferencia első előadójának engem kértek föl a szervezők. Arról nem beszélve, hogy úgy gondolom, bizonyos fokig a saját költészetemre is hatott ez a litván-lengyel emigráns, a huszadik század egyik legjelentősebb költője, a 2004-ben elhunyt Czesław Miłosz.
3. Joszif Brodszkij
hangját először azon a londoni esten hallottam, amit a Poetry International szervezett 1972-ben. Akkor már sok szó esett Angliában erről a tehetséges és méltatlanul meghurcolt orosz költőről, akit „parazitizmus” vádjával citáltak bíróság elé és ítéltek el az akkori Leningrádban; ügye nagy port vert föl angol irodalmi körökben. Brodszkij nagyon művelt, több nyelven beszélő, zsidó származású fiatalember volt, akit a szovjet hatóságok először száműztek a nagyvárosból, majd egyszerűen felraktak egy repülőgépre és eltávolítottak szülőföldjéről. Ez történt Szolzsenyicinnel is, és el kell ismerni, a külföldre zsuppolás sokkal kellemesebb fajtája volt a száműzetésnek, mint egy munkatábor vagy bánya Szibériában.
Brodszkij nagyon tudatos és remek hallású költőként, a huszadik századi orosz költők közül talán Oszip Mandelstámhoz és Borisz Paszternákhoz állt a legközelebb. Főleg „Nyugatra” tájékozódott, fiatalon megtanult angolul és lengyelül, John Donne meg Czesław Miłosz verseit olvasta legszívesebben. Mindezt később tudtam meg róla, amikor már interjút adott nyugati lapoknak. A Poetry International estjén megkapott versolvasása: kántálva, szinte énekelve olvasta fel, illetve mondta el hosszú, rímekben gazdag verseit. Cs. Szabó László, aki mellettem ült azon az esten, megjegyezte: „Ez a fiú elsiratja őseit” – amit lehetett szellemi ősökre is érteni, de arra is, hogy Brodszkij ősei között alighanem zsidó kántorok is voltak, innen örökölte előadói képességét.
Mindenesetre Brodszkij különlegesen ragaszkodott az orosz költészetben hagyományos formákhoz. Ezt később sem adta fel, amikor Amerikába távozott, de ott esszéket is kezdett írni, méghozzá angolul – a kettő együtt növelte ismertségét, illetve népszerűségét. Egy ideig Ann Arborban, a michigani egyetemen kapott kutatóösztöndíjat, éppen ott tartottam egyszer egy lengyel irodalmi előadást, és ekkorra esett második találkozásunk. Baráti társaságban említették, hogy az orosz költő itt tartózkodik, amire hirtelen ötlettel fölhívtam, jöjjön át beszélgetni. Vodkával ugyan nem tudtuk kínálni, de az amerikai whisky se rossz, hamar megoldotta vendégünk nyelvét a Bourbon.
Persze irodalomról beszélgettünk, egészen biztosan szó esett Miłoszról is, akit később éppen Joszif Brodszkij javasolt a Neustadt-díjra, amit Amerikában a Nobel-díjhoz vezető lépcsőként emlegettek. A magyar irodalom nem nagyon érdekelte Joszifot, viszont a műfordítás problémái igencsak izgatták. Ő a formahű fordítás híve volt, ezért bírált meg egy olyan Anyegin-fordítást, ami lazán kezelte Puskin csengő-bongó rímeit. Ebben csak részben volt igaza, mert angolra fordítás esetében mindig kompromisszumot kell kötni az eredeti hangzása és az angol vers lehetőségei között. Amikor később egy cambridge-i irodalmi fesztiválon újra találkoztunk, ez volt az egyik közös témánk, különös tekintettel Clive Wilmerrel készített, többé-kevésbé formahű Radnóti-fordításainkra.
Brodszkij sokat dolgozott, olyan intenzíven, mintha csak sejtette volna, hogy korán fog meghalni. Szívproblémái voltak már fiatalkorában, amiket súlyosbított alkoholfogyasztása és erős dohányzása. John le Carré új könyvében (The Pigeon Tunnel) leír egy jelenetet, amikor egy londoni kínai étteremben együtt ebédel az alkoholtól-dohánytól orvosilag eltiltott, de ezt az intést semmibe vevő Brodszkijjal. Aki ekkor tudja meg, hogy megkapta az irodalmi Nobel-díjat és könnyek között búcsúzik a hajdani kémtől és kiváló thrillerek írójától. „Most egy évig sokat fogok fecsegni” – mondja ekkor őszintén Le Carrénak Brodszkij, a várakozó újságírókra utalva. Ez 1987 őszén volt, utána az emigráns orosz költő még kilenc évig élt, kívánsága szerint Velencében temették.
