Kolozsi Orsolya
Kései sirató
Grecsó Krisztián: Apám üzent
„Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve” – állítja a fülszöveg, és a majdnem hatszáz oldalas regény végére érve meggyőződéssel konstatálhatjuk, hogy igaza van. A 2023 végén megjelent kötet egy rendkívül bátor, őszinte kitárulkozás – és bár tudjuk, hogy a történések egy része fikció, Ignác (az apa) és Erik (a fiú) történetét valószínűleg a legtöbben mégis az önéletrajziság felől közelítjük meg, és a fejezetekben óhatatlanul is az író élettörténetének nyomait keressük. Az alkoholista apa mellett eltöltött gyerekkor és a később, középkorúként is hurcolt örökség az, amivel a regénybeli fiú igyekszik megbirkózni, miközben két évtizede elhunyt apja történetének (és egyben közös családi históriájuknak is) nyomába ered.
A családi legendárium egyes elemeit, a szegvári miliőt (melyet egyfajta vizuális metaforaként a borítón megjelenő visaszosvászon asztalterítő is megidéz), Juszti mamát, sőt az apát is ismerjük már Grecsó korábbi köteteiből, vagy a vele készült számos interjúból. Ennyire közel azonban talán még soha nem hajolt a témájához, mint ebben az aparegényben, mely egy generációkon átívelő családregény is. Az író műveiben mindig is kiemelt szerepet kapott a családhoz való kötődés, az identitás, a múlttal való szembenézés, és ezek a témák térnek vissza az Apám üzent lapjain is, de a korábbiakhoz képest nagyobb szabású, valamiféle összegzést megkísérlő keretben. A nagyregény kiindulópontja az immár két évtizede halott apával való „találkozás”, az ellentmondásos és terhelt apa-fiú viszony újragondolása, analízise. A megértésen át a megbékéléshez, a megbocsátáshoz vezető úton indul el a regénybeli én-elbeszélő, aki miközben feltárja az apa múltját, saját magát is igyekszik megérteni, sőt súlyos betegségének megélését is a rétegek közé emeli.
De mindezeken túl is sokféle kérdés sűrűsödik a regényben az apa és a fiú problematikus kapcsolatára felfűzve. Az elbeszélői technika hamar átlátható: az egyes szám első személyben megszólaló narrátor-író, aki közel jár az ötvenhez, Budapesten él, és túl van egy súlyos, az életét is fenyegető betegségen. Ő mesél az olvasónak az apjáról és saját magáról is Erik néven, egyes szám harmadik személyben. És bár Erik voltaképpen ő maga, ezzel az elbeszélésmóddal eltávolítja, hogy kívülről nézhessen rá, és magát is elemezni tudja: „Kénytelenségből továbbra is a táblán maradok, de minden elfogultság nélkül Eriknek nevezem el magamat.”
A regény a mindössze 49 évesen elhunyt apa temetésével indul, majd egy önvallomás következik, az apa megszólítása és egyben egy elhatározás megfogalmazása, mely az egész kötet motivációját is megragadja: „Végigcsinálom, amit a veled való szembenézés jelent, lejátsszuk, kidekázzuk, csinálunk a szakértőkkel lajstromokat. […] Mert abban a borzalmas ketrecben, a szívemben mindenféle mágnesességtől, atomenergiától szétfeszül a tér, ott pokoli viharok dúlnak, és szeretnék valami rendet. Vagy ha az nem megy, legalább szélcsendet.” Látható, hogy a terjedelmes szöveg voltaképpen utazás egy fájdalmas úton, az apa megismerése, megértése, és önmegértés is, vagy legalábbis erre irányuló kísérlet. A múlt, az ősök történeteinek feltárása a jelen megértését segíti, a kissé már elcsépelten hangzó transzgenerációs traumák működését mindenki ismeri, erre utal a regény egyik, József Attila jól ismert sorait idéző mottója is: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. / Elszomorodom néha emiatt – / ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd, / ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.” (A Dunánál)
A szimbolikus úton nemcsak az apa (és a tágabb család) történetét ismerjük meg, de a fiút is, azt az életet, ahonnan visszanéz, ahonnan elindul erre a torokszorító, az emlékektől és a múlttól terhes, egyszerre fájdalmas és felszabadító utazásra. Az Apám üzent elkerüli a szimpla pszichologzálást, története nem csupán illusztrációja a transzgenerációs traumák működésének, hanem sűrű, történetekben gazdag írás árnyalt, plasztikus, kiválóan életre keltett szereplőkkel, problémafelvetések sokaságával. A regény részben családi tabló (mindkét ágon egészen az ük- és szépszülőkig visszanyúlva), de vallomás, társadalmi látlelet és fejlődésregény is. Szerkesztésmódját alapvetően a jelenetezés határozza meg, ugyanis úgy mesél a múltról, hogy egy-egy emlékezetes történetet vesz elő, dolgoz ki részletesen, és ebbe tömöríti egy adott szituáció, időszak, kapcsolat jellegzetességeit. Sokszor van olyan érzésünk az olvasás során, mintha a szerző novellákat fűzne fel egy nagyobb elbeszélés láncára. A családi legendárium sokszor mesélt, „átemlékezett”, büszkén vállalt történetei ugyanúgy felidéződnek, ahogyan a megrázó, szívszorító, esetleg szégyellnivaló emlékek is (például az, amikor Eriket az iskolából hívják ki, mert részeg apja balesetet szenvedett). Ezek a képek, jelenetek nagyon sokfélék, a szerteágazó családtörténetbe ugyanis nagyon sok minden belefér: háborús traumák, katonatörténetek, legendás férfibarátságok, hűtlenség, abortuszok, öngyilkosságok, vagy homoerotikus vonzalmak is – mindezekből épül a Grecsó-család fiktív és valós elemeket egyaránt tartalmazó családi mitológiája. A családi legendáriumban a magyarországi vidék, az alföld parasztcsaládjainak élete, a téeszesítés, a világháborúk, az iskolai élet, a szavalóversenyek, a szegénység mind fontos motívumok, de a fókuszban mindvégig az emberi kapcsolatok, érzelmek állnak, és természetesen a regényben legfontosabb kapcsolat részesei, az apa és a fiú.
