Gyarmati Gabriella
Kísérlet a Munkácsy-életmű körüljárására képelemzések útján IV.

A Munkácsy-vándorkiállítás, amelynek gerincét változatlanul Pákh Imre folyamatosan gyarapodó magángyűjteménye adja, jelenleg (2008. február 15 – április 20.) a kecskeméti Cifrapalotában várja látogatóit. Az ismét nem csekély anyagi áldozattal járó kiállításszervezés és előkészítés újra lehetőséget biztosít arra, hogy egy vidéki múzeum is fel tudjon mutatni olyan jellegű szuperprodukciót, amelyre példát a Szépművészeti Múzeum mutat már évek óta Magyarországon. Olyan példát, amely egyrészt folyamatos szakmai viták kereszttüzébe állítja az intézményt, másrészt a korábbiakban alig látott érdeklődést kiváltani tudó rendezvények sorát jelenti. A Munkácsy-kiállítás több mint kilencszázezer látogatóval büszkélkedhet eddig, Kecskeméten pedig két hét alatt hétezer vendéget fogadtak.
A statisztikai hangvételű bevezető nyomán visszatérve a Cifrapalota kiállításához, a tárlat harminchét festményt, egy nagyméretű szénvázlatot és ötvenhat Munkácsy személyéhez fűződő, a békéscsabai múzeum tulajdonát képező relikviát foglal magában. A gyűjteményét töretlen lelkesedéssel gyarapító Pákh Imre egy, eddig otthonában tartott, a Krisztus Pilátus előtt című képhez készült közepes méretű vázlattal, egy késői, 1890 körül született Mosónők variációval és a Magyarországon eddig sohasem látott, A kis cukortolvaj című szalonképpel egészítette ki a kiállítás törzsanyagát. Utóbbit kizárólag Végvári Lajos 1958-ban megjelent monográfiájából ismerhette a szakma (is), ugyanis elkészülte után a mester bizonyára azonnal eladta, a tábla elhagyta Európát, és azóta több amerikai magángyűjteményben is megfordult. Most jó és biztos kezekbe került, olyan gyűjtőhöz ugyanis, aki részben érzelmi alapra helyezi gyűjteményének alakítását, a tárgyak kiválasztását. Az ilyen gyűjtemény biztosabb bázisnak tűnik, amely leginkább a műtárgyak útját nyomon követni igyekvő szakembereknek lehet fontos. Mivel az eddig ismert Munkácsy-szalonképektől a téma és a felhasznált elemek hasonlósága ellenére, leginkább festői megoldásait tekintve A kis cukortolvaj jócskán különbözik, elemzésem tárgyaként ezt a képet választottam.

A kis cukortolvaj (1883; olaj, vászon; 88 x 114 cm; jelezve balra lent: M. de Munkácsy; v. Pákh Imre gyűjteménye, USA)
Munkácsy a képeit a párizsi és a colpachi kastélyban kialakított műtermekben festi. Az utóbbi helyszínen született táblán, A kis cukortolvajon is tanulmányozhatjuk a XIX. század második felében olyannyira kedvelt historizáló, eklektikus lakberendezést, amellett, hogy már ismerős bútorokat, tárgyakat és kellékeket is felfedezhetünk. A két leomló szárnyra bontott vörös bársonyfüggöny eleganciájával és szimmetrikus elrendezésével színpadias jelleget kölcsönöz az ábrázolásnak, amelyet a kép két szélére komponált figurák tovább hangsúlyoznak.
A képfelület jobb oldalának középterébe helyezett nőalak a mű mellékszereplője. Az asztalka mellett talán fel sem tűnik az a keleties jellegű, filigrán, bonyolult szerkezettel bíró fekvőalkalmatosság, amelyen a felhőpuhaságú, kékes ruhába öltöztetett hölgy pihen. Vonásai ugyanúgy visszatérőek, ahogy például a Leány tálcával című kép modelljének karaktere is. Ezt az arcot viszont más műcsoportról, a szalonképekről ismerhetjük. Ha módunkban áll, hasonlítsuk össze a Két család a szalonban és a Merengő nő kutyával kék bársonyruhát viselő dámáival!
És hogy tulajdonképpen mi történik a képen? A családi idillt őrző pufók arcú angyal megbocsátható mohósággal csen az asztalon lévő, kihajló peremű tartóból egy cukorkát. Hogy a tilosban jár, ezt onnan gondolhatjuk, hogy pillantása nem a finomságot rejtő edénykére, hanem pihenő anyjára vetül. Mivel kényszerűen csendben és nyugton kell maradnia, nem csodálható, ha nem tud ellenállni az oly közel lévő édesség izgató csábításának.
Munkácsy mesélő kedve a gyermekeket (is) ábrázoló képeken a legélénkebb, bár láthatjuk, hogy az effajta történetmondást nem egyszer bravúros festői megoldásokkal igyekszik társítani, tulajdonképpen még érdekesebbé tenni. E mű kifejezett erénye, hogy a teret nem zsúfolja tele bútorokkal és kiegészítőkkel, így a kép meséje mellett jobban felerősödhetnek a színekkel való tárgyformálás és téralakítás karakteres jegyei, amelyek a Munkácsyt – a javarészben értékesítésre szánt szalonképek festésekor is – jellemző szakmai igényt mutatják.
Ismét felfedezhetünk nagyfokú érzékenységgel megoldott részleteket. A lányka előtt egymáshoz jól illő porcelánokból látunk egy reprezentatív és divatos, láthatóan nagy kedvvel festett csokorral kiegészített csoportot, amelyet köralakú asztal hordoz. Az asztalt a porcelánokkal harmonizáló finom színtartományban tartott terítő takarja, melynek leheletfinomságáról az asztallap szélén futó, áttetsző sáv árulkodik.
A télikert festészeti megoldását szintén ismerhetjük (többek között a Pákh gyűjteményben lévő Pálmaházban című képről); ezek azok a felületek, amelyek oly sok felfedeznivalót biztosítanak a néző számára. A télikert dísze, a háttérből felnövő óriás levelű növény (talán banán) kontúrját és szerkezetét határozott, Van Dyck barnával húzott ecsetvonások adják. A függöny fény érintette, vörösen izzó sávjának színe visszaköszön a télikert dús növényzetét adó festékpászmák között. A kép festése során Munkácsy változtatott a télikert megoldásán, a függönyt szélesebbre tárta, bizonyára azért, hogy nagyobb hangsúlyt adjon e mesterséges körülmények között sarjadó apró kertnek, és több fényt juttathasson a helyiségbe, amelyben azután fürdetheti jelenetét. Ezt a módosítást csupán néhány, de biztos ecsetvonással valósította meg, olyannyira vázlatos nagyvonalúsággal, hogy ezt a néző esetleg néhány perc után fel is fedezheti. Merészsége figyelemreméltó.
A kis cukortolvajt nézve is biztosnak tűnhet, hogy a szalonképek általában társadalmi miniatúrák. (Természetesen szigorúan ügyelve az osztályszerkezet betartására.) Az eddigiekben tárgyalt festészeti megoldásbeli jellemzőkön kívül eső terület ez. Egy a benne élő számára teljesnek tűnő világ, amely valójában csupán kicsiny szelete az adott kor valóságának.