4. Seamus Heaney
Csak egy-két versét fordítottam magyarra. Seamus Heaney észak-ír költő, aki angolul írt, olyan irodalmi Nobel-díjas volt, akit a kortársak közül legkevésbé ismertem, mivel Írországban lakott, és csak egyetlen alkalommal találkoztunk. Erre Cambridge-ben került sor, valamilyen kollégiumi gyászszertartáson vettem részt, amire Heaney is eljött – ez valamikor a 20. század elején lehetett, mindenesetre jóval azután, hogy olvastam (és a Nagyvilágban recenzáltam) a költő The Government of the Tongue című, 1988-as tanulmánykötetét, amiből kiderült, hogy Heaney milyen nagy becsben tartja a lengyel Czesław Miłoszt és fiatalabb költőtársát, Zbigniew Herbertet. (Utóbbit hosszú esszében méltatta és verset is írt róla). Ekkor már megjelentek Seamus Heaney-nek Stanisław Barańczakkal együtt készített kiváló Kochanowski-fordításai (a lengyel reneszánsz legnagyobb költőjének Gyászdalait fordították együtt), tehát a pár perc alatt, amit Heaney társaságában tölthettem, főként lengyel fordításai és fordítótársa iránt érdeklődtem.
Barańczak ekkor már nem volt jól, Parkinson-kórja miatt jóval a nyugdíjhatár előtt abbahagyta egyetemi előadásait, de mint fordító, változatlan hévvel dolgozott otthonában. Amikor Heaney meghallotta lengyel barátja nevét, elmosolyodott: „Hát igaz, ami igaz. Staszek a munka valóságos megszállottja” – amiből azt olvastam ki, hogy Barańczak keményen megdolgoztatta lengyelül nem értő társfordítóját. Aki egyébként nagyon rokonszenves embernek bizonyult, északír katolikus létére felül tudott emelkedni a helyi véres protestáns-katolikus vitákon és ellentéteken. Lehet, hogy Nobel-díjában része volt ennek a politikai elfogulatlanságnak, illetve művészi objektivitásnak, amellett, hogy Heaney ritkán írt kötött formában, tehát kiválóan lehetett fordítani más nyelvekre. Magyarra többen ültették át verseit, köztük Tandori Dezső meg Imreh András, akit még Dublinba is meghívtak egy nagy Heaney-konferenciára – ennek ellenére nem hiszem, hogy ismertebb lenne ma Magyarországon, mint kortársai közül akár Sylvia Plath vagy Ted Hughes. Igaz, egyáltalán ki olvas még Magyarországon (különösen más nyelvből fordított) verseket?
5. Szymborska
Wislawa Szymborska volt az első nő Nobel-díjas ismerőseim közül. Vele alighanem kétszer is találkoztam, jóllehet csak a második alkalom ragadt meg igazán emlékezetemben, mert akkor fényképek is készültek rólunk. Először nagyon fiatalon, 19 évesen, a Magyar Írószövetség ösztöndíjasaként barátkoztam Krakkóban a két Tadeusz-sal, Nowakkal és Śliwiakkal, és bejártam a Krupniczára, ahol saját házuk volt „az íróknak”, vagyis lakásaik és saját éttermük a földszinten; úgy tetszik, Szymborska is ott lakott még 1953 őszén első férjével, Adam Włodekkel. Lehet, hogy már akkor bemutatkoztunk egymásnak, de én Wlodekre is csak homályosan emlékszem, pedig alighanem ő vitt ki engem Nowa Hutára, mutatta meg a Krakkó közelében, akkor még sártenger közepén épülő „szocialista várost”. Akkor már megjelent Szymborskának egy kötete, de sem erre, sem második kötetére nem figyeltem föl mindaddig, amíg 1956 őszén, Rajk László újratemetése és a magyar forradalom után kezembe nem került egy keserű, kemény verse, a Temetés. Csak egy pár sort idézek belőle saját fordításomban: „S te, nép, csodáld e tettet / e nagyszerű eredményt: / ki egyszer született meg / – kétszer is eltemették”. A Gomułka-rendszer első hónapjaira jellemző viszonylagos szabadságot jelzi, hogy ez a vers megjelenhetett nyomtatásban, majd belekerülhetett Szymborska harmadik, 1957-es, A Yeti hívása című kötetébe.