Az apát és a kapcsolatot megérteni vágyó emlékező utazás során az író olyan felejthetetlen karaktereket teremt, mint például a már sokszor megírt Juszti mama (a regény ajánlása is neki szól), aki egy erős, pozitív nőalak, szinte a Száz év magány Ursulájának ősanya-karakterét idézi azzal, hogy mindenhol ott van, szeretete sosem fogy el, és megértéssel fordul mindenki, így részeges fia és érzékeny, konfliktuskerülő unokája felé is. A regény egyik legszebb és jól kidolgozott része éppen Juszti mama és a kisebbik fia, Ignác kapcsolatának rajza, mely azt is megmutatja, mennyi megértés és mennyi finom, a szeretet által vezérelt bölcsesség lakik ebben az alföldi nőben, aki maga árvaként nőtt fel. De rajtuk kívül is sok alak kel életre a majdnem hatszáz oldalas regény lapjain, mindenféle helyzetben és emberi kapcsolatban láttatott karakterek. A szereplők élettelisége és árnyaltsága mögött mindig látható az emberi személyiség bonyolultsága és ellentmondásossága, és az emberek között szövődő kapcsolatok ambivalenciája is. Rámutat a szöveg többek között arra, hogy sokszor azt bántjuk meg leginkább, akit legjobban szeretünk (lásd megint csak Juszti mama és a fia, Ignác kapcsolatát), vagy arra, hogy a saját hibáinkért hajlamosak vagyunk valaki máson bosszút állni. Illetve azt, hogy mindannyian elvágyódunk abból az életből, amelyben éppen vagyunk: „De soha senki nem akar a saját helyén lenni.”
Grecsó Krisztián regénye több generáció élettörténetébe tekint bele, és máshogy szól, ha a távolabbi múltba réved (sokszor olyan időbe, melyről csak hallomásból tud), mint akkor, amikor Erik és az apja, Ignác történeteit meséli. Minél régebbi dolgokat vesz elő, annál nagyobb lendülettel ír, a közeli dolgok (értelemszerűen az apával való fájó konfliktusok) esetében kevesebb a távolságtartás, ritkán ugyan, de előfordul a túlírtság, az érzelmi helyzetek túlmagyarázása. Ugyanakkor a legmegrázóbb jelenetek is a jelenhez közelebb eső időszakhoz tartoznak, például amikor az egyetemista Erik és a beteg Ignác együtt cipelik ki a mosógépet a házból, vagy amikor a fiú a kórházban nyírja az apja haját. Erik lelki „gyógyulása” szempontjából a nagyobb tét értelemszerűen az időben közelebbi dolgokon van, azon, hogy megértse az apját, és megbocsáthasson neki. A regény egyik legfontosabb képessége talán éppen ezért az empátia, az együttérzés: az elbeszélő, akár Erikről, akár a család többi tagjáról ír, mindig a megértés felől közelít a helyzetekhez. Elfogadja az embereket olyannak, amilyenek, minden szörnyű tett mögött meglátja és láttatja a motivációt, az emberi elesettséget, gyengeséget és fájdalmat. Megértjük Eriket is, Ignácot is, és talán azt is látjuk, ahogy Erik is egyre inkább megérti Ignácot, még akkor is, ha annak cselekedetei sokszor nehezen indokolhatók.
De vajon megérkezik-e végül az apa üzenete, lesz-e végső tanulság a kapcsolatra vonatkozóan? Lezárható-e megnyugtatóan egy ennyire ambivalens viszony? „Most akkor üzent apám, vagy sem? Saját leülepedett mocskaimat kavartam föl, vagy rá figyeltem? […] Rászántam három évet, hogy apám szavát megértsem, és még az is lehet, hogy magamon túl nem jutottam” – parafrazálja az elbeszélő Babitsot, és teszi fel költői kérdéseit a regény vége felé, melyet végül egyfajta keretbe foglal, és ahogy a könyv elején, úgy a legvégén is a kerékpárjáról vidáman búcsút intő apát látjuk, aki bár meghalt, mégsem távolodik soha. Ahogy az utolsó sorok is utalnak rá, egy kapcsolat, egy ennyire fontos, az életet meghatározó viszony soha nem válik múlt idővé: míg él a kötelék egyik tagja, addig egész biztosan és visszavonhatatlanul jelen idő.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