Más szóval Szymborska, aki korábban hitt a lengyel szocializmus ígéreteinek, úgy tűnik, 1956-ra már teljesen kiábrándult a szovjet mintájú, „szocializmusnak” csúfolt imperialista államkapitalizmusból. Mégis (gondolom, egzisztenciális okokból) benne maradt a revizionizmustól átjárt LEMP-ben, az „egyesületnek” csúfolt kommunista pártban, onnan csak 1966-ban, a híres Kołakowski-ügy után mondott le. (Ez megint egy speciális lengyel jelenség, hány író adta vissza párttagsági könyvét tíz évvel a lengyel változások és a magyar forradalom és Leszek Kołakowski egyetemi lemondatása után – erre nem volt példa sehol másutt a kommunista országokban, de arra sem, hogy közülük viszonylag kevés emigrált Lengyelországból). Én meg közben jártam ugyan Varsóban, sőt Szymborska lakóhelyén, Krakkóban is, de valahogy elkerültük egymást.
A hetvenes-nyolcvanas években (mint polonista, a cambridge-i egyetem tanára), több ízben ellátogattam Krakkóba, ahol főleg a Szymański-házaspárral, Jan Prokoppal, illetve Leszek Elektorowicz-csal találkoztam, utóbbival sűrűn leveleztünk, időnként írtam is Leszek valamelyik lapjába. Őt főleg az angol és amerikai irodalom érdekelte, sokat fordított angolból lengyelre. 1984-ben Elektorowicznál teáztam, amikor két illusztris vendég érkezett: Szymborska, élettársával, az ugyancsak író-költő Kornel Filipowicz-csal.
Nem emlékszem, miről beszélgettünk aznap délután, de a fényképeken egy derűs, nyugodt hölgy látható, amint egy jókora macskát simogat. A macska Elektorowiczéké, de látom, hogy Wisława asszony szereti ezt az állatfajtát – pár évre rá élvezettel fordítottam magyarra a Macska az üres lakásban című versét, amiben a cica elmondja, micsoda szemtelenség őt egyedül hagyni napokig (tulajdonosa közben elhalálozott), mert nem sejti, hogy aki neki eddig enni adott és gyakran simogatta, soha többé nem jön vissza. És az az igazság, hogy lényegében a krakkói együtt-teázás után jöttem rá a Szymborska-líra ízére és zamatára. Így aztán a Csordás Gábor által szerkesztett magyar Szymborska-válogatásba is bekerült néhány fordításom, de újabban is jelentek meg magyarításaim, volt olyan verse (Gyűlölet), amit kétszer is lefordítottam, másodszor tavaly, amikor ez az érzelem újra kezdte áthatni a magyar politikusok szónoklatait.
Szymborska nem ösztönös – ő gondolkodó költő. Néha egy-egy filozófiai tételből bont ki remek verseket. Voltak, akik (gondolom, „pártos” múltja miatt) rosszallották, hogy ő lett a második lengyel irodalmi Nobel-díjas, de ezek a kéretlen kritikusok elfelejtették, milyen okos, mondhatnám bölcs embert próbálnak leszólni. Mert felejthetetlen, amit Szymborska mondott, amikor közölték vele, hogy ő kapta az 1996 évi irodalmi Nobel-díjat: „Nagy megtiszteltetés, de meg kell mondanom, hogy van még két lengyel költő, aki éppúgy megérdemelte volna ezt a díjat: Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert”. Aki tudja, milyen féltékenyek lehetnek költők egymásra, értékelheti ezt a mondatot: ennél jobbat, okosabbat nem is lehetne kitalálni.
6. Mario Vargas Llosa
A perui születésű Mario Vargas Llosát Cambridge-ben ismertem meg, ahol később (1977-78-ban) egy teljes egyetemi évet töltött a Churchill College-ban. Ekkor már ismert író volt, de közel sem olyan híres, mint Márquez vagy Borges, hogy csak két nevet említsek. Mario szerette Angliát, már 1969-ben szerzett magának egy tanári állást a londoni Kings College-ban, ahol a modern dél-amerikai spanyol irodalomról tartott előadásokat. Cambridge-ben eljárt az ottani fiatal írók Richard Burns-Berengartennél rendezett találkozóira, ahol felolvastunk egymásnak műveinkből, gyakran meg is vitattuk azokat. Ez a perui arisztokrata író jól beszélt angolul, és volt benne valami veleszületett fiús kedvesség, ami miatt mindnyájan szerettük, örültünk jelenlétének.
Mario Vargas Llosa kalandos magánéletéről ugyan tudtunk, de amennyire emlékszem, ezzel nem foglalkoztunk, bár lehet, hogy Patrícia nevű fiatal feleségét egyszer elhozta hozzánk, irodalmi barátaihoz. Ennél még kalandosabb és meglepőbb volt az, amikor 1989-ben egy perui választás alkalmával Mario-t majdnem megválasztották államelnöknek. Pontosabban azért nem választották meg, mert három hónappal a választások előtt, személyi okokból visszavonult liberális-konzervatív pártjának jelöltségétől. Más szóval a hatalomról csak írni akart, nem kívánta azt gyakorolni.
Márquezt már olvastam, de a latin-amerikai próza egyébként csak mérsékelten érdekelt, ezért minden személyes rokonszenvem ellenére, sokáig elhanyagoltam Mario prózáját. Végül mégis megvettem a Feast of the Goat (A kecske lakomája) című művét, ami Trujilloról és diktatúrájáról szól egy női főszereplő szemén át. Vannak, akik ezt tartják Mario Vargas Llosa legjobb regényének – lehet, hogy igazuk van. Trujillo a dominikai köztársaságnak volt több évtizeden át diktátora, és Mario remekül írja le azt a folyamatot, hogyan lesz a „rendcsináló” nemzeti hősből korrupt és gyilkos diktátor, akit végül saját emberei eltesznek ugyan láb alól, de akinek öröksége hosszú időre rányomja bélyegét erre a szegény kis közép-amerikai államra és lakóira. Ez a regény nem könnyű olvasmány, mert rengeteg szereplőt mozgat – még egy magyar nő is felbukkan benne, mint Trujillo egyik szörnyű fiának a barátnője vagy felesége. De akit érdekel egy ország erkölcsvesztése és egy jellem elrothadása a hatalom bűvöletében, annak feltétlenül ajánlom Marionak ezt a doku-regényét. Mario 2010-ben kapott Nobel-díjat, amihez (gondolom) A kecske lakomájának sikere jelentősen hozzájárult.
7. Tomas Tranströmer
A 2011-es Nobel-díjas, akit ismertem, az azóta elhunyt svéd költő, Tomas Transtömer volt. Róla sokat hallottam korábban a Svédországba emigrált magyar „szófuvaros” Thinsz Gézától, de várnom kellett a hetvenes évek elejéig, amikor Tranströmert meghívták egy cambridge-i költőfesztiválra. Ekkor én már pár éve a Darwin College kutatókollégium Fellow-ja, vagyis igazgatósági tagja voltam, részt vettem a költőfesztivál szervezésében is, emiatt gyakran láttam vendégül külföldi költőket. Mivel akkortájt barátkoztam össze a skót Robin Fultonnal, a Lines Review című lap szerkesztőjével (csinált egy kiváló magyar számot benne Kassák, József Attila, Radnóti és Pilinszky-versfordításokkal), és Fulton volt Tranströmer legszorgalmasabb angolra fordítója, meghívtam mindkettőjüket ebédre a Darwinba, ami fontos gasztronómiai fordulatot idézett elő kollégiumom történetében.
Tranströmerről azt kell tudni, hogy öntudatos, egyenes ember volt, véleményét általában nem rejtette véka alá. Így aztán, amikor a Darwinban ebédre konzervspagettit (!) tálaltak, megkóstolta és megvetően tolta félre, salátát kért és kapott helyette. De mivel az én külföldi vendégem volt, és akkoriban tagja voltam a kollégium étkezési bizottságának, óriási botrányt csaptam a következő bizottsági ülésen. Ezzel ugyan vérig sértettem az étkeztetésért felelős hölgyet (aki korábban az angol tengerparton volt panzió-tulajdonos), de azt elértem, hogy egyszer és mindenkorra levették műsorról a konzervspagettit a Darwinban. Igaz, a szakács is többször változott, azt hiszem, most sem született angol főz nemzetközi tagságáról híres kutatókollégiumom tagjainak.
Hálás voltam Tranströmernek a fenti beavatkozásért, és jó néhány évvel később kicsit viszonozni tudtam őszinteségét. Addigra már Amerikában is ismert volt költészete, tehát amikor 1990-ben Ivar Ivask, a World Literature Today szerkesztője beválogatott engem a Neustadt-díj zsűrijébe, örömmel fedeztem föl a döntőbe fölterjesztett névsorban Tomas nevét, s ahogy sorban estek ki a jelöltek (az enyémet is beleértve), úgy nőttek a svéd költő esélyei a tetemes összeggel járó irodalmi díjra. Végül csak ketten maradtak talpon: V. S. Naipaul, a trinidadi származású brit prózaíró és az észt Jan Kaplinski jelöltje, Tomas Tranströmer. Az izgalmas végversenyben Tomas győzött, többek között az én szavazatommal.
És milyen szerencse, hogy abban az évben kapta meg a Neustadt-díjat! Hónapokkal később Tranströmert agyvérzés érte, s bár lassan visszanyerte szellemi képeségei nagyrészét, beszélni már nem tudott, csak zongorázni és rövid verseket írni. Úgy emlékszem, csak pár évvel halála előtt kapta meg a Nobel-díjat, amit nagyon ritkán adnak svéd, tehát „bennszülött” költőnek vagy írónak. Mindenesetre 2015-ben engem kértek föl az Élet és Irodalomtól nekrológra, amit (mivel éppen Pesten voltam) rekordidő alatt meg tudtam írni. Évekkel később pedig a Vigiliában olvastam Tomas egy jóval korábbi emlékezését Pilinszkyre, akit személyesen ismert. Valamilyen titokzatos lelki rokonság volt a két költő között, bár amennyire én tudom, Tranströmer nem volt istenhívő. De Thinsz segítségével fordította Pilinszky Jánost svédre és megszerette a Harmadnapon költőjét, aki ugyan maga nem kapott se Neustadt-, se Nobel-díjat, de akit szinte minden európai nyelvre fordítottak és így, Tranströmerrel együtt bekerült a huszadik századi líra vérkeringésébe.
8. Olga Tokarczuk
Hogy a lengyel listám teljes legyen, a lengyel prózaíró, aki Reymont óta elsőnek kapott Nobelt, Olga Tokarczuk volt. Vele csak egyszer találkoztam, akkor is csak futólag, éppen hogy összeismerkedtünk és pár szót váltottunk. Mindez New Yorkban történt, jóval a Nobel előtt, 2001-ben vagy 2002-ben, azt hiszem, Tokarczuk akkor járt először Amerikában. Egy lengyel klubban léptünk fel mindketten, ő volt az előadó előttem, és meghívóim mondták, hogy kitűnő prózaíró – akkor még nem olvastam tőle semmit.
Viszont a Nobel-díj hirtelen megnövekedett ismertséggel jár, és mint „lengyeles” nem tudtam ellenállni a kolozsvári Korunk kérésének, hogy ne írjak valamit Olga Tokarczukról. Akinek egy sziléziai erdős hegyvidéken játszódó detektívregényét (Hajtsd ekédet a holtak csontjain át) élvezettel és rekordgyorsasággal olvastam végig, értékelve a szerző furfangos meseszövését. Mondják, hogy főműve, a Jákob könyvei pár éve már magyarul is olvasható, Körner Gábor fordításában, én még nem jutottam hozzá, de ha túlélem a jövő magyar választási évet, biztosan megteszem.
Utóirat
A lengyel reneszánsz nagy költőjétől, Jan Kochanowskitól maradt fenn egy feljegyzés: „vidi Ronsardum”, vagyis hogy Párizsban „látta Ronsardot”’ – nem beszélt vele, csak látta fellépni, vagy más költők társaságában? Hasonló az én esetem Kertész Imrével, az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjassal, akinek második feleségét, Magdit ugyan korábbról ismertem Chicago-ból, mint Sass Márton házastársát, de már életének Kertészhez fűződő korszakát nem követtem. Igen, így magát a 2016-ban elhunyt Kertészt csak láttam messziről egy budapesti látogatás alkalmával, de még Magdi ürügyén sem közeledtem hozzá. A Sorstalanság kitűnő könyv, hasonló témáról csak egy, talán még dermesztően jobb könyvet olvastam az utóbbi időben: Debreczeni József, vajdasági magyar író Hideg krematóriumát, ami megérdemelne egy posztumusz Nobel-díjat.
